Az óceán éneke

Mélyen zengő vízhangon szól a Lentből,
Mint bús moraj, az énekek éneke,
Ádáz erővel tör fel tengermélyről,
Akár hullámok zúgó dübörgése,

Átható, búgó orgonasíp-hangon,
Melybe föld-víz-levegő beleremeg,
Így szól az ének a nagy óceánon,
Így dalol a Pószeidóni víztömeg.

És hogy miért az örök, s örök zúgás?
Miért a mélyrengő tengerária?
Úgy tartja a régi tengerész-mese:

A vén víz lelkében nagy-nagy a tudás,
De sokkal nagyobb a szerelem magja;
S szól, a Lentből, az énekek éneke!

Egy vén tengerész kocsmai dala:

„Hajj, vidám cimborák, ifjak és öregek,
Tágasra nyissátok mosdatlan fületek!
Tudjátok-é, ti itt, öregek és ifjak,
A szív-szerelmesek honnan származtatnak?
Nem, mi? Nohát, mindjárt gondolhattam vóna,
De kedvtek ne szegjem, itt van ez a nóta:
Rég vót még, mikor még mindenik emberek,
Asszonyok, férfiak, aprócska gyerekek,
Mind-mind, bizony, a tengerek alatt éltünk,
Úgy van, ha mondom, a víz alá születtünk!
Ám egy napon, mi viharosb volt, mint kéne,
Egy világszép lyány (Anna volt az ő neve),
Kisodródott, ki a vízből, ki a partra,
És hogy-hogy nem, egy fi tévelyedett arra,
Megvigasztalózta ő az ijedt lyánykát,
Kunyhójába vitte, úgy őrzötte álmát,
És midőn Annának megnyugodt a szíve,
Hirtelen támadott egy furcsa érzése,
Új volt, és idegen, Anna nem értette:
Ifjonti, kicsi szívét, ugyan mi lelte?
Szív-szerelem volt az, csak ő még nem tudta,
Ahogy senki más se tengerek alatta,
Irigye is volt mind, Anna érzetének,
Ki már élt hol a víznek, hol meg a földnek,
Ám mert Odalent méreg-irigység zajlott,
Mátkájától Anna valamit óhajtott:
Talánha, ő, a fi, oda Le költözne,
Elmúlna többinek minden irigysége.
A mese itt véget ért, a düh tovább dúlt,
Zokogott bár Anna, a fi tengerbe fúlt.
A többi mind, irigye majd elhalódjon,
Partra ment, szerelmet keressen-kutasson,
Ám Anna maradt, azóta zeng a tenger,
És azóta szerelmes, minden jó ember.
Halljátok hát meg ti, öregek és ifjak,
Mert így szól örök dala, az óceánnak!”