BOROMIR VÉGZETE

"Keresd a Kardot, mely eltörött
Imladrisban megleled
Tanácsot fogsz kapni
Erõsebbet, mint a Morgul varázsige
Mutatván lesz egy jel
A Végzet egész közel
Fel fog ébredni Isildur Átka miatt
És a Félszerzet fog vele elõállni."


Gondor, 3018.

Álmában elsötétült a keleti égbolt. De Nyugaton halvány fény derengett. Felkiáltott egy hang: kezedben a végzeted! Isildur Átkát megtalálták!
Verítékkel borítva ébredt fel. Kiáltása öccsét kereste, de az kinn volt õrjáraton Osgilliath falainál. Boromir vizes testére húzta fel ingét és nadrágját úgy ment ki megkeresni.
- Faramir! - kiáltotta már messzirõl. Öccse csodálkozva fordult felé a kiáltásra.
- Mi dolgod itt kint bátyám? Ma éjjel én vagyok a soros az õrségben!
Faramir egy lépcsõn állt a vár tetején, és elõbb még a távolt figyelte.
- Mordor hiába maga a sötétség, ha még éjjel sem hagy aludni - mondta mogorván a fivére, és a hegy írányába mutatott. Faramir arra nézett, látta a hegybõl kitörõ lángokat és a villámokat is, mik körülötte cikáztak. Boromir nekitámaszkodott a falnak és egy nagyot sóhajtott.
- Mi lelt téged, bátyám? - kérdezte ismét Faramir.
- Oly szörnyû álmom volt, mibõl érzem egyszer valóság lesz - kezdte Boromir. - Talán még hazámat is magam mögött kell hagynom - jegyezte meg komoran.
Az öccse rátekintett..
- Tessék? - kérdezte.
- Álmomban láttam, valamelyikünk elmegy, és érzem én leszek az - mondta Boromir. - Imladrisban a Kettétört Kardot kell keresnem - folytatta.
- Isildur Átka - mondta Faramir meglepve.
- Te is láttad - nézett Boromir az öccsére.
- Mond, mi vár ránk, testvérem? - kérdezte Faramir búsan.
Hosszú csönd következett, még mindig a hegyet figyelték.
- Vajon, hol van az út vége? Pedig még csak most indultunk el rajta. Halálszagot érzek mindenütt - suttogta elkomorodva Boromir, majd elõvette kulacsát és nagyot húzott belõle.

Másnap, ködös reggelen érte a támadás Osgiliath hajdan dicsõ városát. Szauron serege és szövetségesei hirtelen és könyörtelenül csaptak le. Gondor harcosai szembe szálltak az ellenséggel, próbáltak ellenük küzdeni, de mindhiába. Mordor ereje erõsebb volt.
Fent a tornyoknál fújt a szél, az ég felhõs volt, a messzi távolban a hegy könyörtelenül ontotta a tüzet, akár egy véres folyót. Hangja olyan volt, mint a dühöngõ vadállaté mely most készül széttépni áldozatát. Tomboló sárkányként rengette a földet, a Nagy Szem figyelt és keresett valamit. Az íjak zúgtak, sûvítettek a levegõben, kardok által halottak hullottak a földre. A vértócsát beitta a föld, ám kõ nem volt hajlandó egyesülni vele. A felhõs ég vörösbe változott.
A nagy híd leomlott, s Boromir testvérével s két másik vitézzel úszta át a folyót. Csak õk maradtak meg csapatukból.
E nehéz órában a fivérek tanácskoztak apjukkal, Denethorral, Minas Tirith urával, aki jól ismerte Gondor hagyományait. De õ mindössze annyit tudott mondani együttes álmukra, hogy Imladris a tünde neve egy távoli völgynek Északon, ahol egykor Elrond, a féltünde, a tudás õrizõje élt. Denethor izgatottan fordult Boromirhoz.
- Oda kell menned!
Boromir szeme megvillant.
- Nem! Az én helyem az embereim mellett van, nem homályos szavak után járni.
- Ellenszegülnél atyádnak?
- Apám, talán nem bölcs dolog felkelteni isildur Átkát?!
- Eh! Hagyj már az asszonyi nyavalygásoddal, Faramir! Minket szorít a szükség. A mi vérünket ontják harcokban, a mi embereink halnak meg. Szauron csak idõt akar nyerni, friss seregeket gyûjt maga köré. Vissza fog térni, és ha megteszi, nem lesz erõnk megfékezni õt! Oda kell menned, Boromir!
- Ha feltétlen oda kell mennünk, küldj engem helyette! - lépett elõ Faramir, aranybarna haját meglibbentette a szellõ. De csak egy ajkbiggyesztést kapott válaszul.
- Téged?! Értem, itt a lehetõség, hogy Gondor kapitányaként megmutasd milyen ember vagy. De inkább ne! E küldetést a bátyádra bíznám. Õ nem okoz csalódást nekem. Miattad veszítettük el városunkat is.A te feladatod lett volna, hogy megvéd.
Faramir kedves arca elvörösödött.
- Megvédtem volna, de túl kevesen voltunk!
- Túl kevesen?! Az ellenség akadálytalanul besétált.
- De apám...!
- A magad feje után mégy és nem törõdsz a következményekkel. Másra se vágysz, minthogy méltóságteljesnek és nagylelkûnek lássanak, mint a régi királyokat. Ez lehet, hogy jól illik az elõkelõ származáshoz békében, ha megvan hozzá a kellõ hatalom. De ily kétségbeesett idõkben a kegyességért halál a fizetség! Csak csalódást okozol nekem!
- De nem szántszándékkal!
- Az most nem érdekel engem! Gyerünk, Boromir, fontosabb dolgokról kell most beszélnem veled!
Boromit elkapta apja karját.
- Apám! Nem értékeled Faramirt, lám, mégis mindig a kedvedben akar járni, akármilyen szeszélyedet teljesíti.
- Szeszélyemet? Nem szövetkezz ellenem az öccséddel és ne is terhelj többet az õ gondjával. Nem sokat várhatunk tõle! Tõled viszont annál többet, elsõszülött fiam. Ülj lóra, s keresd meg veszélyen és kételyen át is a választ a rejtvényre. Hátha segitséget s fegyvert kapunk általa szorongattatott helyzetünkben.

