Hiszek a szavak erejében, a világot megváltoztatni tudó, a mindennapo­kat megszépítő szeretet és jóság nagy harmóniájában.

Hiszem, hogy az irodalom küldetése utat mutatni, hozzá hitet és erőt adni az embereknek.

(Fehér József)

Fehér József Aranypenna- és MÍNSZ-nagydíjas, Krúdy-érmes író, költő, a Magyar Kultúra Lovagja, a Kárász József Irodalmi Kör elnöke. Eddig 13 kö­tete jelent meg, akivel személyes emlékein túl a könyv, az irodalom és társművészetek kapcsola­táról beszélgettünk. A kiforrott novellistától ezút­tal a Titkok ládikája című novellája ad betekintést az 1950-es évek világába.

 

A SZAVAK EREJÉVEL

— Tizenhárom-kötetes költő, író, publicista, lapszerkesztő, irodal­mi szervező. Melyik terület áll legközelebb Önhöz?

—   Mind az öt irodalmi tevékenység nagyon közel áll a szívemhez. Nem tudnék különbséget tenni közöttük; hiszen mindet szeretem, és egyszerre művelem.

Tízéves koromtól verseket, gimnazista koromtól már prózát is írok. Huszonhárom éves lehettem, amikor a Csongrád megyei Hírlapban megjelent az első újságcikkem; azóta írok interjút, riportot, tudósítást és irodalmi kritikákat. 2018 őszétől a Magyar Alkotók Nemzetközi Egye­sülete Új Verőfény című irodalmi — művészeti — kulturális magazinjá­nak vagyok a főszerkesztő-helyettese. Jól hasznosíthatom a több mint 40 éves újságírói, 35 éves szerkesztői és főszerkesztői tapasztalatai­mat. Már negyedszázada annak, hogy irodalomszervezéssel is foglalko­zom. Még az 1990-es években kezdtem el az irodalomszervezést a Ma­gyar írók Nemzetközi Szövetségénél, amit a maroslelei ÁMK-ban, majd Leléről hazatérve, a Kárász József Alapítvány és a Kárász József Irodalmi Kör elnökeként folytattam. Szervezői tapasztalataimmal nagymérték­ben segíthetem a Magyar Alkotók Nemzetközi Egyesületénél folyó sok­rétű irodalmi, művészeti munkát.

—   Miként tudatosult Önben, hogy irodalmi pályára kíván lépni?

—   A verseket, meséket már kisgyerekkoromban is nagyon szeret­tem. Egy Székkutashoz közeli tanyán éltünk, a szüleim földműveléssel, gazdálkodással foglalkoztak. Téli estéken a bóbiskoló petróleumlám­pa fényénél, nyári tábortűznél, a pislákoló csillagok alatt édesanyám Vörösmarty verseket olvasott föl nekem és öcsémnek, édesapám pe­dig érdekes katonatörténetekkel szórakoztatott bennünket. Anyukám olyan gyönyörűen tudott énekelni és verset mondani, hogy öröm volt hallgatni. Lány korában itt, Vásárhelyen egy színitanodába járt Gombos Katival, aki országosan elismert színésznő lett. Vele ellentétben anyu­kám nem szeretett mozogni, táncolni énekelés közben, erre mondta neki nagymamám: „Jó lesz lányom a hangod a bölcső fölé”. A szüleim verselő, mesélő kedve tereit engem az irodalmi pályára. Az általános is­kola negyedik osztályába jártam, amikor úgy döntöttem, író leszek. A szüleim igyekeztek lebeszélni róla, mert anyám orvosnak, apám agro­nómusnak szánt.

Nyolcadikban arról írtunk dolgozatot, hogy „Mi szeretnék lenni?”, én úgy fogalmaztam: író vagy tanár. Az igazgatónk, Kiss Jánosné Erzsike néni, arra kért, hogy ne legyek tanár, mert sok a rossz gyerek.

Középiskolába a Bethlen Gábor Gimnáziumba jártam. Földesi Fe­renc osztályfőnökünk kezdeményezésére — Herceg Teri szerkesztésével — a Mi világunk kézzel írott osztályújságban örökítettük meg a neveze­tesebb eseményeket. Gimnazista verseim is ebben az osztályújságban jelentek meg, aminek nagyon örültem.

