"Mikor a kapubolt lámpája alatt elhaladtak, Pippin elõretolakodott, s Faramir sápadt arcát láttán elállt a lélegzete. Olyan ember arcát látta, aki iszonyatos félelmet vagy kínt állt ki, de úrrá lett rajta, s most már megnyugodott. Büszkén s komolyan állt meg egy pillanatra, amíg odaszólt valamit az õrnek, s Pippin csak most vette észre, mennyire hasonlít a bátyjára, Boromirra - akit Pippin kezdettõl fogva szeretett s csodált nagyúrhoz illõn méltóságos s mégis nyájas modoráért. S akkor egyszerre olyan érzés támadt benne Faramir iránt, amit eddig nem is ismert. Ebbõl az emberbõl itt ugyanolyan nemesség áradt, mint olykor Aragornból, ha talán nem is olyan mértékû, de ez nem olyan kiszámíthatatlan és távoli, mint õ; olyan, mint az õsi királyok bármelyike, csak épp, hogy õ késõbb született, ám mégis megvan benne az ónép bölcsessége és szomorúsága. Most már értette, miért emlegeti Beregond olyan szeretettel Faramirt. Olyan hadvezér, akit az emberei boldogan követnek, mint ahogy követte volna õ is, akár a fekete szárnyak árnyékába."
" Faramir komoran elmosolyodott. - Akkor talán meggyászolnád, ha hallanád, hogy Boromir nem él? - Õszintén meggyászolnám - mondta Frodó. Majd megérezte Faramir tekintetét, s megtántorodott. - Nem él? - kérdezte. - Ezt úgy érted, hogy meghalt, s te errõl tudtál? Megpróbáltál a szavak csapdájába ejteni, játszottál velem? Vagy hazugsággal próbálsz tõrbe csalni? - Még orkot sem próbálnék hazugsággal tõrbe csalni - mondta Faramir."
"- Ha olyan hírtelen lennék, mint te, már régen levágtalak volna. Mert én azt a parancsot kaptam, hogy hányjak kardélre mindenkit, akit itt találok, s akinek nem Gondor Ura adott engedélyt, hogy betegye a lábát erre a földre. De én sem embert, sem állatot nem ölök ok nélkül, még ha okkal, akkor sem örülök neki."
" Szíve mélyén azonban érezte, hogy Faramir, még ha külsõre hasonlít is a bátyjához, többet tart magáról, szigorúbb is, bölcsebb is annál. "
"- De történt légyen bármi az északi úton, benned, Frodó, immár nem kételkedem. ha a nehéz idõk megtanítottak rá, hogy helyesen ítéljem meg az emberek szavát és arcát, akkor talán úgy-ahogy a félszerzetét is megtudom itélni. "
"- De most már ne félj! Akkor sem venném el ezt a valamit, ha itt heverne az országúton. Még akkor se, ha Minas Tirithet romlás fenyegetné, s csak én menthetném meg így, a Sötét Úr fegyverével, a város javára és a magam dicsõségére. Nem, nem vágyom ilyen diadalra, Drogó fia Frodó. "
"...de én a fényes kardot nem azért szeretem, mert éles, a nyílvesszõt, mert gyors, a harcost, mert diadalmas. Én mindezt csak azért szeretem, amit véd: Númenor embereinek városáért, s a várost az emlékeiért, szépségéért akarom szeretni. "
" - No lám - mondta Faramir lassan, nagyon halkan és különös mosollyal. - Tehát itt a titok nyitja. Az Egy Gyûrû az, amirõl azt hitték, hogy már nem létezik. És Boromir erõszakkal próbálta megszerezni? És ti elfutottatok? És futottatok, futottatok...amíg csak bele nem futottatok az én karjaimba! És most itt vagyunk a vadonban: két félszerzet, egy seregnyi ember, aki a parancsomra vár, és a Gyûrûk Gyûrûje. Ezt nevezem én szerencsének. Itt a nagy alkalom, hogy Faramir, Gondor kapitánya megmutassa, milyen ember! Ha! Fölállt, kihúzta magát, szürke szeme megcsillant. Frodó és Samu fölpattant a kisszékbõl, s váll-váll mellett nekivetette a hátát a falnak. Kezük a kardjuk markolatán. Csönd volt. A barlangban valamennyi ember elhallgatott, és csodálkozva nézte õket. De Faramir visszaült, halkan elnevette magát, majd elkomolyodott. - Szegény Boromir! - mondta. - Ez keserves próba lehetett."
" - Mi, Gondor emberei, álljuk amit mondtunk, akár a halálunk árán is. Akkor sem venném el ezt a valamit, ha itt heverne az országúton, azt mondtam. Még ha olyan ember lennék is, aki megkívánja, s még ha nem tudtam is pontosan, mi az, amikor kimondtam, akkor is eskünek tekinteném a szavamat, amely holtig köt. De nem vagyok olyan ember. Elég bölcs vagyok, hogy tudjam, vannak olyan veszedelmek, amelyektõl az embernek menekülnie kell. Üljetek békén! A hobbitok visszaültek, és mélyen hallgattak. Az emberek visszatértek a poharukhoz, tovább szõtték a szót, azt hitték, a kapitányuk megtréfálta egy kicsit a vendégeket, vagy mi, ezzel kész. "
" - Nos Frodó, végre megértjük egymást - törte meg a csendet Faramir. - Ha ezt a valamit vonakodva, mások kérésére vetted magadhoz, akkor szánlak és tisztellek érte. S csodállak is, hogy elrejve õrzöd, és nem használod. "
" Faramir egy pillanatig csodálkozva és komlyan bámult rá. Majd látta, hogy Frodó megtántorodik, elkapta, gyöngéden fölemelte, odavitte az ágyához, lefektette, és melegen betakarta. "
" - Akkor mit keres? - Halat - mondta Frodó. - Nézd! Letekintettek a sötét tóba. Túlsó végén kis fekete fej bukkant elõ, a szikla sötét árnyékából. (...)Faramir halkan elnevette magát: - Halat! -mondta. - Ez nem is olyan veszedelmes vágy. Bár nem biztos: ha a Henneth Annún medencéjében halászik... "
" - Pár pici halacka, cúf contosz pici halacka szegény Szmeagolnak, ész azt mondják: halál. Olyan bölcsek, olyan igazságoszak, olyan nagyon-nagyon igazszágoszak. - Nem nagyon bölcsek -mondta Faramir. - Csak igazságosak: igaz csak annyira, amennyire a szegényes bölcsességünk megengedi. "