Boromir nehéz szívvel készült útjára, szeme körbejárt az ismerõs helyeken, mint aki örökre búcsúzik. Feltekintett Gondor selymére is amely fennen lobogott a feltámadó szélben. Faramir ott állt a lova mellett, felnézett bátyjára. Kék szeme elhomályosodott.
- Járj szerencsével, bátyám! Légy erõs, s térj vissza mihamarabb!
Boromir lehajolt a nyeregbõl s megszorította Faramir vállát. Nevetett a szája szõke szakállában, ám a szeme nem nevetett vele.
- Nem örökre búcsúzom! Hiszem, választ hozok a rejtélyekre. S virradnak még szebb napok ránk. De azért ne felejtsd ezt a napot, öcsém!
Faramir hosszan nézett utána, hajtincsei röpködtek, a köpenye is köré csavarodott a szélrohamoktól. Mikor már nem látta bátyját távolodni, nagyot nyelt, és.markát összeszorította a kardmarkolatán.
- Sosem felejtlek el, testvérem - suttogta bele a szélbe.

Boromir soká vándorolt elfeledett utakon, keresvén Elrond házát, melyrõl sokan hallottak, de kevesen tudják, merre van. Száztíz napig utazott egymagában. Nem szövetségeseket ment keresni. Elrond ereje bölcsességében, s nem fegyverei sokaságában rejlett. Tanácsért ment, s hogy a homályos jósló szavak gubancát kibogozza.


Völgyzugoly, 3018.

Október vége felé, egy aranysárga õszi nap pirkadatán jutott el végre Völgyzugoly bejáratához. Ott Elrond fogadta, s rögtön a Nagytanácsba invitálta. Ám ahogy sietve ment a szobák és teraszok szövevényén át a megadott helyre, s váratlanul egy galériára jutott. Csak a szûrt fény játszott a levegõben. Ahogy ámélkodva sétált, az egyik falon csodás festményt vett észre. Megdöbbent. A festmény az Utolsó Csatát ábrázolta: Isildurt, amint levágja a Sötét Úr kezérõl az Egy Gyûrût.
- Hát mégis igaz?! - suttogta. - Isildur Végzete!
Hirtelen megérezte, hogy figyelik. Az egyik sarok félhomályából egy alak bontakozott ki. Egy ember ült az egyik kõpadon, ölében könyvvel, figyelmes tekintetével Boromirt követte. Különös volt kinézete a tünderuhában, sápadt, komoly viharvert arcával, fekete hajában már õsz szálak látszottak, szürkéskék szeme okosan csillogott. Mintha látna és tudna olyat is, amit Boromir nem.
- Ki vagy te, uram? - kérdezte kiváncsian Boromir. - Nem vagy tünde!?
Hisz eddig csak tündékkel találkozott itt.
- Itt örülnek a Délrõl jött embereknek - válaszolta talányosan az idegen.
- Akkor ki vagy?
- Szürke Gandalf barátja.
- Úgy közös céllal jöttünk ide...barátom! - felelte Boromir, de a másik nem válaszolt, csak nézte komolyan, elgondolkozva.
Boromir csak bámult rá, aztán zavarában elfordult és másfelé kezdett nézelõdni. A másik falnál egy emelvényen díszes terítõn egy kard darabjai hevertek. Boromir érdeklõdve lépett közelebb a fegyverhez. Kezét akaratlanul felé nyújtotta, keze rácsukódott az épen maradt markolatára, és szeme elé emelte a törött kard csonkját.
- Ez nem lehet igaz! - lehelte. - Vagy mégis? Ez lenne a Kettétört Kard? Micsoda idõk! Álmok és legendák kelnek életre a szemem elõtt!
Hitetlenkedve megrázta a fejét, haja a szemébe hullt. Óvatosan végighúzta ujját a penge élén, s felszisszent. Ujja hegyén apró vércsöpp ült.
- Ez még mindig éles! Hogy lehet ez?
Rákapta a tekintetét az õt figyelõ idegenre. Az továbbra is merõn nézte. Boromir úgy érezte magát ettõl a nézéstõl, mint akit valamin rajtakaptak. Zavarában visszadobta a kardot a terítõre, de rosszul célzott, s a kard hangos csörömpöléssel leesett a földre. Boromir elvörösödött.
- Csak egy avitt családi ereklye! - vetette oda az idegennek és lerohant a galériáról.

