Azt már sosem...

Az ellopott időt, a hátrahagyott múltakat,
Az elveszett derűt... oly sok illanó pillanat;

Azt már sosem kapjuk vissza. Szerteszét-foszlott mind:
Álomdarabkák, miket a csillagrajos ég hint.

A holdbéli percmutató megfagyott az űrben,
S angyal-mosolyod feltűnt a pillanatnyi tűzben,

Ámde tüstént tovaszállt, mint pillangók a szélben,
Üres lett az űr: az a hatalmas, az az ében,

A percmutató kattant – egy álom halottá lett;
A tükör meghasadt, a portré csendben szétesett.

Itt ragadtam: a sötétben örökre egyedül.
De te csak utazz tovább, a forgó világ körül!

Hisz láthatod: tőlem bárki különb. Szobor és jég
Vagyok, hideg és kemény; hazám a föld, s a kék ég,

Kóró vagyok hegyfokon – te büszke sólyommadár!
Én maradok. Csivit-dalod már a távolban jár.

Én maradok: életem, sorsom, sírhantom a kő.
S a kő néma; síró dallamokat sohasem sző,

De te menj, menj már! És vissza soha-soha ne nézz!
A felhők a zeniten: búcsúra feltartott kéz.

Ezért nem válaszolok, ezért fordítok hátat:
Mert nem játszok többé jéghideg színjátékokat.

Megtartom a tanulságot, amit tőled kaptam,
A megmaradt többit: tessék, mindet visszaadtam.