Csapda

Valamikor azt mondták nekem, hogy egyedül rajtam múlik, én alakítom az életem. Csak akarni kell és győzhetek, megvalósíthatom álmaim, és ha még a szerencse is besegít, nincs akadály. Az enyém a világ.

Ma már tudom, ez nem igaz.

Mindenki alakítja az életem - mint csaholó kutyák vagy sompolygó rókák -, ismerős vagy idegen, hatással van a jövőmre. Hiába gondolom, mit akarok, ha mások döntése más helyzeteket hoz. Még ha csalókán azt hiszem is, hogy az én döntésem, mely válasz-reakció az ő döntéseikre, változtat valamin, ez hazugság. Nincs jó döntés, csak kompromisszum, ami másoknak jó.

Vágyak és álmok vannak, de csak azért, hogy jobban fájjon a mindennapi lét, hogy szembesülhessek azzal: tehetetlen vagyok.

Mások döntik el, mennyit keresek, mennyit fizetek. Mindennek ára van, magas ára. Szabadságom csak illúzió, szűkebb a börtön, mint egy egérlyuk. A szerencse? Szajha. Egyszer mosolyog rám, csalókán hív, s aztán egy lépés: szakadék, ahol minden sötétebb, mint addig, s mert jobbat várt az ember, hát még erősebben fáj… A szerencse pedig már mással kacérkodik, mást kényeztet s csak gúnyosan mosolyog rám.

Sokat tapasztaltam már, hát sokat is öregedtem. Megtanultam, a tanulás csak arra jó, hogy tudjam, semmit sem tudok.

Most - a látszat ellenére – nincs bennem keserűség, csupán kijózanodtam. Megbékélek az életemmel, mindennapjaimmal, a fölösleges mozdulatokkal, dolgokkal, amiket egyszerűen munkának hívnak, a jövés-menéssel, amiről sokan azt hiszik, tesznek valamit…

Próbálok tenni valami jót. Nem osztok tévedhetetlen tanácsokat, ha kérdeznek, válaszolok, de leszögezem: csak az én véleményem ez, szóra sem érdemes… Igyekszem nem útban lenni, nem eltakarni mások elől a fényt.

Töprengek, bámulom a csapdát, mibe önként léptem vagy mások vezettek bele? Életem vasfogú zárja a lábaim szorítja. Vajon melyik lábam rágjam le? És sántán hova is botladozhatnék?

Azt hiszem, a farkas büszkébb annál, minthogy egy kutyával vagy rókával versengjen: az életéért.

2006. 12. 27.