A görög líra és a római irodalom
A görög líra jellemző műfajai egy-egy szabadon választott mű bemutatásával
Hogyan követik őket a római költők?
Catullus szerelmi dalai, Vergilius eclogái és eposza, Horatius ódái
A görög líra Kr.e. 7-6. században alakult ki.
A lírai műnem lényege az egyéni lelkiállapot kifejezése. Feltételezi az személyiség önállóvá válását.
A görög líra az epikából fejlődött ki. Létezik az egyéni líra – iamboszköltészet, leszboszi dalkültészet – és a közösségi líra – himnusz, kardal, elégia.
Elégia: a görögök minden hosszabb terjedelmű, disztichonban írt költeményt elégiának neveztek. (Türtaiosz)
Epigramma: a rövid, disztichonban írt költemények elnevezése.(Elsősorban sírfeliratokon, isteneknek szánt ajándékokon, épületek falán.)
Kardal: hagyományos görög lírai műfaj. Témája általában valamilyen fontos vallási, kultikus esemény, amely egy közösség ünnepe. Istenek tiszteletére hangzik el. Ebből fejlődött ki a dráma.
Iamboszköltészet: Valószínűleg Déméter tiszteletére rendezett kultuszokon énekelt népi, csúfolódó rigmusokbol alakult ki. Gúnyos hangvételű művek, két legfontosabb sora hat jambikus lábból áll.
Arkhilokhosz: A nagyképű hadvezér
A szöveg első szavai már a személyes érzelemnyilvánítást hangozzák. - „Én utálom…döngőléptü tisztjeim,”. Az egyéni ítélet a harcosok értékét az epikus irodalom hagyományaitól eltérő módon állapítja meg. A mű az eposzoktól eltérően a közlegények tiszteknél kiválóbb voltát hangsúlyozza. – „Közlegény kell, … szíve is helyén legyen!”. A vers szerkesztésére is az ellentétek a jellemzőek.
Ellentétekkel ábrázolja a tisztet és közkatonát „hórihorgas – tömzsi; dörgőléptű – csámpás, az ápolt külsőt a bátorsággal állítja szembe. A vers csattanója a sorok mögött rejtőzik, feltételezhető, hogy amennyiben a közlegény és tiszt külső tulajdonságai szemben állnak egymással, akkor belső értékeikben is különböznek (bátor közlegény – gyáva tiszt).
Leszboszi dalköltészet: szenvedélyes, szerelmi élményt megjelenítő költemény.
Szapphó: Aphroditéhoz
Szenvedélyes érzelmeket jelenít meg Aphroditéhoz intézett himnusz, mely teljes egészében személyes hangvételű. A vers három részre tagolódik.
1-2. versszakban: a jelen idejű könyörgés a meghatározó elem. „…jőjj hozzám…” Az istennőt egyszer, mint a kín megszűntetőjét másszor, mint okozóját szólítja meg a lírai én. - „Fájó kínra mért csalod, … tőrbe a lelkem?
A második versszakban a könyörgést meggyőzéssel, érveléssel kapcsolja össze, s eszközként az istennő múltbéli segítségére hivatkozik – „…s jöttél kedvemért elhagyva…égi atyád.”
3-6. versszakban: Aphrodité múltbeli megérkezésének és jótékony beavatkozásának történetét idézi fel. A harmadik versszak az istennő fogatának indulását – „Fürge pár veréb a kocsidba fogva…”,- a negyedik megérkezését és Aphrodité megszólalását - „ Gyorsan érkeztek veled… úgy kérdezted, hogy mi bajom,…”- jeleníti meg. Az ötödik, hatodik versszak pedig már az istennő szavait intézi – „…mond ki, ki bántott? … most ha nem szeret, érted ég majd”. Az egymást követő sorok a szerelem egyre intenzívebb megjelenítését adják.
7. versszakban: jelen idejű könyörgésesl zárul a vers. „Jőjj ma is hozzám, s szabadíts ki engem…”
E versszakban a könyörgés négy variációja sűrűsödik össze.
A szövegen következetesen vonul végig az istennő és a földi nő, a líra én szembeállítása: tarka trón, arany lakás – feketéllő föld, föld … a mélyben – égi úton, könnyedség – súlyos gond.
Versformája az ún. szapphói strófa, mely három szapphói és egy adoniszi sorból áll. Mindkét sorfajta a trocheus és a daktilus valamilyen variációja.
A leszboszi dalköltészet másik jellemző formája az egyéni érzelmeket megfogalmazó ún. monódikus líra, melyben új tartalmi elemként jelenik meg a politizáló hajlam.
A dal legfontosabb jellemzői: az egynemű érzelem egyszerű megfogalmazása, a lírai én kifejezése, ismétlődő strófák, rövid terjedelem.
Alkaiosz: Bordal
Egyszerű hangvételű, igazi mulatós dal. Az első sorokban az ivásra, a mulatásra szólít fel – „Koccintsunk! … Igyunk!” Egyre csak ösztökél, hisz „kurta a nappal ám!”, s mint igazi borimádó, a bor színét a lánghoz hasonlítja. A bort, mint minden probléma orvosságát – „gondűző italul…”, isten ajándékát - „Zeusz fia hagyta ránk,” dicséri.
A bort imádó lírai én jut kifejezésre az utolsó mondatban is „Rajta, keverd … színig; hajtsa a telt serleget így szüntelen …”
Dráma: A kardalból formálódott ki, eseménysort ábrázol. Az alakok dialógusaiból, monológjaiból és tetteiből bontakozik ki a cselekmény. Az alapszituáció a szereplők egymáshoz való viszonyát határozza meg, a drámai harc a hőst akcióra készteti, a szembenálló erők, emberi magatartások összeütközése adja a konfliktust. – Színpadi mű.
Tragédia: A dráma egyik műfaja. Középpontjában a tragikus hős áll, aki többnyire a korszak általánosan elismert, pozitív értékeit képviseli, ezekért küzd.
Komédia: Drámai műfaj. Szatirikus cselekményű, vidám, gyakran trágár hangvételű mű.
Az epika és a dráma is rendelkezik cselekménnyel, de az epika elbeszéli a történést, míg a dráma megjeleníti, eljátsza.
Eposz: Az epika műnemébe tartozó, nagy terjedelmű, elbeszélő költemény. Rendkívüli képességekkel rendelkező hőse természet feletti lényektől is támogatva nagy, egy egész közösség sorsára jelentős tetteket visz véghez. Eposzi jellemzők – Időmértékes verselés.
A Kr.e. 2. században Róma hellenisztikus birodalommá vált. Irodalmilag mindenekelőtt a görög kultúrával való találkozás volt a legnagyobb hatással a római kultúrára. Az ókori latin próza már bizonyos helyi hagyományokhoz is kapcsolódhatott, míg a költészet az első időkben csak idegen mintákból tanulhatott. Nem lemásolta a görög mintákat, hanem tanult tőlük, és eredeti módon az adott történelmi helyzetnek megfelelően értelmezte. A kultúrák sokszínűségét elsősorban a képzett rabszolgák és a kereskedők vitték el a birodalom egyes pontjaira.
Az ie.2. század egyik legkiemelkedőbb alakja Catullus (i.e. 87-57) volt. Költészetét három rendkívüli szenvedély hatotta át: a fivére korai halála miatt érzett fájdalma, Licinius Calvushoz fűződő barátsága és egy – műveiben Lesbiának nevezett – hölgy iránti szerelme.
Verseit három nagy csoportra oszthatjuk: rövid ironikus költemények - hosszabb költemények – epigrammák.
Képvilága római és görög hagyományokat ötvöz a személyes tapasztalat keretein belül. Nyelvezetében az ironikusan keverednek az élő latin köznyelv és a görög irodalmi nyelv elemei.
Catullus egyik legnagyobb hatású verse az „Éljünk Lesbia” kezdetű. A szerelemről való gondolkodásának egy máig érvényesnek látszó modelljét jeleníti meg. A szerelem mámorában a legteljesebb szépséget tapasztalja, s ezzel a folytonosan változó természet végtelenségét és a halál örökkévalóság állítja szembe.
„A Nap ….nyugszik és kel; bennünket, ha kinyúlunk, semmi többé fel nem ver soha örök éjszakánkból.”
A szerelmet kiemeli a társadalmi konvenciókból. A vers második felében a szerelem játékán, az együttlét boldogságához vezet el.
Vergilius (i.e. 70-19) a teljes antik irodalmi hagyományt saját sorsának és költészetének világába emelte. Catullus örökségét folytatta, Eclogáiban a hellenisztikus költészetet követi. (Ecloga: válogatás, pásztorköltemény) Vergilius Ecloga gyűjteménye tíz költeményt tartalmaz. Ezek számos mitikus kijelentést tartalmaznak magáról a költészetről.
A hatodik ecloga emberfölötti lénye, Silenus egy kozmológiai-erotikus költeményt énekel, és ezzel a vers és a gyűjtemény maga előkészíti a költő prófétai szerepének eszméjét.
Negyedik ecloga-ban Vergilius a keleti messiás váró, vagy az aranykor visszatértét hirdető próféciák nyelvén szól. Az aranykor visszatértét egy gyermek megidézésével fűzi saját jelenéhez – „…a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.” – Mondván, mire a gyermek felnő, az aranykor teljessé válik. – „…ki majdan véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort:” - Vergilius az aranykor visszatértét és kiteljesedését összekapcsolja. – „…bűnnek ha marad nyoma bennünk, el fog enyészni s örök remegés nem ijeszti világunk. Ő pedig istenként él majd …”
Vergilius legnagyobb hatású műve az Aineas című eposza, mely Homérosz Iliászából és Odüsszeiájából meríti mitikus anyagát. A 12 könyvből álló eposzt a hagyomány három részre osztja.
1-4 ének: színhelye Karthagó. Közéjük ékelődik Trója pusztulásának és Aeneas tévelygésének kerettörténete.
5-8. ének: előkészítik a hősöket a harcra. A 6. könyvben a 4. ének eseményei idéződnek fel fordított sorrendben. A 6. könyv első felének tárgya a múlt megértése, a főhős csak ezután fordulhat szabadon a jövő felé.
9-12. ének: a harc leírása.
A mű vizsgálata során, ha csupán két részre tagoljuk az eposzt, megfigyelhető, hogy a 7. könyv egyfajta újrakezdése az eposznak. A harc kitörését a 7. könyvben megelőlegezi a vihar kitörése az 1. könyvben. A 2. könyv Trója lerombolásáról tudósít, a 8. egy új Trója, Róma megalapításáról.
Az Aeneis egységét a mű belső kapcsolódásai biztosítják. A hídszerkezetet alkotó megfelelések és párhuzamok a cselekvés és a szenvedés, a bűn és a bűnhődés természetét faggatják. Aeneas olyan új típusú hős, akiben megvannak a régi epikus hősök vonásai, ugyanakkor együtt érez a szenvedőkkel, és felelősséget érez a társadalommal szemben. Az emberi lét az Aeneisben nem adottság, hanem beteljesíthetetlen feladat.
Horatius (i.e. 65-8) szatíráit, költeményeit, ódáit, költői leveleit (episztola) már az ókorban is többször kiadták. Ódáit négy könyvben gyűjtötték össze.
Óda: fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény
Episztola: irodalmi igénnyel, versformában írott levelek.
Az episztolákkal új költői műfajt teremtett, mely lehetővé tette, hogy a napi élet problémáit erkölcsi kérdésekkel együtt személyes hangvétellel vezesse be verseibe.
Assisi Szent Ferenc
Naphimnusz
Assisi Szent Ferenc a középkorban, 1181 és 1226 között élt. A 13. század elején szerzetesrendet alapított, a koldusrendet. Szent Ferenc vallásosságát az öröm és a szabadság jellemezte, mint ahogy a Naphimnusz című alkotása is elmondja. A mű eredetileg zsoltár volt, de Szent Ferenc átírta himnusszá.
Az első rész ajánlás: "fenséges atyánk, hozzád száll a dicséret". A keresztény költő Istenhez írta a himnuszt. A második versszak a költő Istenbe vetett hitét tükrözi, Istent magasztalja. Itt derül ki, hogy bár a címe alapján a vers nem a Naphoz, hanem a Mindenhatóhoz íródott. Így emlékeztetet rá, hogy az egész világ Istenért létezik.
A második rész Isten tevékenységének jelenőségét emeli ki. A Naphoz hasonlítja, de nem teljes hasonlatta, hiszen a Nap is csak egy Isten számtalan alkotásai közül. A középkorban az emberek tudatlanságuk miatt Istent leginkább a Naphoz tudták hasonlítani, aki mindig figyel rájuk, táplálja őket.
A harmadik rész az urat dicsérteti ("Uram, dicsérjen téged ...") teremtményeivel amiket a vallás szempontjából nézve jogosan megszemélyesítve testvérinek nevez, Így egy nagyon bensőséges hangulatot teremt. Ez az egész rész egy nagy fokozás, melyet a költő a minket költő a minket körülvevő természetes világ gyönyörűségeire épít, amit néha ellentétekkel tarkít. Ebben a részben a költő (ismét) kifejti véleményét Isten jelentőségéről. Elmondja, hogy nem adhatunk eléggé hálát Istennek azért a sok jóért, amit az embereknek adott. Bár az író az irodalom középkorában élt, nagy hatással volt rá az antik (római) irodalom. A csillagok, a Hold, a szél, a víz, a tűz, a fold a római és a görög filozófia alapjait képezték. Szent Ferenc valószínűleg olvasott erről szóló könyveket, és a megragadtak a gondolatok eme alapelemei. Valószínűleg így kerülhettek a versbe ezek az elemek.
A negyedik rész teljesen párhuzamban van az Újtestamentummal: a Miatyánkot magyarázza. Kifejti, hogy csak azok nyerhetik el a boldog menyei életet ("fényes koronád"), akik belenyugszanak sorsukba, megbocsátanak ellenségeinek.
Az ötödik rész az előző részt magyarázza, de közben visszatér a dicséretekhez. A testi halál által (melynek itt pozitív szerepe van) szemlélteti a középkori haladók életfelfogását, a földi élet átmenetiségét az örök léttel a feltámadással szemben. Megjelöli a helyes utat: aki elfogadja Istent (és persze törvényeit is) nem lesz második, lelki halála.
A hatodik, egyben befejező rész egy költői felkiáltásban leírt utasítást fogalmaz meg, amely összegi a mű tartalmát.
Ez a gyönyörű költemény szerintem egy megtérítő mű, mely azt a célt szolgálja, hogy az emberek minél közelebbi, mélyebb kapcsolatba kerüljenek Istennel.
Boccaccio
Giovanni Boccaccio (dzsovanni bokaccsó - 1313-1375) is firenzei volt, akárcsak Dante és Petrarca. Apja mint az egyik firenzei bankház utazója és ügynöke Párizsban ismerkedett meg egy vagyontalan francia özveggyel, s tôle született a késôbbi író - törvénytelen gyermekként - valószínűleg már Firenzében. Boccaccio Nápolyban tanult, s közben egy gazdag kereskedô feleségének lett ifjú szeretôje, de Fiammetta - így nevezte kedvesét írásaiban - hamarosan elhagyta. Apja halála után Boccaccio visszatért Firenzébe.
Jó barátja volt a nála alig idôsebb Petrarcának: levelezésük bensôséges viszonyra vet fényt. 1373-ban Firenze városa felkérte, hogy tartson nyilvános elôadásokat Dante Commediájáról, de ezekbôl betegsége miatt csak néhányat tudott megtartani. A Dante-kutatás szempontjából alapvetô fontosságú az általa írt Dante-életrajz. Kiváló tudós humanista is volt: ô fedezte fel a kitűnô latin történetíró, Tacitus (tacitusz - ?55 - ?118) műveit. Saját kora latinul írt irodalmi munkáit becsülte inkább, az utókor az olasz nyelvű Dekameron szerzôjét tiszteli benne.
Dekameron
Fô műve a Dekameron (jelentése: "tíz nap"; 1348-1353), száz novellát tartalmazó gyűjtemény. Az olasz "novella" szó "újdonságot" jelent, érdekes hírt, különös történetet. Boccaccio műfaja a természetesség, a valóság közvetlen visszaadásának látszatát kelti (mindig valóságos hallgatóságnak mesél valaki), s gondosan elôkészíti a fordulópontot.
Az elbeszélések sorozatát külön novella vezeti be és zárja le, s ez keretbe foglalja az egész művet. Az egyes novellák között rövidebb-hosszabb összekötô szövegek - olykor újabb történetek találhatók. - A Dekameron kerete a következô: az 1348-as pestisjárvány idején hét ifjú hölgy és három fiatalember találkozott a firenzei Santa Maria Novella (szanta) templomban, s úgy döntöttek, hogy elmenekülnek a városból a járványhalál elôl egy vidéki villába, s ott szórakozásaikat érdekes történetek elbeszélésével fogják váltogatni. Tíz nap alatt a tíz résztvevô mindegyike naponta egy-egy történetet mesél el az arra a napra megválasztott "királynak" vagy "királynônek" a vezetése alatt és utasítása szerint. A naponta elmondott 10-10 novella egy-egy meghatározott, elôre megadott téma köré csoportosul.
A Dekameronban a szerelmi-erotikus és az ironikus-szatirikus novellák uralkodnak. Boccaccio jókedvű humorral mutatja be kora világát, sajátos erkölcseit. A középkort már-már múltnak tekinti, s a felvilágosult reneszánsz ember szemével nézve mulatságosnak tartja furcsa szokásait, intézményeit. Humanista írói világképének középpontjában a földi élet minél örömtelibb, minél ésszerűbb kihasználása áll. Ebbôl a világból már hiányzik a pokoltól való félelem tudata, a "bűnök" más megítélés alá esnek, mint pl. Danténál. A szerelem a novellákban ôszinte, szabad, a korábbi kötöttségeket nem tűrô és nem ismerô érzelemmé, a boldogság forrásává válik. Az író jókat kacag a vén, babonás, együgyű férjek rovására. A házasfelek hűtlensége, a házasságtörés nem háborítja fel, ha ez érdekházasságot, nem szerelmen alapuló viszonyt szakít szét. Nem tiszteli a cellák, kolostorok lakóit sem: az emberi természet bennük is diadalmaskodik, s talán ôk vágyakoznak legmohóbban a testi örömökre.
Több mulatságos, ízes történetének fôhôse az együgyű városi figura, Calandrino (kalandrinó), akivel kavicsot szedetnek láthatatlanná tevô varázskô gyanánt, akivel elhitetik, hogy állapotos, és gyereket fog szülni, s akivel mindenféle bitangságot művel a két tréfacsináló festô, Bruno és Buffalmacco (buffalmakkó). - A legtöbb novella városi-polgári környezetben játszódik: megjelennek a csalafinta, agyafúrt kereskedôk, a pórul járt jogászok, a felültetett, beképzelt, szipolyozó orvosok, s ott vannak a szegény, babonás certaldói (csertaldó) parasztok is, akiket ugyancsak rászedett a vörös hajú, apró, ravasz barát, Frater Cipolla (csipolla).
Boccaccio elítéli a fösvénységet, a kapzsiságot, az öncélú gazdagságot; szerinte a vagyonnak az életet kell szolgálnia. Sokra becsüli a friss észjárást, a furfangos okosságot, a természetes ügyességet. Hôsei gyakran nehéz helyzetbôl szabadulnak meg egy-egy találó szóval, tréfás ötlettel.
A sólyom feláldozása
A Dekameron darabjai közül az egyik leghíresebb az ötödik nap kilencedik novellája: A sólyom feláldozása (ez nem az író által adott cím). Ezen a napon Fiammetta "uralkodása alatt" olyan szerelmesekrôl beszélnek, "kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték boldogságukat".
Kettôs keretbe foglalja Boccaccio ezt a novellát: maga a Királynô, Fiametta meséli el a történetet, de ô is egy Coppo di Borghese Domenichi (koppó di borgéze domeniki) nevezetű "tisztelendô és nagytekintetű férfiúra" hivatkozik, akitôl mindezt hallotta, aki talán már nem is él, de ha él is, már nagyon öreg. A keretnek ezzel a megkettôzésével az író a valóság illúzióját kívánja megteremteni; azt hangsúlyozza vele, hogy a történet igaz, de már ellenôrizhetetlen.
A Boccaccio-novelláknak nincs címük, de az író afféle címközleményben összefoglalja mindegyik történetének summázatát. Ennek az elbeszélésnek a rövid foglalata - az író szavaival - a következô: "Federigo degli Alberighi (federigó delji alberígi) szerelmes, de nem nyer viszontszerelmet, és az udvarlásban eltékozolja minden vagyonát, csupán egy sólyma marad; mivel pedig egyebe nincs, ezt tálalja fel ebédre hölgyének, ki meglátogatja; ki is mikor ezt megtudja, megenyhül irányában, feleségül megy hozzá, és gazdag emberré teszi."
Az "igaz történet" kivonata arra figyelmeztet, hogy nem maga a cselekmény, annak kimenetele a fontos - hiszen a megoldás már adva van -, hanem valami más. Ez a "más" nagyjából abban foglalható össze, hogy milyen ember és miképpen él Giovanna (dzsovanna) és Federigo, hogyan lehet boldog valaki, mi ennek az ára.
