Álom a Senki Szigetén

Túl sok a szomorú felhő fenn az égen.
Túl sok hurok fojtogat, akár vasmarok.
A földi élet nem szép, mint a mesében.
Hópihe vagyok, lehulltam, s elolvadok.

Elefántcsonttornyom már vár a parton túl;
A habok elmossák a megtérő múltat,
S talán, ha már a dübörgő vihar nem dúl,
Újra kinyitom a becsukott kapukat.

Sorokat, rímeket már alig találok,
Tovaveszik minden, mint illanó harmat.
Futok egy lépcsőn, üldöz száz és száz átok:
Felhúzom mögöttem a vasból szőtt falat.

Az órám megfagy egy időre. Nem ketyeg.
A Senki Szigetén nyugovóra térek,
S alszok, míg nem gyógyul a szívem – most beteg,
De talántán, egyszer, én is felébredek.

Most még álmodok, vadregényes magányos váram alatt,
Ám elfelejtem lassan-lassan: az álomvilágokat.