A GYÛRÛ KERESÉSE

"Az a helyzet, hogy mindenki a saját végzetével jön a világra, tekintet nélkül a szüleire. Mindenki a saját sorsa szerint fejlõdik. Egyeseknek több nehézség jut, másoknak kevesebb..."



Egy szürke hajnalon egy szürke csuklyás, köpenyes ember zörgetett bebocsátásért a Város Nagykapuján. Az õrség elöször kelletlenül, késõbb már sietve tárta szét elõtte a vaskaput.
- Mithrandir! - adták szájról szájra, akik látták e korai órán felsuhanni a Fellegvár felé. Úgy látszott, sietõs a dolga. De nem a Fellegvárba, hanem a könyvtárba tartott.

- Miért mondjam, hogy örülök neked, Vészmadár Gandalf?
- Helytartó! Nem kérem, hogy örülj nekem, csak hogy megengedd, könyvtáradba kutakodjak egy kicsit!
- Igen? És vajon, mi az amit itt keresel nálunk? Mi az amirõl még maga Mithrandir sem tud?
- Hm, nem fontos, annyira. Csak régi iratok...csak régi dolgoknak szeretnék utánajárni. A Fehér Tanács megbízásából.
- Ó, és mióta kéred az engedélyem, Mithrandir?! Hisz úgy járkálsz ki-be a városomba, akárha a tied lenne!
A mágus a fölre koppantotta göcsörtös botját. Összehúzta bozontos szemöldökét.
- Kértem tõled valamit, helytartó. A te dolgod, hogy engedsz-e a kérésemnek.
A helytartó elgondolkozva simogatta az aranyvégû fehér jogarát.
- Nincs sok értelme ellenkeznem veled, ugye Mithrandir?! - jegyezte meg gúnyosan. - Úgyis megtalálnád a módját, hogy elérd amit akarsz! Hát menj, és csináld amit akarsz, mit bánom én!
- Bah! - morogta a szakállába Gandalf.
A helytartó sürgetõen, elbocsátóan intett Gandalfnak, aki meghajolt és kifelé indult. Denethor helytartó felemelkedett székébõl és utána bámult. Majd mikor a mágus kilépett a trónterem ajtaján, felpattant és sietve a toronyszoba felé tartott.


- Hé, úrfi, hova ily sietve!
Az aranybarna hajú, nyúlánk legény majdnem félrelökte az egyik kapuõrt, oly sietõsen rohant felfelé a lépcsõkön. Benyitott a könyvtárterem ajtaján, majd meg is torpant, nem tudván, merre induljon. A könyvtáros épp akkor kászálódott le az egyik magas polc tetejérõl.
- Uram? - szólította meg udvariasan az ifjút.
- Hol van... hol van Mithrandir? - kiáltotta a fiatalember.
- Mithrandir? Az az õsz öreg ember nagy szakállal, csúcsos kalapban? Most jött, arra bent van a legrégebbi irataink asztalánál.
Az ifjú nagy levegõt vett és sietve a mutatott irányba indult. Ott meg is találta Gandalfot az egyik asztalnál papirokkal elborítva. Kezében pipa, elõtte egy korsó. Valamit motyogva betüzgetett az egyik fóliánsról.
Az ifjú elmosolyodott és odalépett az asztalhoz.
- Üdvözöllek, Mithrandir! Úgy örülök, hogy itt vagy megint! Már nagyon vágytam szót váltani veled!
- Á, Faramir úrfi! Én is örülök, hogy láthatlak. Mondd mi hír itt Minas Tirithben és Gondorban?
Faramir felszólításnak véve a kérdést, közelebb húzott egy zsámolyt az asztalhoz, és leült.
- Atyámmal nem beszéltél még? - kiváncsiskodott.
- Túl sokat is beszéltem vele! - morogta Gandalf.
Faramir fiatal, lelkes arca elkomorodott.
- Tudom, nem szível téged, mágus uram! Annyira sajnálom, hogy apám nem hallgat rád! Hisz láthatná, hogy csak javunkat akarod!
A mágus felpillantott, mély tekintete Faramir tiszta égkék szemébe fúródott.
- Te bölcs vagy, fiam, bölcsebb a korodnál. Talán egyszer majd helytartóként is tanúsíthatod bölcsességedet!
Faramir tiszta szívbõl elnevette magát.
- Én, helytartó? Ne tréfálj velem, uram! Mikor lennék én helytartó? Képtelenség! Hiszen itt van apám, s még utána is Boromir, a testvérem, aki méltóbb mindenkinél a helytartói címre!
- Úgy gondolod...?
- Senki sincs, ki vetélytársa lehetne Gondorban a bátyámnak!
- Most mégsem õ ül itt velem, hanem te!
Faramir összezavarodott.
- Ezt nem értem. Miért mondod ezt?
- Nem fontos...fiam! Csak egy vénember fecsegése az egész!
- Te semmit sem szoktál fecsegésbõl mondani...- nézett rá gyanakodva Faramir.
Gandalf rákacsintott.
-Éles szemed van, belelátsz az emberekbe, Faramir! Ez még nagy hasznodra lesz a késõbbiekben!
Faramir megrázta a fejét, röpködtek aranybarna tincsei szép arca körül. Összehúzta a szemöldökét.
- Talányokban beszélsz, s nincs tudásom, megfejteni szavaidat.
Gandalf hátradõlt a székén, nagyot szívott pipáján. Résnyire húzott szemekkel méregette az ifjút.
- Faramir! Nagyobb leszel mint bátyád, s több is, kevesebb is, mint atyád gondolná felõled...- aztán látva a fiatalember kétségbeesett arcát, elmosolyogta magát.
- No, jó! Igérem, ma már nem lesz több talány! Nos, lássuk, miért is jöttél!
- Tanulni...! - lehelte áhítattal Faramir.
- Úgy? Hm, hm. Lássuk csak...Tulajdonképpen segíthetnél is nekem. Emlékszel még arra amit múltkor tanítottam neked a tengwákról, a tünde-jelekrõl?
Az ifjú buzgó bólogatására felnyalábolt egy adag fóliánst, s folytatta.
- Ime, kutatásaim tárgya. Gyûjtsd ki azokat a helyeket, ahol a dúnadánok õseirõl, legfõképpen Elendilrõl és Isildurról esik szó!
- És miért...
Válaszul megróvó pillantást kapott.
- Most kérdezõsködni vagy tanulni jöttél?
- Azért, ha megakadok, kérdezhetek?
- Ha muszáj... - morogta Gandalf már belemélyedve az egyik õsrégi pergamenbe. Pipájából vastag füstgomolyagok emelkedtek fel.