Az elbeszélés során megtudjuk, hogy monna Giovanna erényes férjes asszony, hűséges feleség, szeretô anya, s rá se hederített mindarra, mit Federigo a kedvéért tett, soha még csak egy pillantást sem juttatott neki. Úgy él tehát, ahogy kell. Ezzel szemben Federigo eltér a korabeli társadalom értékrendjétôl: férjes asszonyt ostromol, eltékozolja vagyonát, szegénységbe zuhan, s elrontott életének már csak két szenvedélye maradt: változatlan szerelme monna Giovanna iránt s ragaszkodása sólymához.
Giovanna férje halála után sem méltatja figyelemre az elszegényedett és hírhedtté vált, de a kedvéért mindenre képes Federigót, csak gyermeke kezd barátkozni vele, aki játszadozik a férfi "madarával és kutyáival" (a véletlen folytán Giovanna Federigo kis birtoka közelében nyaral fiával).
Federigót és Giovannát végsô soron a gyermek hozza össze. Az asszonyon gyôz az anyai szeretet, s minden ellenérzése dacára "csak úgy séta örve alatt" elmegy Federigóhoz, hogy beteg gyermeke számára gyógyulást ígérô ajándékként elkérje tôle legféltettebb kincsét, a sólymot. A szerelmes férfi most is "hibásan" cselekszik: elôbb adja oda a madarat, mintsem Giovanna kérné. "Ott a hölgy elôtt sírva fakadt", mivel a szeretett hölgy kérését már képtelen volt teljesíteni.
Boccaccio bizonytalanságban hagy afelôl, hogy a beteg gyermek bánatában halt-e meg vagy nem: "Az pedig, akár bánatában, hogy a sólymot nem kapta meg, akár betegségében, mely talán mindenképpen ily véget ért volna, kevés napok múltán anyjának mérhetetlen fájdalmára elköltözött az életbôl." A hosszas elôkészítés mégis azt sejteti, hogy a beteg kisfiú halála Federigo végzetes hibájából következett be. Mindebbôl logikusan az következnék, hogy az asszony végleg elfordul az ôt hiába ostromló férfitôl. Monna Giovanna azonban ezúttal nem úgy cselekszik, ahogy várnánk tôle. Utolsó lépése eltér addigi viselkedésétôl: bátyjai figyelmeztetései, csúfolódásai ellenére férjhez megy régi hódolójához, s Federigo eléri célját: nemcsak boldog, hanem gazdag is lesz.
A novella egyik tanulsága az lehet, hogy a kitartó, ôszinte és önfeláldozó, igazi szerelem elôtt lehullanak az akadályok, a nagy érzelem megkapja jutalmát. Federigo valóban célhoz ér, de diadalának a férj és a gyermek halála az ára. S ha ebbôl a nézôpontból vonjuk le a tanulságot, akkor azt kell mondanunk, hogy a hűség, a kitartás és az önfeláldozás nem szükségképpen, hanem csak véletlenül, szerencsés esetben kapja meg a magajutalmát.
A novellának jellegzetesen "reneszánsz" vonása, hogy a mesélô Királynô arra figyelmezteti a hölgyeket: szerelmüket a maguk jószántából adják jutalomként arra érdemes férfiaknak, s ne engedjék, hogy csak a vak szerencse vezérelje ôket.
A Dekameron célja elsôsorban az olvasóközönség könnyed szórakoztatása volt, de emellett természetesen egy új, evilági erkölcsi felfogás népszerűsítését is szolgálta.
(A Boccaccio-idézeteket Révay József fordításában közöltük. - A novellaértelmezés alapja Szávai János tanulmánya volt; in: Boccacciótól Salingerig. Tankönyvkiadó, Bp.)
Byron
Az európai romantika elsô fontos dátuma: 1798. Ekkor adta ki Angliában William Wordsworth (viljem vördzvörsz; 1770-1850) és Samuel Taylor Coleridge (szemjuel téjlor kólridzs; 1772-1834) közös versgyűjteményét Lírai balladák címen. A kötet címe már romantikus célkitűzést jelez: a műnemkeveredést, epika és líra ötvözésének szándékát.
Az 1810-es években a második nemzedék, az angol költôk új
csoportja lépett fel. Ezt a nemzedéket a nagy romantikus triász:
Byron (bájron), Shelley (seli) és Keats (kítsz) képviselte.
Byron (1788-1824) régi fônemesi családból származott, a lordi cím birtokosa volt. Sokat utazott: bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görög- és Törökországot. 1812-ben szembefordult a fôúri osztály politikájával, s a parlamentben elmondott két beszédében a lázadó gépromboló munkások és az elnyomott ír nép védelmében emelte fel szavát. A konzervatív körök feleségétôl való elválását és féltestvére, Auguszta iránt érzett tragikus szerelmét felhasználva hajszát indítottak ellene. Kénytelen volt elhagyni Angliát: Svájcban majd Olaszországban telepedett le. Részt kívánt venni Görögországnak a török megszállás elleni szabadságharcában, de vágya, hogy a csatatéren essék el, nem sikerült: betegségben halt meg görög földön.
Híressé a Childe Harold zarándokútja című (csájld herold) verses lírai útirajza tette, melynek elsô két énekét 1812-ben adta ki. A kortársak a fôhôsben, aki aktuális célzásokkal, lírai kitérôkkel szakítja meg úti beszámolóját, az íróra ismertek.
Byron fô művének tekinthetô a befejezetlenül maradt, 16 énekbôl álló Don Juan (don dzsuan; 1819-1824) Az epika műneméhez is sorolható, de az eseménysorozatot meg-megszakítják a lírai meditációk, a szatirikus társadalombíráló megjegyzések, s átszövik a személyes célzások. Byron ezzel az alkotásával a romantikus verses regény műfaját teremtette meg, s hosszú idôre elindította Európában ennek az új műfajnak a divatját.
Drámai költeményei - pl. Manfred (1817), Kain (1821) - a fôszereplôk magányos, heroikus és tragikus küzdelmeit ábrázolják. A hôsök emberfeletti méretűvé, szinte titánná válnak, s így bukásuk is hatalmasabb. Hôsi harcukat a romantikus nyelv pátosza, képgazdagsága méltóképpen tudja kifejezni.
Byron pesszimisztikus világképe, rezignált lelkiállapota, hôseinek lemondó mélabúja és világfájdalma, bágyadt közönye: spleenje (szplín) valóságos divattá tette a "byronizmust" a 19. század elején Európában.
Charles Baudelair
A modern francia líra legelsô nagy költôje Charles Baudelaire (1821-1867) volt.
Párizsi polgárcsaládból származott. Amikor megszületett, édesanyja 27, apja
61 éves volt. Az apa halála után a fiatal, csinos özvegy feleségül ment egy nagy
karrier elôtt álló katonatiszthez. Az új házasság a gyermek számára szerencsétlenséget, szakadatlan összeütközést, rengeteg szenvedést hozott. Késôbb szakított családjával, s a maga ízlése szerint alakította életét. Bohém, züllött, különc életmódja, különbözô kábítószerek élvezete, egy mulalt színésznôvel való szerelmi
kapcsolata egyre mélyebb, megalázó
nyomorba taszította. Hitelezôi elôl menekülve, Belgiumban érte a súlyos betegség, s teljesen elszegényedve halt meg.
Életét és költészetének témáit is végletes ellentétek jellemzik. Mesterséges gyönyörök mámorában, bűnben és
szennyben élt, de valójában a tisztaság
megszállottja volt. Egyre mélyebbre hullt a földi élet poklába, közben lelkea "lét fölött lebegett", "túl a szférák örök csillagöves határán". Egy fokozatosan elzüllô félvér nôhöz, a "fekete Vénusz"-hoz láncolták erotikus vágyai, s
ugyanakkor éveken át kereste a biztonságot és az üdvözülést a tiszta, angyali
szerelemben. Rendetlen és szertelen életet élt, de folyton a rend, a rendszeresség
után sóvár ott. Egész léte hatalmas lelki dráma, örökös vergôdés a kiábrárnditó való és a valóság fölé emelô eszmények között.
Baudelaire a romlottságból a művészet virágait fakasztotta, s ez magyarázza meg kötete végleges címének kontrasztját. A Romlás virágai
elsô kiadása 1857-ben látott napilágot. Ezt az egyetlen verskötetet építette, bôvítette újabb és újabb versekkel egészen haláláig. - Rendkívül
lassan, hihetetlen műgonddal dolgozott. Készen, tökéletes formában
akart jelentkezni. Megjelent írásait is folyton javította, csiszolta.
Legmélyebb élynénye lehetett az emberi természet kettôsségének átélése, hogy az emberben benne él az állat és az angyal is, a romlottság és
a tisztaság is. Sok-sok versében szólaltatja meg az ember gyarlóságát,
a züllés undorát s a vágyakozó sóvárgást az "ideál" felé.
E tragikus sors igazi átélôi és áldozatai a művészek, a költôk, akik
éppen túlfinomult érzékenységük miatt a legotthontalanabbak az emberi társadalomban. A világ nyers közönségessége és a tiszta ideál
közötti vergôdés Az albatrosz című költemény témája is.
Az elsô három strófa epikus jellegű allegorikus képsort mutat be :
a rabul ejtett, a magasságból a mélybe kényszerített madár szánalmas,
esetlen sutaságát. (Az albatrosz hatalmas szárnyú, hófehér tollú, kissé
rövid törzsű tengeri madár; mozdulatlan szárnyaival is gyönyörűen
tud repülni, "vitorlázni".)
A költemény két végletet állít szembe: a "fenn" és a "lenn" világát,
a magasságot és a mélységet. Az ellentétet fokozza, hogy különbözô elôjelű értékek kapcsolódnak mindkét térbeli tartományhoz. A "fenn"
egyértelműen a kéklô tisztaságot, a végtelenséget, a korlátok nélküli
szabadságot, a szép kalandokat, a földtôl való elszakadást: a pozitív
tartalmú értékeket hordozza. Ez az albatrosznak, a vizek nagy madarának az igazi, éltetô eleme, sajátos közege. Itt felszabadultan csatangoló, kalandokra szálló utas, "a kéklô lég ura", "szép csoda", "légi
herceg". A metaforák sokasága a hangulatkeltés eszközeként az együttérzés kifejezôje. - "Lenn" csak fásult és unatkozó, durva élcekkel szórakozó matrózok vannak : ez a rabság, a megalázás, a rút röhögés és
romlottság világa. A "fenn" értékei "lenn" értéktelenné válnak, visszájukra fordulnak. A kéklô légben gyönyörűen szálló nagy madár ebben
az idegen közegben "esetlen, bús, beteg", s éppen magasba emelô szárnyai teszik nevetségessé, félszeggé, kiszolgáltatottá. Kiválik méltatlan
környezetébôl, más, mint a többiek, s ezért magányos, védtelen és sehezhetô: csüggedten türi a megalázást és a gúnyolódást.
A költôi leírás rendkívül érzékletes, s az erôs hangulatiság már az elsô
három strófában is sejteti, hogy a képek többet és mást jelentenek, mint
csupán egy érdekes jelenet egyszerű közlését. A képsor túlmutat önmagán : az értékpusztulás tragikus élvnényét, a tisztaság és a szépség elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, a közönségességgel.
- Baudelaire azonban az utolsó versszakban még megmagyarázza,
mintegy megfejti a korábbi képsor jelképes tartalmát: a mélybe kényszerített albatroszhoz hasonlóan gyötrôdik és szenved a magányos költô is a hozzá méltatlan, ôt megérteni nem tudó durva környezetben.
A szellem embere lenn, a földön "bús rab", saját világából kiragadva
mások gúnyolódásának, élcelôdésének megvetett célpontja. - De tovább is léphetünk a vers értelmezésében. Csak a kiemelkedô szellemóriások, a művészek élhetik át ezt a megalázó élményt?
Baudelaire kötetének verseit témakörök szerint különbözô ciklusokba
csoportositotta. A legterjedelmesebb az elsô, a Spleen és Ideál: a valóság
unalma és a vágy eszménye közt vergôdô ember szenvedéseit idézi.
14 költemény szól az albatrosz-sorsról, aztán 55 az élet legnagyobb
drámájaként a férfi és a nô küzdelmes viszonyát énekli. Ide tartozik az
Oszi ének is. A költemény elsô része az ôsz és a tél közeledésével a halál
elkerülhetetlenségét, a riadt lélek borzongó,borongó hangulatát érzékelteti. Annak a pillanatnyi lelkiállapotnak leheletfinom sugallata a költemény, amikor a lélek hirtelen rádöbben az idô gyors múlására
("Tegnap nyár volt; ma ôsz van."), a közös emberi sors tragikumára.
Ez az elégikus hangulat készíti elô a vers második részének halk szerelmi vallomását. A szerelem itt nem a férfi és a nô szenvedélyes párviadala, hanem "édes naplemente", "ôszi glória", a forró nyarat elsirató "ôszutó szelíd és sárga sugara". A halál rettenetétôl menekülô
ember a vigaszt, a magány feloldását várja már csak az öleléstôl, nem
az érzéki gyönyöröket.
Baudelaire a nagy amerikai költôtôl, Edgar Allan Poe-tól (1809-1849) tanulta
a szépségimádat esztétikáját. Poe szerint a költészet célja nem az igazság és nem az
erkölcsi tanulság, hanem "a szépség ritmikus megteremtése". Benne tudatosodott
elôször a tanítástól, politikai, valláserkölcsi és egyéb eszméktôl mentes "tiszta
költészet" fogalma. A költô feladata e szerint a "rajongó erôfeszités a felsöbbrendű
Szépség elérésére". Ezt a Szépséget nem a való világban kell keresni, hiszen a látható, érzékelhetô jelenségek egy rejtett, titokzatos valóság jelképei csupán; az egész
érzéki valóság (az érzékszerveinkben tükrözôdô valóság) "jelképek erdeje".
A jelenségek mögött Baudelaire és az új költôk összefüggéseket sejtenek, s ezt az "igazabb valót", a "rejtett lényeget" kell a költôknek
megragadniuk, legalábbis erre kell törekedniük. Ezt az újfajta költôi
látásmódot elsôként Baudelaire "fogalmazta meg" Kapcsolatok című
szonettjében. A vers nehezen érthetô, homályos, hiszen csak sejtetni kíván egy "megfogalmazhatatlan", pontosan fel nem derithetô megérzést.
A szonett elsô metaforája : "templom a természet" - már misztikus sejtelmességet, vallásos áhítatot áraszt. Ez a különös hangulat járja át a
templom "oszlopait" is, a természetjelenségeit, tárgyait: ezek is"élnek",
"szavakat mormolnak", titkos üzeneteket "súgnak" egymásnak. Az ember útját, életét körülvevô természet elvesziti korikrétságát, s egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé válik. A valóság jelképes értelmű tárgyait - logikailag megmagyarázhatatlanul - "valami titkos és mély egység" kapcsolja össze, egymással összefüggenek, s a távoli visszhangok nyomán "egymásba csendül a szín és a hang s az illat". Ebben
az egyetemes összefüggésben elmosódnak a különbözô érzékterületek
(látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) határai. - Benyomásainkban, élményeinkben sem különülnek el ezek, csak a tudat választja szét ôket
egymástól. - Vannak oboa-édes, zöld szagok - állapítja meg a költô - s ezekhez még erkölcsi minôségek is kapcsolódhatnak : lehetnek "gyôzelmesek, romlottak, gazdagok". Ugyanígy tűnik el a különbség a test
és a lélek között is.
Az új költészet az "érzékek zűrzavarával", "összekeverésével" reméli
felnyitni "a végtelen kapuit", kíván közelebb jutni az ismeretlenhez, a
valóság rejtett lényegéhez. - A modern líra kedvenc kifejezô eszköze
lett a szinesztézia (a metafora egyik alfaja : különbözô érzékelési területek benyomásainak összekapcsolása). A korábbi költôk csak elvétve
használták, most megnövekedett jelentôséget kapott.
A szimbolizmus
A "kapcsolatok" tapasztalatilag, logikailag alig vagy egyáltalán nem
indokolhatók, legtöbbször szemben állnak mindennapi szemléletünkkel, csupán a költôi hangulat teremt szabadon, illetve érez meg illó
kapcsolatokat, újszerű összefüggéseket a világ dolgai, jelenségei között. A századvég polgári költészetének ez a hangulati sejtelmesség
lesz egyik legjelentôsebb vonása, s a pillanatnyi benyomások, futó
hangulatok rögzítésére, megörökítésére törekszik az impresszionista
festészet is. Baudelaire Kapcsolatok című versében is megfigyelhetô ez
az erôs hangulati töltés, s ennek - többek között - itt is a melléknevek
és a fônevek halmozása a legfôbb eszköze.
Baudelaire-t tekinthetjük a szimbolizmus elindítójának, elôfutárának,
bár maga az elnevezés csak a 80-as évek közepe táján jelzi az új lírai
törekvéseket. Baudelaire és követôi (Mallarmé, Verlaine, Rimbaud)
fedezték fel, hogy lelki tartalmakat, folyamatokat, belsô történeteket a
külvilág sejtetô, többnyire látomásszerű képeivel ki lehet fejezni.
A szimbólum vagy jelkép ôsrégi szókép: valamely gondolati tartalom, elvont
eszme, fogalom érzékletes képpel való kifejezése, helyettesítése. Pl. a lánc a rabság,
a fekete szin a gyász, a lant a költészet érzéki jele stb. A kapcsolatot, az összefüggést
ezekben a megszokás, a megegyezés, a hagyomány hozta létre. A szimbólum eredetileg a görögöknél a felismerést lehetôvé tevô titkos jel volt (pl. kettévágott tárgy;
az ôskeresztényeknél ilyen szimbólum volt a hal képe, mert a "hal" szó görög
betűit egy keresztény jelszó rövidítésének fogták fel.).
A XIX. század végének költészete által használt szimbólumokban
nincs semmiféle szokványos összefüggés az érzéki kép és a rejtett tartalom között, közéjük hiba volna matematikai egyenlôségjelet tenni.
A szimbolista költészetben az érzékletes - többnyire kibontott, továbbvitt - kép vagy képrendszer önállóvá válik, önmagára irányitja a
figyelmet, s mintegy arra kényszerit, hogy kutassuk fel a szövegösszefüggésen belül keletkezett jelképes értelmezést. A kép vagy képrendszer Őcsak megsejtet, szuggerál valamilyen pontosan nem tudatosított s éppen
ezért a köznapi nyelven kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan homályos érzést, hangulatot, lelki tartalmat, belsô élményt. A kép és a tartalom közötti kapcsolat önkényes és meglepô, többnyire csak hangulati
összefüggés van közöttük. - A szimbolista jelrendszer egyes elemei és a
megsejtendô tartalom között nincsenek részmegfelelések, épp ez különbözteti meg az allegóriától.
A szimbolista líra képhasználata merészebb és mozgékonyabb lett,
ugyanakkor szubjektívabb, homályosabb is, s nem is mindig követhetô. A szimbolisták mámorosan keresték az új szókapcsolatokat, a
nyelvi mágiát. - A világos megnevezést kerülô sugalmazás szükségképpen együtt járt a homályossággal, a kevésbéérthetôséggel, de a költôk bátran vállalták ezt a következményt. Ugy vélték, hogy míg a világosság a hiányzó mélység jele, a homály már önmagában költôi. Ezzel függ össze a szimbolizmus arisztokratizmusa is: csak kevesekhez, a kiválasztottakhoz akart szólni.
Szimbolista vonás a zeneiségre való törekvés is, ez azonban nem
csilingelô csengést-bongást jelent, inkább azt a hatást, amit a zene gyakorol az emberre. A tiszta rímnél jobban szerették a lágyabb asszonáncot, s kedvelték az alliterációt.
A szimbolista líra erôs hangulatisága érintkezik az impresszionista
költészettel, s e két irányzathoz tartozó alkotásokat nem mindig lehet
egymástól elkülöníteni.
Diderot
A felvilágosodás gondolkodói az autonóm emberi ész ítélôszéke elé idéztek mindent, s ami ésszerűtlennek bizonyult, azt elvetették.
Mindenekelôtt a tételes vallások dogmái, hittételei, babonás hiedelmei kerültek szembe a józan ésszel, s ezért minden vallást ésszerűtlennek nyilvánítottak. A legtöbb felvilágosító mégsem lett ateista (istentagadó), mert a korabeli tudomány alapján nem találtak megfelelô magyarázatot a világ keletkezésére. Kidolgozták ezért az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de tovább nem avatkozik be a világ fejlôdésébe, működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s az emberi elme kötelessége ezeknek a törvényeknek a felderítése. Nincs tehát semmi szükség egyházra, papságra, mely a vallásos felfogás szerint az Isten és az emberi világ között közvetít. Az akkori fizika tudományának legfejlettebb ága a mechanika volt, s a világegyetemet is valamiféle mechanikus szerkezetnek képzelték el. Isten szerepe is csak annyi, hogy e szerkezetnek megadta az elsô, az indító lökést, mintha egy óra ingáját lendítette volna meg.
Ésszerűtlennek bizonyultak az elavult társadalmi rend intézményei, törvényei, szokásai. Különösen a születési kiváltságok ellenkeztek a józan ésszel, a természeti törvényekkel, s ezért kiformálódtak a szabadság, egyenlôség, testvériség értékei.
