A sas felszáll Ember soha nem repülhet? A fogadás állt. Fenséges sassá változott, És a sas felszállt. Felszállt, hogy aztán egy vadász Vegye őt észre, Ki csak trófeára gondolt, És nyereségre. A gonosz nyíl elindult, hogy Életét vegye, De nem a földre zuhant, csak Baráti kézbe. A hiú vadász bosszúsan Állt onnan tova, A sérült sast pedig óvta Igaz barátja. Felépülvén ő a csúnya Sérüléséből, Újra felszállt, és lenézett Büszkén az égből. Nem számolt azonban velem, Ravasz vadásszal, És én célba vettem a sast Hegyes nyilammal. A nyílvessző egyenesen A szívébe állt, S dicsőséges repülése Hirtelen megállt. Zuhanni kezdett ő, felém, A vadász felé, De zuhantában karmait Ő kiereszté. Elkaptam hát a fenséges, Szabad madarat! De aztán rájöttem, ez egy Múló pillanat. Karmával a vergődő sas Bőröm feltépte, És éles fegyverével a Szívem elérte. „Így ér hát véget” – gondoltam, „Vadász és préda”, De az Isten az égben ezt Másképp gondolta. Rá kellett jönnöm, hogy vérző Sebem nem is fáj! Más lett a levegő, s az ég, Akárcsak a táj. A sas is érezte, ez így Nem természetes, Hiszen meghal minden lény, ki Halálos sebes! Megváltozott akkor, aznap Vadász és a vad, Mindketten tudták, érezték, Szívük már szabad. Egymásra talált hát dicső Vad és vadász, Ennél nagyobb csodát, ember, Hiába is vársz! Eltűnt a sas. És eltűnt az Ifjú férfi is. Átalakult üldöző és Űzött préda is. Két sárkány emelkedett fel Földről az égbe. Sorsuk mi lett? Elmondja majd A mese vége. Szárnyalj hát örökké, kedves, Szárnyalj szabadon! Szárnyalj sasom, szállj sárkányom, Szárnyalj Alkonyom!