A boldogság racionalitása

Vannak racionalista elmék,
Szürke agyak és fáradt eszmék,
Melyek tartják, vakon és süketen:
A boldogság egyedül terem!

Mert az egyenlet szerint elvileg,
Ha bú bánt testileg-lelkileg,
Boldoggá bizony nem is válhatok,
Bármilyen társra is találok!

Mert az elemésztő szívszaggatás,
Tüskés-szúrós lélekmardosás
Ellenszere nem lehet másik szív,
Míg összetett lelke csatát vív...

Igaz bár, boldogságot mi szülünk,
Akár egy szürke széken ülünk,
Akár éljük a nagy-nagy kalandot,
S élvezzük, mint ízes falatot...

Ámbár a képlet mégis megbotlik,
Egy iksz a sorból még hiányzik;
Megszüljük a boldogságot, ez tény,
De hogy is van a legtöbb remény?

Bár lehetsz boldog, de nem boldogabb,
Egyedül nem lehetsz: vidámabb,
Mint egy, lehetsz teljes, de nem egész,
Mert hibádzik majd egy fontos rész.

Ejj-ejj, ezek a megszürkült elmék,
Fáradt agyak, ingatag eszmék!
Kéz a kézben szép s egész az élet,
Így hát összeomlik a képlet!

Lehet boldog bár, ki egyedül él,
S ez így jó talán, de mit remél
Ki vakbuzgón keresi a kulcsot,
Szemére kötve vak szalagot?

Nem másnál van boldogságunk kulcsa,
De tárgyát más lény birtokolja,
Kulcsunk ott van bennünk, ragadjuk hát,
S nyissuk ki életünk lakatját!

A szerelem nem írott formula,
Nem leled tintába áztatva,
A boldogság szeretetből fakad,
És e lánc soha el nem szakad!

Túlontúl sok fejet törő eszmék,
Túl sokat gondolkodó elmék,
Kulcsotok megvan, de tárgyatok hol?
A válasz nem a képletből szól.

Ti látszat-boldogok, én boldogabb,
Tiszta reménnyel áthatottabb,
Nevetek: Futjátok kis köreitek,
Ti léteztek, én pedig élek!