Hittek ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósíthatóságában. Ma már naivnak tűnô optimizmusukra jellemzô az az illúzió, hogy az emberek szemének felnyitása, az igazság megmutatása, a tudományok terjesztése önmagában is képes és elegendô a társadalom megváltoztatására, egy jobb, igazságosabb, emberibb világ megteremtésére. S bár a felvilágosult gondolkodók, filozófusok túlnyomó többsége nem volt forradalmár, csupán reformokat akartak, az új eszmék elvezettek a nagy francia forradalomhoz (1789).
A francia tudósok, gondolkodók, művészek csoportja egy nagy szellemi vállalkozás, az Enciklopédia körül kovácsolódott egységes eszmei mozgalommá. A mű alcíme: A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmezô szótára. Az Enciklopédia 1751 és 1772 között 28 kötetben jelent meg (17 kötet szöveg és 11 kötet ábra); 1777-ben ehhez járult még 5 kötet függelék, majd még 2 ábrakötet. Ez a hatalmas munka a 18. század legmodernebb ismeretanyagát foglalta magában, s így lett az új világnézet tudományos megalapozójává: a tudomány eredményeit és álláspontját szegezte szembe a teológia tanításával, az állami és egyházi intézményekkel.
A kiadványt Denis Diderot (döni didro; 1713-1784) szerkesztette; egy ideig társszerkesztôként dolgozott mellette D'Alembert (dalamber; 1717-1783): A szerkesztôk tekintélye és a vállalkozás tudományos rangja kitűnô francia és külföldi munkatársak seregét gyűjtötte egybe. - Az Enciklopédia a legelvontabb filozófiai kérdésektôl kezdve a mezôgazdaságig és az egyes mesterségekig az akkori emberi tudás teljességét összegezte.
Az Enciklopédia még megjelenéseinek éveiben hatalmas politikai, világnézeti viták középpontjába került. Különbözô okokból támadták a jezsuiták s a Sorbonne (szorbonn) professzorai, a kormány betiltotta terjesztését, a pápa is elítélte, elôfizetôinek tábora mégis növekedett. Támogatói abból az új polgárságból kerültek ki, amely sürgette az Angliában már megvalósult, de Franciaországban még késlekedô ipari forradalmat.
Dosztojevszkij
A világirodalomban Flaubert után Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij( 1821-1881) életművében kezdôdik el a hagyományos, klasszikus regényforma felbomlása. Nélküle szinte érthetetlen a XX. századi próza kifejlôdése.
Dosztojevszkij egészen új regénytipust alkotott: a ftlozófiai-ideológiai regényt.
Szakítva a hagyományos realista ábrázolásmóddal, addig ismeretlen lélekábrázoló
eszközöket használ: a formális cselekményrôl a hangsúlyt a hôsök belsô állapotára,
lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, összecsapásaikra helyezi át.
Dosztojevszkijnél a reális tér- és idôbeli viszonyok közömbösekké válnak. Regényeiben nem "jellemek", "hôsök", a környezetükhöz kötôdô és a valóságos viszonyok által indokoltan cselekvô figurák mozognak, hanem megszemélyesitett "tiszta tudatok", "eszmehôsök", akiknek a valósághoz csak mint az eszméjükkel való
kísérletezés tárgyához van mély közük. Az olvasó minduntalan választási kénvszert
érez velük szemben, hol az egyik, hol a másik "eszmehôs" szellemi vonzáskörébe kerül. (Bahtyin orosz irodalomtudós Dosztojevszkij regénytípusát "polifonikus", többszólamú regénynek nevezi.)
Műveinek középpontjában egv-egy nagy, eszme, megváltási kisérlet áll, amelyet
a lázálmok és a valóság határán mozgó, megszállott hôsök rendszerint szélsôséges
bűncselekmények során próbálnak ki.
Legismertebb regényének, a Bűn és bűnhôdésnek (I866) hôse egy kicsapott egyetemi diák, Raszkolnyikov. Megöl két öregasszonyt, hogy felismerje, valóban zseni-e,
a "Napóleonok", a felsôbbrendű emberek közé tartozik-e, akiknek joguk van átlépni a megszokott erkölcsi normákat. Kísérlete nem sikerült: rá kell döbbennie, hogy
közönséges ember. Örvénylô lelküsmerete nem hagyja nyugodni, kívülrekeszti
magát a társadalmon, tetszetôs teóriája darabokra törik. Raszkolnyikov meghasadó
énjét Szonya, a hivô utcalány és Szvidrigaljov állítják a vezeklés vagy az öngyilkosság tragikus válaszútja elé. Bár nincs ellene bizonyíték, Szonya hatására bevallja
bűnét, vállalja a száműzetést, a szenvedés keserves útját. Szibériába Szonya is elkíséri, "de itt már új történet kezdôdik, egy ember fokozatos megújhodásának és
feltámadásának története".
Raszkolnyikovnak éppen az ellentétje Miskin herceg, A félkegyelmű (1868) hôse.
Tökéletes jellem, tiszta, naiv ember, aki szeretné megváltani a körülötte levô világot,
törekvései azonban tragikus kudarccal végzôdnek. Közte és az érzékek szabadságának megszállottja, Rogozsin között kell választania a regény hôsnôjének, Nasztaszjának, akit határozatlansága végül Rogozsinnak dob áldozatul. Halálos ágyánál együtt virraszt Miskin és Rogozsin mint az ember széthúzó belsô erôinek megtestesülése.
Utolsó nagy regénye A Karamazov-testvérek (1880). Története egy apagyilkosság
körül forog. Ezért felelôs elkövetôje, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, a legidôsebb fiú, Dmitrij, aki valóban meg akarta ölni apját, s leginkább Ivan, a középsô, aki kieszelte s szinte sugallta a gyilkosságot Szmergyakovnak. Azt magyarázgatta neki, hogy a lélek nem halhatatlan, tehát erény sincs, s ha nincs erény, akkor "minden szabad". Az elvetemült testvérek közül kiemelkedik a legfiatalabb, a szűzies, szent Aljosa; elôtte a legnagyobb gonoszság is
tisztelettel meghátrál. - Dmitrijt, aki magára vállalta a gyilkosságot, bűntudata,
Aljosát szentsége hajtja Isten felé. Ivánban az Isten ellen értelmével fellázadt, keresô és kételkedô ember természete összpontosul. - A négy testvérben Dosztojevszkij valójában egyetlen embert osztott négyfelé, az embert, amilyennek elképzelte fizikai,
érzelmi, értelmi és erkölcsi léte szerint, fejlôdésének négy fokozatát is megjelölve bennük a testitôl a szellemiig.
Villon
A nagy testamentum
A villoni ballada formai jellemzői; - Villon világnézetének sajátossága;
1-2 ballada elemző bemutatása
FrancoisVillon (1431-63) a legnagyobb középkori francia költő. Az apja korai halála miatt árván maradt fiút anyai nagyapja, a Párizsban élő jómódú egyházi férfiú és paptanár fogadta be. Beíratta az egyetemre is, ahol a fiú magiszteri címet is megszerezte. Nevelőapja iránti hálából vette fel a Villon nevet. Belekeveredett a „Kagylósok” hírhedt bandájába, s 1455-ben önvédelemből leszúrt egy részeg papot. Hónapokig bujdosott, míg kieszközölték számra a kegyelmet. Rövidesen azonban újra el kellett hagynia Párizst.. Egy banda tagjaként kifosztotta a teológiai fakultás pénzes-ládáját. 1461-ben börtönbe vetették, de hamarosan kiszabadult, de egy kocsmai botrány után újra elfogták. Pártfogói megmentették a bitótól, halálos ítéletét tíz évi száműzetésre enyhítették. 1463-ban elhagyta Párizst, ez időtől semmi biztosat nem ismerünk.
Kis Testamentum
Legkorábbi fennmaradt művem, melyet a teológiai fakultás kifosztása után írt. 1456-ban. A mű tulajdonképpen végrendelet-vers. A 40 strófás mű terjedelmével a bibliai szenvedéstörténetek visszatérő számára utal. A negyvenes szám a szenvedések teljességét szimbolizálja. A végrendelet jelleget ironikussá teszi, hogy Villonnak semmi vagyona nem volt. A hagyatkozásban örökösei azok, akik megtagadták tőle a segítséget, a hagyatékok pedig lényegében a visszautasítás érvei. Villon középkori lovaggá változik, de ez a lovag tulajdonképpen tolvaj, a Kegyetlen Hölgy pedig a társadalomból kitaszított örömlány. Minden szimbolikus, minden célzás és mindent egyszerre több jelentéssíkon kell értelmezni. Eltérést csak az utolsó hat szakasz mutat, az ironikus és gúnyos hangú rendelkezései után hagyatkozó imádságba merül. Úgy imádkozik, ahogy a szíve diktálja, s ez a misztikum világába vezeti be. A 37. strófában Villon tudós módon bizonyítja, hogy a misztikus elmélyedés folyamatát már Arisztotelész is leírta. A szív jelöli ki a szellem és egyben az egész Kis Testamentum misztikus középpontját. Az utolsó szakaszban visszatér a hagyatkozások gúnyos utánzása, ahol együtt van jelen a szent és az ironikus hétköznapiság.
Nagy Testamentumot
A Kis Testamentum után öt évvel írta Villon. Hangnemét a haláltapasztalat és a Kis Testamentumból már ismerős szatirikus és ironikus hagyatkozás határozza meg, ám itt nagyobb hangsúlyt kap a bűntudat érzése. Villon korának közhelyeivel dolgozott. Művében együttvan a jelen a mély halálfélelem és a halált is fanyarul kicsúfoló derű, a megbánó bűntudat és az isteni megbocsátás cinkos tudata.
A Nagy Testamentumon belül a főszöveget balladák szakítják meg.
Ballada: provanszál eredetű szó, olyan zenével kísért verset jelent, amely 8-12 soros szakaszokból áll és 4-6 soros ajánlás kapcsolódik hozzá. Versszakait gyakorta zárja ironikus refrén, és a vers szövege is többször az ellentétek, illetve párhuzamok ismétlődésére épül. A provanszál ballada eredetileg táncdal volt, és a dalszerűség jellemző maradt az írott versre is.
A Nagy Testamentum legismertebb balladája A szép fegyverkovácsné balladája a széplányokhoz, mely A szép fegyverkovácsné panaszával együtt jól példázza az egész mű lelkületének fontos elemeit.
A fegyverkovácsné a Párizs szerte híres szépségű asszony, akinek szépsége megkopott, szánalmas öregasszony lett, akin már a halál jelei is mutatkoznak. A panasz az élet nyomorúságát a múlandóságban ragadja meg, az életet a feltartozhatatlan idő, a halál szemszögéből szemléli.
A szép fegyverkovácsné balladája a széplányokhoz
A ballada a vágánsköltészet hagyományaihoz híven az ifjúságot jelöli meg a legfőbb jónak az életben. Mindhárom versszakban szembeállítja az ifjúság szépségét az idő múlásával, az öregedéssel.
1. versszakban: arra buzdít, hogy mindenki addig éljen az élet adta lehetőségeivel míg fiatal – „Ki azt kérded, hogy hogyan élj, … Épp ideje, hogy észretérj!”, mert „a nő ha megvénült, nem ér annyit sem, mint egy rossz fitying.”
2. versszakban: arra int, hogy a fiatalságot és társát addig becsülje, míg lehet, mert az öregséggel már reményét is elveszt – „Mi leszel? Csak egy rossz fitying.”
3. versszakban: figyelmeztet az idő múlik, a kacérság, a magát kéretés a magára maradás veszélyét rejti, mert „Rút öregtől borzad a vér:…” , az öreg már senkinek nem kell.
4. - A végső ajánlás: négy sorában az öregasszony intelme, tanácsa szól. – „Sírva-jajgatva mondom: élj, Lánynép a tanácsom szerint, Engemet már elért a tél, S nem vagyok, csak egy rossz fitying.” –
Az élet Villonnál csak a halállal és az isteni kegyelemmel áll szemben, a tekintélyhez kötődő erkölcsi kérdéseket elutasítja. Úgy érzi, hogy az életet az emberi szándékoktól független sors vezérli.
A felakasztást váró négy sora
Összefoglalja mindazt, ami életéből még fontos maradt. Az első sor a személyes létet rögzíti nevében és nemzetiségében - „Fracoys vagyok”. A „Francoys” szó jelentése kettős, egyrészt a Ferenc név francia megfelelőjét, másrészt, magár a francia nemzetiséget jelenti.
A pontos helymeghatározás is ironikus, hiszen Párizst a kicsiny Ponhoise közelségével jelzi, - „Páris szűlt (Ponhoise mellett)” - pedig az csupán elővárosa Párizsnak. Ezzel nem csak ironizál, de arra is utal, hogy volt idő mikor hírében e kisközség felülmúlta a csodás Párizst. A XII. században ez a hely volt a francia lovagi műveltség legfontosabb központja. A lovagi és vallásos Franciaország központjával szembeállítja a polgári gazdagság és tudomány városát. Ezt követően felidézi a bíróság ítéletét, melytől éppen csak megmenekült. – „Rőf kötél…” Utolsó sorában tréfásan tréfával idézi a halál pillanatát. „…mi a súlya fenekemnek.”
Ballada tűnt idők asszonyairól
A három versszakot és végső ajánlást magába foglaló ballada, Villon többi balládájához híven a múlandóság kifejezője. E múlandóságot e művében azzal hangsúlyozza, hogy letűnt idők híres ifjú szépasszonyait említi fel, kik már a múló idő ködébe tűntek.
1. versszakban: híres kurtizánokat vonultat fel, akik szépségükkel, fiatalságukkal elbűvölték a férfiakat. – „…hova lett Flóra, a szép nő, Róma fénye? …. Echó emberfölötti tünde lénye?”
2. versszakban: azon asszonyokat idézi meg, kiknek veszélyes volt szerelme. Héloise szerelméért Abelard nagy árat fizetett, „A bosszú végül kiherélte?”- S csaknem hasonlóan szörnyű árat fizetett Burdian, kit Burgundi Margit királynő, a vele töltött éjszaka után zsákba varrva dobatott a Szajnába, de szerencsére a tudós mégis túlélte. „..a királynő …zsákban dobatta … a Szajna vizébe?” - a kérdő hangsúly inkább konkrétabbá teszi az állítást, mintsem bizonytalanságot szülne.
3. versszakban: a történelem híres asszonyai jelennek meg – Blanche királynő, a Nagylábú Berta, Johanna.
E versszakban is, mint az előző kettőben, az idő múlandóságát jelző refrén ironikus, kissé nagyzoló sora zárja le, helyet sem hagyván a bánkódásnak. Ami elmúlt, elmúlt. A fiatalság, a szépség eltűnik, vissza már nem hozható. Az idő elszáll, s vele mindig valami újabb jő. – „No de hol a tavalyi hó?”
4. ajánlás: Melyben összegződik, hogy hiába minden, ami elmúlt – bármily régen is volt - azt nem érdemes keresni „Herceg, ha egy hete, egy éve, Ne keresd, hol a szép s a jó, …No de hol a tavalyi hó?”
Garcia Marquexz
García Marquez (gárszia márkesz) kolumbiai író. Kilencéves koráig szülôfalujában élt, szüleit alig ismerte, nagyszülei nevelték. "Egy nagy házban éltem (.. .) a nagyszüleimmel.
Nagyapám katona volt a kolumbiai polgárháborúban. Remek
ember volt. A legjelentôsebb személyiség, akit csak ismertem.
Nyolcéves koromban halt meg... A nagyanyám? Hatásos jelenség volt. Mindig feketében járt. Tele volt mesés történetekkel. ž ébresztette fel képzeletemet."
Bogotában a jezsuitáknál tanult, majd újságíróként dolgozott. Sokfelé járt, hosszabb idôt töltött Rómában, Párizsban,
1956-ban visszatért Kolumbiába, Caracasban, Bogotában dolgozott,1961-ben Mexikóba, majd 1967-ben Barcelonába települt át.1977 óta Mexikóban él.
Korai írásaiban kritikusai Faulkner hatását mutatták ki. García Marquez történetei is egy költött településen, egy elképzelt kolumbiai kisvárosban, Macondóban vagy környékén játszódnak.
Regényei: Söpredék, 1955; Az ezredes úrnak nincs, aki irjon, 1959; Baljós óra, 1962; Száz év magány, 1967; A pátriárka alkonya 1975; Egy elôre bejelentett gyilkosság krónikája, 1981; Szerelem a kolera idején, 1985.
Száz év magány
García Marquez legjelentôsebb regénye (1967) a Buendía család nemzedékeinek százéves történetét adja
elô. Mégsem nevezhetô egyszerűen családregénynek, a
történet eseményei ugyanis történelemfilozófiai mélységekbe nyúlnak. "A Száz év magány nem csupán egy történet, hanem jóval több annál. A lázálmokban élô, vergôdô és rettenetes Latin Amerika megjelenitése, azé az
Amerikáé, ahol minden erôfeszités veszendôbe megy, ahol
történik ugyan ez meg az, de minden elôre meg van irva"
(G. M.). A latin-amerikai népek sorsán kívül a regény
mélyrétegeiben az emberiség fejlôdéstörténetének fôbb
vonulatai is elénk tárulnak.
Macondo alapításának és pusztulásának története
egyúttal ôsi mítoszok játékos, ironikus parafrázisa is.
José Arcadio Buendía és felesége, Ursula vérfertôzés és
gyilkosság miatt hagyja el szülôföldjét. A szituáció a
Paradicsomból való kiűzetést, hosszú vándorlásuk pedig a zsidó nép Egyiptomból való szabadulását idézi.
Igaz, hogy nem az "ígéret földje" felé tartanak, Macondo azonban nem kecsegtet kevesebb bôséggel és jóléttel, mint a tejjel-mézzel folyó Kánaán.
Amikor Macondo megpróbál kapcsolatot teremteni a
környezô világgal, ez betegséget, halált és háborút hoz
rá. Egy észak-amerikai banántársaság megismerteti
ugyan a könnyen szerezhetô pénzzel, a jólét azonban
nem tart sokáig: a társaság, miután kiszipolyozta a városkát, elköltözik, és nem hagy maga után mást, mint
romokat a házakban is, a lelkekben is. Elnöke, a kapitalizmusnak ez a modern istensége, csaknem öt évig tartó esôt bocsát a városra. Az özönvíz s az utána következô szárazság megindítja a pusztulást.
A családregény a falu alapításától az utolsó Buendía
száz évvel késôbb bekövetkezô vérfertôzô szerelméig és
haláláig tart. A történet generációk egymásutánját követi, háttere pedig egy falu históriája, melyen természeti és társadalmi csapások, esztelen szerelmek hullámzanak végig.
A regénynek szinte áttekinthetetlenül szövevényes a
szerkezete. A cselekményt a figuráknak az a képessége
viszi elôre, amellyel megjelenésük pillanatában külön
világot tudnak teremteni maguk köré, múltba visszafelé
nyúlva és jövôbe elôreutalva. Buendía ezredesrôl már a
regény elsô harmadában tudjuk, hogy bár kivégzôosztag elé kerül, nem fog ott meghalni, hanem békében szenderedik jobblétre. Kalandjait ebben a bizonyosságban izguljuk-mosolyogjuk végig: 17 gyermeket nemz, akiket egytôl egyig megölnek; 32 csatát vezet, végül el is veszti ôket; diktátor lesz, majd haláláig kis aranyhalakat domborít ötvösműhelyében.
A szereplôk lénye szinte fölolvad az általuk kavart,
tobzódó eseményekben. A szép Remedíos küllemérôl, egyéniségérôl csupán abból a hatásból sejtűnk valamit,
melyet megjelenése vált ki a férfiakból, s abból a kavarodásból, melyet különbôzô, akaratlanul elôidézett kalandjai keltenek.
Bármennyire önkényesnek látszik a sok mesebeli fordulat, az író mindvégig érezteti, hogy a családregény
szereplôinek életét mélyebb erôk, a latin-amerikai történelem rejtett mozgatói szabják meg. Az egyes sorsok végül is beleolvadnak a falu felemelkedésének és hanyatlásának krónikájába. A regény ugyanis azt az objektív folyamatot jeleníti meg, ahogy a falu áldozatul esik a neokolonializmusnak, majd gazdasági felívelése után visszaesik egy barbár pusztulás korszakába. Ez alkotja a regény kompozíciójának alaprétegét.
A regény másik, alárendeltebb szerkesztési elve az a
törvény, mely szerint a világ önmagát ismétli. Elôször
csak Ursula nagymama hangoztatja, hogy minden esemény többször és ugyanúgy fordul elô a világban. Ezért
is keresztelik az unokákat az apák, nagyapák nevére,
ezért viselik három-négy generáción át ugyanazt a keresztnevet a családtagok. De ami Ursula esetében csak
babonás hit, az egy-egy gyermek életében testi hasonlatosság, majd sorsának alakulását meghatározó, láthatatlan törvény. Melchiades titkos irataiba nemcsak a falualapító ôs felejtkezik bele, hanem ezzel zárul a regény is, mikor a sokadik utód megfejti a titkot. Az öregkor bomlasztja José Arcadio Buendía elméjét - ezért kötözik egy fához az udvaron -, és ez az állapot kuszálja
össze Ursula gondolatait is. A szerelem féktelen és csodás tombolásának egymás után esnek áldozatul a család generációi, mígnem megismétlik a regényt indító
vérfertôzô szerelmet.
