Suhan az inga, lép a mutató

A szoba félhomályában az óraingát

figyelem, kevés fényt a tévé képernyője ad.

Shakespeare egyik szerelmes története zajlik,

szemem mégis mindig az óra ingájára téved.

Mint Poe történetében, ívelt penge

lendül jobbra-balra s közben lép

tovább a mutató, fogynak a percek.

Múlik az idő s vele a boldogság...

Nem a filmbeli szerelmet, fájdalmat figyelem,

hanem kettőnk szerelme, fájdalma jár egyre fejemben,

hogy velünk mi lesz, meddig lesz

még közöttünk egyáltalán valami...

Szemem egyre csak az ingát figyeli.

Képzeletemben lekötözött testem felett

suhan, közelebb-közelebb bőrömhöz,

de már régen nem félek tőle...

Csak a pengét látom, jön suhogva,

csillogó éle lassan elér.

Fájni fog. Vérem csurran majd,

s olyan lassan folyik el, miként

szerelmünket ölik meg a mindennapok.

Monoton vágásokkal, percenként hasítva

újabb sebeket, mélyítve tovább a régieket.

Vége lesz. És már egy könnycseppem sincsen.

2001. Tolna