Beton angyal

Egy porszem a sivatag-millióból: aprócska lélek.
Oly sok idegen arc suhan körül-körül. Félek.
Csillagpilácsok között elveszetten. Egyedül. Árva.
Szürke vakolatú, vaskos falak mögé zárva.

Ha rám néz bárki: csak még inkább kisebbre húzom magam,
Reszketeg kulcsra zárom ijedt szemtükör tavam.
Ha a nevemet kiejtik, némán lehajtom a fejem,
És csak súgom magam elé: nem itt van a helyem.

Nem látja senki az arcot, mit a maszk mögött viselek,
Nem érzi senki a terhet, mit nyögve cipelek,
Nem hallja senki, senki: a bennem tomboló vad vihart,
Nem nyújt felém senki gyengéden oltalmazó kart.

Ki vagyok: nem tudja senki. A magas égre tekintek,
Álmoktól űzve a szélbe ábrándokat hintek,
Hiú, makacs és botor ábrándokat, könnyektől vakon,
És mert túl nagyot álmodtam: fáj a szívem nagyon.

Ha hallják is, hogy sírok, elfordulnak az ablakoktól.
Az álszent fények kialszanak. Csupán a csend szól.
Ott vagytok mind: függönyök rejtekén lapuló farkasok.
Közönyös árnyatok neszét elrejti a sarok.

Jajkiáltásom visszhangzik csak az utca üres kövén;
Kongása von hűvös, éjszakaszín burkot fölém.
Ha utolsót lélegzek: halkabb lesz, mint az ólomnyi csönd.
Csupán a mennyország kondul meg, suttogón, ott fönt.

A magas égre tekintek: hívogat a felhővidék,
Elfelejtett nevemen szólít a tengernyi kék,
És szárnyat adnak vállaimra oly rég űzött álmaim,
Majd elszakítják lelkem, s hátrahagyom hamvaim.

Keresel? Késő. De nézz fel, s idővel, látni fogsz talán.
Ne sirasd vésett nevem a márvány hűs paplanán.
Nézz fel: a végtelenben élek, és boldogságom a dal,
Mit alant őriz, szobornémán, a beton angyal.

...s e kőalak, csendesen, a sodró időfolyamon túl
Csak áll és tűr: verje bár eső, tépje bár vihar,
De éjjel, halk énekhang kél, s a mennyben kis fényforrás gyúl,
És talán megszelídül a lent dúló zivatar...

2011. november 1.