A nap már vörösre festette a Fehér hegység csúcsait, mire Faramir kilépett a torony kapuján. Éppen akkor lovagoltak be a bátyjáék. A bátyja, Boromir külsõre teljesen ráhasonlított; habár vállasabb volt némileg, és vállig érõ haja valamivel világosabb, mint az öccséé. De az arcvonásaik, világos szemük, merész orruk, erõs akaratról tanúskodó álluk, és testalkatuk oly hasonlatossá tette õket egymáshoz, hogy még a köztük levõ öt év korkülönbség sem tûnt fel az avatatlan szemlélõnek. Boromir lepattant a lováról, és viharosan megölelte öccsét.
- Mi hír itthon, öcsém? - kérdezte harsogva.
- Semmi különös - mosolygott Faramir. - Csak, hogy megjött Mithrandir..
- Az öreg mágus? Fogadjunk vele voltál egész nap, csak sápasztottad magad a könyvtárban!
Játékosan beleöklözött az öccse vállába.
- És ti? - kérdezte Faramir, ügyesen elhajolva az ütések elõl.
- Mi, öcsém, eközben Gondor dícsõségét gyarapítottuk! - nevetett a bátyja, s rákacsintott Faramirra. - Elvoltunk egész Ithiliáig, s sikerült megfutamítanunk valami lézengõ déli csapatot. talán kalózok voltak, talán csak útonállók, mindenesetre iszkoltak amint meglátták a fegyvereinket! Kár, hogy nem voltál velünk!
Faramir majdnem megint elmosolyodott, de ekkor oldalra nézett, s csak ennyit suttogott:
- Itt van!
Boromir is odakapta a fejét, s felhorkant.
- Hát egy perc nyugtot sem hagy nekünk!
A torony felõl Denethor, az apjuk közeledett , szélesre tárt karokkal.
- Hol van Gondor büszkesége, elsõszülött fiam?
Faramir arcán árny suhant át. Boromir mintha mondani akart volna valamit, de aztán inkább apjuk felé fordult.
- Apám...!
Denethor megölelte Boromirt.
- Hallom, szinte fél kézzel vertétek ki az ellenséget földjeinkrõl!
- Túloznak! - pirult el büszkén Boromir.
- Ó nem!Te legalább megteszed Gondorért, s értem, amit megkövetel a haza. S nem ülsz itthon asszonyként, mikor szólít a szükség! - ezzel egy oldalpillantást vetett kisebbik fiára.
- De apám....! - szólt közbe Boromir.
De az apjuk leintette.
- Hagyjuk ezt! Gyere majd be, fiam, szeretném hallani a történteket a te szádból!
Ezzel elviharzott vissza a toronyba. Boromir tipródott, s ránézett öccsére.
- Ha te is velünk lettél volna, téged is jobb szívvel fogadott volna - próbálta enyhíteni apjuk szavainak élét. S szeretettel nézett az öccsére. Faramir elhárítóan intett.
- Igaza van, tudod, hogy én nem vagyok oda a harcért, s háborúságért. Inkább ülök itthon békében...
- ...s vacak, régi, kopott fóliánsok olvasásával töltöd az idõd, tudom! De azt is tudom, hogy te is vagy olyan bátor, mint akárki a katonáink közül.
- Bár ezt van aki kétségbe vonja...- vont vállat Faramir.
A bátyja vadul rámeredt.
- Honnan veszed ezt? Ki mer ilyet akárcsak gondolni is, Gondor helytartójának fiáról?
Faramir bölcsen elmosolyodott.
- Ne mondd, bátyám, hogy neked még nem suttogtak ilyet. Én itthon ülök, míg ti csatáztok valahol.
Boromir ellépett s vadul elõrántotta kardját. Felkiáltott:
- Most lépjen elõ, aki ilyet gondolni merészel rólad, öcsém! Megmutatom mindenkinek
velem száll szembe, ki téged bántani merészel!
Körbefordult, kardján megvillant a lemenõ nap utolsó sugara. Emberei hátrahúzódtak, hirtelen mindenkinek sürgõs dolga akadt. Faramir bosszankodva elpirult.
- Ugyan, bátyám, már nem kell engem megvédelmezned, mint gyerekkorunkban!
Ekkor az egyik katona, meg a barátai odaléptek hozzájuk. Jóképû ifjak voltak, hajuk sötét, szemük szürke, arcuk szomorú és büszke.
- Mi úgy hisszük, Gondor helytartójának fiai egyként bátrak a harcban, s vitézek a háborúban! -kiáltották.
- Köszönöm nektek - szólt Faramir, s szeme megvillant. - És bár tényleg jobban áll kezemhez a muzsika, s számra a költészet, esküszöm nektek, hogy ha a szükség úgy hozza, Gondor fiaként nem vallok szégyent sem harcban, sem háborúban! Ha életemmel vagy halálommal megvédelmezhetem a Fehér Várost, megteszem!
- Ez a beszéd, öcsém! - kiáltotta Boromir, s vállánál fogva magához húzta Faramirt, s összeütötte a homlokukat..
Boromir elrakta kardját, Faramir pedig az ifjakhoz fordult:
- S bennetek, urak, kiket tisztelhetek?
- Én Anborn lennék - szólt az elõl álló -, s ez meg itt Damrod, meg Mablung. Együtt harcolunk Gondorért a 3. században.
Faramir erõsen ránézett Anbornra, majd sorban a többiekre is.
- Boldog lennék, ha velem harcolnátok majd, midõn a szükség úgy hozza!
- Úgy lesz, uram! - feleltek rá az ifjak, majd meghajtották magukat, s elmentek. A toronyszoba ablakából ekkor húzódott vissza Gandalf feje, s valamit mormogott magába.