Olyan nagy garral rohant, hogy az egyik lépcsõfordulóban váratlanul valakinek nekifutott s ha jó erõsen el nem kapja, mindketten a földre bucskáztak volna. Elöször az tûnt fel neki, hogy milyen könnyû az a lény, akit a karjában tart. Mintha egyáltalán nem lenne súlya. Csak utána tudatosodott benne, hogy a lény egy lány! Bájos arcával, nagy, szürke szemével, s röpdösõ hajával rabulejtette Boromir tekintetét. El sem igen akarta engedni, csak mikor a háttérbõl diszkrét torokköszörülést hallott. Elkapta a két karját, amivel eddig szorította, széttárta, mintha hozzá sem ért volna. De ettõl a leányzó újsfent elveszítette egyensúlyát, így Boromirnak muszáj volt megint elkapnia. Erre már hangos nevetésre fakadt a háttérben álló fickó. Boromir némiképp tettenérve, kivörösödött arccal fordult feléje. Egy nyúlánk, hosszú szõke hajú, zöldbarna ruhába öltözött tündefi vidult rajtuk. Zafirkék szeme csillogott a vidámságtól.
Boromir miután biztonságba helyezte a tündelányt (mert most már látta, hogy õ is az), hátralépett s némiképp röstelkedve szólt rá a lányra.
- Hé, te leány, ha így szaladsz, még utoléred a tegnapot!
- Igy van, ahogy ismeretlen barátunk mondja! - nevetett jóízûen a tünde a háttérben. - Ej, Tavaszi Szellõ, hova ily sietve?
A leány orcája kipirult az ugratásoktól, vagy tán az elõbbi bizalmas közelségtõl.Szeme sarkából végigmérte az idegent. Szálas termetû férfit látott, markáns arcút, zöldes szemût, büszke tekintetût. Szõkés haja a szemébe hullott, résnyire húzott szeme és körszakálla férfiassá és tekintélyessé tette arcát..Széles mellkasán jó volt megpihenni, erõs karjai megvédelmezték. Köpenyt és csizmát viselt, mint aki most érkezett lovon, s bár öltözéke pompás volt, s köpenyét prém szegélyezte, meglátszott rajta a hosszú út pora. Ezüst nyakékét egyetlen fehér kõ díszítette, haja a válláig ért. Nagy ezüstvégû szarukürt volt szíjjal átvetve a vállán. Tavaszi Szellõ odafordult a tündéhez.
- Legolas, ha nem vennéd hízelkedésnek, azt mondanám eléd futottam, hisz oly régen láttalak!
Boromir szeme a jó kiállású tündére villant.
-Boldog az, aki így várnak! - szólalt meg.
De Legolas csak mosolygott.
Azt hiszem, te vagy a Délrõl jött ember? - fordult Boromirhoz. - Tavaszi Szellõ, engedd meg, hogy bemutassam lovagias segítõdet neked: Gondor helytartójának fiát, Boromir kapitányt.
- S benned kit tisztelhetek, ifjú hölgy?
- Hadd mutassam be most - fordult Boromir felé a tünde -, ezt az ébenfekete hajú és csodálatosan csillogó tengerszürke szemû hölgyet, ki nem más, mint Tavaszi Szellõ, a mi nyelvünkön Tailésul. Az itt élõ tündék második emberének, Glorfindel úrnak a pártfogoltja.
A leány újsfent elpirult Legolas bemutatásától.
- Örvendek a találkozásnak - hajtotta meg fejét Boromir.
- Én úgyszintén, s kérem nézzem el nekem ügyetlenségemet! - válaszolta dallamos hangján Tavaszi Szellõ.
- Ugyan, szóra sem érdemes - felelte Boromir.
Legolas közbeszólt:
- Elnézésedet kell kérnem, Tavaszi Szellõ barátném, de Elrond úr hívatja a gondori Boromirt a tanácsba. Uram, kérlek, jöjj velem!
Búcsút intett a tündelánynak, s kecsesen meghajolt.
- Találkozunk még Tavaszi Szellõ!
Boromir sután utánozta.
- Sajnos távoznom kell. Remélem, még láthatom még, szép hölgy!
A leány két csodás szürke szeme egy pillanatra magába nyelte Boromir tekintetét, aki megilletõdve követte a tündét egy pompás ajtón át.



