A molnár intelme

A molnár magához intette
Lustálkodó fiát,
Hogy szemére vesse, ideje
Végeznie dolgát.

Kemény dorgáló szavai hogy
Kárba ne vesszenek,
Elvetette hát csíráját egy
Régi bölcseletnek.

„Fiam, a léha élet, tudd meg,
Nem kifizetődő.
Hallgass rám, és a nagyapádra,
Hogy mit is mondott ő.

A sok lekaszált búza bizony
Nem fog megőrlődni,
Ha a hatalmas malomkerék
Nem kezd el forogni.”

Jókedvűn mosolygott a molnár
Sűrű bajsza alatt,
És remélte, hogy az intelem
Fia lelkére hat.

A bölcs intelem a fiúra
Villámgyorsan hatott,
Valami megindult benne, míg
Apja eloldalgott.

Az ősrégi mondást a fiú
Csúnyán elértette.
Hosszú-hosszú utazását egy
Nagy lépéssel kezdte.

Apja csodálkozva bámulta
A távozó fiát,
Azon törte kopasz fejét, hogy
Mért hagyta el honát.

Nem kisebb helyre indult fia,
Mint a fővárosba,
Hogy a zsarnok királyt trónjáról
Végleg letaszítsa.

A malomkerék és a búza,
Mi dologra sarkall,
A fiú számára biz’ felért
Egy bősz csatadallal.

A dicső fővárosba érve
A nép elé kiállt,
Szívbe bátorságot, a kézbe
Pedig fegyvert kiált.

És elindult a haragos nép,
Végig az utcákon.
Az utcák végén pedig ott állt
A kastély egy dombon.

Kardok, pajzsok, íjak a kézben,
Bátorság a szívben.
Így állt a nép vad tengere a
Vár előtt, a téren.

A molnár fia szabadságért,
Jogokért üvöltött.
A lázongó had a kastélynál
A kapukkal küzdött.

Nem volt véres, ádáz csata sem
Esztelen öldöklés,
Nem csattant acél, nem hallatszott
Az íjhúrpendülés.

A nagy király rémülten szedte
A kövér lábait,
Hogy élve elérje az ország
Messzi határait.

Az éljenző sereg boldogan
Új királyt választott,
De a molnár fia ekkor már
Hazafelé tartott.

Apja döbbent arccal hallgatta
A fia meséjét,
Ki jelentősen elértette
Ősrégi intelmét.

Végül beindult a hatalmas,
Roppant malomkerék,
Bár a megőrölt búzahalom
Egy országnak is elég.

A fiú sosem felejti, mit
Hallott a malomban,
Mert azt mondta ott a bölcs molnár:
„Nem erre gondoltam.”