A nevek ismétlôdése, a generációk egymást követô
rendjének hasonlósága azt a látszatot kelti, mintha a
kinti idô rohamosan változna, ám az emberek élete mindig ugyanaz maradna. Mintha nem létezne a világ, élik
magányos, befelé zárkózott életüket. Fernanda kizárja a
világot házából; a pápának készülô gyermek hazatérése
után bíborba öltözik és pezsgôvel feltöltött medencében
fürdik; második Aureliano - bármi történik is körülötte
- szeretôjénél dáridózik, majd mikor az esôzés miatt
tönkrejut, tombolajegyeket rajzol. Csak a regény egésze
derít fényt arra, hogy még ezeket a magukba forduló
sorsokat is mélyebb és jelentôsebb erôk mozgatják.
García Marquez úgy írja meg a történelmet, ahogy az
emberek azt átélik, ahogy a köznapi eseményekben látják, s ahogy azt egymásnak elmondják, elmesélik. Tehát
a már egyszer elbeszélésformát öltött valóságot írja
meg.
Regényében csodálatos események történnek, valós
és képzeletbeli események magától értetôdôen keverednek. Ez a látásmód a dél-amerikai társadalom állapotában gyökerezik. Itt a polgári átalakulás a társadalomnak csak egy szeletében ment végbe, a fennmaradó hányadot viszont magára hagyta, hagyományos formáit
felbontotta, anélkül, hogy a modernizálás végigvitelével
a maga képére formálná. A fejlôdés egy ôsi, alvó világra
szakadt rá, kívülrôl kerítette be vonatsíneivel, ültetvényeivel, tömegtermelési cikkeivel és új típusú bordélyházaival - mint Macondót a banántársasággal megjelenô amerikai civilizáció. Csoda lett minden apróság, az
emberek azonban nemcsak csodálkoznak, hanem saját
elmaradottságukra, életük semmiségére is rádöbbennek: hirtelen valótlanná válik az életük. "Śgy látszik, Isten próbára akarta tenni Macondo lakosainak álmélkodóképességét, s addig penderitette ôket ujjongás és csüggedés, kétség és megvilágosodás között, hogy végül már senki sem tudhatta biztosan, ho1 kezdôdik és hol ér véget a valóság. "
García Marquez ironikusan kezeli a fantasztikumot,
túlrajzolja a mesés epizódokat, s így láthatóvá teszi valótlanságukat is, meg azt a mélyebb valóságtartalmat is, amit magukban rejtenek.
Az emberek tudatában élô fantasztikus mítoszok egybeötvözése a mindennapok sivár és kegyetlen valóságával e földrész "csodás valóságát" sajátos szellemiségét mutatja meg. Az író olyan nyelven ír, "mely fölér a magunkban hordott szörnyűségekhez".
Gilgames
A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, eredeti szövegük tehát ismeretlen, hiszen írás nem rögzítette ôket. Az élôszóban való terjedés következménye az is, hogy egy-egy történetnek igen sokféle, néha egymásnak ellentmondó változata alakult ki. Az egyes mondák meséjét csak késôbbi irodalmi feldolgozásokból ismerhetjük meg.
Mai tudásunk szerint az emberiség egyik elsô epikus műve, a mezopotámiai sumér kultúra fô alkotása, a Gilgames eposz (hôsköltemény). Az elsô kiseposzok sumér nyelven keletkeztek még az i. e. 4-3. évezred fordulóján. A sumér hôsepika központi témája az uruki mondakörbôl ered. Uruk (a mai Dél-Irak területén) dél-mezopotámiai város, az i. e. 4-3. évezredi mezopotámiai kultúra egyik vezetô ereje volt. Gilgames, a város királya az i. e. 27. században élhetett, s személye körül gazdag epikus hagyomány kristályosodott ki. - Az elsô akkád nyelvű Gilgames eposzt a sumér epikus ciklus alapján valószínűleg az óbabiloni korban, az i. e. 19-18. században írta egyetlen zseniális költô. Az eposz legteljesebb, akkád nyelvű klasszikus formája, az újasszír kiadás az i. e. 8. század végén keletkezhetett. Ez a szöveg maradt ránk Assurban-apli (i. e. 669-626), az utolsó nagy asszír uralkodó híres ninivei "könyvtárának" 12 ékírásos agyagtábláján.
Az eposz Gilgames királyfi hôsi harcait, a halhatatlanságért, az örök életért folytatott küzdelmeit mondja el. Aruru istenasszony formálta Uruk városának királyát, Gilgamest, ki "kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember". Népét zsarnokian leigázza, velük építteti fel Uruk bástyafalait. Az istenek - a nép panaszát meghallgatva - megteremtik Enkidut, hogy ô mérkôzzék meg Gilgamessel. Enkidu, a vadember rettegésben tartja a pásztorokat és a vadászokat. Elküldenek hozzá egy gyönyörű templomi örömlányt. A szerelem emberi szenvedélye "civilizálja" Enkidut, legyôzi benne az állatot, s hagyja magát Urukba vezettetni. A nép abban reménykedik, hogy Enkidu legyôzi Gilgamest, s így megszabadulhatnak a zsarnoktól. A két hôs megmérkôzik, de nem bírnak egymással, s inkább testvéri barátságot kötnek. Hôstettek sorát hajtják végre együtt: ijesztô fenevadaktól szabadítják meg az embereket. Legyôzik a cédruserdô rettentô szörnyét, Humbabát, elpusztítják az égi bikát.
Mikor Enkidu meghal, holtteste mellett Gilgamest elfogja a haláltól való rettegés. Felkeresi mitikus ôsét, Um-napistit (egyedül ô élte túl a vízözönt feleségével együtt, s az istenek halhatatlanná tették ôket): az örök élet titkát szeretné megtudni tôle. Gilgames virrasztással örök életet nyerhetne, de elalszik, az örök ifjúság füvét pedig, miközben fürdik, egy kígyó nyeli le. Gilgames megérti az örök törvényt: neki is el kell viselnie a halált, mint más halandónak. Hazatérve Urukba felidézi Enkidu árnyát az alvilágból, hogy megtudja legalább, milyen a halál utáni élet. - Gilgames megnyugszik, hogy hôstettei megszerzik számára a túlvilági boldogságot is, s minél különbek tettei, annál nagyobb lesz jutalma is. Az eposz így igazolja Gilgames példáját.
Goethe
A "világirodalom" szót Goethe (gôte; 1749-1832) alkotta meg, s ô lett ennek az új fogalomnak - a maga korában - a legnagyobb alakja, "költôfejedelme" - ahogy mondani szokás. A 18. század végének és a 19. elejének német irodalmát nem lehet egyetlen stílusirányzathoz kapcsolni. Legtöbbször úgy szokták emlegetni ezt az idôszakaszt: "Goethe kora".
A 17. és a 18. században Németország nem volt egységes állam: 300 kis fejedelemségre hullott szét. Ez a széttagoltság és a társadalmi megkésettség, azaz a polgárosodás fejletlensége lehetett - többek között - az oka annak, hogy a német irodalomban a felvilágosodás eszméivel együtt a klasszicizmus késôn, a romantika viszont korán jelentkezett, s ez a két irányzat itt egymást kölcsönösen áthatotta. Goethe művészi pályájában is vannak romantikusabb (pl. a Sturm und Drang) és klasszicistább periódusok, s a kettô nála (is) nehezen választható el egymástól.
Életpályája
Johann Wolfgang Goethe a Majna melletti Frankfurtban született 1749-ben jómódú, feltörekvô polgárcsaládban. A nagyapa még iparos (szabómester, késôbb vendéglôs), az apa már jogot végzett, s címet is szerzett magának: "császári tanácsos" lett. Goethe is jogot tanult - elôbb a lipcsei, majd a strassburgi egyetemen, s itt szerezte meg doktorátusát.
îróvá válásának fontos állomását jelentette Strassburg, ez a francia földön épült német város. A "német irodalmi forradalomnak", irodalomtörténeti elnevezése szerint a "Sturm und Drang"-nak (kb. 1770 és 1780 között) Strassburg lett egyik központja, félig-meddig szülôföldje. Itt találkozott a fiatal Goethe Herderrel (1744-1803), az új mozgalom szellemi vezérével. Bár a Sturm und Drang (szó szerint: "vihar és elôretörés"; magyarosan: "viharos elôretörés") forrása is a felvilágosodás volt, az ésszerűséggel szemben többre értékelte az ösztönökre, a szenvedélyekre alapított életet. A természet nevében lázadt a társadalom elavult konvenciói, a zsarnokság és a neki behódoló nyárspolgári erkölcs ellen. Eszményképe a természetellenes béklyóitól megszabadult ember s a szabályokat megvetô, újat teremteni képes zseni volt. Irodalmi ideálokként Homérosz, Shakespeare és Osszián lebegett a Sturm und Drang hívei elôtt. Herder szerint ezek a régi költôk úgy költenek, mint a nép - képekben, logikán túli összefüggésekben, tehát igazi költészet csak a népköltészetbôl fakadhat.
A szellemi pezsgésbôl Goethe útja rövid idôre Frankfurtba (1771), majd 1772 májusában Wetzlarba vezetett. Mindkét helyen joggyakorlatot folytatott. Bárhol fordult is meg, szerelmek kísérték, szerelmes lányok és asszonyok vették körül, s valamennyi szerelem irodalmi alkotások ihletôje lett. Wetzlari élményekbôl épült az a regénye is, mely viharos sikerekkel meghozta számára a világhírt: Az ifjú Werther szenvedései (1774). Goethe 1772 nyarán és ôszén gyakran eljárt Buff intézô házába. Szenvedélyesen beleszeretett az intézô leányába, Lottéba, aki már másnak volt a jegyese. Ugyancsak itt, Wetzlarban történt, hogy egy fiatal követségi titkár agyonlôtte magát, mert reménytelen szerelem fűzte egy hivataltársa feleségéhez.
1775 ôszén vendégként érkezett Weimarba, de hamarosan az uralkodó herceg, Karl August kérésére a nagyhercegség pénzügyeinek vezetôje, majd (1782-tôl) miniszterelnöke lett. Mint államférfi felvilágosult-humanista reformok bevezetésére használta fel helyzetét, mint művész szellemi központtá kívánta tenni a kis várost (hatezer lakosa volt akkor). Nagy szerelme ekkor egy nála hét évvel idôsebb asszony, több gyermek anyja, Stein báróné volt.
Reformterveit nem koronázta a kívánt siker, hivatali teendôi egyre terhesebbé lettek, költôi alkotó erejét pedig a kiszikkadás veszélye fenyegette az államügyek intézése miatt. Meghasonlott helyzetével, szerelmével, s 1786-ban valósággal elmenekült - önmaga elôl is - Itáliába. Ebben a "klasszikus országban" szinte újjászületett: alkotó ereje visszatért, meglelte önmagában a költôt. Túl volt már a Sturm und Drang forrongásain, most már az antik művészet által képviselt összhang, a harmónia, a tökéletes művészi forma s minden emberi érték klasszikus kifejezése lett vezérlô csillaga. Művészete határozottan a klasszicizmus felé fordult.
Két év múlva, 1788-ban tért vissza Weimarba. Megôrizte ugyan államférfiúi rangját, tekintélyét, de megszabadult az államügyek vitelétôl: csupán a kulturális intézményeket irányította. Klasszikus szépség-áhítatát teljesítette be az új szerelem: belépett életébe a 23 éves üde-szép Christiane Vulpius, az egykori művirágkészítô leány. "Lelkiismereti házasságban" élt vele, törvényesen csak 1806-ban vette feleségül. 1789-ben tôle született Goethe egyetlen gyermeke (1830-ban halt meg).
1794-ben kezdôdött barátsága Friedrich Schillerrel (fridrih siller; 1759-1805). A két különbözô természetű és világnézetű költôt szoros szövetség és irodalmi program fűzte össze. 1799-ben Schiller is áttelepedett Weimarba. Kettejük együttműködése teremtette meg a német irodalom minden tekintetben klasszikus korszakát, a német klasszikát. - Baráti ösztönzésre Goethe 1796-ban befejezte két évtizeddel korábban megkezdett "fejlôdésregényét", a Wilhelm Meister tanulóéveit. A mű folytatása, a Wilhelm Meister vándorévei, több mint húsz évvel késôbb látott napvilágot (1821). Újra elôvette a szintén jóval korábban elkezdett Faustot is. A nagy drámai költemény elsô részének végleges formája 1808-ban jelent meg; a második rész csak 1832-ben készült el.
A goethei klasszikával, antik szépségeszményével és harmóniájával a századfordulón, a 19. század elején egy új, fôleg a szomszédos Jenából kiinduló mozgalom, a romantika álomvilága, középkor-kultusza fordult szembe. Goethe támadást indított ugyan a romantika jenai központja ellen, de maga is sok mindent hasznosított az új irányzatból, a romantikusok nagy része pedig példaképének tekintette ôt. - Egy új szerelem (Marianne von Willemer) és az arab-perzsa költészettel, a keleti világ bölcseletével való megismerkedés az ihletforrása hatalmas versgyűjteményének, melynek címe: Nyugat-keleti diván (1819; a "diván" jelentése: versgyűjtemény, antológia).
A 10-es és a 20-as években gyakran töltötte nyarait csehországi fürdôhelyeken, Karlsbadban és Marienbadban. Itt (Marienbadban) ismerkedett meg a több mint 70 éves költô utolsó nagy szerelmével, az akkor még csak 17 éves Ulrike von Levetzowval. Házasságra készülôdött (felesége 1815-ben meghalt), de a fiatal lányt visszariasztotta a hatalmas korkülönbség s a félelem az örökségre váró irigyektôl. Goethe kényszerűen lemondott a szerelem vigaszáról, s ezután csak a költészetnek élt.
Jóllehet Weimar már régen zarándokhellyé lett ômiatta, Goethe a sok látogató közt fokozatosan magára maradt. Herder, Schiller, Christiane már nem élt, meghalt Steinné s nagy pártfogója, Karl August herceg, végül saját szerencsétlen fia is. - Haláláig folyamatosan dolgozott. Örökké nyugtalan szelleme Faustéhoz hasonlóan nem ismert megnyugvást. 1832-ben (március 22-én) halt meg pár napos betegeskedés után - karosszékben ülve.
Az ifjú Werther szenvedései
Goethe életművének "önéletrajzi jellegét" szokták emlegetni, mivel nála költészet és élet elválaszthatatlan egységbe ötvözôdött. Különösen lírai alkotásaira áll ez, hiszen csaknem minden verse valóságos élményben fogant. De ez az életrajzi jelleg érvényes - láttuk már - a Wertherre is.
Az ifjú Werther szenvedései (1774) a költô Sturm und Drang korszakának alapműve, a szentimentalizmus irányzatának legnagyobb sikere. Levélregény ez is, mint az Új Héloise, de a cselekmény nem a szereplôk kölcsönös levélváltásából derül ki. A regény fôként Werther leveleibôl áll. Ezeknek túlnyomó többségét egy barátjához, Wilhelmhez írta, csak egy-két levél címzettje Lotte. Hátramaradt leveleit, iratait - a kerettörténet szerint - egy barátja gyűjtötte össze szorgalmas munkával, s tárta az olvasók elé, hogy vigaszt meríthessenek szenvedéseibôl. Az utolsó napok történetét a "kiadó" elbeszélése tartalmazza - idézve a megtalált elszórt feljegyzésekbôl s a búcsúlevélbôl.
A Werther egy jobb sorsra termett, értelmes és művelt fiatalember negatív fejlôdéstörténete. Az ifjú fôhôs a tevékeny életbôl kiszakadva gáttalan szerelmi szenvedélyének megbéklyózott foglya lesz, s érzelmi zűrzavarában, belsô meghasonlásában csak egyetlen megoldást talál: az öngyilkosságot.
A külsô történet szinte semmi. Az ifjú Werther egy terhesnek látszó szerelem elôl menekül Wahlheim kies völgyébe. Egy táncmulatság alkalmával megismerkedik a tiszttartó bájos leányával, Lottéval, aki csupa szív, szorgalom s derűs kedélyével házának és a környéknek valóságos védôangyala. Hat árva kistestvérét neveli, ellátja a háztartást, betegeket ápol. Werther tudja, hogy egy derék fiatalembernek, Albertnek a jegyese, de míg a vôlegény távol van, nemigen törôdik ezzel. Nem tarthat jogot a leányra, mégsem tud lemondani róla. - Egy ízben mégis megpróbálja kiszakítani magát a lehetetlenné váló helyzetbôl: állást vállal, elhagyja Wahlheimet, egy követ mellett dolgozik. Itt azonban az arisztokrata társaság megalázza, vérig sérti polgári származása miatt, ezért benyújtja lemondását. Visszatér Lottéhoz, aki idôközben Albert felesége lett.
Werther szerelme s szenvedése egyre fokozódik, s észre kell vennie, hogy ô sem közömbös Lotte számára. Úgy érzi, Lotte vele boldogabb lehetett volna, mint Alberttel. Mégis, hogy megmentse Lotte házasságának nyugalmát, önmagát ítéli halálra - forró szerelembôl. A halált okozó fegyvert - tudtán kívül - Lotte nyújtja át Werther inasának. A búcsúlevélben errôl ez olvasható: "Lotte, te magad nyújtod nekem az eszközt, te, akinek kezébôl kívántam és ah! most kapom a halált... îme, Lotte! nem borzadok megragadni a hideg, borzalmas poharat, amelybôl a halál szédületét kell innom! Te nyújtottad nekem és én nem késlekedem... Bár részesültem volna abban a boldogságban, hogy érted haljak meg! Lotte, érted adni oda magamat! Bátran, örömmel halnék meg, ha visszaszerezhetném vele életed nyugalmát, gyönyörűségét. De ah! csak kevés nemesnek adatott meg, hogy övéiért ontsa vérét, és halálával új, százszoros életet lobbantson a barátaiban." (Szabó Lôrinc fordítása)
Werther útját a lelki bénaságig, a teljes passzivitásig szórakozásainak, olvasmányainak megváltozása is jelzi. Kezdetben még derűs és vidám, boldogan táncol Lottéval, Wilhelm figyelmeztetésére újra meg újra hozzáfog a rajzoláshoz, eredetiben olvassa (tud görögül) Homérosz Odüsszeiáját. Késôbb egyre jobban elkomorodik, lemond művészi becsvágyáról, Homéroszt pedig Osszián sötét, tragikus világa váltja fel. Legutolsó találkozásukkor Werther saját fordításában olvassa fel Lotténak Osszián néhány énekét. "Lotte szemébôl könnyek árja szakadt elô és megkönnyítette a szívét, félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dôlt és szemét kendôjébe rejtette. Mindkettôjükben félelmes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat érezték a nemes hôsök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek."
Werther tragikus végzetének elôképe fedezhetô fel a gazdasszonyába reménytelenül szerelmes, ezért gyilkosságot elkövetô és halálra ítélt fiatal béres esetében. Ez az epizód jól bizonyítja, hogy a bonyolult lelki élet, a túltengô érzelmektôl fűtött kétségbeesés, az érzelmeknek a hideg ész fölé kerekedése nem csak a kifinomultan művelt emberek kiváltsága.
A regény valóságos cselekménye Werther lelkében viharzik. Az elsô levelekben még a gyönyörű táj, a falusi idill szépsége, a derűs élmények friss benyomása és az ébredô szerelem ujjongása áll a beszámolók középpontjában. Késôbb elkomorodik a hangnem, a világszemlélet elsötétül. A külsô történet jelentéktelenné válik, s helyette a felerôsödô szenvedélyek szüntelen háborgásában vergôdô lélekre fordul a figyelem. Werther figyeli önmagát, a lelkében lejátszódó viharokat, belsô ziláltságát. Keresné a megoldást, de ellentétes végletek közt hányódik. Kétségbeesett állapotában még olyan visszataszító gondolatok is felbukkannak, hogy talán meg kellene ölnie Albertet. Saját boldogtalanságának mélységébe hullva tudomásul kell vennie, hogy puszta jelenléte Lotte boldogságát is lassan tönkreteszi.
Mindezzel párhuzamosan több elszórt utalás ad hírt mások kisiklott életérôl, arról a tapasztalatról, hogy "ami az ember boldogságát alkotja, nyomorúságának kútfejévé válik". A vetélytársát megölô szerelmes béreslegény már említett esete mellett megjelenik a télen virágot keresô, szerencsétlen tébolyodott, akit Lotte iránti szenvedélye taszított ôrületbe. Az elsô levelek még megható idillnek mutatják be annak a háromgyerekes fiatalasszonynak életét, akinek férje Svájcba utazott egy nagybácsi örökségéért. Az utolsó híradásokból tudjuk meg, hogy ennek a családnak a sorsa is gyászosra fordult: a legkisebb gyermek meghalt, a férj pedig örökség nélkül, koldusalamizsnára szorulva tért vissza Svájcból. De Lotte és barátnôje is ismerôseik, barátaik betegségeirôl, haldoklásáról suttognak egy ízben, s ezt Werther is hallja. Még a természet is elveszti - mintegy a lélek dúltságával összhangban - meghitt szelídségét, vonzó szépségét: az öreg pap kertjének gyönyörű diófáit kíméletlenül kivágják; a téli áradás elpusztította Wahlheim "drága völgyét"; víz alá került a tisztás, ahol egy forró séta után egy fűzfa alatt Lottéval megpihent", kedvelt lugasukat összerombolta a sodró zuhatag. - Keserű végkövetkeztetés vonható le a regény végén: tragikus az emberi sors, az élet a boldogságból a boldogtalanság felé tart. - Werther sorsa beteljesedett, de a halálhírre ájultan összeesô Lotte sem lehet már sohasem boldog: hiábavaló lett Werther önfeláldozása.