A tanácskozás után pár nappal Boromir Tavaszi Szellõ szobájához tartott. Óvatosan bekopogott a faragásokkal díszített ajtón. Majd mikor Tavaszi Szellõ kiszólt, hogy bejöhet, félénken belépett. Tavaszi Szellõ némán ült az ágyon, kezében ezústös hímzés. Haja most bonyolult fonatokba volt rendezve, nem röpdösött szerteszét, mint a találkozásukkor. A nap pont rásütött, fekete haja csillogott a fényáradatban, akár a csillagoktól ékes sötét nyáréjszaka. Boromirnak oly érzése volt, mintha megszentelt helyre lépett volna be, ahova csak a fény jár, hogy megcsodálja a tündelányt.
- Beszéltem a tanáccsal - kezdte Boromir, és megállt az ajtó elõtt, miután azt becsukta. - Még maradok, de... - és itt szava elakadt, mikor Tavaszi Szellõ ránézett.
Szája megremegett.
- Elnézést - hebegte, majd aztán megrázta magát és újra katonásan állt, mintha mi sem történt volna, folytatta. - De nem sokáig. Hosszú útra, küldetésre vállalkoztunk.
- Meddig maradsz hát, Gondor kapitánya? - kérdezte Tavaszi Szellõ kedvesen, majd kezével intett a férfinak, hogy lépjen hozzá közelebb. Boromir bizonytalanul, de odament Tavaszi Szellõhöz, és a lány ezüstfehér királynõi ruháját csodálta. Arany díszítésekkel, gyöngyökkel, csodaszép hímzett mintákkal kirakva.
- Csak pár hetünk van - mondta nagyon nehezen, majd lehajtotta a fejét. Tavaszi Szellõ mindent értett és próbált mosolyogni, hogy könnyítsen Boromir szívén, mert látta, mekkora nehézség ez a férfinak.
- Ülj le mellém, Gondor fia, Boromir - kérte Tavaszi Szellõ és Boromir leült. Tavaszi Szellõ kinyújtotta kezét és megmutatta a hímzést neki.
- Ez mennyegzõi ruhára készül - kezdte és odaadta Boromir kezébe.
- Milyen finom az érintése, és milyen könnyû anyag - ámult Boromir. - Túl könnyû is az én harcban edzett kezeimnek. Neked lesz ez a gyönyörûség?
Aggódva a tündelányra sandított.
- Ó nem - nevettett csilingelõn a tündelány. - Arwen úrnõnek készül, kinek Aragorn úr megkérte a kezét.
- Aragorn? Nocsak, ki hitte volna...?!
Boromir hangszíne megváltozott, s a tündelány kiváncsian rápillantott a szeme sarkából.
- A tanácsban találkoztam ezzel az Aragornnal - kezdte lassan mesélni Boromir. - Elbeszéltem az álmomat, mely idehozott, erre fölállt ez a szikár, vándor kinézetû ember és odarakta a törött kardot az asztalra elém. "Ime a Kettétört Kard!" kiáltotta. Akkor derült ki számomra, kicsoda is õ... azt mondják róla, utóda Isildurnak. Bár nemigen hasonlít Isildur kõbe faragott alakjának fenségességéhez a tróntermünkben. És azt mondta, itt Elrond házában majd sok minden megvilágosodik elõttem.
- És megvilágosodott elõtted, gondori Boromir?
- Azt legalább már értem, mitõl éles még mindig a Kettétört Kard - vigyorodott el Boromir. Aztán újra elkomolyodott.
- Láttam Isildur Átkát a Félszerzet kezében csillogni, de még nem világos elõttem, ha az álomban hallott szavak nem Minas Tirith végzetére vonatkoznak, akkor vajon minek...vagy kinek a végzetére?!
- Ezt nincs hatalmunk elõre tudni. Csak sejtjük. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem jó a jövõbe látni. Légy türelmes és ne engedj senki kiváncsiságának, a magadénak sem, ne feszegesd erõszakkal a jövõ kapuját! - figyelmeztette búsan Tavaszi Szellõ.
Boromir elmerengett, de pár pillanat után megrázta a fejét, elhessegetve gondolatait.
- Tudod, atyám, Gondor helytartója nem sokra becsüli a tündéket, s embereinkbõl is sokan már csak mesének vélnek titeket. S még én sem találkoztam soha népedbõl senkivel, igy nem tudtam, hogy a tündék ilyen...ilyen ...szépek! - bökte ki Boromir, és nem mert ránézni Tavaszi Szellõre.
Majd néhány perc múlva összeszedte a bátorságát és mégis rátekintett.
- Hány éves is vagy? - kérdezte hirtelen. Tavaszi Szellõ szemei kitágultak, kitekintett az ablakon, majd ismét Boromirra nézett.
- Jaj! Miket beszélek! Hölgytõl ilyet kérdezni nem illik! - csapott a homlokára Boromir. - De megtéveszt a külsõd, és elfelejtém, hogy tünde vagy - nézett rá bámulattal.
-Ezt vegyem bóknak, Boromir kapitány? - incselkedett Tavaszi Szellõ.
Boromir a hajába túrt.
- Bocsáss meg, néha meggondolatlanul fogalmazok. Nem úgy értettem...Csak úgy valahogy, hogy hozzád hasonlóval még nem találkoztam életemben...mégis oly ismerõs vagy nekem, mint...mint..- tehetetlenül felhúzta a vállát. - Az öcsém kéne ide, õ jobb mestere a szavaknak, mint én!
A leány elkacagta magát.
- Úgy hallottam, vitéz harcos vagy, Boromir kapitány, ne add hát fel az elsõ akadálynál!
Felröppent a pamlagról, hol eddig ült, lerakta a hímzését, és kezénél fogva húzta maga után nevetve a férfit.
- Lesz még elég idõnk, hogy megfogalmazd, mit is gondolsz rólam! Addig is szeretném megmutatni neked Imladris szépségeit, hátha ihletet kapsz tõle!
Boromirt kicsit bosszantotta, hogy a lány kineveti, de olyan szép volt a nevetése is, hogy nem tudott haragudni rá. Ment engedelmesen utána, amerre a lány vezette.

A következõ napok békében teltek el, Tavaszi Szellõ megmutatta Boromirnak Völgyzugoly minden zegét és zugát, és közben sokat beszélgettek. Hamar röpültek a hetek, szálltak az énekek a szélben, s ragyogtak a csillagok az éjben. A kinti világban már leesett az elsõ hó, és a tél egyre hosszabbra nyújtogatta fagyos karmait. Elrond hírnökei egymás után tértek vissza a különbözõ égtájak felõl hírekkel megrakodva, s a Szövetség tagjai egyre több megbeszélést tartottak. Tudták, itt az idõ, mikor az tünékeny béke rövid idõszaka után el kell indulniuk a Menedékbõl, talán végzetes küldetésükre.

