Nemzedékek

1. Mindenek fölött

Álmosan, fáradtan dőlt le ágyára. Pár percig még ábrándozott, aztán hirtelen elnyomta az álom. Teste nem mozdult, nyugodtan lélegzett, szinte nem is látszott arcán a fáradtság. Álmodott.

Fent állt a legmagasabb hegy tetején, hó roppant a lába alatt, szél fütyült körülötte, majdnem a szakadékba lökte, amely lába előtt terült el, és alig volt látható a felhőktől. Az egész világ. Csak homályos foltokat lehet kivenni belőle, eltakarják a gomolygó felhők. Az egész érthetetlen tömeg, zúgás, érzés, mind a felhők alatt, furcsa homályban, és föntről még a foszlányokat sem lehet jól látni. Hisz a felhőket innen nem fújja el a szél. Ezeket a felhőket sohasem fújja el a szél, legfeljebb csak újabbakat hoz, és lehet, hogy egyre sötétebbeket. Ha előrébb, vagy oldalra lép, belezuhan abba a ködös világba, de könnyen lehet, hogy már útközben halálra zúzza magát a sziklákon, vagy akkor hal szörnyet, amikor teste a köd alatti világra

zuhan. Nagyon veszélyes lemenni innen, itt fönt azonban egyedül van. Nincs igazi társa, csak a szél és a hegycsúcs van vele. A köd alatti világban mindig mindent köd takar. A veszély ellenére egyszer-kétszer már lemerészkedett. Az arcokat élesen látja, de az arcok alatti érzéseket, szíveket, sötétség takarja el előle, érthetetlen számára minden, nem tudta soha eloszlatni sehonnan sem a homályt. Visszamenekült a hegycsúcsra, a köd fölé. Innen is ugyanolyan értetlenül néz le a lába alatt elterülő világra, mint odalent az emberek lelkére. Jobb itt? Nem. Nem jobb. Nincs kihez szólnia. Ha viszont még egyszer lemegy, ismét feljön majd. Gondolatai múlásával együtt eközben a Nap is elmúlt, méltóságteljesen bukott le a láthatár mögé. Furcsa, véres színük lett a felhőknek. Besötétedett. Csitult a szél, szellővé változott. Már nem látszott az alvó, ködös világ. Szemét az égre emelte. Kigyúltak a ragyogó fényű csillagok. Tiszta, szinte éles volt a fényük. Megbabonázva nézte őket. Milyen tisztán, fényesen látszanak! Magasabban vannak, mint ő, magasabban vannak a lenti, ködös világnál is. Talán elérhetetlenül magasan van az a sajátságos, tiszta ragyogás, mindenek fölött.

Felébredt. Letörölte homlokáról a verítéket, megigazította párnáját és felemelte a padlóról a takarót. Késő este lehet - gondolta -, hiszen kint még mindig ragyognak a csillagok. Visszafeküdt és újra elaludt. Lassan ismét álmodni kezdett.

2. Lent

A csillagok eltűntek az égről, a Nap felkelt, újra megvilágította a lába alatt elterülő világot. Lekuporodott a Hegy tetején, térdeit felhúzta, rátámasztotta fejét és úgy nézett le.

Egyedül érezte magát, nagyon egyedül. Itt-ott felszakadoztak a felhők, látni lehetett a Várost, az embereket. A nyüzsgő, zajongó embereket. Ők nincsenek egyedül. Lassan megteltek könnyekkel szemei, legördültek arcán, elindultak lefelé. Lemegyek! Én is lemegyek, és akkor én sem leszek egyedül. Eszébe jutott a Lány, akivel egyszer találkozott, amikor lent járt. Nagyon szép emlékei maradtak róla. Vár-e még rám? Talán. Régen volt. Felállt és elindult a keskeny ösvényen lefelé. Vigyáznia kellett, nehogy lezuhanjon, mert akkor csak a holtteste ér le, a lenti világra. Csak a teste, „Ő” nem. Egyre többször nézte menet közben a nyüzsgő Város képét.

Holnapra. Holnapra talán leérek. Talán.