A Werther hatása szinte felmérhetetlen: valóságos Werther-láz fogta el Európát (hirtelen megnôtt az öngyilkosságok száma) és irodalmát. Számtalan Werther-utánzat keletkezett.
A másik "fejlôdésregény", a Wilhelm Meister tanulóévei (1796) fókuszában már a pozitív irányú fejlôdés gondolata áll. Wilhelm Meister cselekvô hôs, keresi élete értelmét, megpróbál kitörni a német valóság által rákényszerített helyzetbôl. Orvos lesz, s élete értelmét mások szenvedésének enyhítésében találja meg.
Vándor éji dala
Goethe ezt a méltán híres kis dalt egy kirándulás alkalmával a Gickelhahn hegycsúcsán egy vadászkunyhó deszkafalára írta 1780. szeptember 6-án este (más források szerint 1783-ban; a kunyhó 1870-ben leégett). Magyarra többen lefordították, mégis érdemes ezt a nyolc sort németül idézni (az olvasása okozhat gondot), a műfordítások ugyanis sohasem képesek visszaadni tökéletesen az eredeti mű hangulatát, hatását.
"Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch,
Die Vôgelein schweigen im Walde.
Warte nur balde
Ruhest du auch."
Szó szerinti fordítása: Minden hegytetôn nyugalom van, a facsúcsokon (minden facsúcson) alig érzel egy fuvallatot, a madárkák hallgatnak az erdôben. Várj csak, nemsokára megpihensz te is.
Ha így, prózára áttesszük a pontos szöveget, láthatjuk, hogy pl. nincs az eredetiben egyetlen jelzô sem: hétköznapi megállapításokból áll. De ha a német verset hallgatjuk, olvassuk, a ritmus, a sorok hosszúságának változásai, a csilingelô tiszta rímek, a tompábban konduló belsô asszonáncok révén kialakul egy olyan megejtô verszene, mely nemcsak elbűvöl, hanem arra is késztet, hogy a szöveg puszta grammatikai jelentésén túl megsejtsük a mélyebb mondanivalót.
A vers hangsúlyos ritmikájába beleszövôdik némi trochaikus lejtés is. A rímelhelyezésben a keresztrímeket ölelkezô rímek követik: a b a b c d d c. A sorvégi rímek ugyanígy jelentkeznek a magyar tolmácsolásokban is, de egyik sem adja vissza a halkabb belsô rímeket (kaum - Hauch: warte - balde), pedig az utolsó elôtti sorban ennek poétikai szerepe van (várj - nem): hangsúlyozottan emeli ki az önmegszólításban a megnyugtatást. Ritmust visz még a vers szövegébe a hosszabb és a rövidebb sorok váltakozása: szabályosat az elsô négy sorban, kevésbé következeteset az utolsó négyben. Az elsô hat sor a természeti jelenségekkel kapcsolatos, az utolsó kettô a természetben jelen lévô emberre vonatkozik, de a rímek kapcsa egybefűzi - szinte elválaszthatatlanul - a természetet és az embert.
Egymástól távolesô és egymástól különbözô szemléletet és érzékelést villant össze a vers háromnegyedét kitevô hat sor: a messzi hegyormokat és a közeli fák csúcsait, a bércek és a völgyek erdejének tágasságát és a parányi madarakat. A távolban a mozdulatlanság, a közelben a csend köti le az ember figyelmét (illetve a "dalolóét", aki egyes szám 2. személyben beszél önmagáról); a szellô, a fuvallat hiánya egyszerre kelti fel bennünk a mozdulatlanság és a csend képzetét: a falevelek sem mozdulnak, vagy csak alig rezdülnek, s alig hallható valami gyönge nesz, zizegés.
A nyugalom és a csend összefonódása felébresztheti bennünk az alkonyi erdô békés és vonzó idilljét, de a mozdulatlanság és a némaság a halál élettelenségét is. Ugyanígy legalább kétféleképpen lehet értelmezni az utolsó két sor figyelmeztetését is: jelentheti a "vándor" természetes éjszakai pihenését a napi vándorlás után, de vonatkozhat arra is, hogy az életútban megfáradt vándor vágya szólal meg a végsô nyugalomra. - A befogadó életkorától is függhet az értelmezés, a szöveg megfejtése. Ha az elmúlás nyugalmát érezzük ki a vers zárósoraiból, akkor még további érzelmek, gondolatok társíthatók ehhez a változathoz: a halál az élet természetes lezárása; a halál nem félelmetes és riasztó, hanem a végsô pihenést nyújtó, álomba ringató alkonyat csupán, nem kell félni tôle, de tudni kell, hogy elkerülhetetlen.
Goethe a német dal műfajnak, a Lied-nek (lid) a legnagyobb mestere.
A Lied az "a 18. század vége felé kialakuló daltípus, amelynek fô vonásai az egyszerűség, népiesség, bensôségesség, világias érzelemvilág, valamint az erôs zeneiség, amely szinte igényli a megzenésítést". (Világirodalmi lexikon)
Faust
Goethe leghatalmasabb műve a Faust című kétrészes drámai költemény.
Ez a műfaj a romantika terméke, s benne elmosódnak a líra és a dráma műnemének határai. A drámai költemény (vagy más elnevezéssel: lírai dráma) valójában lírai alkotás, a párbeszédes drámai forma csupán külsô burok: a költôien megfogalmazott filozófiai eszmék mellett háttérbe szorulnak a dráma, a színház megszokott követelményei. Maga az író sem gondolt műve színpadi bemutatására, s ez hatalmas terjedelme miatt - teljes egészében - nem is lehetséges. Éppen ezért csak az olvasónak tárulnak fel a drámai költemények igazi értékei és szépségei, kevésbé a színi elôadás nézôjének. Mivel ezek a művek rendszerint az emberiség s a filozófia nagy, végsô kérdéseivel foglalkoznak (pl. mi az értelme az emberi létnek?), "világdrámáknak", "emberiség-drámáknak" is szokták nevezni.
Goethe szinte egész életén át dolgozott a Fauston: életének részévé vált, nem tudott meghalni addig, míg be nem fejezte. Ezt igazolja legutolsó levelének következô részlete: "Több mint hatvan esztendeje, hogy a Faust koncepciója ifjúkorom óta elôttem lebegett, elejétôl fogva világosan, csupán a rendbe fűzés dolgában nem egészen részletesen." (Öt nappal halála elôtt írta Humboldtnak.)
Doktor Faustus valóságos történeti személy, 1540 táján halt meg valamelyik Rajna menti német városkában. A reneszánsz kor jellegzetes alakja volt: tudós, varázsló, jós, mágus s vásári mutatványos egy személyben. Igen hamar, már 1587-ben megjelent a ponyván a Faust-könyv, mely a monda elsô, kerek, írásos változata. E szerint Faust ég és föld titkait kívánta kifürkészni, az élet örömeit akarta megismerni; céljai elérése érdekében szövetséget kötött az ördöggel, s ezért - a reformáció szigorú vallásos hite szellemében - szörnyen megbűnhôdött, kárhozatra ítéltetett.
Már a népmondában is benne rejlik a tudásra és a szépségre szomjazó emberi vágy csírája, s a felvilágosodás századában Goethe ezt a vonást erôsíti fel. Az ô Faustját a csillapíthatatlan tudásvágy jellemzi, de ez már nem lehet kárhoztatandó bűn, hanem éppen a legfôbb erény, ezért Faust már nem lesz a pokol martaléka, az ördög áldozata.
A mű elsô része a meghasonlott és kiábrándult fôhôs panaszos monológjával indul. Végigtanult már minden tudományt, szerzett címet, doktori rangot, mégis úgy érzi, valójában semmit sem tud, sôt élete is sivár, örömtelen, hiszen nincs se pénze, se vagyona, se hatalma. Az élet legrejtettebb titkait, csodáit szerette volna kifürkészni, ezért fordult a mágiához, de ebben is csalódnia kellett. A Föld szellemének felidézésével sem elégíthette ki tudásvágyát, ezért kétségbeesésében az öngyilkosságra gondol. Már-már az ajkához emeli a méreggel teli kelyhet, mikor megszólalnak a feltámadást hirdetô húsvéti harangok, s a régi, boldog gyermekkori emlékek visszatartják a végzetes lépéstôl.
Faust tanítványával, Wagnerrel együtt elvegyül ugyan a városkapu elôtt nyüzsgô ünneplô sokaságban, a népünnepély vidámságában, de nem szabadulhat gyötrô gondolataitól, életundorától. Séta közben egy fekete uszkár szegôdik a nyomába. Ez a kutya Faust dolgozószobájában Mefisztóvá változik, s az ördög az elfásult, kiábrándult tudósnak felajánlja, hogy teljesíti minden kívánságát, hűségesen szolgálni fogja az életben, de a túlvilágon lelke az övé lesz. A kiégett Faust belemegy az alkuba - vérével pecsételi meg a szerzôdést -, de csak azzal a feltétellel, ha Mefisztó valóban boldoggá, megelégedetté tudja tenni. Ezért mondja neki:
"Ha nyugton valaha heverôágyon érnél,
Átkos legyen a pillanat!
...
Ha a perchez szólnék esengve:
Szép vagy! Maradj! Tied vagyok!
Akkor verj engem rabbilincsbe,
Akkor akár meghalhatok!"
(SÁRKÖZI GYÖRGY FORDîTÁSA)
Faust nem tud hinni egy ilyen pillanatban; meggyôzôdése, hogy nyughatatlan tudásvágyát semmi sem elégítheti ki, ezért nyugodtan aláírja a szerzôdést. "A naiv ördög, a kisszerűen materialista, kedélyes Mefisztó" (Szerb Antal) kicsinyes érzéki örömökbe vonja a megfiatalított tudóst, de ezek voltaképpen nem jelentenek kísértést Faust számára, nem tehetik boldoggá.
Az elsô rész történésének gerincét a fiatal és szép polgárlány, Margit tragédiája adja. Faust - Mefisztó biztatására és segítségével - elcsábítja a szerelmes kislányt, de a házasság nem jelenthet neki (ti. Faustnak) megoldást, végsô boldogságot. Margit szégyene kitudódott, anyja a tôle kapott álomitaltól hal meg, újszülött gyermekét elemészti, s ezért halálra ítélik. Faust Mefisztó erejével megmenthetné a halálbüntetéstôl, de Margit nem fogadja el az ördög segítségét. Bűnhôdni akar, inkább a vérpadot választja. Faust kétségbeesve hagyja el ôt, miközben égi szózat adja hírül, hogy Margit "megváltatott": lelke az égbe jutott.
Az elsô rész "kisvilága" után Faust a második rész kezdetén a közéletbe, a "nagyvilágba" lép. A császári udvarban nagy lehetôségek nyílnak meg elôtte, vágyai azonban itt sem teljesednek be. Az antik szépség és harmónia utáni vágya viszi el az ôsi Hellász földjére, s elnyeri Heléna szerelmét. Faust és Heléna csodálatos nászából fiú születik, az isteni szépségű Euphorion (euforion), az ifjúság, a költészet és a szabadság jelképe. Euphorion a korlátokat nem ismerô szabadságvágytól űzve nem akar rabként a földön élni; repülni szeretne, szertecikázni fönn a szelekkel. Egy sziklacsúcsról fölveti magát a levegôbe, de a mélybe zuhan, s halála véget vet a varázslatnak: Heléna elenyészik, követi fiát az alvilágba.
Faust a klasszikus szépségeszmény és humanitás értékeivel gazdagon tér vissza a múltból saját korába, a jelenbe. Megmenti a császárt, aki szolgálataiért megjutalmazza: a tengerpart mocsaras, elhagyatott vidékét ajándékozza neki. Faust hatalmas munkába kezd: gátakat építtet, csatornázza a tengertôl elhódított területeket, s szorgos, teremtô munkálkodás közepette éri utol az öregség. De megrokkantan, vakon is elbűvöli a jövô látomása:
"Ha láthatnám a síkon át
e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,
a pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!
Nem mossa el megannyi millió év
halandó-életem nyomát. -
E boldogság sejtelme elragad,
s már üdvözít a legszebb pillanat."
(KÁLNOKY LÁSZLŰ FORDîTÁSA)
A nem remélt boldogság pillanatának elérése - az alku szerint - Faust életének végét jelenti. Mefisztó szolgái megragadnák, de angyalsereg űzi el ôket. Goethe megváltja Faustját, nem engedi elkárhozni: az isteni kegyelem megsemmisíti a szerzôdést, "rászedi" az ördögöt. (A "póruljárt ördög" a középkori misztériumjátékok gyakori motívuma volt.)
A Faust tehát nem végzôdik tragikusan: a fôhôs nem lett az ördög martaléka, mert mindig nagy és nemes célokért küzdött, s ha néha megbotlott is, nem tért le az igaz útról.
A világ titkainak kutatása helyett, az elérhetetlen célok kergetése helyett Faust végül is a közösségért végzett alkotó munkában találta meg élete értelmét. Önmagában s a jövô polgári fejlôdésében bízva hirdette:
"Millióknak nyitok tért, hol nem éppen
biztos a lét, de szabad és tevékeny."
Faust az "örök ember" megszemélyesítôje, aki soha sincs megelégedve önmagával, hanem folyton újabb meg újabb célokra tör, akinek vágya és akarata nem ismer szűkös határokat. - Goethe nagy művében az ördög sem olyan, mint a monda ördöge. Mefisztó, akinek "a tagadás a lényege", szüntelen szembeszegülésével akaratlanul is segítôje Faustnak, s a világrend elôrelendítô erejévé válik: Mefisztó maga is tisztában van ezzel, mikor Faustnak arra a kérdésére, hogy kicsoda is ô, ilyen választ ad: "Az erô része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível." A tagadás démoni szelleme nem hagyja az embert belesüllyedni a megelégedettség tétlenségébe, hanem örökké új célok elérésére sarkallja.
Gorkij
Alekszej Makszimovics Gorkij (1886-1936) rendkívüli pályát futott be: a
társadalom mélyérôl jött, és világszerte ismert
iróvá küzdötte fel magat. Korai romantikus és naturalista elbeszéléseiben
egy új, az irodalomban eddig ismeretlen világot
tárt föl, a lázadók, a társadalmon kívül került, lecsúszott mezítlábas
csavargók világát.
1906 ôszén Capri (kapri) szigetén telepedett le, és csak hét
év múlva tért haza. Capriban írt művei az orosz vidéki élet sivár
ürességérôl, a kispolgárság kilátástalan világáról szólnak (Okurov
városka,1909).
A húszas évek közepén kezdôdik utolsó alkotói korszaka, amikor elsôsorban
a forradalom elôtti idôk Oroszországa felé fordul nagyobb lélegzetű
műveiben.
Az Artamonovok c. regényében (1925) egy polgárcsalád felemelkedésének és
bukásának történetét írja meg, és ezzel tulajdonképpen az oroszországi
polgárság egész életét, mindössze néhány évtizedes, 1863-tól 1917-ig tartó
fejlôdését is bemutatja.
Utolsó, befejezetlenül maradt regényében, a Klim Szamgin
életé-ben (1927-1936) Gorkij nagy feladatra vállalkozott: "Valamennyi
osztályt, minden áramlatot, irányzatot, a századvég és
a 20. sz. elejének egész pokoli zűrzavarát ábrázolnom kell, megmutatni
hogyan éltek, mint gondolkodtak, mit tettek az orosz
emberek a 80-as évektôl kezdve 1919-ig, és azt is, milyenek voltak belülrôl
ezek az emberek."
Ő Gorkij már nem a hagyományos elbeszélô technikával dolgozik, hiszen ilyen
módszerrel nem is lehetne hírt adni a sokféle ideológiai folyamatról,
erôvonalakról. A regényben alig
van epikus jellegű cselekmény, jelentôs része intellektuális jellegű
beszélgetésekbôl áll. Az író nézôpontja azonos a fôhôsével, akinek jelen
idejű tudatával vetíti elénk a történteket.
Minden esemény, minden figura, minden gondolat Szamgin
tudatán szűrôdik át az olvasó számára. A tárgyilagos 3. személyű elôadásmód
lehetôvé teszi, hogy egyrészt érzékeljük, mi és
hogyan történik az elbeszélô szerint, másrészt azt is, hogyan,
milyen szemszögbôl látja ugyanezt a fôszereplô, és hogyan
reagál erre.
Szamgin intellektuálisan az értelmiségi átlag fölött áll.
Szüntelenül figyeli és elemzi a jelenségeket, elemzô szenvedélye nem kíméli
önmagát sem. Illúziók nélkül látja a világot és
magát is, de saját hiányaiból és korlátaiból már nem meri levonni a
következtetéseket. Más akar lenni, mint a többi ember, szabad és kötetlen,
mindenben részt vesz, de semminek
sem adja át magát egészen, így szabadsága és élete üres marad.
Heine
A német romantika
"Egyetlen irodalmat s művelôdést sem járt át annyira a romantika, mint a németet." (Németh G. Béla: Az egyensúly elvesztése. Magvetô, Bp. 1978. 8. 1.) A német polgárság s fôleg a polgári értelmiség, mely eleinte lelkesedett a felvilágosodás eszméiért, a francia forradalom radikalizálódása idején elbizonytalanodott. A napóleoni háborúk a németség számára jórészt csak szenvedést, vereséget és megaláztatást jelentettek, s ennek következtében a német polgárság zavara nôttön-nôtt, majd keserű kiábrándulásba torkollott. Bizonytalanságukat fokozta a hagyományos vallásos világszemlélet megingása, az istenhit elvesztése. "Nem elvetették az istenhitet, hanem elvesztették; istenhit nélkül éltek, s nem istenhit ellen. S mást helyette, egyelôre, alig találtak. Az elsô nemzedék voltak ôk a keresztény Európa történetében, amely minden örökölt értékkel, akár transcendens volt az, akár evilági, szkeptisztikusan álltak szemben." (Németh G. B.: i.m. 20. 1.) A kétség volt lelkük legfôbb tartalma. Éppen azért csodálták a középkort, mert egy olyan világ jelképét látták benne, amelyben még megvolt a világképnek az az egysége, amelynek hiányától annyira szenvedtek.
A fiatal romantikus nemzedék gondolatvilágán a zűrzavar hatalmasodott el, érzelmi állapotát a szorongás hatotta át, s az ellenségessé és kiábrándítóvá lett világ elôl menekülve ismeretlen és titokzatos szépségek keresésére indultak: útjuk a lélek belvilága felé vezetett. Elvágyódásuk elfordulás volt ugyan a valóságtól, de az emberi lélek olyan mélységeit, az érzelemvilág olyan titkait fedezték fel, az irodalomnak olyan új lehetôségeit tárták fel műfaji, formai tekintetben, amelyeket a késôbbi korok irodalma is hasznosíthatott.
Heine
Henrich Heine (1797-1856) Goethe után a 19. század egyik legnagyobb német művésze. îrói pályáját igazi romantikusként kezdte, késôbb azonban hátat fordított a romantikának, annak ellenfele s a német korai realizmus egyik vezetô mestere lett. Lírája mellett meg kell említeni kitűnô prózai útirajzait, önéletrajzi írásait, fôleg pedig szépirodalmi értékű publicisztikáját.
Családja kereskedelmi pályára szánta, ô azonban egyetemi tanulmányai idején (jogot hallgatott) az irodalom felé fordult. Szabad szellemű politikai felfogása miatt a német hatóságok nem jó szemmel nézték működését, ezért 1831-ben véglegesen Párizsba költözött. Innen küldte a hazai újságoknak cikkeit, s ezekben a franciaországi állapotokról tájékoztatta német olvasóit. A franciák számára a német filozófia és irodalom értékeirôl írt tanulmányokat. 1845-ben megbetegedett, s 1848-tól egészen haláláig ágyhoz - "matrac-sírhoz" - kötötték hátgerincbántalmai. Párizsban halt meg. Heinét útirajzain kívül a Dalok könyve (1827), ez a különbözô ciklusokból álló lírai versgyűjtemény tette világhírűvé. A költô a kötet korai darabjaiban bôven merít a német népdal motívum- és formakincsébôl: felhasználja strófaszerkezeteit, ritmikáját, nyelvi egyszerűségét, közvetlen természetességét. Ezekben a dalokban felfedezhetô még a romantika egész kelléktára: az elvágyódás valami boldog tündérhazába, a mesés kelet utáni nosztalgia, a természeti idillért való rajongás, de mindezt már bizonyos kiábrándultság színezi át. Heine válójában nem tud hinni abban, hogy az élet kicsinyes gondjai, ellentmondásai feloldhatók a művészet varázslata által, az ember kiszakadhat a hétköznapok szürkeségébôl. Verseiben gyakori az ábrándokat szétromboló ironikus fordulat, a romantikus költészet szokványossá vált stíluseszközeinek kigúnyolása, a színlelt rajongás lehűtése; az ünnepélyes pátosz hirtelen megsemmisítése. A Mesék mesélnek róla... kezdetű vers a képzeletbeli tündérország gyönyörű álmáról szól: a virágkelyhekre hulló arany alkonyatról, a kristályforrások muzsikájáról, az édes kábulatról, de a befejezés kiábrándító józanságra vall:
"E messzi honba vágyom,
örülne ott a szivem,
a kín lehullna lágyan,
nem fájna semmi sem.