Tavaszi Szellõ aggódva figyelte az egyre fokozódó sürgés-forgást. Egyre kevesebbet énekelt, s arca egyre jobban elkomorodott.
- Érzem, hamarosan hosszú útra indulsz - szólt Boromirhoz az egyik utolsó estéjükön.
- Nem lesz az olyan hosszú, mint gondolod! - kedélyeskedett Boromir.
Tavaszi Szellõ szürke szeme elsötétedett.
- Sötét idõk jönnek ránk, Boromir. Glorfindel úr, a pártfogóm is egyre gondterheltebb. Egyre kevesebb az idõnk. A tündék ideje lejár. Az én idõm is lejár.
- Ne mondj ilyet nekem! Ezredévekig éltek, s megriaszt egy pár hét távollét?
- Jaj, Boromir! - a leány Boromir széles mellkasára borult.
Boromir megsimogatta a haját.
- Édes Tavaszi Szellõm, visszajövök hozzád, amint végetér e küldetés! Igérem neked! És mi Gondor emberei álljuk a szavunkat. Az megesik, hogy kérkedünk, de álljuk, amit mondtunk,akár a halálunk árán is. Eskünek tekintem szavam, amely holtig köt.
A lány szemébõl ezüstgyöngyökként peregtek a könnyek.
- Talán, talán mégse igazak mindig az álmok - suttogta.
Boromir elnevette magát.
- Ó, hát csak egy álom riasztott meg? Ne törödj az álmokkal, kincsem!
- Hát már elfelejtetted volna, Boromir, hogy te is egy álom miatt vagy itt? - emelte fel fekete fejét Tavaszi Szellõ.
- Hm. De az az álom, bármily rémítõ is volt, mégiscsak jót hozott nekem! - rákacsintott s átölelte a leányt.
- De az álmodnak még nincs vége...!
Boromir váratlanul elengedte a lányt és bosszúsan felpattant.
- Eh, álmok, látomások! Mi jöhet még?! Én a tettekben hiszek! S most végre van mit csinálnunk, valami kézzelfogható dolgot.
A lány ránézett, s tekintetében mély megértõ bölcsesség lakozott.
- Szeretlek, Gondor fia, Boromir, s rajtad keresztül szeretem az embereket is, Ilúvatar fiatalabb gyermekeit. Menj csatába, ha szíved ezt kívánja! Én várni foglak!
Boromir letérdelt a tündelány elé, lehajtotta fejét.
- Meg sem érdemellek, olyan szép és jó vagy.
Hátravettette a haját és ránézett Tavaszi Szellõre.
- Egyet mondhatok neked, tündék lánya. Soha nem éreztem még ilyet senki iránt, amit most veled átélek. Nem is hittem, hogy szükségem lenne erre. De te megtanítottál, hogy a te szemeddel lássak, a te füleddel halljak, és szíveddel érezzek! Úgy érzem, ettõl talán jobb ember lettem.
Elfelhõsödött a homloka.
- Határozott céllal jöttem ide, de utam most mintha más irányba kanyarodna, még nem tudom: jobb vagy rosszabb irányba? De az utam végig kell járnom!
Erõs markába fogta a tündelány karcsú ujjait.
- Búcsúzom tõled, szépek szépe, de hiszem, hogy nem örökre. Utunk még egyszer egyfelé vezet minket. S én mindig emlékezni fogok erre a napra!
Ezzel felállt felhúzva magához a fekete hajú lányt, és magához szorította, megcsókolta. Majd kifordult az ölelésbõl és nagy léptekkel kivágtatott az ajtón. Tavaszi Szellõ utánanyújtott keze már nem érte el.
- Erõs vagy Boromir, Gondor fia, erõsebb mint én, mégis oly gyenge! - suttogta könnyek közt utánanézve a tündelány


- A Gyûrûhordozó útnak indul, hogy teljesítse küldetését! Titeket, akik szabad elhatározásból tartottok vele, sem eskü, sem parancs nem köt, hogy vele menjetek. Ég veletek! Jó szerencsét! S kísérjen utatakon a tündék, emberek, s minden szabad nép áldása! - szólt Elrond úr messzezengõ hangja. A Boromir mellett álló aranyhajú, bakacsinerdei tünde, Legolas és a dúnadán Aragorn kecsesen meghajoltak. Gandalf is meghajtotta fejét. Boromirt megzavarta a tünde gesztusa, rákapta a tekintetét, majd körbenézett. Arwen úrnõ háta mögött könnyes szemû, ismerõsen kedves arcú, sudár, feketehajú tündelányt vett észre. Egy pillanatig még összekapcsolódott a tekintetük, majd Boromir elfordult, szõke haja meglebbent, és a Szövetség tagjai sorban kisorjáztak Elrond házának kapuján.


A Szövetség sokat vándorolt elfeledett utakon, a Ködhegység felé tartottak. Szarumán kémei miatt a Caradhrason akartak átkelni. Nem fogadták meg Boromir tanácsát, hogy a Rohani Kapu felé vegyék az irányt, inkább Mória sötét tárnáin keltek át. Ott, Khazad-dúm hídjánál azonban Gandalf belezuhant a homályba, s az orkok nyomukba eredtek. A tragédia után Aragorn segítségével jutottak el Lothlórienbe, Galadriel úrnõ birodalmába, s ott az Úrnõ apjáról és Gondor bukásáról beszélt neki. És azután Boromir már nem lelt nyugalmat a Nyugalom Honában. Várta, s sürgette az indulást, saját sötét gondolatai kergették. A búcsúzáskor mindannyian kaptak ajándékot Galadrieltõl: egy-egy varázslatos tündeköpenyt, s hozzá Boromir egy díszes övet kapott, a tünde mesterek remekét. Az Aranyerdõbõl csónakon keltek útra, s útközben Boromir még egyszer próbálkozott, hogy a maga útjára térítse Aragorn, de az nem engedett neki. Útközben megcsodálták az Argonath hatalmas kõalakjait; Boromir szíve elfacsarodott, magában síratta Gondor elveszített dícsõségét. A raurosi vízesésnél táboroztak le aznap, Part Galen rétjén. Boromir sötét sejtelmekkel szállt ki a csónakból. Õrlõdött, mert érezte, eljött az idõ a cselekvésre, de hogy jó vagy rossz irányba, az nem tudta.
- Indulnunk kell! - szólt Legolas Aragornhoz.
- Nem, a közelben orkok ólálkodnak, csak az éj leple alatt indulunk! - felelt rá Aragorn.
- Engem nem ez aggaszt. Árnyék és fenyegetés kezd kezd úrrá lenni a gondolataimon. valami közeledik. Érzem.
És nemsokára utolérték õket Szarumán sötét teremtményei...


Parth Galen mezeje, 3019.