A két testvér egymás mellett ült.kupáikat emelgetve.A katonák a gyõzelmet ünnepelték, s õk is velük. Faramir egyszercsak rákérdezett:
- És mondd, bátyám, még nem gondolkoztál nõsülésen?
Boromir meglepve húzta fel a szemöldökét.
-Hát ezt meg miért kérded, öcsém?
Faramir vállat vont.
- Hát csak úgy...a korod megvan már hozzá, nem? Lassan tán itt is lenne az ideje?
Boromir egy húsdarabot vett ki az egyik tálból, és szeme sarkából vetett egy pillantást az öccsére.
- Az én kedvesem Gondor és mindig is az lesz.
- És az anfalasi Florencea? Nagyon odavolt érted gyerekkorunkban! Már szép lánnyá serdülhetett!
- Eh, fiatalság, bolondság! Majd házasodok, ha apánk is úgy kívánja! De te? Veled mi a helyzet?
Faramir a tûzbe bámulva, lassan válaszolt.
- Azt hiszem, akire én várok, azt az elsõ pillanatban fel fogom ismerni, mert büszke lesz és bátor, és persze gyönyörû is...
- Nos, nem is gondoltam volna másképp - felelte Boromir testvérére kacsintva -, és remélem a tiéd lesz szerelmed, ki értékeli majd nemes szívedet.
Pár pillanat után folytatta:
- No de, egyre csak azon jár az eszem, amit délután beszéltünk. Azt hiszem, meg kéne már mutatnod, te is érsz annyit, mint bárki Gondor seregében, hogy elhallgassanak a kétkedõk. Hisz én tanítottalak karddal és íjjal bánni, tudom hát, hogy jól bánsz velük. Lovagolni meg úgy tudsz, isten bizony, mint...mint egy rohír, akár!
Faramir szépségesen elrévedõ arca visszaváltozott. Komoly, nyugodt kifejezést öltött, úgy nézett rá bátyjára, szótlanul. De Boromir tovább ütötte a vasat.
- Egyre nehezebb idõket élünk. Legalábbis atyánk ezt mondja mindig. Egyre inkább elkel hát a harcos kéz. Tudod mit, gyere el velem legközelebb, ha Ithiliába, vagy máshová megyünk, próbáld ki magad!
- Próbáljam ki magam...- mormolta maga elé elgondolkozva Faramir. Feltekintett:
- De Mithrandir...szüksége van rám, s nekem is rá...annyi mindent tanulhatok tõle!
- Atyánk nem örül, hogy annyit vagy azzal a mágussal.
Faramir dacos pillantására folytatta:
- Nézd öcsém, szép dolog a tudomány, büszke is vagyok rád, hogy annyi mindent tudsz, de ha egyszer ellenség fenyegeti Gondort, a világ minden tudománya sem tudja majd megmenteni, csakis a bátor szív és az erõs kéz.
Majd Faramir vállára tette kezét, megszorítva azt.
- Én közel sem látok annyira bele az emberekbe, mint apánk, de azt meg tudom ítélni, ki milyen katona lesz. És belõled, öcsém, jó katona lehet, mert bátor vagy, kitartó és még sütnivalód is van!
Faramir megfogott egy újabb kupát és a bátyja elé tolta.
- Igyál inkább, bátyám!
Fivére ránevetett.
- Látom, kellemetlen neked ez a téma, jól van, nem erõltetem tovább. Még azt hiszed tán, atyánk megbízásából gyõzködlek!
- Az azért nem gondolnám - nézett szerettel Faramir a bátyjára. Boromir szélesen elvigyorodott.
- Hát akkor hagyjuk mára a gondokat, öcsém! Ünnepeljünk, mert ma szép az élet! Igyunk Gondorra!
- Igyunk! - s ezzel összeütötték a kupáikat.
- Gondorra! - kiáltott föl harsányan Boromir, s az emberei ráfelelték örömtõl ittasultan:
- Gondorra!



