Calais hófehér sziklái Egy francia katona 1916 őszén. Calais hófehér szikláin álltam én. A napot legyőzte már a hold. A hullámok csatadalát leszámítva Mindenütt sírbéli csend honolt. Akkor még, Istenem, a világ, az élet Számos csodának otthont adott. Akkor régen, dicső Franciaországban Mindenki vidáman kacagott. Azelőtt az ég még kék volt és gyönyörű, Akárcsak a fű és a tenger, Ó, Uram, akkor még gondtalan élet volt, És gondtalan élt minden ember. Még most is látom a kék eget. Előttem Calais hófehér sziklája, S Calais rendíthetetlen fala alatt Ott tombol a La Manche-csatorna. Most azonban az ég sötét és fekete, A víz pedig vörös a vértől, De nyugodt, tükörsima, mintha csak félne, Rettegne a dörrenésektől. Ha a víz, az ősi, elemi erő fél, Hogy lehetnék bátor éppen én? Hisz’ én alig múltam húsz, a tenger viszont Milliárd éves e földtekén! Calais hófehér szikláin állok, és Félek, akárcsak a vén tenger, Rettegve alszok el, rémülten ébredek, Mint a többi halandó ember! Mert most látszik csak igazán, hogy az ember, E „felsőbbrendű” lény halandó! Most megmutatta hát Isten önarcképe Milyen az élet, milyen múló! Puskát fog francia, német, angol s orosz, Magyar, olasz, amerikai. Gyerünk, halandók, mutassuk meg Istennek Hogy kell egymás vérét ontani! Mutassuk meg, mit tud pisztoly, milyen a tank, Hogyan arat embert géppuska! Mutassuk meg, miként robban fel a gránát, Hogyan öl a taposóakna! Lőjük le az embert, ki csak annyiban más, Hogy német földön született meg! Engedjünk utat harckocsiknak, s nevessünk, Ahogy az „ellenségünk” remeg! Miután élő orkánként letaroltuk Szegény, halandó embereket, És a városokat is romba döntöttük, Üljünk le és pihenjünk egyet. Pihenjünk, hisz megérdemeljük! Vitézül Küzdöttünk és bátran gyilkoltunk! Hősiesen tönkretettük a világot És letaroltuk az otthonunk! Vérbe, mocsokba fullasztottuk magunkat! Kitéptük a saját szívünket! És ekkor, földön heverve, haldokolva Kérjük Istent: Mentsen meg minket! Isten azonban hallgat, mint magányos sír. Mi pedig meghalunk. Egyedül. Vérünket elmossa az eső. Hullánkon Keselyűhad halotti tort ül. Calais hófehér szikláin állok és Sírok. Ez hát a fényes jövő! Ember emberre vadászik, és préda lesz Gyermek, aggastyán, férfi és nő! A vad ember-állat kannibálként tépi, Marcangolja régi barátját, Szétszaggatja szeretett testvéreit, és Felfalja drága szülőanyját! Istent játszik az életnek sakktábláján A Halállal szemben! És veszít! E kimondhatatlan és feloldhatatlan, Maró düh, úgy érzem, szétfeszít! Fényes jövő! Igen! Megcsináltad, ember! Ezt tetted magaddal! Ezt tetted! Vértintával és csonttollal írtad alá A halálos ítéletedet! Köszönöm, de e jövő nem kell. Bocsásd meg, Istenem, amit fogok tenni. Pisztolycső a homlokomon. Ég veletek, Calais hófehér sziklái! Egy francia katona sírjára. „Isten magához szólította őt Calais hófehér szikláinál, Hősi halált halt, ne feledjük hát: Többet tett egy világháborúnál!”