Az elsõ nyílvesszõt nem is látta honnan érkezett. Éles fájdalommal állt bele a vállába, térdre rogyasztotta Boromirt. De harci láza felülkerekedett a sérülésén. Talpra küzdötte magát és bár bal karját már nem bírta emelni, egy kézzel osztogatta tovább a halálos csapásokat.
Ekkor érte a második lövés. A nyíl a gyomrába fúródott. Már nem lett volna ereje felállni, de tekintete találkozott a két félszerzet könyörgõ, rémült pillantásával. Belõlük merített annyi erõt, hogy ennek ellenére is felemelkedjen és földre küldjön egy túl mohó ork harcost.
De a harmadik lövést nem tudta kikerülni. A feketetollú, vastag szárú nyíl a szíve tájékát találta s kettéhasította Gondor kürtjét is! Végképp térdre kényszerítette. Kicsorduló vére lassan elszínezte díszes nemesi öltözékét. Tehetetlen szemmel figyelte, ahogy a szörnyetegek felkapták a félszerzeteket és magukkal hurcolták õket. Már semmit sem tudott tenni. Csak térdelt, kapkodva a levegõt. Fölötte vicsorgó pofa tûnt fel a domboldalon. Az uruk-hai vastag íjára illesztette a negyedik s immár halálos nyílvesszõt. De az a nyíl már nem indult útjára. Boromir még látta, ahogy Aragorn harcolni kezd. Érte.
Lassan eldõlt, a kemény föld ütését már nem is érezte. Csak feküdt és nézte az aranyló lombokat a feje fölött. Milyen szép! - gondolta. Eddig miért nem vette észre, hogy ilyen szép? Bárcsak megoszthatná ezt azzal a helyes tündelánnyal Völgyzugolyból. Ha most itt lenne, elmondaná azokat a dolgokat neki, amikre akkor még nem voltak szavai. Azt, hogy végre annyi év után megértette õáltala: nem csak a harcban és fegyverforgatásban lelheti örömét. Annyi minden más is van a világon, a világukon. És oly kevés volt az idejük. És becsapta õt: hisz azt ígérte neki, ha végez a küldetéssel, visszamegy hozzá. De már soha többé nem fog visszamenni.
Szíve belesajdult. Most eszébe jutott az öccse. Látta Faramirt, ahogy valami vízbe gázol, alakját fény veszi körül, egy csónakféle úszik el mellette, és a szeme kimondhatatlan bánatot tükröz.
Aztán Faramir a Gyûrû fölé hajol, s mintha beszélne valakihez: "De most már ne félj! Akkor se venném el ezt a valamit, ha itt heverne az országúton. Még akkor se, ha Minas Tirithet romlás fenyegetné, s csak én menthetném meg a Fekete Úr fegyverével, a város javára és a magam dícsõségére. Nem, nem vágyom, ilyen diadalra."
"Bocsáss meg öcsém, igazad volt! Büszke voltam és meggondolatlan, és túlságosan vágytam Minas Tirith gyõzelmére és önmagam dicsõségére. Neked kellett volna eljönnöd, atyámnak és a Véneknek téged kellett volna választaniuk, de én voltam az idõsebb és a keményebb. És azt hitték, hogy az erõsebb is vagyok. De elbuktam a próbán! És ezt már nem hozza helyre se gondolat, se szó, se tett!"
Faramir megtette volna, amit õ nem bírt. Útjára engedte volna...
És most az öccsét is magára hagyta, kitéve õt apjuk szeszélyeinek. Apjuk, a zsarnokoskodó öregúr, aki belénevelte a büszkeséget, s városuk féltését. Aki tõle várja gondjainak megoldását, Gondor dicsõségének visszaállítását, amit már soha nem tud végrehajtani. Faramirra mondta mindig az apjuk, hogy csalódást okoz, de a legnagyobb csalódást most õ okozta neki. "Veszélyes, tudom. A Gyûrû gonosz erejétõl elgyengül az, aki alantasabb. De te! Te erõs vagy!...Hozd el nekem ezt az ajándékot!"
Különös a sors, hogy ilyen sok félelmet és kételyt kell elszenvednie egy ilyen kicsiny tárgy miatt. Egy apróság miatt...
Egy pillanatra gyûlölet ébredt a szívében; apjuk tudta, hogy hova küldi, mégis megtette!
De anyja emléke lecsendesítette. Felrémlett neki a szép, szelíd asszony, akit forrón szeretett, de aki inkább a kisebbik fiával volt elfoglalva, s mindig-mindig szomorú volt. S aki korán eltávozott e világból, s nem az apjukra, de õrá bízta Faramirt.
S más már nem is volt neki, csak a Szövetség, akiket most elárult. Legfõképpen Frodót.
"Frodó! Hol van Frodó?"
Nem értette, egészen idáig nem értette igazán, mi a célja ennek az egésznek, õt csak apja parancsa vezérelte.
"Apám, hát nem látod? Félreértetted az egészet! "
És igen, õ maga is félreértette az egészet. Aragorn megpróbálta elmagyarázni neki, de õ nem hagyta. Az apja vére dolgozott benne.
Homályosuló szeme elõtt Aragorn arca tûnt fel. És Boromir hirtelen megértette az Úrnõ szavait a bukásról és a reményrõl: hogy van még remény. Remény Gondornak, amikor már minden remény elveszett. És õ hogy harcolt ellene!
Ezzel együtt más is felrémlett neki: egy szinte elenyészõ emlék. Nagyon kicsi gyermek lehetett még akkor; édesanyja kedves arcát látta maga fölé hajolni, meg egy komoly-szép férfiarcot, majd negyven évvel ezelõttrõl.Hallotta a hangjukat, valamin nevettek. Az a hang! Aragorn!
- Boromir!
Aragorn, legyõzve az uruk-hait, térdre esett Boromir mellett.
- Bocsáss meg, nem értettem! Cserbenhagytalak!!
- Nem igaz, Boromir! Bátran harcoltál. Megõrizted a becsületed.
- Frodó?!
- Útjára engedtem... A Gyûrûhöz már nem férhetünk hozzá.
- Úgyis vége! Az emberek világa elbukik. Mindent beborít majd a sötétség. A városom romba dõl. Aragorn!
Aragorn esküre emelte kezét.
- Nem tudom, mennyi erõ lakozik bennem, de esküszöm, nem hagyom a Fehér Várost, sem a népünket elpusztulni.
- A népünket....a mi népünket....
Utolsó erejével kinyújtotta kezét az avarban heverõ kardjáért. Aragorn a markába helyezte, s segített neki, hogy a mellére fektethesse. Kardjának fogása ismerõs volt, s megnyugtató. Már senki sem gyõzheti le többé. Kínlódva feltekintett a fölébe hajló komoly-szép férfiarcra, amely elfojtott fájdalomról mesélt. Boromir felköhögött, ajkán vérpatak csordult ki.
- Követtelek volna testvérem... kapitányom... királyom...
Keze még egyszer utoljára összeszorult a mellére fektetett kard markolatán. Aragorn ráfektette a saját kezét Boromiréra.
"Egy napon majd az utunk hazavezet, és a torony õre meghallja kiálltásunk: Gondor urai visszatértek!"
Boromir szeme lecsukódott, s hosszú-hosszú útra indult.... Aragorn akkor megcsókolta a homlokát, majd felegyenesedett, és a könnyei végigcsorogtak vérlepte, kemény arcán.
- Jöttét lesik majd a Fehér Toronyból. De õ már nem tér vissza! - mormolta halkan, búcsúzóul.