Pár nappal késõbb éppen esteledett már Minas Tirith felett, s a lenyugvó nap utolsó sugarai vöröses aranyba borították a bárányfelhõkkel szegélyezett ég alját. Faramir gyönyörködve tekintett ki a Fellegvár ablakán.
-Más lett a világ. Sok minden, mi valaha létezett eltûnt...- merengett magában.
Az ablakból elétáruló látvány úgy elvarázsolta, vagy tán a gondolataiban merült el annyira, hogy észre sem vette mikor az egyik szolga belépett a szobába. Faramir csak akkor vette észre Turint, amikor az torkát köszörülvén megállott mellette.
-Elnézését kérem, uram - hajolt meg Turin Faramir felé -, de az apja, Denethor úr hívatja önt.
Vajon mi lehet az oka, hogy most látni kíván? - kérdezte magában Faramir, de hangosan csak ennyit mondott:
-Köszönöm, máris megyek.
Ezzel még egyszer kinézvén az ablakon vett egy mély levegõt, majd megfordult és határozott léptekkel kiment a szobából.
A trónterembe érve meglepve tapasztalta, hogy a kapitányok többsége, s pár kisebb rangú emberük is jelen van, és érdeklõdve hallgatják bátyja beszámolóját ithiliai õrjáratukról. Boromir ezután Északra akart vonulni egy kisebb csapattal, körülnézni a határokon. De az apjuk jobban aggódott az Osgiliathból érkezõ hírek hallatán. Egyre csak szivárogtak az orkok, nem tudni honnan, s ha egyszerre nem is jöttek sokan, de állandó elfoglaltságot jelentettek az osgiliathi helyõrségnek.
Faramir megállt Denethor széke elõtt.
- Apám, hívattál!
Denethor feltekintett kisebbik fiára, s fitymálóan megjegyezte:
- Nem én hívattalak, a bátyád ragaszkodott a jelenlétedhez. Mintha bármi segítséget jelentenél a tanácskozásban!
Faramir elpirult, s a földre meredt. De Borormir meghallotta apjuk megjegyzését, s a védelmére kelt.
- Úgy hiszem, hasznát látjuk öcsémnek! Szeretném, ha eljönne velem õrjáratozni Északra! Elkel a harcos kéz a csapatomban!
- No, hiszen, harcos kéz! Inkább mágusnövendék! - morogta az apjuk, a helytartó.
Erre már Faramir felemelte a fejét:
- De apám...!
- Vajon, nem látom-e, hogy folyton utána koslatsz? Csak remélhetem, hogy szíved még Gondoré, s nem az övé mindenestül.
Faramir arca az elõbbi pír után most kétségbeejtõen elhalványodott. Ránézett az apjára. Majd megszólalt, halkan:
- Amennyiben a Város Ura megengedi, elkísérném bátyámat az õrjáratára!
Denethor szúrósan ránézett, majd másik fiához fordult.
- Úgy hiszem, mégiscsak Osgiliath az égetõbb probléma jelenleg számunkra. Odaküldenélek Boromir, a te félkézzel is kivered onnan az ellent! Faramir úrfi, meg ha annyira akarja bizonyítani, milyen ember is õ, menjen hát, és nézzen csak körül az északi határvidéken. Legalább nem hátráltatja a harcban a nála tapasztaltabbakat!
Boromir kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, de a helytartó torkára forrasztotta a szót.
- Így döntöttem! Boromir, megkapod a legjobb embereket, akit csak e Város adni tud neked, hogy megtartsd Osgiliathot bármi ellenség ellen! Faramir "kapitány", neked gondori katonákat nem tudok adni ilyen vállalkozásra, de választhatsz az ithiliai dúnadánok közül, ha van ki hajlandó veled tartani!
Kis csönd támadt a jelenlevõk közt. Akkor Faramir kihúzta magát, sápadtan, de határozottan. Ránézett egy magas, vállas, sötéthajú fiatalemberre.
- Anborn - szólította meg -, te pár napja felajánlottad nekem társaiddal egyetemben hûségedet s kardod erejét! Most élnék vele! Eljössz-e velem erre a vállalkozásra?
Anborn büszkén felelt rá.
- A társaim és én, mint Gondor emberei álljuk a szavunkat. Az megeshet, hogy kérkedünk, de álljuk, amit mondtunk,akár a halálunk árán is. Eskünek tekintem hát szavam, amely holtig köt.Tiéd a kardom, uram!
Boromir megkönnyebbülten fújt egyet.
- Azt hiszem, én is tudom pár emberemet nélkülözni, öcsém! - mondta hangosan, mit sem törõdve apjuk villámló tekintetével.
A tanácskozás most már nem sokáig tartott. Tanakodtak ugyan még a részleteken, de végül is hamar eldöntöttek mindent. Faramir végül majd húsz emberrel indulhatott északi körútjára, míg Boromir a legjobb századdal Osgiliath védelmére.


Kifelé menet Boromir megállította öccsét.
- Jól meggondoltad, Faramir? - kérdezte, szemében aggódás látszott.
- Hát nem te mondtad, hogy próbáljam ki magam...?! - kérdezett vissza az öccse.
Boromir tipródott.
- Igen, de...én úgy képzeltem, az én századomba leszel, hogy vigyázhassak rád! Még nem vagy elég tapasztalt! És egyedül, fel Északra? Nem jól van ez így!
A fejét rázta. Faramir halovány arccal, de elszántan nézett vissza rá.
- Látom, nem bíztok bennem. Te szeretetbõl és féltésbõl, apánk lekicsinylésbõl. De hidd el, megállom a helyem! S ha visszatérek, tán apánk is másképp fog rám tekinteni!
Elfordult, büszkén és komolyan kisétált a trónterembõl. Boromir szívét szeretet és féltés szorította össze, ahogy utánanézett. Majd nagy levegõt vett és apjukhoz, a helytartóhoz indult.



Gondor selyme fennen lobogott a szélben. Alatta ott ült lován Faramir, mellette bátyja állt, a lova kantárját fogva. Faramir fölnézett a lobogóra, szép arcán mély bánat suhant át. Majd lehajolt a nyeregbõl, és a két testvér összeölelkezett. Boromir homloka ráncba szaladt.
- Én próbáltam beszélni atyánkkal...- kezdte, de Faramir leintette.
- Bízz bennem, bátyám!
Boromir sóhajtott.
- Hát akkor járj szerencsével, öcsém! Légy erõs, s térj vissza mihamarabb! És emlékezz, amikre tanítottalak!
- Hisz nem örökre búcsúzom! Virradnak még szebb napok ránk.! - felelte Faramir. Intett embereinek és a kis csapat elindult le a Fellegvárból, végig a Város utcáin. Boromir csak nézett utána, majd dühösen a levegõbe ütött, és vezényszavakat kiabálva saját csapata felé indult.
Faramir csapata már majdnem a városkapunál járt, mikor váratlanul a szürke mágus csapódott melléjük. Farmir meglepõdve húzta meg lova kantárját.
- Mithrandir! - kiáltotta.
Mithrandir nem volt jó kedvében, arca még a szokásosnál is komorabb volt, szakálla összegubancolódott.
- Ne vesd oda az életed keserûségedben vagy elhamarkodottan! - szólt föl Faramirnak. - Rád szükség van itt! Apád szeret, Faramir, ezt ne felejtsd el -még ha nem is tudja kimutatni!
Faramir ajkán a mosoly halvány árnyéka futott át.
- A hûség ideköt - mondta. - Ég veled, Mithrandir, remélem, még itt talállak, mire visszatérek!
- Ég veled...fiam! - mormolta a mágus,aztán csak nézte, ahogy az ifjú kilovagolt csapatával a kapun, kik egyként szálas fiatalemberek voltak, mint õ. Hullámos haja lobogott utána, ahogy délcegen megülte a lovat, s embereivel hamar eltûnt a szeme elõl.