Álmomban sokszor látom
a gyönyört, de a nap,
a reggel kél, s az álom
szétfoszlik, mint a hab."
(JUSTUS PÁL FORDîTÁSA)
A Dalok könyve ismertebb darabjainak leggazdagabb forrása a mitizált elsô szerelem. Ez a témája a Lírai közjáték című ciklus egyik szép darabjának, A dal szárnyára veszlek... kezdetű versnek. A szeretett lány a költô unokahúga, Amalie Heine volt. - A költeményben megjelenik a romantika egyik ismert motívuma: az elvágyódás a távoli Kelet csodás világába. Itt, ember és természet szent harmóniájában, a művészet által teremtett zenetisztaságú létben, a megvalósult vágyak mesés otthonában létrejöhetne két egymást szeretô lélek találkozása, elérhetô lenne az igazi boldogság üdvössége. Ide azonban csak a "dal szárnyán" lehet eljutni; a vers utolsó sorai azt sugallják, hogy az elvágyódás, a nosztalgia csupán játék, kedves ötlet: a boldogság romantikus teljességérôl csak álmodozni lehet, a valóságban megélni azonban lehetetlenség. Álom és valóság - a nagy romantikusok lírájával ellentétben - már messzi esik egymástól Heine költészetében.
Hemingway
Ernest Hemingway (örneszt hemingvé; 1899-1961) alakját
már életében valóságos legendakör vette körül, a vadász, a
bokszoló, a borivó, a partizánvezér író legendája, és ennek kialakulását
hetvenkedô, férfias pózaival maga is elôsegítette.
Hemingway elsôsorban novellista volt, legjobb művei novellák és hosszú
elbeszélések. Alapvetô élménye a világ brutalitásával, az erôszakkal való
találkozás.
Elsô jelentôs novellái A mi idônkben címmel jelentek meg
1925-ben. Az elbeszélések hôse Nick Adams (nik edemsz), aki
szembe találja magát az erôszak világával. A kötet írásaiban
már érvényre jut Hemingway jellegzetes erkölcsi világképe,
melyben a bátorság, a szenvedések férfias elviselése jelentik a
legmagasabb értékeket. Hemingway ebben a kötetben érlelte
ki sajátos írói technikáját is. Hôsei belsô világát közvetlenül
nem mutatja meg, erre külsô magatartásukból, párbeszédeikbôl
következtethetünk.
A Francis Macomber rövid boldogsága (fránszisz mekomber) című novellában
(1936) újra visszatér az író korai írásainak témájához: a hôs megismerkedik
azokkal az erkölcsi törvényekkel, amelyek Hemingway világképében kôzponti
jelentôségűek.
Utolsó jelentôs műve Az öreg halász és a tenger (1952),
A kisregényben két egymástól független hatalom ütközik össze: a természet
erôi, az elöregedés könyörtelen végzete és az ember belsô értékei, makacs
hôsiessége.
Hoffman
"Egyetlen irodalmat s művelôdést sem járt át annyira a romantika, mint a németet." (Németh G. Béla: Az egyensúly elvesztése. Magvetô, Bp. 1978. 8. 1.) A német polgárság s fôleg a polgári értelmiség, mely eleinte lelkesedett a felvilágosodás eszméiért, a francia forradalom radikalizálódása idején elbizonytalanodott. A napóleoni háborúk a németség számára jórészt csak szenvedést, vereséget és megaláztatást jelentettek, s ennek következtében a német polgárság zavara nôttön-nôtt, majd keserű kiábrándulásba torkollott. Bizonytalanságukat fokozta a hagyományos vallásos világszemlélet megingása, az istenhit elvesztése. "Nem elvetették az istenhitet, hanem elvesztették; istenhit nélkül éltek, s nem istenhit ellen. S mást helyette, egyelôre, alig találtak. Az elsô nemzedék voltak ôk a keresztény Európa történetében, amely minden örökölt értékkel, akár transcendens volt az, akár evilági, szkeptisztikusan álltak szemben." (Németh G. B.: i.m. 20. 1.) A kétség volt lelkük legfôbb tartalma. Éppen azért csodálták a középkort, mert egy olyan világ jelképét látták benne, amelyben még megvolt a világképnek az az egysége, amelynek hiányától annyira szenvedtek.
A fiatal romantikus nemzedék gondolatvilágán a zűrzavar hatalmasodott el, érzelmi állapotát a szorongás hatotta át, s az ellenségessé és kiábrándítóvá lett világ elôl menekülve ismeretlen és titokzatos szépségek keresésére indultak: útjuk a lélek belvilága felé vezetett. Elvágyódásuk elfordulás volt ugyan a valóságtól, de az emberi lélek olyan mélységeit, az érzelemvilág olyan titkait fedezték fel, az irodalomnak olyan új lehetôségeit tárták fel műfaji, formai tekintetben, amelyeket a késôbbi korok irodalma is hasznosíthatott.
A német romantika egy késôbbi nemzedékének, az ún. berlini romantikának legmarkánsabb képviselôje Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776-1822). îró, zeneszerzô, grafikus, karmester, színházi rendezô volt egy személyben, ugyanakkor pedáns államigazgatási hivatalnok is. Átélte és meg is szenvedte a kispolgári lét szürkeségének, korlátozottságának, bürokratikus kicsinyességének és a művészlét teljességvágyának kínzó ellentétét.
Irodalmi műveinek nagy részét élete utolsó évtizedében írta; legfôbb műfaja az elbeszélés. - Az elszabadult képzelet szülte fantasztikum legtöbb írásában jelentôs szerepet kap, de úgy, hogy közben a való világról is pontos, szinte aprólékosan részletezô leírást találunk. Novelláinak legsajátosabb vonása a folytonosan egymásba játszó többsíkúság. Éppen ezért lehet Hoffmann kapocs a realisztikus irányzathoz is, hiszen érzékelte és ábrázolta magát a környezeti és társadalmi meghatározottságot is.
A valós és a fantáziaelemek egyensúlyára épül Hoffmann szép kisregénye is, Az arany virágcserép (1814). A fantasztikus mese hétköznapi városi környezetben, Drezda mindenki által jól ismert utcáin és terein történik. A cselekmény kezdetének még a napját és az idôpontját is pontosan megjelöli az író: "Áldozócsütörtök napján, délután három órakor egy fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor (svarcesz tór) alatt, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és süteményes kosarába." A külsô valóság azonban a regény folyamán - többször is - hirtelen vagy észrevétlenül átcsap a belsô történésbe, a reális a fantasztikumba, a sivár prózaiság a varázslatos költôiségbe. A mű eseményvilágának két síkja van: az érzékfeletti csodavilág hitelesen beépül a valóságos, hibákkal teli, kiábrándító világba, melyet finom iróniával ábrázol Hoffmann.
A regény fôhôse, Anselmus diák félszeg, ügyetlen, csetlô-botló lény, akinek a valóságos világban semmi sem sikerül. Minden tette balul üt ki: vajas kenyere mindig vajas felére esik, új ruhájára már elsô alkalommal foltot ejt, vagy valamilyen átkozott szeggel kiszakítja; ha egy elôkelô udvari tanácsosnak vagy egy hölgynek köszönni szeretne, vagy a kalapja repül ki kezébôl, vagy megbotlik a sima földön, és szégyenszemre hasra esik. Most is a kedves áldozócsütörtököt akarta volna igaz derűvel megünnepelni a Linke-féle sörözôben, de pénz nélkül maradt az almás kosárba való végzetes lépése folytán. Pedig szívesen elidôzött volna az ünnepre pompásan kicicomázott lányok körében, találkozhatott volna Paulmann segédtanító idôsebbik leányával, az igen csinos, viruló, tizenhat esztendôs Veronikával. Anselmus szerelmes a hiú Veronikába, s a kislány is arról ábrándozott, hogy a diákból egyszer még udvari tanácsos is lehet, ahogy Heerbrand irattáros megjósolta.
Az ünnepi vidám szórakozásból semmi sem lett; Anselmus keserűen kisomfordál a város szélére, s megpihen az Elba-parti úton egy bodzafa alatt. Itt azonban különös dolog történik vele: három, zöld-aranyban ragyogó kígyócska játszik, tekergôzik a lombok között kristály csengettyűk csilingelésével társalogva. Anselmus az egyik kígyó gyönyörű sötétkék szemébe beleszeret, s a legnagyobb gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése járja át a szívét.
Ettôl kezdve még sivárabbnak érzi a maga szűkös világát, a hétköznapok megszokott, monoton, lélekölô tevékenységét. "Érezte, hogy valami ismeretlen érzés mozdul meg bensejében és gyönyörűségteli fájdalmat okoz neki: és ez a fájdalom tulajdonképpen a vágyakozás, amely az embernek más, magasabb rendű létet ígér." Anselmus számára a szerelem nyitja meg az utat a magasabb rendű értékek világa felé, s vágyai csak a képzelet teremtette csodás tündérbirodalomban valósulhatnak meg. Megtudja ugyanis, hogy a három aranyos-zöld kígyó munkaadójának, Lindhorst levéltárosnak a három elvarázsolt lánya, s ô valójában a legfiatalabbnak, Serpentinának kék szemébe szeretett bele. "De a magasabb rendű életben a boldogság csak harcból fakadhat" - magyarázza a diáknak a levéltáros. "Ellenséges erôk rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az a belsô erô menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz... Hűségesen ôrizd ôt lelkedben, ôt, aki szeret téged, és akkor megláthatod az arany virágcserép valamennyi mesés csodáját, és boldog leszel mindenkoron."
Serpentina világosítja fel kedvesét, hogy Lindhorst levéltáros valójában nem emberi lény, hanem szalamandra. - És újra csak megcsodálhatjuk az író színes képzeletének korlátlan csapongását a "levéltáros" történetét olvasva. - Az ôsrégi idôben Atlantisz csodaországában a hatalmas szellemfejedelem, Phosphorus (foszforusz) uralma alatt ez a szalamandra forró szerelemre gyúlt a liliom leánya, a szép kígyó iránt. Amint karjaiba zárta szerelmesét, a kígyó hamuvá lett, hamvaiból egy szárnyas lény született, és tovasuhant a levegôbe. A szalamandra az elkeseredés tébolyában feldúlta Phosphorus kertjét, ezért a szellemfejedelem arra ítélte, hogy "a nyomorúságos emberi létbe belemerülve el kell viselnie az emberi élet szorongattatásait". A szalamandra csak akkor térhet vissza testvéreihez, csak akkor vetheti le emberi terhét, ha mindhárom lánya rátalál egy-egy olyan gyermeki, költôi lelkületű ifjúra, akiben a kígyócska szerelme fel tudja kelteni a távoli csodás ország sejtelmét. Ha ez az ifjú meg tud szabadulni a közönségesség terhétôl, ha a szerelemmel együtt izzón és elevenen kivirágzik benne a hit a természet csodáiban, sôt saját létében e csodák között, akkor az arany virágcserépbôl kivirágzik a szép liliom, egybekelhet kedvesével, s boldogan élhetnek majd Atlantiszban.
Anselmusnak is, Lindhorst levéltárosnak is ôsi ellensége az a démoni gonosz lény, mely "létét a fekete sárkány szárnyából lehullott toll és egy marharépa szerelmének köszönheti". Ez a boszorkány az emberek között azonos azzal a kofaasszonnyal, akinek kosarait Anselmus áldozócsütörtök napján felborította, azonos Veronika egykori dajkájával, aki most javasasszony és varázslónô. Ez a varázserô képes ideiglenesen eltántorítani Anselmust Serpentinától. Néha úgy érzi, hogy valami hirtelen rászakadó idegen hatalom ellenállhatatlanul vonzza az elfelejtett Veronika felé, s ilyenkor szívbôl nevetnie kell bolond képzelôdésén, hogy egy kis kígyóba szerelmes, és szalamandrának vél egy jómódú titkos levéltárost.
Hűtlenségének, hitvány kételyeinek büntetése, hogy kristálypalackba zárták: azaz visszazuhant a nyárspolgári lét kicsinyes keretei közé, kihullott a magasabb rendű értékeket hordozó szellemvilágból. A tiszta, fogékony lelkű Anselmus szenved ebben az állapotban, míg mások, a többiek, akik szintén palackba vannak zárva, nem is érzik a nyomasztó fogságot balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt.
A bűnhôdés nem tarthat sokáig, hiszen Anselmus véglegesen már nem lehet a kispolgári lét szürkeségének foglya. "Higgy, szeress, remélj!" - suttogja neki Serpentina, s ez a hang besugárzott Anselmus fogságába, míg végül is a palack széthasad, és a bájos, szeretetre méltó Serpentina karjaiba vetheti magát. Anselmus kitartó állhatatosságával, hűségével, a hit, remény és szeretet hármas erényével véglegesen elnyeri Serpentina szerelmével együtt a költészet és a szépség mesebeli birodalmát, Atlantiszt. Övé lesz az arany virágcserép, s kedvesével felhôtlen boldogságban élhet.
Anselmus példázatos története, megszerzett zavartalan boldogsága azt sugallja az olvasónak, hogy a költészet, a művészet segítségével a kifinomult lélek felülemelkedhet a hétköznapok szürkeségén, sivár kicsinyességén, lehetséges tartalmasabb, értelmesebb emberi életet élni. A kisregény utolsó mondata így hangzik: "Vajon Anselmus boldogsága más-e, mint az élet a költészetben, amely elôtt a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent összhangja?" (Horváth Zoltán fordítása)
A regény földhözragadt, filiszter szereplôi is elérik "céljukat". De mennyi gunyoros irónia nyilvánul meg abban, hogy a hiú Veronika végül álmai megvalósulásaként udvari tanácsosné lesz! Mint az öreg és göthös Heerbrand felesége ülhet szép házának erkélyén, és elégedetten hallgathatja a feltekintô nyárspolgárok elismerô sóhaját: "Igazán isteni asszony Heerbrand udvari tanácsosné." Neki és nekik ez az örömük!
Hoffmann a kisregény tizenkét fejezetét "vigiliáknak" nevezte. A latin vigilia szó "virrasztást", "ébrenlétet", "éjjeli ünnepet" jelent. A keresztények a nagyobb ünnepek elôtti éjszakát virrasztással töltötték, így készültek az ünnepre, s ezt hívták vigiliának. Minden bizonnyal erre utalnak a fejezetcímek: szép emberi tettekkel, hittel, reménnyel, szeretettel kell várni és készülni a boldogság ünnepére.
Keats
Az európai romantika elsô fontos dátuma: 1798. Ekkor adta ki Angliában William Wordsworth (viljem vördzvörsz; 1770-1850) és Samuel Taylor Coleridge (szemjuel téjlor kólridzs; 1772-1834) közös versgyűjteményét Lírai balladák címen. A kötet címe már romantikus célkitűzést jelez: a műnemkeveredést, epika és líra ötvözésének szándékát. .
Az 1810-es években a második nemzedék, az angol költôk új csoportja lépett fel. Ezt a nemzedéket a nagy romantikus triász: Byron (bájron), Shelley (seli) és Keats (kítsz) képviselte.
John Keats (1795-1821), a beteg, érzékeny költô csak a szépség rajongója volt. Németh László írta róla: "Ha behunyom a szemem s kimondom a szót: »költô« - Keatsre gondolok... A többi költô más is volt: szabadsághôs, színész, filozófus, különc, misztikus, irodalmár, Keats csak költô, nagyságát egy forrás táplálta: a költészete." (Németh László: A minôség forradalma. Magyar Élet, 1942. 14. I.)
Kispolgári családból származott, apja egy londoni béristálló tulajdonosa volt. Nem részesült magasabb iskolai képzésben, görögül sem tudott, mégis ô lett a görög szépségideál legnagyobb tisztelôje és megéneklôje. Orvosnak készült, de 1817-tôl kezdve teljesen a költészetnek szentelte életét. Súlyos tüdôbetegsége miatt alig négy évet fordíthatott írói munkásságára. 1820-ban Itáliába utazott gyógyulást keresni. Rómában érte utol a halál.
Keats költészetének csúcspontját az 1819-ben írt nagy ódái jelentik. E remekművek egyike Űda egy görög vázához (1819). A mulandó emberi világot, a bús, halandó gyötrelmet állítja szembe a szépség és a művészet örökkévalóságával.
A költô (a versben megszólaló) csodálkozó ámulattal szemléli és szólítja meg az antik vázát, mely szemében egy régmúlt boldog, harmonikus aranykor ("tűnt derű") tanúja. A rajongó áhítat a kép meséjét szeretné megérteni, felfogni: az elsô strófa záporozó kérdései a vázafestmény titkaiba kívánnak behatolni.
S a második versszaktól kezdve életre varázsolódik a szemlélô képzeletében a vázarajz; a néma síp megszólal, de nem testi fülnek, hanem a léleknek zeng dala; a szerelmesek boldog reményben vágyódnak egymás után; a lomb színnel telik meg; a mozdulatlan kép mozgalmas eseménysort idéz: a zöld oltár elé vonuló emberek ünnepi áldozatát.
Mindez azáltal válik igazán felemelô, katartikus élménnyé, hogy a művészet az öröklétbe emeli a szépséget: a nóta örökre szól, a szerelmesek vágya örökre megmarad, a boldog lombsor sosem szárad el, s az áldozatra készülô emberek nem térnek már vissza soha kicsi városuk csöndjébe. îgy, a mulandó emberi lét szomorúságával szembeállítva válik az óda példázattá a művészet erejérôl és halhatatlanságáról.
Keats számára a görög művészetben megtalált szépség életmegoldássá, világmagyarázó elvvé lényegül át. Ezért hirdetteti az antik vázával a költemény végén:
"»A Szép: igaz, s az Igaz: szép! - sose
Áhítsatok mást, nincs fôbb bölcseség!«"
Orvell
George Orwell (1903-1950) állatfarm c. "tündérmeséje"
(1945) a század nagy könyvei közé tartozik. Nemcsak a sztálini rendszert
állítja elénk roppant tömörséggel, hanem a zsarnokság születésének
természetrajzát is feltárja, minden diktatúra, totalitarianizmus
lélektanát, lényegét magába sűríti nagy
mesélôkedvvel, tökéletes teljességű és hitelű világalkotással.
Egy ôsi műfajt, az állatmesét eleveníti föl, s ezt áthatja a mai
politikai, antropológiai és etikai keresés tényeivel. "Anyagának", az
állatoknak az ismerete teszi lehetôvé, hogy egy pillanatig sem érezzük ôket
allegória- vagy jelképhordozónak -
miközben valójában kezdettôl és egyértelműen azok is.
Orwell 1984 c. szatirikus regénye (1948) az elképzelt jövô rettenetes
totalitárius államáról szól, melyben nincs helye az igazságnak, az önálló
gondolkodást és szerelmet üldözik, magánélet nem lehetséges.
Platón
A peloponnészoszi háború (i. e. 431-404), Periklész halála és az örökös belviszályok megrendítették Athén nagyhatalmi állását, szétzilálták demokratikus rendjét. 404-ben a háborúban vereséget szenvedô Athénnek le kell rombolnia városfalait, ki kell szolgáltatnia hajóhadát. Feloszlik a déloszi szövetség is, s a városnak vissza kell fogadnia a száműzött arisztokratákat. A hatalmat 30 zsarnok veszi át, s rémuralmuk elôl Thébaiban találnak menedéket az elüldözöttek. Ezek 403-ban visszafoglalják ugyan Athént, a 30 zsarnokot részben kivégzik, részben megfutamítják, ám a politikai gyanakvás légköre megmarad. Az új, demokratikus rendszer szégyenletes, koholt vádak alapján perbe fogja és kivégzi a kor legnagyobb bölcselôjét, Szókratészt (i. e. 399.). Ezzel a felháborító kirakatperrel indul az új század Athénben.
Periklész kora nemcsak a demokratikus alkotmány kiteljesedésének idôszaka volt, hanem az i. e. 5. századot tekinthetjük az antik görög művészetek (irodalom, képzôművészetek) fénykorának is. Ezt a magaslatot soha nem érik el már az ókorban a görögök, de a művészetek hanyatlásával egy idôben az új, a 4. század a tudományokat s mindenekelôtt a filozófiai gondolkodást teszi naggyá, emeli igen magasra.
Az antik filozófia legnagyobb alakja, óriása Platón (i. e. 427-347). Elôkelô arisztokrata családból származott. Nyitva állt volna elôtte a politikai karrier is, de fenntartásai voltak a demokráciával szemben, s távol tartotta magát szülôvárosa politikai életétôl. Mindössze 28 éves volt, amikor mesterét, Szókratészt kivégezték, de egész életét annak szentelte, hogy megörökítse az ô emlékét, s továbbfejlessze az ô bölcseletét.
I. e. 388-ban "iskolát" alapított Athén közvetlen közelében az Akadémosz félistenrôl elnevezett ligetben, az Akadémiát. Valójában inkább együtt gondolkodó és együtt tanuló ifjak életközössége volt ez Platón irányítása alatt. (Az Akadémia Platón halála után még 900 évig létezett, csak 529-ben tiltotta be további működését I. Iustinianus császár.)
Platón hatalmas filozófiai életművet hagyott maga után (összes műveit három vaskos kötetben adták ki magyarul 1984-ben). îrásai nem csupán filozófiájának rögzítései, hanem nagyszerű szépirodalmi alkotások is egyben. Már az ókorban Homérosszal tartották egyenrangúnak, s késôbbi csodálói költô-filozófusnak nevezték.
