A Bolygó Hollandi A legjobb hajóácsok Amszterdamba mennek, A legerősebb fából Hajót építenek. Felhúzzák a vitorlát, Fakormányt faragnak, Résekre szurkot kennek, Köteleket fonnak. Piros és fehér és kék, Mutatja a zászló, Tudja meg hát mindenki, Ez itt holland hajó. A kész vitorlás nevét Névtábla hirdeti, Hogy ki látja, tudja ez A Bolygó Hollandi. Egy ilyen erős hajón Jó kapitány legyen, A vérében a tenger, Neve Van der Decken. „Fővitorlát bontsatok! Szaporábban, gyerünk! Már régen a tengeren Lenne a mi helyünk!” A szél erősen tombol, A vitorla dagad, A malmoknak matrózok Búcsúdalt dalolnak. „Forduljunk délnyugatnak!” Van der Decken mondja. „Száguldjunk a széllel, mert Messze Batavia!” S száguldanak a széllel, Hullámon táncolnak. Kiabál a vén tenger, De ők száguldanak. Erőssé válik a szél, Az új árboc recseg, Nem látott ő még ilyen Nagy-nagy fergeteget. Tépi a szél a zászlót, Sós vizet permetez, Dobálja a nagy hajót A partok széléhez. Megrémül a legénység. „Végünk! A zátonyok!” Azonban Van der Deckent Nem hatnak sikolyok. Rákiált a tengerre, Mintha ő nem félne: „Tombolj csak, tombolj vadul, Nincs semmi értelme!” Megragadja a kormányt, Dacol a viharral, Tartja a hajót szemben Az égicsapással. Végre, bömbölve-morogva A tenger feladja, Helyes irányba fordul Decken vitorlása. A belgák és franciák, Angolok, spanyolok, Elmennek mellette az Európa-partok. Van der Decken szeme a Horizontot nézi, Miközben gyorsan siklik A Bolygó Hollandi. Balra Afrika. Jobbra Végtelen óceán. Lassan áthaladnak a Jóreménység fokán. Viharos, erős szél fúj, Szaladnak a partok. Kiált Decken: „Gyorsabban, Ti lomha lajhárok!” Egy szerencsétlen matróz Nem bírja a munkát. Van der Decken kegyetlen. Elvágja a torkát. „Legyen számotokra ez Elrettentő példa! Ki nem bírja a terhet, Önként dől kardomba!” A szavai kemények, A matrózok némák, Szerencsétlen társukat A tengernek adják. A munka nagyon nehéz, De nincsen panaszuk. Van der Decken a hídról Szótlanul néz rájuk. A sós szél tovább tombol, A hajót repíti. Halkan suhan a vízen A Bolygó Hollandi. A Jóreménység foka. „Ott bizony át nem mész. Szörnyek élnek ott!” Mondja Néhány vén tengerész. „Elkap a vízi kígyó!” Ekképp szól a mese. Azonban Van der Decken Nem törődik vele. „Ha ott monstrumok élnek, Ha ott éget a Nap, Úticélunk akkor is Batavia marad!” A matrózok nem szólnak, Bár tudják a mesét. Félnek, de jobban félik Decken tekintetét. Légi áramlatok a Hajót viszik tova, Felmagaslik távol a Jóreménység foka. Elsötétül az égbolt, Szól a felhők hangja, S rázendít dalára az Évszázad vihara. Hullámhegyek dobálják A kicsinyke hajót. A vihar megfélemlít Ott minden halandót. Vagyis nem mindet, nem, van Egy rendíthetetlen. A hídon áll merészen, Bátran Van der Decken. Míg a hajó eltűnik Egy hullámárnyékban, Ő ott áll kőszoborként. Néma, mozdulatlan. Kalapját szél viszi el, Köpenyét is tépi, Mégis kitart ő, akár A Bolygó Hollandi. Hirtelen szeme rebben, Ég felé nyúl karja, Dörög a Menny, de ő a Vihart túlordítja. „Isten! Úr! Te hatalmas! Ennél többet nem tudsz?!” Megijed az elsőtiszt: „Uram, Pokolra jutsz!” A hangra összeszűkül Van der Decken szeme. Vészjóslón néz a hídról A bátor tisztjére. „Pokolra jutok én? Bah! Sohasem halok meg!” Rekedt hangjára a tiszt Ijedten remeg meg. „De szemtelenségednek Nagyon nagy az ára.” Szólt, s kötelet teker a Pimasz tiszt nyakára. Felhúzzák a tisztet a Főárboc csúcsára, Onnan néz halott szemmel Döbbent társaira. A tébolyult kapitány Kiált új parancsot, A matrózok megtömnek Minden ágyútorkot. „Rajta! Tűz! Zengjük túl az Elemek csatáját! Harsogjuk túl, emberek A vihar haragját!” A kanócok meggyúlnak, Az ágyúk elsülnek. A nemrég öntött csövek Dörgő nótát zengnek. A haragvó tenger a Tüzes hajót viszi, Füstcsíkot húzva úszik A Bolygó Hollandi. Az ágyúk elnémulnak, A tiszt a kötélen. A matrózok rettegnek, S kacag Van der Decken. Hirtelen a sötét ég Megnyílik, s belőle Derengő fényfolyosón Istenalak jön le. Áttetsző testén ragyog Ezüstszín ruhája, Még fényesebben ragyog Arany glóriája. A megnémult legénység Tátott szájjal nézi, De ő a tekintetét Deckenre szegezi. A kapitány is csendes, Ő azonban nem fél. Köpenye alatt keze A pisztolyához ér. Kattan a kakas, majd a Fegyver előkerül, A ravasz meghúzódik, És a pisztoly elsül. De a kilőtt golyó az Alakban nem áll meg, S a szellem mögött álló Életnek vet véget. Van der Decken szemében Félelem csillan fel. A jelenés közelít, És csak nem tűnik el. „Halld hát szavam,” szól a lény „Tengerek ördöge! Hajód nem talál haza, Méltó lesz nevére.” Van der Decken, akit még Le nem győzött vihar, Tehetetlenül áll most Szemben a nagy Úrral. Az alak szertefoszlott A fényfolyosóval. A kínok ottmaradtak Decken kapitánnyal. A legénység árnyék lett, Ahogy évek teltek, Üres szemeket láttak, Ha egymásra néztek. De legjobban szenved most, Ki legerősebb volt, A lélekfosztott Decken Nem is él, nem is holt. Évek múltak és mentek, Új mese íródott, Látni a nagy Hollandit Rossz jelnek számított. Apa mesél fiának: „Neked akarok jót. Rossz ómen, ha látod a Bolygó fantomhajót. Halkan suhan a vízen, Otthonát nem leli, Mert már örökké bolyong A Bolygó Hollandi.”