UTÓJÁTÉK

Minas Tirith, 3020


A rákövetkezõ év nyárközép napjának reggelén csodálatos dallam töltötte be a Fehér Várost. Az emberek szájtátva bámulták az érkezõket, mert bár hatalmas és büszke népek, s vezéreik gyûltek össze a városban ez eddig, ilyen szépet még ember nem láthatott. Az érkezõk szép sudár termetûek voltak, öltözetük könnyed és mégis hatalmas, mint viselõik. A ruhájukon lévõ finom díszítés szemet gyönyörködtetõ volt, mégis eltörpülni látszott viselõik ragyogása mellett.A tömeg áhítattal nyílt szét elõttük és kísérte õket a helytartó elé.
A menet élén egy csodaszép sudár aranyhajú, csillag kék szemû hölgy lépdelt, oldalán egy hasonlóan aranyló hajú és kék szemû tündökletes úrral. .Az emberek kik õket látták, azt hitték, ragyogó angyalokat látnak, vagy tán a sugárzó Nap szállt alá a Földre. De egyik sem volt helyénvaló. Az érkezõk a szépek népének vezetõi és kíséretük voltak, Galadriel a Fény Úrnõje és párja Celeborn úr. Kik távozóban Középföldérõl eljöttek megköszönni a Gonosz elpusztítását és átadni a Föld további védelmét az emberek kezébe.
Az aranyló hajzuhatag közepette itt-ott ébenfekete hajfürtöket lebegtetett a szél. E csodás sötét fürtök tulajdonosai is tündék voltak, s mindük közül is kimagaslott egy, Elrond úr, s mellette, mint a meleg nyári éjszakán a fényes holdsugár lépkedett szikrázón fekete hajú, csodaszép leánya, Arwen. Kíséretükben több más tünde is eljött Völgyzugolyból, hogy tiszteletüket tegyék az ember királysága elõtt.

