Szabadság

Lelátott a Városra. A derékig érő betonszegély mellől tekintett végig a lába előtt elterülő szakadékon, az őt körülölelő tájon. A leszálló este lomhán feküdt végig a házakon, utcákon. Az emberek zaja szinte nem is hallatszott fel hozzá, csak a lámpák fényei lopództak szemeibe. A levegő tiszta volt és illatos, langyos tavaszi szél simogatta testét. Feje felett ragyogtak a csillagok, a gyülekező felhőktől mélyült az este fekete bársony árnya.

Most egyedül volt, senki nem jött fel ide a Hegyre. Nem bánta, itt végre magára maradhatott gondolataival, a lelkében örökké jelenlevő fájdalmaival. Úgy érezte, sosem lesz vége a szenvedésnek, bármilyen boldog is most, valami-valaki mindig előhívta lelkéből a reménytelenség érzését. Sosem lesz vége, soha, hiába minden? Feltámadt a szél, jólesően borzolta a haját. Eleredt az eső, egyre erősebben, sűrűbben jöttek a cseppek. Fellépett a szegély tetejére, karját kitárta és arcát az ég felé fordította, hogy jobban érezze a szél, az eső erejét. Menydörgés hangja, villám fénye csapott a Hegyre, a Városra. Nem mozdult a betoncsíkról, szemét behunyta, úgy érezte, a vihar az ő fájdalmát fejezi most ki. Mosolygott, szabadnak és boldognak érezte magát. Jó volna felemelkedni, elrepülni innen messze, fel a csillagok közé, maga mögött hagyni a fájdalmat, szenvedést, a sok hiábavaló küzdelmet! Valahol máshol leszállni, ahol nincs hazugság, bosszú, kínzás, csak szabadság és szeretet! Olyan jó érzés volt érezni a szelet, az esőcseppeket az arcán! Mintha Isten könnyei hullnának egyenesen a Mennyből...Kicsit meglökte hátulról a szél, lába megcsúszott. Karjait még mindig széttárta, szemét sem nyitotta ki. Talpa alatt nem érezte a talajt. Mosolygott.

Tudta, hogy zuhan. Nem bánta, élvezte a teste mellett süvítő szelet, a tavaszi-esős illatot. Szabadnak, boldognak érezte magát. Végre elmegy innen, végre befejeződik a szenvedés, és nem fáj már tovább többé semmi. Könnyei eggyé váltak a zuhogó esővel, a tomboló viharral. Nem érzett fájdalmat, mikor teste a sáros földbe csapódott. Arcára dermedt mosolya előtt esőcseppek mosták a fűszálakat, a virágokat, majd vérével együtt folytak tovább a mélybe.

2004. Szekszárd