Akkoriban már novellákat is írogattam. Ezek közül kettőt Sipkáné Rózsika néni tanárnőnknek is megmutattam, aki elküldött írásaimmal a Csongrád megyei Hírlap helyi szerkesztőségébe. Onnan a városi könyv­tárba irányítottak, hogy mutassam meg az ott dolgozó Kárász József író­nak. Józsi bácsi miután elolvasta novelláimat, olyan szeretettel beszélt velem, mintha máris az írótársa lennék. Ha akkor lebeszél az írásról, nem tartanék itt, aminek nagyon örülök, mert a könyveim eljutottak már Franciaországba, Spanyolországba, Angliába, Írországba, USA-ba, Szlovákiába, Erdélybe és Szerbiába is, az ott élő magyar családokhoz.

 

—   Több művében találkozunk a paraszti világgal, családjának múltjával. Miért fontos a gyökerekhez való visszatérés? (Elvesz­tett éden novellák...)

—   Én nagyra becsülöm a parasztságot, ahová születtem, és ahonnan a szüleimnek köszönhetően kiemelkedtem. Ők termelik meg a kenyérnekvalót, és látják el élelemmel a városban élő em­bertársaikat. Nélkülük megállna az élet az országban.

—   Amit mindig is csodáltam, hogy a parasztembert bölcsesség­gel áldotta meg az ég; hisz benne élt a természetben. Figyelte az évszakok változásait, minden decemberben lejegyezte a Luca nap­tárt, és aszerint alakította a következő évi teendőit. Azt is tudta, ha Medárdkor esik az eső, negyven napig esni fog. Ha augusztus­ban, Domonkos napján forróság volt, kemény tél várható. Nem sorolom tovább. Apám annyira szerette a földjét, hogy amikor ta­vasszal kiment a parcella innenső végébe, tisztelettudóan levette a sapkáját és elmondta neki, hogy mit szeretne bele vetni, és azt is, mennyi termést vár tőle, hogy eltarthassa belőle a családját. Kérte a szelet, az esőt, a Napot, hogy segítsenek neki ebben. Sze­rette az állatait is. Sokszor a tehenének vagy a lovának panaszolta el a gondjait is. Ilyenkor elbődítette magát a tehén vagy felnyerí­tett a ló, hogy értette-e apám a választ, azt nem tudom, minden­esetre hamarább megtalálta a megoldást.

—   Az Elvesztett éden című könyvemmel nemcsak a szüleimnek és a nagyszüleimnek kívánok emléket állítani, hanem mindazok­nak az embereknek, akik az 1950-es, 60-as években a nehézsé­geik ellenére felül tudtak emelkedni a gondokon. Az én szemem­ben hősök ők, a mindennapok hősei. Gyermeki szemmel emléke­zem azokra az időkre, és írom meg, hogyan éltek, gondolkodtak, és tették a dolgukat. A gyermekkorom szép édeni emlékként él az emlékezetemben, mert a szüleim igyekeztek minden tőlük telhe­tőt megadni nekünk. Ezért „Elvesztett éden” e kötet címe.

—   Az utóbbi években egyre inkább a gyermekek részére ír. Örömtündér, Mentsük meg Tomit, Évszakok varázsa, A furfan­gos kismanók... Mi készteti erre?

—   Szeretem a gyerekeket, és nekik írni hálás feladat. Vásáro­kon szívesen árusítom a könyveimet, ez jó lehetőség arra, hogy találkozzak gyerekekkel, felnőttekkel és felmérjem, hogy mire van igényük. Megtudjam, ki mit szeret olvasni vagy egyáltalán szeret­nek-e még olvasni. Arról nem is beszélve, hogy én tudom a leg­jobban ajánlani a könyveimet. Öröm hallani, amikor egy-egy szü­lő azzal büszkélkedik, hogy az ő gyermeke nagyon szeret olvas­ni. ...Vagy amikor találkozunk, megörülnek nekem, mert minden este az én gyermekverses kötetemből kell felolvasni az óvodásko­rú kislánynak. Az Évszakok varázsából még Spanyolországba is vitt ki egy nagymama, hogy abból tanuljon a kis unokája magyarul. De vásároltak belőle Szlovákiába is.