Kiszáradt már a torka. Megállt. Esteledik. A Nap mélyen a láthatár alatt van, csak fénye festette színesre a felhőket.

Leült. A Naplemente mindig lenyűgözte. Hát, ma már nem megy tovább. Nem akar lezuhanni. A Nap újra meghalt. Elbűvölten ült még egy darabig, aztán hátát egy sziklafalnak támasztotta, nézegette a felbukkanó csillagokat, szép lassan lejjebb csúsztak szempillái, végül elaludt.

Langyos szellő burkolta takarójába, fák borítottak lombkoronát feje fölé.

A Hajnal első napsugarai felébresztették. Felállt, továbbindult. Már szinte halotta az ébredő város zaját. A Nap egyre feljebb emelkedett, az ő útja is lassan elfogyott.

Néhány lépés még a réten át, és a Városba ér. Egy pillanatra megállt, visszanézett a Hegyre. A Nap a hegycsúcs fölött tartott. A napsugarak elvakították. Előrefordult, elindult a Városba, hogy megtalálja a Lányt, hogy ne legyen végre egyedül. Valahol erre lakott akkor. Ide-oda járkált az utcákon. A Város sokat változott, amióta itt járt. Több lett a magas betonház, kevesebb lett a zöld terület, a park. A parkban találkozott akkor a Lánnyal. Megvan! Keresek egy parkot, biztosan ott lesz! Nemsokára észrevette egy fa koronáját, majd meglátta a többi fát is, a bokrokat, a szép, zöld gyepet, hallotta a madarak énekét. Kereste szemével a Lányt. Néhány ember ült a padokon, de egyik sem a Lány volt. Körbejárta a parkot. Benézett

a fák mögé, a bokrok közé. Nincs! Egyedül fog maradni itt is? Fáradtan támaszkodott az egyik fának. Tétován nézelődött. Galambok röppentek fel, odanézett. Egy ismerős alakot látott. A Lány! Azonnal elindult felé, de hirtelen megállt. A Lány tolt maga előtt valamit. Egy babakocsit. Nevetve beszélt a kocsiban ülő gyermekhez. Ő már nincs egyedül. Itt lent nincs senki egyedül? Itt lent meghal, aki egyedül marad. Itt lent. Megfordult, hogy ne lássa meg őt a Lány, és ne lássa a könnyeket a szemében. A Nap a hátába tűzött. Lassan, szomorúan lépkedett. Mindegy most már. Újra visszamegy a Hegyre, de többé sohasem jön le. Egy hang azonban megállította. A Lány hangja volt, felismerte tehát. Megállt. Nem fordult vissza. Egy kéz

megérintette a vállát. Most mégis megfordult. Ismét közelről látta a Lány gyönyörű arcát. A Lány mosolygott. Megismertelek, mondta. Miért nem szólítottál meg? Mert nem vagy egyedül, szólt a Fiú. Csak én vagyok egyedül, mert én mindig egyedül vagyok. Most nem - mondta a Lány. Most én is itt vagyok veled, és itt van a Fiam is. Mindketten itt vagyunk veled. A kisfiú mosolygott, megrázta a Lány szoknyáját. A Te Fiad? Akkor én már fölösleges vagyok. Újra elindult kifelé a parkból. A Lány döbbenten állt. Elmegy. Újra elmegy. Nem tudott mit mondani, könny csordult ki szeméből, torkát fojtogatta a zokogás. Hiszen, hiszen az ő Fia is, gondolta. Nem tudta már utána kiáltani, messze járt már. Megfordította a babakocsit, elindult

hazafelé, a négy fal közé, hogy újra várja Fia Apját.

Kiért a Városból. Visszanézett. A délutáni Nap vérszínűre festette az égboltot. Lassan újra beesteledik.

Fia van, már nincs egyedül a Lány, valószínűleg férje is van. Kár. Szép Lány. Szerette őt. Most újra visszamegy a Hegyre, és soha többé nem jön le onnan. A Nap lassan pályája végéhez ér. Felnézett a hegycsúcsra, aztán elindult felfelé. Valamiért könnyezni kezdett. Talán, mert innen nem látja olyan jól a Naplementét? Kezével kereste a kapaszkodókat. Milyen nehéz most felmenni! És nem látja az utat, köd van a szeme előtt. „Fia van”. Keze most nem talált kapaszkodót. Meglepődött. Visszaesek?! Újra le? Nagyot puffant teste a Hegy aljában.

