Álmodni
 
Sokszor gondolok vissza az elmúltra,
Zord évekre és üres hónapokra,
Így teltek sokáig fakó napjaim,
Vakvágányon sikló múló perceim.
Elfordultam mindentől, mi lényeges,
Magam voltam, s ebben én voltam vétkes,

Találhattam volna célt, ha akarok,
Idővel, tudtam, révbe is futhatok,
És eljöhet minden: barát, szerelem...
De makacs voltam! Önfejű s kegyetlen!

Önnön lelkemet kínoztam, gyötörtem,
Rozsdamarta rács mögé zártam szívem!
Önnön lelkemet szaggattam százfelé,
Korbáccsal téptem énemet kifelé!
Korbács és vasrácsok, kín és szenvedés,
Önzőség, magány, s közöny, nem is kevés...
Nem éltem igazán! A mosoly múló,

Örömöm nem volt más, csak illúzió!
Rég volt már, de egykor én is álmodtam,
Öröklétű, mesés álmokat láttam.
Kevesen élnek már álomvilágban,
Kevesen vannak e valós világban,
Én köztük voltam, aztán elfeledtem,

Életem; álmaim elhessegettem,
Dédelgetett vágyálmaim eltűntek,
Elenyésztek és szürke köddé lettek,
Sötét homálykriptába temetődtek...

S ekkor, mint derült égből villámcsapás,

Álomvilágban ért a feltámadás:
Letűnt emlékeim mind újjálettek,
Minden, mi rég szép volt, újjászülettek,
Odalett a magány és a gyötrelem...
De ezt a csodát nem egyedül tettem!
Jégszívem nem a Nap olvasztotta fel!

Végső szabadulásom... Ő hozta el...
Egy saslelkű, sárkányszívű megváltó,
Lelkem alvó tüze már újra forró!
E varázs csakis neki köszönhető!
Minden újra széppé lett, akárcsak Ő!

Mindezért csak neki lehetek hálás...
Így hát az is vagyok, ez nem is vitás!
Gyönyörű kincsre leltem, vigyázom őt,

Vigyázom álmát, múltat, jelent s jövőt...
Immár valóban szabad, boldog vagyok,
Lelkem mosolyog, és vele mosolygok.
Álmodom, mint egykor, és álmom még szebb,
Gyönyörű igazgyöngytől lett mesésebb...

Azonban ez a valóság, nem mese,

Vele álmodok már, itt, mindörökre,
Igaz, szép álmot, melynek neve: Élet,
Létezésem így vele nyert értelmet.
Álmodni, hidd el, egyedül nem lehet,
Gyere, fogd kezem, és hunyd le szemedet!
!