Tündértánc

A bálterem feldíszítve várta már, a falakon virágok, festmények, az egyik sarokban szökőkút vize csobbant csendesen, az emberek zajától alig észrevehetően. A zenekar már játszott, halk, kellemes dallamot. Még senki nem táncolt, a vendégek maguk sem tudták, mire, vagy kire várnak, csupán kisebb csoportokban beszélgettek.

Aztán hirtelen megjelent Ő. Mindenki megdöbbenve kapta a fejét a bejárat felé, hiszen az előbb még senki sem volt ott, ajtó nem nyílott, nem csukódott, de mégis itt van egy új vendég, egy magányos Nő. Senki nem lépett közelebb. A látványtól leragadtak ott, ahol éppen voltak. Ekkor a Hölgy beljebb lépett. Valahonnan fény ragyogott fel körülötte, senki sem látta, honnan vetül rá, nem a terem megvilágítása volt. Gyönyörű alakján fekete bársony ruha, derekán fekete bársony öv, ezüst hímzéssel, lábain fekete, szarvasbőrből készült tűsarkú cipő, füleiben ezüst fülbevaló csillogott, nyakában vékony ezüstszálakból font nyaklánc, szőkésbarna haja a vállára, nyakába omlott. Barnászöld szemei kutatva néztek körül a teremben, mintha keresne valakit. Még beljebb lépett, s ekkor vele együtt mozdult a fény is, amely körülötte izzott. Most látszott csak, hogy az valójában belőle árad. Az emberek önkéntelenül távolabb léptek, mert perzselte őket a fény heve. Még mindig nem tudták, ki ez a csodálatos Nő, ki ily hirtelen megjelent. Nem szólt, csak körbefordult. A zenekar is hallgatott, az emberek is csendben voltak, csak a szökőkút lehulló cseppjeinek koppanásai hallatszottak. Mindenki magában tanakodott, ki lehet ez a vendég? Megjelenéséből egyesek arra is gondoltak, tán valami mesei Tündér vált valósággá szemük előtt, egy láthatatlan, jó Tündér, aki most láthatóvá vált, kinek kezéből csak a varázspálca hiányzott. Úgy látszik, nem találta, akit keresett. Szemeit lehunyta egy pillanatra, ekkor a körülötte izzó fény elhalványult, szinte nem is látszott. Arcán csak két könnycsepp gördült le, s mire ruháján leértek, gyémántokká változtak. A két gyémánt a fekete szarvasbőr cipők orrára pottyant, s ott maradt, díszítve azokat. A Tündér felemelte fejét, a bejáratra nézett és azt mondta: - Akarom, hogy itt legyél! Közben teste körül újra felragyogott a fény, szinte lángolt. A bejáratnál abban a pillanatban egy új vendég jelent meg, éppen úgy, ahogyan a Lány is jött. A Tündér feléje nyújtotta karjait, a jövevény közelebb lépett. Egy Férfi volt, fekete bársony öltönyben, fekete bőr cipőben, fekete selyem ingén egyetlen hímzett fehér orchidea. A Tündért látva az ő teste körül is felragyogott a fény, miközben megfogták egymás kezét. Ragyogásuk felerősödött, eggyé vált, bevilágították az egész termet. Táncra perdültek a néma emberek előtt, s mintha erre történne, megszólalt a szívfájdítóan szép, lassú zene, de nem a zenészek játszottak, nem az ő hangszereik szóltak, a hangok a levegőből, a falakból áradtak. A táncos pár a terem közepén ragyogott, összesimultak, táncoltak. Úgy tűnt, tán már nem is érinti lábuk a földet, hanem szinte lebegtek. Rajtuk kívül más nem táncolt, csak nézték a Tündérpárt megdöbbenve, némán. Aztán a Férfi megcsókolta a Nőt, s fényükből két narancsvörös lángcsóva lett.

Testük nem látszott már, csak izzásuk nőtt tovább, a közelükben meggyulladtak a tárgyak, az emberek ijedten hátráltak. A két lángcsóva összefonódott, még hatalmasabbra csapott, majd váratlanul kihunyt. Elhallgatott a zene, sötétség borult a teremre. A két tűzoszlop helyén két ragyogó gyémánt maradt a földön.

2000. Tolna