***

Boromir berontott a trónterembe.
- Apám, Faramir megjött már?
Denethor száját keserûség árnyékolta.
-Nincs hír róla azóta, hogy ellovagoltak - felelte letörten. - Azt reméltem, tán te tudsz róla valamit?!
Boromir lerogyott egy székbe, s kezébe támasztotta fejét.
- Nem tudok semmit - mormolta. - Csak annyit tudok, hogy ami minket illett, teljesítettük a Város Urának akaratát, megállítottuk az orkok Osgiliathba özönlését. Illetve tán nem is mi, hiszen egyszercsak elapadtak, s azóta sem jöttek újabbak. Ezért is mertem visszatérni Minas Tirithbe, hogy megtudakoljam, van-e hír az öcsémrõl?
Szeme vádlón meredt Denethorra.
- Ne üríttesd ki velem keserû poharat, amit én töltöttem magamnak! - förmedt rá Denethor. -Elég nekem Mitrandir szemrehányásait hallgatnom, nemhogy még a fiam is kioktasson!
- Az a mágus még itt van? - kérdezte meglepve Boromir. -Máskor nem szokott ennyit itt idõzni!
- Tán még gondori polgár lesz belõle is! - vettte oda gúnyosan Denethor. - Mindenesetre nem akaródzik neki elmennie...mintha ugyan itt csak õ aggódna a fiamért!
És akkor egyszercsak fegyvercsörgést és rivalgást hallottak az ajtó elõl. A következõ pillanatban szinte feltépték az ajtót, és egy izgatott ajtonálló lépett be, szorosan nyomába egy magas, vállas, most kissé elcsigázott, s poros öltözetû ifjúval.
Boromir felpattant, s mielõtt az ajtónálló szóhoz jutott volna, rákiáltott az érkezõre.
- Damrod! Hogy hogy itt? Mi történt Faramirral? Mi történt veletek?
Damrod meghajolt a helytartó, s Boromir felé.
- Uram, siettem, ahogy csak lovam lába bírta, hogy mielõbb közölhessem Urammal a hírt!
Denethor megmarkolta fekete székének karfáját.
-Mondd hát... - suttogta.
A feketehajú ifjú porlepte arcán büszke mosoly terült el.
- Gyõztünk, uram! - kiáltotta. - Gyõztünk Cair Androson, uram, s jön már Faramir úr is, de engem elõre küldött, hogy közölhessem a jó híreket!
A helytartó egy pillanatra lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta újra az az éber, mélyrehatoló pillantás ült a szemében, mint mindig is.Boromir azonban megragadta a követ karját.
- Mondd, Damrod, merre vannak a többiek? Az öcsém jól van, nem esett baja senkinek?
- Már nincsenek messze - válaszolta Damrod. - De csak négyen vagy öten jönnek, mert a többieket otthagyta Faramir úr a szigeten, hogy biztosítsák az orkok ellen.
De Boromir az utolsó szavakat nem is hallotta,mert kiszáguldott a trónterembõl, hogy a várfalról lesse az érkezõket.
Nemsokára látta is, ahogy valami kis feketeség kezd mozogni a a folyó felõl. Ahogy közelebb értek már látni lehetett, hogy többen vannak: emberek lóháton, négy vagy öt. Messzirõl kürtszó szállt a magasba, s halt el hosszan elnyúlóan.
- Ez Faramir úr! Ez az õ kürtjele! - kiáltotta a Boromir mellett álló Baranor, a testõrparancsnok.
S Boromir látta föntrõl, hogy a Városból emberek szaladnak az érkezõk elé. Hamarosan el is vesztek a szeme elõl ahogy a fal tövébe értek, sejtette, most érnek be a Kapun. Tudta, hogy egyenest aToronyba jönnek, a Helytartóhoz, ezért sietve elindult lefelé a Fellegvárhoz vezetõ úton. Úgy látszik a jó hírek gyorsan terjedtek, mert egyre többen csatlakoztak hozzá,akik fentrõl a falról figyelték az érkezõket. Fegyvercsörgés, patadobogás és üdvrivalgás hallatszott egyre közelebbrõl. A tömeg Faramirt éltette, és Boromir megpillantotta a lassan poroszkáló lovasokat ,s mögöttük az emberek karéját. Leszálltak a lovakról, a lovászok átvették tõlük a lovaikat, az emberek pedig elindultak a kapuõr felé. Lassan haladtak, meg-megálltak szót váltani valakivel. Egy pillanatra, mintha a mágus szürke köpenyét látta volna felvillanni Faramir alakja mellett.
Boromirt, mint a Város Urának fiát elõreengedték a tömegben, s egyszercsak ott állt szembe az elveszettnek hitt öccsével. Faramir észrevette és akkor a testvérek szótlanul összeölelkeztek. Aztán Boromir elnevette magát, s már vele nevetett Faramir is, s mind többen az emberek közül. Boromir bekísérte testvérét a Fellegvárba, s néha támogatta is, mert meg-megtántorodott, mint aki holtfáradt vagy akár meg is sebesült. Bár ez utóbbinak nem volt nyoma a testén, s az arca sem árulkodott fájdalomról.
Végül megérkeztek a Város Urának szobájába. Mély karosszékek álltak a szénserpenyõ körül, s a szolgálók bort is hoztak. Amikor beléptek, Denethornak megvillant a szeme, fölállt és ezt kiáltotta:
- Faramir! Fiam!
De úgy látszott, az ifjúnak ez jobban esett, mint bármilyen hosszas üdvözlés, mert fáradt vonásai felengedtek és elmosolyodott. Olyan nemesség áradt szét egész valóján, mely a régi királyokat idézte: egy pillanatra egyszerre tûnt méltóságteljesnek és nagylelkûnek, meg szelídnek és kegyesnek, hogy Boromir egészen elbámult rajta. Ez lenne az õ öccse?
Faramir megivott egy korty bort, tört magának egy darab fehér kenyeret, s leült a helytartó balján egy alacsony székre. Másik oldalán Boromir foglalt helyet. És akkor Faramir szépen elmondta a portyázásuk részleteit, amelyekre megbízást kapott,s azt is amire nem. Elmondta utazásukat fel egészen Anórien földjén Lovasvég határáig, és Nindalf nagy mocsaráig; hogyan találták meg már a visszaúton az orkok fészkét Cair Androson, azon a hosszú szigeten a folyó északi szakaszán, amire mindezidáig nem fordítottak kellõ gondot. Egyszerû szavakkal elmondta, hogyan ütöttek rajta a szigeten az õ hirtelen elhatározásából,és hogyan semmísítették meg csellel és taktikával az ellenséges csapatot, és hogyan jutott arra a gondolatra, hogy állandó helyõrséget kéne felállítani ott MinasTirith védelmére.
- Nem tudtam gyorsabban jönni - tette hozzá. - Tegnap délután még CairAndroson tanyáztam, s a védvonalat erõsítettük, melyet most már megszállva tartunk. Ahogy tudtam lóra ültem négy társammal, a csapat maradékát meg otthagytam védelemül, azzal, hogy amint lehet, küldjük az erõsítést. Remélem, nem cselekedtem helytelenül? - nézett apjára.
- Helytelenül? - kiáltott fel Denethor, és megvillant a szeme. - Minek kérded? Az embereidnek most már te parancsolsz. Talán bizony ki akarod kérni utólag a véleményemet, ha teszel valamit? Mot csupa tisztelet vagy, de látom ám, már a magad útját járod!
- Ha az, amit tettem, kedved ellen van, azt kell kívánnom, atyám, bár ismertem volna tanácsodat, mielõtt ily súlyos döntések terhe nehezedett a vállaimra.
- Akkor talán másképp döntöttél volna? Ugyanígy tettél volna akkor is azt hiszem, jól ismerlek.
Egy pillanatra Faramir is felemelte a hangját.
- Akkor hadd kérjelek atyám, hogy ne feledd, Boromir helyett miért én voltam fenn Északon.Mert ez egyszer legalábbis a te akaratod teljesült.
Boromir közbeszólt.
- Most már értem, hova tûntek az orkok, alighogy leértünk Osgiliathba! Azt hittük, tõlünk ijedtek el, de most már látom, te voltál az öcsém, aki felszámolta õket!
Faramir hálásan fordult fivére felé.
- Mi a helyzet, Osgiliathban?
- Túl sokan is vagyunk már ott! Viszont ahogy mondtad Cair Androsra nem elég 16 ember megtartani. Úgyhogy, ha atyánk nem ellenzi, odaküldöm egy részét a helyõrségnek, õrizzük Északról is a Várost.
- Azt hiszem ez még nem elég- mondta Denethor. - Szükség lesz ott valaki erõs kezû kapitányra is.
- Ott és még sok helyütt - erõsítette meg Faramir. Fölállt.- Távozhatom, atyám?
Megtántorodott és megkapaszkodott apja székében.
- Látom, fáradt vagy - mondta Denethor kegyesen. - Mint mondtad gyorsan és sokat lovagoltatok.
- Erre kár szót vesztegetni! - felelte Faramir valami újsütetû szilárdsággal a hangjában.
- Hát ne vesztegessünk - szólt Denethor. - Menj és pihenj, ahogy lehet! Hamarosan tán újra indulnod kell.


