Szerelmi vallomás

A bál zajos forgataga eltűnt szeme elől. Egy olyan percre, pillanatra gondolt, amelyet még nem mert, nem tudott valóra váltani. Mellette ült a Lány. Most éppen pihennek mindketten.

Tánc közben a Fiú a Lány gyönyörű, zöld szemeit nézte és arra gondolt, hogy ez a kedves arc, a bájos mosoly nemsokára nem lesz neki többé. Most már mindegy. Lelke üres, csak a szerelem gyenge fényű tüze ég még szívében, de talán az is kialszik. A Fiú felkéri a Lányt. Együtt táncolnak. Kábultan fogja a Lány pici, gyenge kezét. Másik keze a Lány derekán, mintha magához akarná húzni, de nem lehet, nem lehet, nem szabad. Egyre közeleg a nap, mikor el kell dobnia magától az életet. Veszteni valója már nincs. Megcsömörlött az emberektől, megutálta a létet. Úgy döntött, hogy elmondja a Lánynak, mit érez iránta. A szám véget ért, egy gyorsabb következett és a Lány azt kérte, üljenek le. A Fiú így szólt a Lányhoz: - Ha szépen megkérlek, ugye kijössz velem sétálni? Mondani szeretnék neked valamit. Miért menjünk ki? - kérdezte a Lány. Azért - válaszolta a Fiú -, mert amit mondani akarok, az csak rám és rád tartozik. Azok a mondatok, amiket mondok majd neked, azok lesznek az utolsó mondataim. Kérlek, jöjj, és hallgasd meg őket, mert neked szólnak. A Lány most felállt és azt mondta: - Akkor hát menjünk. Csak sejtem, hogy mire céloztál, de ha arra, amire én gondolok, akkor lebeszéllek róla. A Fiú erre elmosolyodott. Eközben elhagyták a termet és kiértek az utcára. Senki sem volt arra, csak ők. Az öreg fák Apostolokként álltak a sötétben, a templom keresztje felett a Hold pihent. Gyere - mondta a Fiú -, üljünk ide a fák alá a padra. Most hát figyelj rám! Valamikor azt hittem, hogy az emberek jók és örülnek, ha boldogságot, örömet adnak egymásnak. Azt gondoltam, hogy a szerelem olyan, mintha egy láthatatlan erő egy másik emberhez hajtana, aki szeret téged, és te is imádod őt. Reméltem, egy ilyen érzés legyőz mindent, de tévedtem. Minden legyőzte ezt az érzést. Az emberek becstelensége, a pénz, a hazugság, a hatalomvágy. Rájöttem arra, hogy az ember életének semmi értelme, nem kell tovább vinni a mocskot, az ember aljasságait. Elhatároztam, hogy önként eldobom az életem, de mielőtt megteszem, bevallom neked, hogy szeretlek. Nem tudok úgy meghalni, hogy ezt ne tudd. A Lány szeméből könnyek hullottak. Ha szeretsz, akkor miért akarsz meghalni? - kérdezte. Azért - válaszolta a Fiú -, mert ez az érzés is elmúlhat, és én nem akarom elrontani az életed. Miért? - kérdezte a Lány. Miért mondtad el ezt nekem? Ha boldogtalanná akartál tenni, akkor most sikerült! Látod - mondta a Fiú -, te most azt nézed, hogy boldogtalan leszel. Én mindig azt látom magam előtt, hogy tízezrek halnak éhen, ölik meg az embereket. Te pedig azért sírsz, mert azt hiszed, boldogtalan leszel. Erre azt mondom, hogy minden emlék elmúlik egyszer. Te... te nem vagy ember! - kiáltotta a Lány, miközben felugrott és elszaladt a bálterem felé. A Fiú nem szaladt utána, hiszen fölösleges lenne. Ez a lány sem érti meg őt, és most már tudja, soha, senki sem értené meg. Egy picit még nézte a csillagokat, majd felállt és elindult az úton, az erdő felé. Elhagyta a házakat, ahol életek, szenvedő lelkek pihennek, alusszák fáradt álmukat. Beért az erdőbe. Felment a dombra és körültekintett a tájon. Ezer és ezer csillag ragyogott szemébe.

A Hold gyenge fénye megvilágította az erdőt, a fákat, melyek között piciny életek remegnek és félnek az elmúlástól. A Fiú lassan előhúzta kabátja alól a kétélű tőrt. Marokra fogta, majd leült a fűbe. Hirtelen meglátott egy apró kis virágot. A becsukott kehely csodálatosan szép volt. A Fiú odahajolt hozzá, közben a kést letette a földre. Figyelte, figyelte a kicsi virágot, miközben elnyomta az álom. Egy csöppnyi, kékeslila virággal és egy zöld szemű Lánnyal álmodott.