Sajátos műfaja - e műfaj elsô és ilyen művészi fokon soha meg nem ismételt megvalósulása - a filozófiai párbeszéd. A szépirodalomhoz kapcsolja műveit a dialógusok könnyed bája, természetessége, elegáns szellemessége. Nem elvont filozófiai tételek megszemélyesítésérôl van szó, a vitapartnerek hús-vér emberek, alakjait Platón egy drámaíró művészetével teremti meg, mindegyik külön-külön, önálló karakterrel jellemzett egyén. A párbeszédek színhelye mindig Athén.
Platónnak 34 filozófiai dialógusa van; életművéhez tartozik még az Apologia (Szókratész védôbeszéde) és 13 levél.
Platón húszéves korában csatlakozott Szókratész köréhez. Az a nyolc év, amit vele tölthetett, meghatározó élményévé vált. Minden írásának - az egy Törvények kivételével - Szókratész a fôszereplôje: vele mondatja el a maga filozófiai gondolatait is.
Szókratész (i. e. 470-399) soha nem írt semmit, hatása mégis rendkívül nagy volt. Egész élete az athéni utcák és piacterek nyilvánosságában bölcselkedô beszélgetések között telt el. Filozófiai vizsgálódásainak középpontjában mindig az ember állott, az embert akarta erényre nevelni. Egész gondolkodásmódját áthatotta a pedagógiai optimizmus, az erény taníthatósága: rendületlenül hitte, ha valaki valóban fölismeri az igazságot, az erényt, akkor aszerint fog cselekedni is. Sajátos párbeszédkifejtô módszerével vezette rá beszélgetôtársait az igazság keresésére, a fogalmak tisztázására és rendszerezésére. Elsôsorban az erkölcsi igazságok érdekelték: mi a bátorság, a józan mértéktartás, az igazságosság, a bölcsesség, egyáltalán mi maga az erény
Roppant szerény volt: nem bölcsnek nevezte magát, csak a bölcsesség kedvelôjének (filozofosz). Meggyôzôdéseként vallotta, hogy a jó embert sem életében, sem halálában nem érheti semmi igazi rossz, a silányabb ember nem árthat a derekabbnak. Megölheti ugyan, száműzheti vagy megfoszthatja polgári jogaitól, de ártani nem árthat neki. Mert nem a halál a legnagyobb baj, a legfôbb rossz, hanem a becstelen élet, a bűn, az igazságtalanság elkövetése.
Platónnak fiatalkori (talán legelsô) irodalmi alkotása az Apologia, Szókratész védôbeszéde. Olyan eleven, friss és természetes, hogy elsô olvasásra teljesen azt a benyomást kelti, mintha ez szóról szóra a bírák elôtt védekezô Szókratész valódi beszéde volna. Az alaposabb vizsgálat azonban könnyen kimutatja, hogy ez a legapróbb részletekig a legnagyobb művészi tudatossággal kidolgozott beszéd (tehát nem a bíróság elôtt elmondott rögtönzés), s Szókratész egész életének, filozófiai működésének kimunkált jellemzését adja. Platón barátaival együtt részt vett a bírósági tárgyaláson, végighallgatta idôs mestere védekezését, s igazi bravúrral úgy alkotta meg az Apologiát, hogy ragaszkodott is az elhangzott beszédhez, de egyúttal bôvítésekkel, elhallgatásokkal Szókratész teljes jellemképévé tágította.
I. e. 399-ben primitív koholmányok alapján állították az 501 tagú törvényszék elé Szókratészt. A vádiratot egy Melétosz nevű, jelentéktelen fiatal költô, Anütosz, az athéni demokrata párt egyik vezetô egyénisége és Lükón, egy alig ismert rétor írta alá. A vád szerint Szókratész az istentagadás bűnébe esett, mert nem tiszteli az állam isteneit, új isteni lényeket hoz be, s megrontja az ifjúságot. A vádlók javaslata halálbüntetés volt.
Az Apologia három különbözô terjedelmű részbôl áll. Az elsô - a leghosszabb - beszéd, mely megelôzte a bűnösség kimondását, a tulajdonképpeni védekezés. Ebben - Melétosszal élénk vitát is folytatva - a vádak tárgyi és logikai képtelenségét bizonyítja, illetve azt, hogy a mostani hazug vádak bizonyos régi rágalmakból fakadnak. Ezeknek az alapja egy régi történet: az egyik barátja Delphoiba ment, és megkérdezte, hogy van-e bölcsebb ember Szókratésznél. A Püthia erre azt válaszolta, hogy a világon senki sem bölcsebb nála. Szókratész - nagy szerénységében - nem akart, nem mert hitelt adni a jóslat kijelentésének, s ezt úgy igyekezett megcáfolni, hogy vizsgálgatni kezdte a magánál bölcsebbnek látszó vagy bölcsebbnek mondott embereket. Elôször az államférfiakat kereste fel, aztán a költôket és a kézműveseket, s ezeket kérdéseivel megvizsgálva rájött, hogy mégis igaza van a delphoi jóslat szavának: valóban ô a legbölcsebb ember. Valamennyi megvizsgált emberrôl kiderült ugyanis, hogy bár mindenféle látszólagos tudással büszkélkednek, valójában tudatlanok. Szókratész ezzel szemben tudja magáról, hogy semmit sem tud, a többiek azonban még ezt sem tudják. Ezzel a negatív elôjelű tudással különb és több ô másoknál. Az pedig természetes, hogy mindazok, akikrôl bebizonyosodott tudatlanságuk, az ironikus és leleplezô kérdésekkel nevetségessé váló közismert személyek az idôs filozófus ellenségeivé váltak. Az ifjúság szívesen kísérte Szókratészt "embervizsgáló" útjain, s ôk maguk is kedvet kaptak hasonló beszélgetésekhez. A kifaggatott és felsült "bölcsek" ezért haragjukban azt híresztelték, hogy megrontja az ifjúságot.
Az Apologia második egysége akkor hangzott el, mikor a bíróság csekély szavazattöbbséggel kimondta a bűnösséget. Melétoszék halálbüntetést kértek, s a vádlottnak is ellenajánlatot kellett tennie (pl. ítéljék száműzetésre). Szókratész itt azt fejtegeti, hogy nem büntetést, hanem jutalmat érdemel a városnak tett szolgálataiért, hiszen az csak az emberek, polgártársai javát szolgálja, ha vele az erényrôl beszélgethetnek. Azt javasolja, hogy a város a prütaneionban ingyen ellátást adjon neki. (Az állam egyes kiváló polgárait - különös és nagy kitüntetésképpen - azzal jutalmazta, hogy a prütaneionban az idegen követekkel s az állam vendégeivel együtt államköltségen étkezhettek.) - Ez a "szerénytelennek", "kihívónak" látszó javaslat a bírák nagy részét felháborította, s most már nagyobb szótöbbséggel ítélték halálra Szókratészt.
A védôbeszéd harmadik része a halálbüntetés kimondása utáni felszólalás. Elôször azokhoz fordul, akik a halálára szavaztak. Azt fejtegeti, hogy azért a kis idôért, ami az életébôl még hátra van, kár volt jó hírüket kockára tenni s magukat rossz hírbe keverni. Elôrehaladott kora miatt a természet rendje szerint az ô közreműködésük nélkül is távozott volna az élôk sorából.
Ezután a felmentésére szavazó bírákhoz szól (ôket nevezi elôször és egyedül "bíráknak", mert ragaszkodtak az igazsághoz). Szívesen beszélgetne velük még tovább is, de a még megmaradt kis idôben azt kívánja bebizonyítani nekik, hogy "a halál valami jó". "Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig - ahogy mondogatni szokták - abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. És ha semmi érzékelése sincs, hanem olyan, mint az álom, amelyben alvás közben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál... Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó, bírák?" - Végül arra kéri ôket, legyenek meggyôzôdve, "hogy a jó emberrel nem történhetik rossz sem életében, sem halálában". - A következô megható és megszívlelendô szavakkal zárul az Apologia: "De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de hogy kettônk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki elôtt rejtve van, kivéve az istent." (Devecseri Gábor fordítása)
Platón a Phaidón című dialógusban számol be Szókratész haláláról: utolsó óráiban barátaival együtt a lélek halhatatlanságáról elmélkedett, majd mosolyogva vette át a mérget, s a kelyhet nagyon nyugodtan, egyhuzamban kiitta.
- Szókratész filozófiájának továbbfejlesztése Platón idea-tanában jelentkezik elsôsorban. Ennek lényege az a feltételezés, hogy léteznek öröktôl való, az embertôl független ideák, melyek a dolgoknak örök szellemi lényegét, ôsalakját, tiszta eszméjét jelentik. Ezek az ideák mentesek a konkrét dolgok egyedi vonásaitól, ôsképei az érzékelés számára adott, csupán árnyképekként felfogandó dolgoknak.
Az idea-tant világítja meg Platón Állam című művének 7. könyvében leírt híres hasonlatával. Az emberek úgy élnek, mint akiket egy barlangban a barlang szájának hátat fordítva leláncoltak. A barlang nyílásától távolabb, a leláncolt emberek háta mögött nagy tűz ég, s közben a barlang elôtt különbözô alakok, más-más tárgyak vonulnak el. Ezek árnyképei a barlang szemközti falára vetôdnek. A szegény barlanglakók, kik leláncolva még csak meg sem fordulhatnak, ezeket az árnyképeket tartják valóságnak. Ha valaki közülük letépve láncait megfordulna, a fény sokáig elvakítaná a szemét, s csak hosszabb idô után ismerné fel a tárgyak, alakok igazi mivoltát, az ideákat. Ilyen az a filozófus, aki kemény és nehéz vizsgálódó munka után le tudja gyôzni az érzékek (érzékszervek) látszatismereteit, s a lélek szemével látja meg az igazságot, az igazi valóságot.
A platóni idealizmusból fakad az az ismeretelméleti felfogás, hogy a megismerés voltaképpen anamnészisz, visszaemlékezés, amelyet a földi tapasztalat vált ki, de amely végsô soron az ideára irányul. Platón úgy gondolja, hogy az ideák ismerete lelkünkben már születésünk elôtt megvan, s ezekre az ideákra a konkrét érzékelés tapasztalatai nyomán csupán "visszaemlékezünk".
Állam című hatalmas munkájában az ideák szerint berendezett, tehát "ideális" állam utópiáját dolgozta ki, ahol mindenben az igazságosság uralkodik. A "tökéletes" állam élén a filozófusok állnak, mert csak ôk tudják az államot a helyes eszmények felé vezetni. Az ôrök alkotják a rendfenntartó és végrehajtó társadalmi réteget. Ezek kötöttségek között, közösségben, saját családi élet és vagyon nélkül élnek, hogy semmiféle egyéni érdek ne tántorítsa el ôket feladatuktól. Végül a többiek, a tanulatlan néptömeg éli mindennapi életét, iparral, kereskedelemmel és földműveléssel foglalkozik. Itt megmarad a család és a magántulajdon is.
Sajátos ellentmondás, hogy Platón, ez a nagy művész, milyen ellenséges és elutasító a művészetekkel szemben. A művészetek az életet, a természetet, az emberi dolgokat "utánozzák" - állapítja meg. Ha az érzékelhetô dolgok csupán árnyképei az ideáknak, akkor a művészetek csak az utánzatok utánzására vállalkozhatnak, ezzel pedig elterelik az embereket az igazság megtalálásától. Államából száműzi a művészeteket, mert ezek érzelmeikkel fölöslegesen felbolygatják az állampolgárok lelkét.
Az igazságnak tartozunk azzal a megjegyzéssel, hogy Platón Állama minden zsenialitása ellenére nagyon is kettôs élű munka: a zsarnokság igazolására is könnyű felhasználni.
Platón legnagyobb tanítványa Arisztotelész (i. e. 384-322). Híres Poétika című művébôl már több részletet idéztünk.
Schiller
Életpályája
Friedrich Schiller (1759-1805) tíz évvel volt fiatalabb Goethénél, s hosszú ideig sok minden elválasztotta "az istenek weimari kedvencétôl". Az ifjú költôben még a Sturm und Drang lángja lobogott, mikor Goethe már elindult a klasszicizmus irányába. Esztétikai nézeteik sem egyeztek meg. Csak 1794-ben ismerték fel egymásban a fegyvertársat, s a két nagy költô ettôl kezdve szorosan együttműködött - megteremtve és felvirágoztatva a "német klasszikát".
Schiller a württembergi hercegség egyik városában, Marbachban született. Bár szülei papnak szánták, mégis a herceg, Karl Eugen kívánságára a fiatal Schiller a ludwigsburgi katonai akadémiának elkeseredett növendéke lett: jogot és orvostudományt tanult. A tisztiiskola elvégzése után a stuttgarti rokkant-ezredhez nevezték ki katonaorvosnak, de igen nehezen bírta a hadsereg kaszárnyaszellemét. Ez ellen - egyelôre - úgy védekezett, hogy belemerült a régi és a modern filozófusok tanulmányozásába, megismerkedett a Sturm und Drang egy-két drámai alkotásával, s fölfedezte magának Shakespeare műveit. Gondolatait, szellemét nem korlátozhatta a katonai fegyelem, s a stuttgarti "börtönben" bontakozott ki követelôdzô, lázadó idealizmusa, végletekig fokozott zsarnokgyűlölete és lelkesült szabadságvágya.
Az elvont szabadságeszme és a kiábrándító valóság ellentétébôl fakadó csalódás olyan konfliktushelyzeteket teremtett életében, amelyeknek legmegfelelôbb megnyilatkozási formája a dráma. Bár Schiller kitűnô költô, szárnyaló ódáiban a legnemesebb eszményekért lelkesedik, elsôsorban mégis színpadi szerzô volt.
Még katonaorvosként írta meg elsô darabját A haramiák (1781) címmel. Minden sora elárulja a született drámaírót, Shakespeare legönállóbb német követôjét. A zsarnokság elleni keserű lázadás és az erkölcsi értékek iránti tisztelet szólal meg a darabban. Hôse arisztokrata, gróf, Karl Moor, aki - mivel apja hitelt adott egy koholt levélnek s kitagadta - haramiának áll. Kívülhelyezi magát a társadalmon, a törvényen. Gonosztevô lesz, rabló, gyilkos, hogy megbüntesse a társadalmat, hogy bosszút állhasson az emberi méltóságon és az erkölcsi világrenden esett sérelemért. A maga kezébe veszi az igazságszolgáltatást, de végül önmagát pusztítja el. Tragikus irónia rejlik abban, hogy Karl Moor a darab végén aláveti magát annak az igazságszolgáltatásnak, amely - véleménye szerint - meghamisítja, meggyalázza az erkölcsi törvényt. Bevallja tehetetlenségét a fennálló társadalom erôivel szemben, s az igazságszolgáltatást a gondviselésre bízza.
Schiller elsô színművét a mannheimi színház nagy sikerrel adta elô 1782-ben. A herceg azonban a darab engedély nélküli megtekintéséért laktanyafogságra ítélte katonaorvosát, s megtiltotta neki az efféle "komédiák" írását. Ez eldöntötte Schiller sorsát. Megszökött a stuttgarti "börtönbôl". Késôbb Mannheimba ment azzal a reménnyel, hogy drámaíróként keresheti meg kenyerét. Az anyagi gondokkal, betegségekkel terhes mannheimi egy év után egy barátja meghívta Lipcsébe. Itt, majd Drezdában s Drezda mellett két évig gondok és adósságok nélkül élhetett, s ez visszaadta önbizalmát.
Mikor 1787-ben Weimarba látogatott, már készen volt két nagyszerű tragédiája: az Ármány és szerelem (1784) és a Don Carlos (karlosz; 1787).
Az Ármány és szerelem című "polgári szomorújátékát" ideiglenes menedékhelyén, Henriette von Wolzogen (fon volcógen) asszony lovagi birtokán, Bauerbachban írta, bár témája már megérlelôdött kaszárnyafogsága idején. A herceg ellen érzett szenvedélyes haragjának és gyűlöletének nyomai végig felfedezhetôek a darabban. Témája jellegzetesen 18. századi: a nagyhatalmú elsô miniszter fiának, Ferdinándnak és a kispolgárlány Miller Lujzának tragikus szerelme. Ferdinánd nem az arisztokrata csábító szerepkörében közeledik a gyönyörű és erényes Lujzához: gátakat és konvenciókat széttörô igaz szerelmet érez iránta. Szembeszáll apja aljasságával, pökhendi elôítéleteivel, aki jegyesét egyszerűen erkölcstelen nôszemélynek, lotyónak tartja. Megpróbál szembeszegülni az udvari intrikák szövevényével: nem hajlandó feleségül venni a fejedelem angol kegyencnôjét, Lady Milfordot (lédi milford), bár erre a fejedelmi udvar érdekei kényszerítenék. Rajongó és áhítatos szerelme azonban nem tud megbirkózni a féltékenység gyilkoló mérgével, fennakad apja titkárának, Wurmnak ármány szôtte csapdájában.
Lujza kénytelen megtorpanni a hatalmas akadályok láttán, már-már lemond Ferdinándról, s inkább a halált választaná. Az öngyilkosságtól azonban a vallás parancsa és apja iránt érzett gyermeki szeretete visszariasztja. Wurm, aki magának szeretné megszerezni a lányt, egy hazug szerelmes levél megírására kényszeríti Lujzát. Ez az ára ugyanis bebörtönzött apja szabadulásának. A von Kalb udvarnagynak címzett levél az intrikusok terve szerint Ferdinánd kezébe jut, s a szerelmes ifjú szörnyű kétségek közt vergôdik: hol képtelenségnek tartja kedvese hűtlenségét, hol pedig pokoli gyötrelmek közt hitelt ad a koholt levélnek, s szajhának nevezi szerelmesét. Lelki vívódását nem képes megoldani, inkább megmérgezi Lujzát, s maga is iszik a mérgezett italból. Lujza csak haldokolva vallja be az igazat a kikényszerített levélrôl, s a két fiatal együtt megy a halálba. - Bátran szembeszálltak egy becstelen világ elavult szokásrendjével, de annak gonosz hatalmát legyôzni nem volt erejük.
A mű valóságábrázolását, ennek meggyôzô voltát Schiller személyes élményei hitelesítik. Hasonló tiltott szerelmet érzett ô is Bauerbachban Wolzogenné tizenhat éves szôke leánya iránt, akirôl Lujza alakját mintázta. A fejedelmi udvar romlott hivatalnokait is a valóságból léptette színpadra: mint a hercegi katonai akadémia növendéke közelrôl ismerhette ôket. A darabbeli fejedelem pedig maga Karl Eugen württembergi herceg, aki zsoldos katonának adja el hercegsége parasztjait. Az ô ágyasa Lady Milford is.
Ferdinánd és Lujza hôsi szerelme megközelíti Rómeó és Júlia történetének gazdag líráját. Színpadszerűsége csaknem tökéletes, nem csoda, ha mindmáig ez Schiller legnépszerűbb drámai alkotása.
A Don Carlos cselekményének mozgató ereje a társadalmi igazság és az emberi szabadság eszméje. A spanyol uralom ellen a 16. században kibontakozó németalföldi szabadságharcba ágyazódik a darab története.
Schiller öt évig dolgozott ezen a tragédiáján, s nemes pátoszát fokozta az is, hogy nem prózában, hanem Shakespeare jambusaiban írta meg.
A darab úgy indul, mintha fô témája a trónörökös, Don Carlos és a mostohaanyja közti titkos szerelmi kapcsolat lenne. Ebbôl természetesen következik az apa és a fiú féltékenysége, kölcsönös ellenszenve. II. Fülöp spanyol király ugyanis feleségül vette fia menyasszonyát, Erzsébetet, Carlos pedig még mindig olthatatlan szerelmet érez volt jegyese iránt. Ezt a helyzetet használja fel céljai érdekében Posa márki (póza), a szabadság és az emberi jogok szószólója, s így a dráma szerelmi és politikai szála egységes indítékhálózattá kapcsolódik össze. A márki ugyanis európai körútjáról egy új állam "merész álomképével" tér vissza Madridba, miután megismerkedett a dráma cselekményének idôpontjában, 1568-ban a protestáns Németalföld politikai célkitűzéseivel. - Elsô dolga, hogy megnyerje törekvéseinek Don Carlost és a királynôt, szerelmüket pedig politikai szándékainak rendelje alá.
Megkísérelte a hatalom birtokosát, II. Fülöp királyt is - bizalmába férkôzve - megnyerni eszméinek, a király azonban csak a nyílt szívű, egyenes embert, a barátot látja meg benne, fennkölt elvei iránt érzéketlen marad. A kölcsönös csalódás után Posa márki már csak Carlosban bízik. A királynôt is beavatva titkos terveibe megszervezi a trónörökös szökését Madridból s útját Flandriába, hogy a felkelés élére állva harcolhasson a zsarnokság ellen.
A király megöleti a márkit, Carlos pedig barátja holtteste mellett döbben rá feladatára. Felülemelkedve szerelmi szenvedélyén kész vállalni Posa márki örökségét, nagy céljainak megvalósítását. Megható jelenetben búcsúzik el a királynôtôl, s elindul, hogy szorongatott népét megmentse a zsarnok kezétôl. S épp ebben a pillanatban éri el végzete: a lesben álló király elfogja, s kiszolgáltatja a fôinkvizítornak.