Faramir helytartó illõen fogadta a tündék követségét, aztán ahogy továbbhaladtak elõtte, zavartan meredt az egyik elhaladó aranyhajú tündelány után. Aztán megérezte, hogy figyelik. Oldalra pillantott. Ott egy másik, feketehajú tündelány állt, szomorú szürke szemekkel. Elgondolkozva méregette a helytartót. Faramir udvarias gesztust tett felé.
- Úrnõm?
A leány közelebb lépett, meghajtotta a fejét.
- Faramir helytartó! Ha megengeded, a bátyádról szeretnék szót váltani veled!
Faramir kék szeme tágranyílt.
- Boromirról...? - nyögte meglepetten.
- Ó, igen! Mondd uram - esengett - tudsz róla valamit, hogy mi történt vele?
Faramir csak nézte, aztán gyengéden megfogta a kezét.
- Nem tudom, úrnõm, te honnan ismered a bátyámat, de...
A tündelány elpirult.
- Õ, nézd el nekem, uram, még be sem mutatkoztam. Elrond úrral jöttem Imladrisból. - Faramir szeme megrebbent. - A nevem Tailésul, azaz nyugori nyelven Tavaszi Szellõ.
- Örülök, hogy Városunkba köszönthetlek Tavaszi Szellõ! Mondd el kérlek, mit tudsz a bátyámról, mikor találkoztál vele?
- Még Imladrisban találkoztunk...sokat beszélgettünk, midõn ott idõzött. Sokat mesélt rólad is, nagy szeretettel beszélt az öccsérõl - rámosolygott a szép szál fiatalemberre, aki elpirult. - Azt ígérte, ha végez a küldetéssel, mely elszólította, visszajön, de már nem tért vissza....
A lány szürke szeme elkomolyodott. Faramir nyelt egy nagyot.
- Tailésul úrnõm! Te nem is tudod....? A bátyám, Boromir...meghalt!
A leány bájos arca halálsápadt lett, szeme könnybe lábadt. Belekapaszkodott Faramir kezébe.
- Hát ezt álmodtam meg...! - szép szemébõl kicsordult a könny. Faramir átkarolta, de nem merte tovább faggatni. A lány rátámaszkodott, ám a férfi meg sem érezte pihekönnyû súlyát. A lány tengerszínû szeme távolba révedt.
- Amikor elváltunk, azt mondta még utoljára, hogy idekészül a Városába, de úgy látszik már nem ért el ide...- kérdõn nézett Faramirra.
Az csak a fejét rázta.
- Hát tudod-e, uram, mi történt vele?
- Hazájától távol halt meg...- buktak ki töredezetten a szavak Faramirból.- Hozzánk csak a hír ért el. Vérrokonnak az éjszaka hozza a hírt, mondja a szólás... - s ezzel röviden elmesélte az álmát, s hogyan sodorta partra a folyó Boromir kürtjét.
- Hát ez volt az álmomban! - kiáltott fel a tündelány. - Álmomban egy fiatal férfi gázolt a folyóban. Mellette csónak úszott el terhével. Halvány fény derengett, s a férfi szeme kimondhatatlan bánatot tükrözött. Elfojtott kiáltás szállt a vizek felett:"Boromir! Hol a kürtöd? Hová mégy? Ó, Boromir!" És a vizek továbbfolytak a Tenger felé.. - szürke szeme könnyben úszott. - Most már tudom uram, te voltál az a férfi az álmomban! Azelõtt álmodtam ezt, hogy elindultak Imladrisból, s említettem a bátyádnak is, Boromirnak, de õ csak nevetett rajta.
- Szegény Boromir! Ezt nem találod jellemzõnek rá? - mosolyodott el szomorúan Faramir. - Ám, ha többet akarsz tudni úrnõm, kérdezd Aragornt, a királyunkat vagy Frodót, a hobbitot, mindnyájunk megmentõjét. Nekem is õk mesélték el a történteket. De oly szomorú az, hogy nincs kedvem elismételni.
- Értelek, Faramir úr!
Tavaszi Szellõ megtörölte könnyes szemét.
- Boromir már nem tudja soha többé beváltani ígéretét. De remélem, úgy távozott el, ahogy élt: hõs ember módjára!
- Úgy volt! - mondta Faramir mély meggyõzõdéssel.
A lány arrébb lépett.
- Köszönöm, uram, hogy beszélhettem veled!
Faramir szánalommal tekintett Tavaszi Szellõre.
- Úrnõm, házam mindig nyitva áll elõtted!
- Köszönöm, de az én utam immár csak egyfelé vezet innen. De szerelmét elviszem magammal Nyugatra, hol már nem fájó, de édes emlék lesz örökre.
Az utolsó helytartó meghajtotta fejét.
- Örülök, Tavaszi Szellõ, hogy még utoljára találkozhattam veled, s hírt hoztál a bátyámról. Hiánya keserves lesz még sokáig, de az élet megy tovább...
- ...s látom, jó irányba kanyarodott az életed, Gondor fia! - lépett hozzájuk mosolyogva a tündökletes, aranyhajú, törékeny tünde úrnõ.
- Galadriel úrnõ! - bókolt Tavaszi Szellõ.
Faramir felkapta a fejét, s merõn ránézett a tünde hölgyre.
- Boromir! Mit mondott neked a Halhatatlan Úrnõ? Mit látott? S mit keltett életre szívedben? Miért mentél Laurelindórinanba, s miért nem jöttél a magunk útján, miért nem lovagoltál haza reggeli napvilágnál Rohan lovain?
De Galadriel, a Fény Úrnõje csak mosolygott titokzatosan továbbra is, s pilleszárny-könnyû ujjaival végigsimított a férfi arcán, miközben a szemébe mélyesztette tekintetét. Faramir nem is tudta beszélt-e hozzá az úrnõ vagy csak a fejében hallotta szavait.
- Ne vádold magad, se mást, Faramir! Az emberek sorsa jellemükben rejlik, Boromir sorsa is. Boromirnak ez a sors rejlett a jellemében, s ez a végzet a sorsában. Ne bánd. Gyõztesként halt meg. Így múlt el Boromir, Denethor fia...
Faramir szemét lehunyva lehajtotta fejét. Az Úrnõ karcsú ujjai még mindig az arcán pihentek.
- Neked elõre kell tekintened immár! S örömmel látom azt is., hogy immár megtaláltad a boldogságot,miként volt kedvesed is...
Szeme sarkából pillantást vetett oldalra. Faramir kinyitotta a szemét s követte az Úrnõ tekintetét. A mellvédnél, nem sokkal odébb ott állt Éowyn hosszú, fehér ruhájában, s hevesen magyarázott valamit Éomernek, a bátyjának. Hosszú, szõke haját fújta a szél.
Faramir szíve megmelegedett. "Az én kis harcos hercegnõm!" - gondolta csordultig telt szeretettel.
Galadriel elhúzta a kezét, s csilingelõn felkacagott.
- Faramir! Nagyobb lettél, mint bátyád valaha is volt, s több is kevesebb is, mint apád óhajtotta volna felõled!
"Mithrandir! Ezt Mithrandir mondta nekem egyszer még ifjúkoromban! S azt is: majd megkapom a választ az összes talányra!" - de azt már nem tudta, kimondta-e ezt a gondolatát. Galadriel úrnõ helyeslõen bólintott.
- Te megálltad a próbát, Faramir, Gondor utolsó helytartója, Ithilia jövendõ hercege! A valák vigyázzák lépteidet utadon. Namarié!
Ezzel Galadriel mosolyogva lassan tovalépdelt, s Tavaszi Szellõ is vele.
- Namarié! - suttogta immár mosolygó szemmel Faramir is utánuk.


©Adastra