Eltemettem

Omló habarccsal lezárt kripta hűvös köve
Alszik mezítelen talpam alatt;
Mint jeges sarki pólusok földrajzi öve
Szülte csípős tenyerű fuvallat.

Az oly hideg sírkamra padlatába zártam
Dobogni megszűnő kis szívemet,
- A megváltásra túlontúl sokáig vártam –
S ajtókövére véstem nevemet.

Meghaltak az érzések; halott a szeretet,
Halott a szerelem – tán túl halott.
Világom adott ez űrhöz való keretet,
A hideg űr pedig gyorsan hatott.

Belül halott lettem, bőrburokba zárt szellem,
Múmia lélegző szarkofágban,
Dobogok még kicsit, mint vegetáló jellem,
Mint küzdő véna száradó ágban.

De eltemettem – a harc árnyékokká fagyott,
Feladtam, már csak néha sóhajtok,
Napkelte s napnyugta végül magamra hagyott;
Magány – és többet már nem óhajtok.

2010. június 26.

 

v391: (774 b)