Vérző fejét felemelte, kezével intett a Hegy felé. Milyen kár, hogy leesett! Nem láthatja a Naplementét!

3. Törött lábbal

Éjszaka van már. Alig nyugodott még le a Nap. A levegő nem mozdult, a fák levelei rezzenéstelenek.

A Lány szaporán szedte a lábát, a besötétedő utcákon félt egy kicsit, Fia elaludt a kocsiban. Sietett, hogy minél előbb utolérje a Fiút. Úgy döntött, utánamegy, nem engedi most elmenni. Hova mehetett még? Mindjárt teljesen vége a külvárosnak. Az egyik utcasarkon elvesztette szeme elől a szinte futó Fiút, s most csak találomra ment az utcákon. Erre nagyon ritkán jár. A sötétben látszottak a Hegy körvonalai. Ott még nem is volt, pedig nincs messze, egy kis mezőcske van csak a Hegy és a Város között. A Hegy fölött szépen ragyogtak a csillagok, nyugodt éjszaka volt. Tanácstalan lett. Merre menjen? Elindult előre a mezőn. Félt. Hol lehet? Valami azt súgta neki, hogy erre kell mennie. Bátrabban lépett előre. Már a mező felénél tartott, amikor ijedtében újra megállt. Aggódva nézett a babakocsiban alvó gyermekre.

A Hegy aljában valami mozdult. Lélegzetvisszafojtva állt, nem mert megmozdulni.

Felemelte vértől maszatos arcát. Zúgott a feje, fájt minden porcikája. Megpróbált felállni.

Iszonyú fájdalom hasított a bal lábába. Megtapogatta. Dagadt volt az egész lába. A térde alatt nagyon fájt. A sötétben nem látta igazán jól, de úgy tűnt, eltört. Hogyan megyek most fel?! Nekem oda fel kell jutnom!

Újra megpróbált felállni, de üvöltenie kellett a fájdalomtól. A földre rogyott.

A Lány állt és nézett előre mereven a sötétségbe. Ő lenne az? De mit keres itt? Miért üvöltött? Mi baj van? A babakocsit tolva elindult a szenvedő Fiú felé. Hamar meggyőződhetett róla, hogy valóban ő az.

Hátán feküdve bámulta a csillagokat, néhány könnycsepp arcáról a földre pottyant. A lépések hallatán felemelte fejét, és kissé meglepődött. A Lány állt mellette.

Hát te? Kérdezte. Mit keresel itt? És a gyerek?! Utánad jöttem, szólt a Lány, mert nem akarom, hogy megint elmenj. Mi a baj? Eltört a lábam, mondta a Fiú. De nem az a baj. Az a baj, hogy nem tudok felmenni oda. Fejével a Hegy felé intett. A Hegyre? Kérdezte a Lány. Mit keresnél te ott? Én ott élek, válaszolta a Fiú, egyedül, a Hegyen. A Lány az első pillanatban nem tudott mit mondani. Mennyire közel voltak egymáshoz, és mégis, milyen messze?! Aztán eszébe jutott, hogy mentőt kell hívnia. Maradj nyugton és ne mocorogj! - mondta a Fiúnak. Hívok mentőt. Vigyázz addig a gyermekünkre! Ezzel elrohant telefont keresni.

A Fiú meglepődött. A gyermekünkre?! A Lány már túl van a réten. Nem tudok kérdezni most tőle semmit. A Fiúnk! Az Ő és az én Fiam! A gyermek aludt. Álmát semmi sem zavarta. Feje előrebillent, kicsi kezei a babakocsi mellett lógtak. Milyen aranyos! Egyéves körül lehet. Igen, egy éve. Hm, egy év. Eltöprengett. Le nem vette tekintetét Fiáról.

Futott a külvárosi utcákon. Nem érdekelte, hogy megnézi az a néhány járókelő. Telefonfülkét keresett.

