Vendég

Üdvözöllek! Lépj beljebb szobámba, kérlek, már vártalak. Éreztem, hogy eljössz, nagyobb bizonyossággal a szívemben, mintha tudtam volna.
Ezerszer megálmodtam, ahogy belépsz. Szótlanul, mosolyogva, mint most. Ó, nem! Nem zavar, hogy szavak nélkül, csupán gondolatainkkal beszélgetünk. Köztünk nincs szükség beszédre, hangokra, hisz mindent tudsz rólam... S könnyebb is így. Kérlek, ne nézz rám ilyen sajnálkozó-szomorú szemekkel! Mindketten tudtuk, hogy mi fog történni velünk, nem ért bennünket váratlanul a fájdalom. Látom, kezeid sebei még véreznek a szegektől, s fejeden még a töviskoszorú... Magunkra vettük keresztjeinket, Te az emberekért, én csak a szerelmemért. Tudom, hogy neked nagyon fájt, hisz akkor hagyott el Atyád, mikor legjobban kérted segítségét, s dárda szúrta át oldalad. Engem csak szerelmem hagyott el, vérem nem cseppent, csak könnyeim. Bár, az is fájdalom... Én még nem értem. Látom mindentudó-megbocsátó mosolyod, s tudom, hogy önként vállaltad fel a szenvedést és nem vártál viszonzást, s aki segítséged kérte, megadtad neki.

Nem akarsz leülni? Ráérünk még, nekem most semmi dolgom, nem sietek sehová. Ahogy gondolod, ha inkább állsz, tégy úgy. Tudom, Te nem fáradsz el soha. Segíthetnél nekem. Elmondhatnád, hogyan tehetném könnyebbé keresztem, hogyan legyek képes legalább még egyszer igazán szeretni, mielőtt utam végére érek.

Már indulsz? Értem. Más is vár Rád. Örülök, hogy itt voltál. Ó nem, nem! Nem búcsúzkodunk! Hisz nemsokára újra találkozunk, s akkor megint elbeszélgetünk. Tudom, hogy várni fogsz rám, mint ahogy én is vártalak. Ha elmentél, s csak illatod és néhány csepp véred marad szobámban, akkor majd felébredek, s emlékezni fogok Rád álmomból.

2004. 04. 26. Szekszárd