—   A Mentsük meg Tomit! meseregényem eredetileg két felvoná­sos mesejáték volt, amit négy éve a Szent József Kertvárosi Katoli­kus Általános Iskola fennállásának 40. évfordulójára írtam. A me­sejátékot 250 diák mutatta be három alkalommal és nagyon nagy sikerrel a Bessenyei Ferenc Művelődési Központ színpadán, telt­házas nézőtér előtt.

—   A szülők a mesejáték szünetében azt kérdezték tőlem: van-e már könyv belőle, mert szívesen megvennék. A nagy sikerre való tekintettel a mesejátékot átírtam meseregénnyé.

—    

—   A furfangos kismanók meseregényemet még maroslelei könyvtáros időszakom alatt kezdtem el írni. Akkoriban a könyvtár kis látogatói közül többen olvasták az Erdei manók tánca gyermekverses kötetemet, és arról kérdezgettek, mit tudok a manókról. Egyik este azt álmodtam, hogy egy barlang­tó partján megbújva figyelem, ahogy egy beömlő patak vizén gumicsónakban manók érkeznek a barlangba. Ebből született egy 300 oldalas, érdekes, izgalmas meseregény. Általános is­kolás gyerekek, akik elolvasták, azt mondták, hogy „Józsi bá­csi, nagyon tanulságos könyvet írt. Simai Mihály József Attila-díjas költőbarátom és mesterem úgy fogalmazott, hogy mes­termunka.

—   Ön szerint mennyire fogadókész ma a közönség az iro­dalomra?

—   Tapasztalatom szerint inkább az idősebbek és a közép korosztálybeliek látogatják az irodalmi rendezvényeinket. Ők még örömmel olvasnak könyveket, és szívesen járnak el egy-egy könyvbemutatóra, irodalmi estre. A fiatalok többségé­nek már se ideje, se türelme az olvasáshoz. Nekik dolgozniuk kell, gyereket nevelni, házi feladatot ellenőrizni. Többségük az interneten nőtt fel, egy részük már a kötelező olvasmányokat is inkább filmen nézte meg, mintsem elolvasta volna. Én gye­rekkoromban villanyoltás után, a paplan alatt, a zseblámpa fé­nyénél olvastam.

—   Nagyon örülök annak, ha a könyvbemutatóimon vagy áru­sítás alkalmával azt látom, hogy beleolvasnak, lapozgatják a köteteimet. Aki ezt teszi, szereti a könyvet és az irodalmat.

—   Ön szerint mennyire ismerik a társművészetek képvise­lői és az egyes generációk egymás alkotásait?

—   Fontos, hogy az írók, költők ismerjék a grafikusok, fes­tők, zeneszerzők, filmrendezők alkotásait, és azok is az írókét, költőkét. A grafikusok, festők illusztrálhatják a köteteket, a ze­neszerzők megzenésíthetik, a filmrendezők pedig filmet ké­szíthetnek

—   Nekem Siklósi Edit zenésítette meg a verseimet, kérésére én meg dalszövegeket írtam. Így született meg a Tüskék, vagy ami még belénk szorult című zenés, táncos színjáték, amit nagy sikerrel többször is bemutattak Budapesten. 2010-ben a The bird and ship (Madár és hajó) című dalunkért Chicago­ban az Év Dala Fesztiválon Edittel megosztva Ajánlott Érdemes Művész címet kaptunk.

—   Vörös Édua képregényíróval, rajzolóval hat éve csodálatos az együttműködünk; ő illusztrálja bájos rajzaival a köteteimet. Érzi, látja, hogy melyik történethez milyen rajz, grafika illik.

—   A világ nem egészen olyan, mint lenni kellene, olvas­hatjuk ki az ars poeticájából.

—   Jól mondja, hogy a világ nem egészen olyan, mint ami­lyen lehetne. Megváltoztatni nem tudjuk, de szavainkkal hitet, reményt, erőt és kitartást adhatunk az embereknek. Íróként, költőként megmutathatjuk nekik, hogy a reménytelen hely­zetből is van kivezető út.

—   Benák Katalin

pdf