Végre! Idegesen tárcsázott, magyarázott, majd letette a kagylót, kilépett az utcára és várt. Nemsokára meghallotta a sziréna hangját, majd meglátta a mentőt. Izgatottan integetett. A mentő megállt, ő azonnal beült. Gyorsan, a Hegy felé! - kiáltotta. A Hegy felé?! – kérdezte döbbenten a mentőorvos. Igen! - szólt a Lány. Menjünk már!

A sofőr kissé meglepődött, de hát, ha ott van, akkor ott van.

Meghallotta a szirénát. Tudta, hogy csak akkor szólalnak meg ezek, ha valahol baj van. Most itt a baj, nem csak a lábában, a szívében is. Nehéz most.

Fia felriadt a mentő szirénázására. Rámosolygott a földön fekvő Fiúra. Furcsán gagyarászott valamit, kezeit felé nyújtotta, hogy vegye fel, dajkálja meg. A Fiú elmosolyodott. Sajnálom, mondta, most ez nem megy, nem tudok mozdulni, majd később bepótoljuk. Odaért a mentő. Itt van, mondta a Lány. A mentősök befektették az autóba, megállapították a törést és rögzítették sérült lábát, egyelőre csak ideiglenesen látták el. A Lány odaült mellé Fiával, azonnal indultak. Átszáguldottak a külvároson, beértek a nagyvárosba.

Csendben feküdt az ágyon a mentőben. Fogta a Lány kezét, néha Fiára nézett, aki újra bóbiskolt, bár a mentő szirénázásától nem tudott aludni. Szeretném, ha most már velem maradnál! - mondta a Lány. Látod, el sem tudok menni. Mindenképpen maradnom kell - válaszolta a Fiú viccesen, s megszorította a Lány kezét.

Lába szépen gyógyult. A Lány és Fia mindig meglátogatta, törődtek vele. Járógipszet kapott. Gyere, szólt a Lány, hazajössz velünk. Haza - gondolta a Fiú. Milyen régen hallotta ezt a szót! Haza. Békét jelent. Szépen, lassan hazabicegtek. A Lány segített neki menni, bevezette a lakásba is: - Hát, ez a lakásom, bár te már ismered, ez lesz ezután mindkettőnk otthona. „Vajon hány évet töltök el, itt a falak között?” - kérdezte magától a Fiú.

4. Újra fent

Édesem! Ne haragudj, de nem tudok ebben a Városban élni. Semmilyen városban sem.

Nagyon hiányzik a Hegy, de nélküled nagyon rossz volna ott! Gyere, menjünk oda! Van egy kis faház, ott majd lakhatunk. A Fiunk is elég nagy, már öt éves. Feljössz? Igen, szólt a Lány, nem hagylak el.

A faház valamivel a csúcs alatt volt, egy kisebb réten, a réten kerttel, fákkal körülvett, nyugodt helyen. Tetszett a Lánynak is, Fiuk nevetgélve próbálta elkapni a lepkéket. Boldogok voltak.

5. Egyedül

Ült a csúcson. Nézte a felhők alatti világot. Valami homályosan felderengett benne, de már szinte semmire sem emlékszik.

Kicsi gyermek volt még, amikor Apja és Anyja felhozták ide. Ők sajnos már meghaltak. Anyja tegnap hagyta el ezt a világot. Nagyon beteg volt már, és nagyon öreg. Apja mellé temette el. Anyja azt mondta neki utolsó szóként: - Menj le! Menj le, mert itt meghalsz egyedül!

Lemenjen? Itt nagyon egyedül van. Talán ott lent, ott lent talál barátot? Holnap. Holnap reggel lemegy.

6. A jelen

Forgolódott, rosszat álmodott. Zúgó fejjel felébredt, ma éjjel már másodszor. Anyja, Apja jutott eszébe. Aztán feleségére nézett. Néha ő is fordult egyet. Ő is álmodik. Fia is alszik. Visszafeküdt, kinézett az ablakon.

Hogy milyen hihetetlenül tisztán látszanak innen a Hegyről a csillagok?!

1986. Szekszárd