Kifelé menet Boromir megveregette Faramir vállát. Résnyire húzott szeme vidámságtól sugárzott.
- Büszke vagyok rád, öcsém! Gondoltam én, hogy megállod a helyed, ha a szükség úgy hozza. S így az én tanításom sem volt hiábavaló.
Faramir fáradtan mosolygott rá.
- Volt olyan perc, mikor majdnem elvesztettem a hitemet, és szégyenszemre haza akartam takarodni Minas Tirithbe, de valami mégis vitt elõre, mintha a sors tartogatna valamire, mintha célja volna velem.
- De megálltad a próbát, és ez a lényeg! - mondta határozottan Boromir. - S én büszke leszek rád, ha az oldalamon harcolsz Gondor dícsõségéért!


Pár nappal késõbb az ivóban katonák beszélgettek.
- Faramir úr megint menni készül? - kérdezték páran az embereit.
- Nem hagynak neki nyugtot - morogtak jónéhányan.
- Az Úr túlságosan meghajszolja a fiát, most hogy kiderült mit is ér valójában!
- Ki hitte volna, hogy az a sápadt kölyök így kinövi magát!
- Pszt! Nehogy meghallják! Fõleg az emberei!
- Miért?
- Mert oly kapitány lett õ,akit emberei boldogan követnek, bárhová is vezeti õket!
- Nézd csak itt van egy közülük! Hej, Mablung! Mondd csak el mégegyszer, hogy is volt ez a Cair Andros-i portya?
- Tényleg, hogy lehet, hogy ez a tapasztalatlan kö...ö...Faramir úrfi, így túljárjon az ellenség eszén?
-Na jó,elmondom, de csak mert én is szívesen idézem fel! S remélem, megint mehetek vele vissza, s hasonló kalandokban lesz részünk! Senkinek eszébe sem jutott volna, hogy benézzünk arra a szigetre, de amint fordultunk hazafelé Nindalf mocsaránál, kapitányunk éles szeme olyat is észrevett,amit senki más. Orkok vonulásának nyomát fedezte fel, mely titokzatos módon megszakadt a folyónál, majd újra elõtünt. És mikor rájöttünk, hogy a szigetet használják búvóhelyként, kapitányunk parancsot adott a támadásra. Ám sajnos ez nem volt sikeres, s megfutamítottak minket. De kapitányunk nem volt hajlandó végérvényesen visszavonulni, mert talán már akkor formálódott benne a terve.
A lényeg, hogy jó pár napig csak hasaltunk a fûben és feltérképeztük mozgásukat, mire kiderült számunkra, hogy miféle bázisuk mûködik a szigeten.Akkor csapdát készítettünk, olyat, hogy senki se menekülhessen belõle, ki a szigeten tanyázik, s lecsaptunk rájuk.
S bevallom, akkor olyat láttam, amire nem is számítottam: a kapitányunk, akirõl, jól mondtátok az elõbb, inkább az a hír járta, hogy a tudományokban jeleskedik, mint a kardforgatásban, oly vitézül vívott ott, hogy az öregek is ritkán látnak olyat! Mindig a csata sûrûjében volt, mindig az ellenség nyomában, legelõl! Mintha valami varázslat védené. S az emberek látták ezt, s szívükbe új erõ és elszántság költözött, mert egyébként az orkok hatalmas túlerõben voltak. De a kapitányunk vitézsége túltett rajtuk. Mind elmenekült vagy elhullott csapásaink alatt. S bár fáradtak voltunk a több hetes portyától és a kemény harctól, de mire mind összegyûltünk, kiderült, hogy hála kapitányunk tervének, ügyességének és a mi elszántságunknak, senki sem esett el közülünk. S ott állt õ is köztünk, kardjára támaszkodva, de kimagaslott közülünk, s villogott a szeme, mint egy igazi nagyúré. Az arca véres volt, de nem az õ vére volt rajta. Mikor meggyõzõdött róla,hogy mindenki jól van, letáboroztatott bennünket ott, s körbejárta a szigetet, gondolataiba merülve. Majd parancsot adott helyõrség felállítására s Angborn irányítására hagyva jómaga meg mi négyen elindultunk hazafelé, hogy meghozzuk az örömhírt.
Egyre többen gyûltek köréjük Mablung elbeszélése alatt, s a katonák csillogó szemmel hallgatták a hõstettekrõl szóló beszámolót.
- Remélem, legközelebb Ithiliába vezet vele az utunk, régóta vágyom visszatérni, s legalább részben megfizetni legalább ennyire, mint Cair Androsnál, a portyázó csõcseléknek, amit nekünk keserûséget okoztak! - vetette közbe az idõközbe melléjük telepedett Damrod.
- Hát persze, nektek birtokaitok voltak Ithiliában, ugye? - kérdezték páran a katonák közül.
- A szép Ithiliában! - morogta Damrod. - Mielõtt lerohanták volna. Átok rájuk!
- Átok bizony! - helyeselt Mablung. - Azt mondják, valaha régen békesség volt Gondor és a messzi délen fekvõ Harad királyságai között. Ha barátság nem is. De az régen volt. Állítólag az Ellenség ott járkál közöttük, s mint ahogy egyre többen, õk is átálltak Hozzá, hisz mindig is hajlottak az Õ akaratára.
- De mi akkor sem ülhetünk ölbe tett kézzel, s nem hagyhatjuk, hogy azt mûvelje velünk amit csak akar - mondta Anborn, aki épp akkor érkezett. Rátámaszkodott az asztalra két kézzel, fürtös, fekete haja a szemébe hullott.
- Most hallottam - újságolta látható örömmel -, hogy Faramir urat hivatalosan is kinevezte a Város Ura kapitányunkká. Boromir úr vezérlõkapitánysága alatt. S, ha minden igaz, a következõ úticélunk Ithilia lesz. A szép Ithilia!
- Azt hiszem, erre a hírre seregleni fognak zászlaja alá az ithiliai dúnadánok - jegyezte meg Damrod. - Hisz ki nem szeretné közülünk visszafizetni az Ellenségnek a sérelmeket, miket elszenvedtünk tõle?!
- Igy van!Igyunk Ithiliára! - felelt rá Mablung.
- Ithiliára és Gondorra! - harsogták a katonák.
- És Faramir kapitányra! - kiáltott föl Anborn. És immár kétely nélkül, egyként zúgott föl a helyeslés és csendültek össze a kupák.
-Faramir kapitányra!



- Várj meg, öcsém! Mi az?
- Micsoda?
Boromir összehúzott szemmel meredt Faramir derekára.
-Az ott az oldaladon! Az egy új kard! És nem gondori, már a hosszából is látom! Honnan való hát? Mutasd!
Faramir zavarában ránehezedett kardjának markolatára lefelé nyomva azt.
- Nagybátyánk...Imrahil herceg hozta midõn most itt követségbe volt apánknál. Azt mondta, hallottak a Cair Andros-i sikeres portyáról, s ezért küldte nekem a kardot a nagyapánk, Adrahil fejedelem. Jó hasznát veszem majd most, hogy Ithiliába készülök.
Boromir füttyentett egyet szemöldökét felhúzva.
- Ó, hát most már mindenképp szeretném látni, mutasd hát!
Faramir kicsit kelletlenül megszorította a markolatot és elõhúzta a kardot. A zöldes árnyalatú penge hûvös szisszenéssel szállt ki hüvelyébõl. Faramir markolattal elõre a bátyjának nyújtotta.
- Ime itt van.
Boromir elvette tõle és értõ szemmel méregetni kezdte. Kipróbálta a súlyelosztását, suhintott vele egy-kettõt a levegõbe.
- Hm! Szép kard és nemes. Jóval hosszabb, mint a mieink, jó acélpenge, végig vércsatornával. A markolata, ahogy látom lebethronfából készült. Jó a fogása, de érdekes, hogy egyenes a keresztvasa, nem félhold alakú mint a mi gondori kardjainkon.Hm! Ó, ez meg itt mi?
Szeme elé emelte a kard markolatát.
- Ezek valami madarak.Kettõ, kiterjesztett szárnyakkal. Talán tengeri madarak...ez, és hogy a gombja habár nagy s acélból van aranyfuttatással, de üregesnek tetszik számomra...lehet hogy még númenori örökségbõl való ez a remek? Vajon, honnan került ez elõ?
- Nekem csak annyit mondott Imrahil úr, hogy a kincsestárukból hozta. Többet én sem tudok.
Boromir hirtelen feldobta a levegõbe a kardot, megpörgette és úgy kapta el a keresztvasa alatt. Faramir hátrahõkölt. Ugyanazzal a mozdulattal testvére nevetve visszanyújtotta neki a kardját.
- Nos, fejedelmi ajándéknak tetszik, annyit mondhatok!
- Talán túl fejedelmi is az én szerény személyemnek - húzta el a száját Faramir.
- Ezt apánk, a helytartó mondta? -kiváncsiskodott Boromir.
- Ó, igen. De Imrahil nagyon határozottan nézett reá, és azt mondta megsérteném Adrahil fejedelmet, ha nem fogadnám el az ajándékát. Így elfogadtam.
Boromir elkomolyodva nézett rá.
- Faramir, ez a kard méltó harcost kíván! S Adrahil nagyapánk nem küldte volna neked, ha nem látná benned ezt! Légy méltó hozzá! És akkor híven fog szolgálni téged a harcokban.
Ezzel rávert a vállára és továbbment. Faramir elgondolkozva állt még ott egy darabig. Lassan arca elé emelte a pengét, amely mintha halovány zöld fényben fürdött volna. Ahogy lassan leengedte maga elõtt, arca visszatükrözõdõtt a fényes acélban.
- Légy hát bajtársam a nehéz idõkben- szólt félhangosan a kardhoz. - S mivel Ithilia erdeibe készülök, Erdei pengeként foglak hívni.
Visszacsúsztatta a kardját a sötétzöld hüvelybe és meghajtotta fejét valami láthatatlan jelenlét felé.
- Elfogadom a kardot, mostantól ez az én utam! Míg a világnak vége nem szakad vagy jobb nem lesz mint mostanság...



Faramir több nap után végre fel tudta keresni Mithrandirt, aki bevetette magát a könyvtárba, s most már szinte ki sem mozdult onnan. Mégis, mikor odaért, épp nem volt ott. Faramir szórakozottan nézegette a lapokat, miket a mágus olvasott. Már a földön is hevertek fóliánsok, a huzat vagy Mithrandir sodorta le, ki tudja. Faramir mindenesetre lehajolt, és akkurátusan összeszedte a szétdobált lapokat. És akkor az egyiknek furcsa volt a tapintása. Kiváncsian széthajtogatta, s észrevette, hogy két lapot ragasztottak egybe. Szétfeszegette, beleolvasott, s szeme rögtön megakadt Isildur nevén, aki után Mithrandir kutatott. Szemöldöke egyre jobban összehúzódott, ahogy kibetûzte az írást.
- Hát errõl lenne szó? - mormogta maga elé. Okos szeme felcsillant.
Ám ebben a pillanatban Mithrandir megérkezett.
- Faramir! - kiáltotta örömmel s végigmérte..
Az ifjú aranybarna haja hullámosan omlott a vállára, merész orra, nagy kék szeme, délceg, izmos alakja a férfit rajzolták ki. Már hagyta borostásodni az állát. Bõrét megkapta a nap, s a szabad levegõ. Kézfején sebhelyek látszottak a kardforgatástól.
- Örülök, hogy látlak, fiam! Tanulni jöttél?
- Most nem érek rá - felelte szomorúan Faramir.- Atyám ugyan tán most már nem tekint gyereknek, hogy visszafoglaltuk Cair Androst, de most meg annyi feladattal bíz meg, hogy másra sincs idõm!
- Ne bánd, Faramir! Hasznodra lesznek még ezek a dolgok. Most a fegyverek ideje jön el, ezt apád jól látja. Vigasztalódj, eljön még a szebb napok, mikor visszatérhetsz kedvenc foglalatosságaidhoz. De addig még sok ember és sok nép bátorsága és áldozata kell.
- És te, te hogy haladsz a kutatásaiddal? - kérdezett rá az ifjú.
- Már közel járok - dörmögte Mithrandir -, de a legfontosabbat még sehogy se sikerült megtalálnom.
- Akkor azért búcsúzóul segíthetnél nekem ezt elolvasni - nyomta Mithrandir kezébe a pergament, amit eddig a kezébe szorongatott. - Jeleket látok. A betüket ismerem, tünde-betûk lehetnek, de nem tudom elolvasni õket.
Mithrandir ránézett, beleolvasott, s elsötétült az arca.
"Másodkor 3434. éve. Itt következik Isildurnak, Gondor királyának beszámolója....
...királyságom egyik kincse lesz...
...akik követik majd a vérvonalamat, mind kapcsolódni fognak hozzá
... nem kockáztatom meg, hogy kárt tegyek benne. Ahhoz túl drága nekem...
...bár nagy gyötrelemmel fizettem érte....
...az Írás kezd halványulni. az írás, mely eleinte oly tisztán kivehetõ volt, akár a tûz lángja, most végleg eltûnt. Titokká lett, melyet csak a tûz fedhet fel..."
Mithrandir arca elváltozott. Felnézett Faramirra.
- Én el tudom olvasni. Mordori nyelven íródott, de meg nem szólalok azon a nyelven!
- Mordor?! - kérdezte félig ijedten Faramir. Aztán összeszedte magát.
- Ezt kerested? - érdeklõdött a mágustól.
Akkor Mitrandir erõsen ránézett, s a két tekintet összekapcsolódott. Nagy sokára a mágus alig észrevehetõen bólintott, mint aki elhatározásra jutott.
- Ezt kerestem Faramir uram! S hála neked meg is találtam. S ez még sokak sorsára lesz hatással. Talán a tiedre is.
Faramir komolyan felelt.
- Látok és hallok, és abból, amit félig vagy sehogy se mondtál el, kevés maradt rejtve elõttem. De amit tudok, megtartom magamnak, hacsak egyszer másképp nem döntesz errõl, Mithrandir.
Mithrandir hosszan nézte az ifjú nemes arcát.
- Megmutattad Faramir, milyen ember vagy! - szólt végül. - Tartsd titokban! Rejtsd el! Még visszajövök érte, ha fordul a szerencse. Még szükségem lehet rá.
Faramir szívére tette kezét.
- Én mindig örülök jöttödnek, Mithrandir!
- Talán akkor nem fogsz, mert valószinüleg már csak akkor jövök, ha a szükség órája közel. Addig gondolkodj és cselekedj apád és bátyád helyett is, amennyire erõdbõl telik.
- Nehéz terhet bízol rám, Mithrandir!
Az öreg mágus megfogta az ifjú vállát.
- Tudom. S nem véletlenül teszem ezt. Lesz idõ, mikor már csak te fogsz Gondor és a sötétség közé állni! A Remény már elindult Északról Faramir, de ez nem az a remény, amit apád várna. Mégis, ha egy kis szerencsénk van, eljut idáig is, s talán éppen te fogod beinvitálni a Városba.
- Talányok! Talányok a sötétben! - kiáltott fel félig bosszankodva, félig mulatva Faramir. - Ebben nem változtál!
Mithrandir komolyan ránézett busa szemöldöke alól.
- Majd megkapod a választ az összes talányra Faramir! De vannak idõk, mikor az embernek meg kell válogatnia szavait, mert a jövõt befolyásolhatja vele, és a sors alakulását. Munkálkodj azon, hogy Gondor megérje a szebb napokat! Légy bátor! Ég veled!
- Ég veled, Mithrandir!
A mágus kiviharzott, sietõsen mint szokott. Faramir pedig lassan odasétált az asztalhoz, felnyalábolta az imént olvasott pergament és a polc legtávolabbi zugába dugta.
Majd kikönyökölt az ablakon, s hosszan elnézte a távoli folyót, s a még távolabbi sötét hegyláncot, mely fölött éjszakánként már tüzes volt az ég. A folyó partján aprócska szürke pötty, egy lovas távolodott nagy sietve...

VÉGE