Śj weimari kapcsolatainak köszönhetôen szilárdabb alapokra helyezôdött Schiller élete. Goethe pártfogása révén 1789-ben kinevezték a jénai egyetem történelem-professzorává. 1790-ben megnôsült, feleségül vette Charlotte von Lengefeldet (sarlotte fon).
A két költô, Schiller és Goethe együttműködésének és szoros barátságának kezdete 1794-re tehetô: ekkor Schiller megnyerte munkatársául új folyóirata, a Hórák számára Goethét (a Hórák az évszakok és az erkölcsi rend istennôi); 1799-ben végleg áttelepedett feleségével együtt Weimarba.
A 80-as évek végén Schiller is a klasszikus-humánus műveltség-eszmény igézetébe kerül. Reá is nagy hatással volt Winckelmann munkássága s az Itáliából hazatérô Goethe megújhodott klasszicizmusa. Mindketten szellemi megújulást követeltek, a művészet terén kívánták megteremteni a klasszikus harmóniát.
Schiller a művészet nemes hivatásáról vallott hitét, az ember esztétikai nevelésérôl kialakított felfogását A művészek (1789) című nagy költeményében foglalta össze. Az emberiség tökéletesedését, a kultúra fejlôdését a művészetre vezeti vissza. A művészet - szerinte - az emberi tevékenység legmagasabb rendű megnyilvánulása, hiszen a művészi szép magában foglalja az igazat és az erkölcsi jót. - Űdai pátosszal ünnepli a vers kezdetén századának büszkeségét, a felvilágosodott, erôs és szabad Embert:
"Mily szép vagy pálmaágaddal, sudáran,
Ember, a század alkonyában,
Te nemes, büszke dalia!
Értelmed nyílt, szellemed dúsan érett,
Termô csendben komoly-szelíd a lényed,
Idô legszebb fia!
Erôssé törvény, szabaddá az ész tett,
Naggyá a jóság, gazdaggá a lélek
Sokáig rejtve ôrzött kincsei;
Természet úra vagy, s igád az áldja,
Erôd ezer tusában szítja lángra,
S vadságából veled lépett pompázva ki."
Az Ember ezt a tökéletességet csak a művészi szépség révén érhette el:
"Csak a szépség lángkapuján át
Tárult eléd az ismeret;
Elbírni metszôbb fény világát,
Az elmét a báj edzte meg,
S mellyel a múzsák hangja lágyan
Átjárta kebled: az a hang
Tett oly erôssé, hogy a lelked
A Világszellemig suhant."
(RŰNAY GYÖRGY FORDîTÁSA)
Schiller költészete a jénai-weimari években jutott el csúcsaira. Ekkor írta filozófiai és esztétikai nézeteit tükrözô nagyszabású költeményeit. 1785-ben született Az örömhöz című verse, a szeretet, a testvériség és a barátság nagyszabású himnusza, melyet Beethoven Kilencedik szimfóniája ismertetett meg a világgal. Az a lelkesült hit ujjong az ódában, hogy a föld lakói végre "szent örömben" egyesülnek: "egy-testvér lesz minden ember", s megbékül minden, aki él. A költemény felhívja az emberek millióit, hogy "kart karba öltve" ünnepeljék az örömöt, az ég ajándékát, az élet mozgató rugóját, s adjanak hálát érte annak, aki túl a csillagsátoron mindnyájunknak édesatyja. A mindenféle kételyt kizáró ünnepélyes pátosz az elképzelt világharmónia földi boldogságát zengi: gyász és szegénység eltűnik, fátyol hull majd bűnre, bajra, s a megbocsátás szelleme pecsételi meg az emberek szent esküvel megerôsített szövetségét.
A felvilágosodás lelkesítô eszméibôl fakadó reményt nem igazolták a történelmi események. Goethe is, Schiller is riadtan és értetlenül szemlélték a francia forradalom jakobinus fordulatát, de nem tagadták meg századuk nagy eszméit.
A Goethével való szoros kapcsolat termékeny korszak kezdetét jelezte Schiller pályáján. 1799-ben készen volt már háromrészes Wallenstein című drámája, mely a harmincéves háború (1618-1648) legkiválóbb német hadvezérének, a cseh származású Albrecht von Wallensteinnek (1583-1634) a tragédiáját dolgozta fel - a fôhôs életének utolsó négy napjába sűrítve a drámai eseményeket.
Stuart Mária (1800) című tragédiájának magva a két királynô, Mária és Erzsébet párharca. Az író minden rokonszenve Máriáé, aki megigazulva, Istennel és emberrel megbékélve vérpadon végzi életét.
Utolsó befejezett s egyik legnépszerűbb drámája a Tell Vilmos (1804). A 14. század eleji svájci népi felkelés eseményei jelennek meg a színen a népmondákból ismert Tell Vilmos alakja körül. A szabadságnak és a hazaszeretetnek állított művében Schiller példaképet. A dráma igazi hôse itt már nem a magányosan küzdô egyén, hanem a hazája szabadságát kivívni képes svájci nép.
Szépirodalmi munkássága mellett jelentôsek Schiller történelmi és esztétikai tanulmányai is. Ez utóbbiak közül kiemelkedik A naiv és a szentimentális költészetrôl 1795-ben írt értekezése, mely a weimari klasszika alapokmányának tekinthetô. Az alkotó költô két fô típusát fogalmazza meg benne. Az antik költészetet nevezi "naiv"-nak, a modernet, kora művészetét pedig "szentimentális"-nak. A naiv költô képességében az ihlet elsô feltörése nyilvánul meg, alkotása az áldott természet láttán érzett boldogságból, a természettel való azonosulás örömébôl fakad. A modern ember világában megszűnt ez a harmónia: a természettel való egység boldog állapota. Ez a hiány arra készteti a "szentimentális" költôket, hogy vágyakozva nézzenek vissza a régmúltra. Az elveszített harmóniát csak úgy teremthetik meg, ha maguk visznek eszményt és eszmét alkotásaikba.
A két költôtípus közül Schiller az elsôben Goethe, a másodikban önmaga költôi eljárását is jellemezte. Goethe "naiv" költô, aki könnyedén alkot, a természet szól belôle, ô maga "szentimentális", aki nehéz munka révén jut el a művészi tökéletességhez.
Schiller fiatalon, 1805-ben halt meg tüdôbajban. Goethével barátai nem merték közölni a szomorú hírt.
William Shakespeare (1564-1616)
William Shakespeare a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusa, az angol reneszánsz kivételes tehetségű drámaírója. A 18. század végétől egyre inkább ő lett az abszolút mérce, az európai irodalom őhozzá képest határozta meg önmagát.
Élete:
William Shakespeare 1564-ben született Stratford-upon-Avon-ban, egy falusias kisvárosban. Anyja földbirtokos lány volt, édesapja gazdag polgár, aki mindennel foglalkozott, s a polgármesterségig vitte, William a harmadik volt a 8 gyermekükből. Elemi iskolába járt, ám egyetemre nem tudott menni, mert az apjának nem volt rá pénze. Shakespeare 18 évesen vette feleségül a nála 8 esztendővel idősebb Anne Hathawayt, akitől három gyermeke született. 1585-86 táján hagyta el családját, és Londonba költözött. Itt került kapcsolatba a színházzal. Első színházi sikereit az 1590-es évek elején érte el: befogadták a népszínházak, darabjaira tódult a közönség. 1594-től Shakespearenek állandó színtársulata volt, s a társulat 1599-ben megépítette a Globe színházat, melynek főrészvényese volt. Mialatt a jól jövedelmező üzlet hasznából gondos családapaként földbirtokot vásárolt, egymás után írta meg nagy tragédiáit. Az 1599-ben épült Globe színháznak a főrészvényese volt, s mint drámaíró meg is gazdagodott. Megvette Stratford egyik legnagyobb házát. 1607 után felhagyott a színészi mesterséggel, s egyre több időt töltött Stratfordban. Shakespeare fokozatosan vonult vissza a színházi élettől. 1613 táján, mikor a Globe színház leégett, végleg letelepedett Stratfordban. Feltehetően tüdőgyulladásban halt meg 1616. április 23-n.
Nagyjából két évtizedes drámaírói pályájának első felére 22 darab esik. 1593 táján írhatta szonettjeinek nagyobb részét. Pályájának második felében Shakespeare világszemlélete komorabbá vált, művészete ekkor értett be igazán. Legjobb alkotásai ekkor születtek (Julius Caesar, Hamlet, Othello, Lear király, Macbeth, Antonio és Kleopátra).
Shakespeare kora Angliában
A reneszánsz-kor rendkívüli lehetőségeket tárt fel az emberek előtt, a reneszánsz az európai művelődéstörténetnek a XIV századtól a XVI. századig tartó korszaka. I. Erzsébet uralkodása idején (1558-1603) Anglia a tengerparti kereskedelem legfontosabb központjává, azaz világpolitikai tényezővé vált. Erzsébet a polgárságra támaszkodott. A gazdasági sikerek kedveztek a tudományok és az irodalom fejlődésének. A királynő Anglia biztonsága kedvéért még életében megkötötte az alkut Skóciával, és a lenyakaztatott Stuart Mária fiát, Jakabot jelölte ki utódjául. I. Jakab szenteskedő és erélytelen királynak bizonyult, az udvarból terjedt a korrupció, s a kor gondolkodásában teret nyert a relativizmus és a kételkedés.
Shakespeare színháza
Shakespeare drámái iránt a társadalom minden rétege érdeklődött. Ez a széles közönség hatalmas feladat elé állította a drámaírót, és mire Shakespeare felbukkant Londonban, az angol reneszánsz színháznak már komoly hagyományai voltak. 1576-ban épült az első állandó deszkaszínház, a Theatre, amelyet később számos további követett. Shakespeare színháza a Globe (földgolyó) nevet viselte. Kör-, vagy nyolcszög alakú fedetlen deszkaépület, amely gyökeresen különbözött a mai színházaktól. A közönség ült vagy állt a nézőtéren. Az előadás feszített tempóban, szünetek nélkül, délután kb. 2 és 5 óra között zajlott, kezdetét harsonaszó jelezte. A színpad nagyjából embermagasságú deszkaemelvény volt, hátsó részében ún. öltözőfülke húzódott meg, ami a szobajelenetek helyszínéül is szolgált. Az öltözőfülke tetejét balkonszerűre képezték ki, ahol általában zenészek muzsikáltak az előadás előtt, de ez volt a színhelye pl.: Romeo és Júlia híres erkélyjelenetének is, és itt sétáltak az őrök a Hamlet I. felvonásának kezdetén. Az erkélyt magas tető fedte, amely mélyen benyúlt a színpad fölé, hogy védje az eső elöl a színészek drága és mutatós jelmezeit. A tetőt mennyországnak, a süllyesztőt, amely a színpad közepén helyezkedett el pedig pokolnak nevezték. - Az előadás a menny és a pokol közt, a földgolyón, tehát a Globe-on játszódott. Nem volt függöny‚ s díszlet (csak néhány jelzésszerű kellék), ezért volt szükséges a dráma szövegébe a színhely pontos jelölését és a színtér leírását beépíteni. A próbákra nem volt idő, ezért nagy szükség volt a súgó segítségére is. A színészek kizárólag férfiak voltak, a női szerepeket fiatal fiúk játszották. Shakespeare színpada és az a technika, melyet ez a színpad megkövetelt, közvetlenül a középkoriból fejlődött ki. A XVI. századi angliai színjátszásnak a vallásos ismeretterjesztés volt a célja. A keresztény dráma, színjátszás örökös helyszínváltoztatásai alakították ki a különböző színpadtípusokat.
Romeo és Júlia
Két ősi emberi szenvedély, a gyűlölet és a szeretet tragikus szembenállása a témája Shakespeare fiatalkori művének. 1594 és ’96 között keletkezett, nyomtatásban ’97-ben jelent meg. Ez a mű az angol reneszánsz első olyan tragédiája, amelynek középpontjában a szerelem áll: az új típusú testi-lelki viszony, a hitvesi szerelem eddig ismeretlen szenvedélye, melynek alapja a kölcsönös vonzalmon alapuló szabad párválasztás. A fiatalok akaratlanul is szembekerülnek a régi feudális erkölcsökkel, s önkéntelenül a reneszánsz szabadságvágy hordozói és hősei lesznek.
A mű szerkezete:
Expozíció: Romeo el akarja felejteni szerelmét, Rózát
Bonyodalom: Romeo és Júlia találkoznak a bálon
Cselekmény kibontakozása: házasságot kötnek, újra fellángol a viszály a két család között
Tetőpont: Romeo megöli Thybaltot, ezért Verona hercege száműzi
Megoldás: A két fiatal halála, a két család megbékélése
Egy átmeneti kor erkölcsei ütköznek a drámában. Két egymástól elütő és egymással szemben álló világ, erkölcsi rend küzdelme áll a Romeo‚ és Júlia tragikus konfliktusának középpontjában. Az egyik oldalon a középkori feudális anarchia sötétlik a maga ősi gyűlölködésével, s az érdekházasságokkal, és a szülői önkényével, a másikon ott ragyog már az új erkölcs, a reneszánsz rend a szerelem megható szépségével és az érzelmek szabadságával. A régi világ, a feudális anarchia kihunyóban van, sok tekintetben már nevetségesnek és értelmetlennek látszik, de még elég erős ahhoz, hogy az egyes ember lelkében jelentkező újat elsöpörje, s a fiatal szerelmesek boldogságát, életét összetörje.
A 2 család:
Montaguek és a Capuletek viszálya adja a szereplők csoportokba rendeződését: A két család viszályának oka ismeretlen: öröklődő, mint a fajgyűlölet, s senki sem emlékszik már a gyűlölködés okaira.
Az egyik oldalon:
Júlia: 15 éves tapasztalatlan kislányból felnőtt nő lesz
Capulet: a komédia műfajából átköltöztetett, zsarnokoskodó apa
Capuletné: egy aggodalmas, de végső soron szintén engedelmességet követelő anya,
Dajka: az idősebb nemzedékhez tartozik, segíti a fiatalok szerelmét, de lelkiismeret-furdalás nélkül támogatja a Párissal való házasságot is.
Tybalt: gyűlölködő, negatív figura, ki először gyilkossá, majd áldozattá válik
Páris gróf: gyakorlatias gondolkodású férjjelölt. Ő a két világ választóvonalán libeg. Elítéli a családi veszekedést, őszintén szereti Júliát, de egy pillanatra sem jut esz‚be, hogy szerelméről
Júliának beszéljen. Csak a szülőkkel egyezkedik, az apától kéri meg Júlia kezét.
A másik oldalon:
Romeo: 17 éves fiatal fiú
Montague és Montaguené: inkább csak árnyalakok
Lőrinc barát: a dajka dramaturgiai párja, tapasztalt, bizalmas hús-vér figura. Romeot és később Júliát is segíti. Reneszánsz képviselője, aki megérti a fiatalok szerelmét.
Romeo baráti köre, mindenekelőtt Mercutio: szellemes jellem Tybalt ellenpontja és áldozata
Bonyodalom és katasztrófa:
Romeo és Júlia véletlenül találkozik Capuleték bálján. Az izgalmat csak fokozza, hogy Romeo álarcban, hívatlanul tartózkodik ott. Júliát itt mutatnák be udvarlójának, Páris grófnak, aki nem neki, hanem inkább az apjának teszi a szépet. Az első látásra fellobbanó szerelem nem is lenne olyan hiteles, ha nem állna vele szemben Romeo előző epekedése Róza iránt, aki azért nem tűnik fel soha a színpadon, mert Romeo iránta érzett vágyakozása anyagtalan (petrarkista szerelemideál típusa, ahol a szerelem magáért a szerelemért létezik). Ezzel szemben Romeo és Júlia már az első találkozásukkor csókolóznak, versben (angol szonettben) beszélgetnek. Ennek a szerelemnek a hitelét az adja, hogy teljes bizalmon alapul: Júlia bátran kiáltja ki érzéseit a bál után az éjszakába, s az őt kihallgató Romeo akár ki is ábrándulhatna belőle, ha nem érezné ugyanazt. Mikor rájönnek, hogy az ellenséges két család tagjai, egy pillanatra megdöbbennek az eléjük tornyosuló akadálytól, az éjszakai szerelmi vallomásban azonban már megtagadják származásukat és nevüket, mert ezek szerelmük útjában állnak. Júliában és Romeoban a lázadóan romantikus szerelemmel együtt él valami praktikus konzervativizmus: vonzalmukat esküvővel kívánják Verona előtt társadalmilag is elfogadhatóvá tenni. Lőrinc barát esketi meg a szerelmeseket, ám a házasságot titokban tarják.
A dráma fordulópontja, a küzdelem felerősödése, az utcán párbajozik a két tábor, melyben Mercutiot megöli Tybalt, őt pedig Romeo öli meg. Romeo nemcsak felesége közeli rokonát ölte meg, hanem szembekerült a szigorú hercegi paranccsal is. Ha eddig volt is valami távoli remény, hogy Capulet valamikor beleegyezését adja a házasságba, most ez a remény is szertefoszlik.
A fiatal szerelmesek hajnali búcsuzása után megkezdődik a félreértések és tévedések tragédiához vezető sorozata. Romeo Mantovába menekülése után Júlia kerül a dráma középpontjába. Árván, elhagyottan, egyedül kell döntenie jövendő sorsa felöl, csak Lőrinc barát cellája és szíve nyílik meg előtte. Kétfajta hűség csap össze benne: a család iránti és az, amelyik férjéhez, Romeohoz köti. Két szálon fut tovább a cselekmény a két világ közötti távolságot kiemelve.
A tévedések tragédiája:
- Júliát apja megtagadja, anyja sem érti, a dajka is hátat fordít neki
- száműzött férjét siratja, s azt hiszik, Tybaltért zokog
- már asszony, de férjhez akarják adni (nem mehet újra férjhez, de a házasság megtagadását a szülői tekintély elleni lázadásnak tekintik)
- egyetlen remény az időben lehetne, de pont ezt veszik el tőle az esküvő siettetésével, azt színleli, hogy beleegyezik a Párissal kötendő házasságba, s a szülők ezt őszinte engedelmességnek vélik
- Júlia 42 órás "halálára" készül, a család pedig az esküvőre Lőrinc barát megírja Rómeónak tervüket. Az üzenet azonban nem érkezik meg.
- él még, de halottnak hiszik, s kriptasírba zárják – a visszatérő Romeo megöli a sírnál Párist, majd a sírban ő is halottnak hiszi Júliát, ekkor megmérgezi magát: Júlia nélkül nincs számára élet, később az ébredő Júlia sem tud már létezni ifjú férje nélkül, megöli magát annak tőrével.
Másnap a két fiatal holttesténél találkozik a két család. A tragédia döbbentette rá őket arra, hogy jobb békességben élni egymás mellett. A végső jelenetben helyreáll a rend, a harmónia, de borzalmas árat kellett fizetni érte.
Viktor Hugo
A francia romantika késôbb bontakozott ki, mint a német vagy az angol, és sokkal inkább közéleti-politikai jellegű, mint azok. A francia irodalom jobban kötôdött a felvilágosodás és a nagy forradalom hagyományaihoz, a napóleoni császárság pedig hivatalos művészeti irányzattá konzerválta a klasszicizmust. Egyetlen nemzet irodalmában sem kellett a romantikának olyan heves harcot vívnia elismertetéséért, mint Franciaországban, és sokan egyszerűen kétségbevonták nemzeti jellegét is arra hivatkozva, hogy az igazi francia szellemet a 17. századi klasszicizmus képviseli.
A korai "romantikusok" Napóleon ellenzékébôl kerültek ki. Mme de Stael (madám dö sztál; 1766-1817), francia regényírónô, akit Napóleon száműzött Párizsból, 1800-ban kiadott kitűnô tanulmányában (Az irodalomról) már szembehelyezkedett a klasszicizmus egyetemes igényű, öröknek vélt ízlésével, s támadást intézett az antik minták utánzása ellen - korszerűtlennek ítélve a görög-római mitológia felhasználását.
A francia romantika kezdetének dátumát - ha évszámhoz kívánjuk kötni - 1820-ban szokás megjelölni. Ekkor jelent meg Alphonse de Lamartine (alfonz dö lamartin; 1790-1869) elsô nagy lírai kötete, a Költôi elmélkedések, a 20-as években lép az irodalom színpadára egy nagy költôi nemzedék, s ezután indulnak meg a heves viták a klasszicizmus és a romantika hívei között.
Lamartine kötetének fájdalmas elégiáit nagy szerelmének betegsége, majd elvesztése ihlette. Az író - ahogy maga mondta - "a költészetet lehozta a Parnasszusról", azaz általános emberi érzelmek helyett egyéni fájdalmait, panaszait szólaltatta meg. Új szerepben jelenik meg a természet nála is (ugyanúgy, mint Wordsworth-nél): a lélek egykori boldogságát, örömét, kedves emlékeit hűségesen megôrzi az örökkévalóság számára a szépséges táj. - A kötet egyik leghíresebb darabja A tó. A költô halott kedvesének emlékét idézve keresi fel annak a tónak a partját, amely egy évvel korábban még a "drága nôvel" együtt láthatta ôt. Felsír a versben a boldog pillanatok megörökítésének vágya, az irigy, szökevény idô megállításának reménytelen hiábavalósága; a boldogság isteni percei éppúgy eltűnnek, mint a balsors napjai; ami mennyei szép volt, sohasem tér vissza. Csak a tó, a zord rengeteg, a barlang, a száz néma kôszirt ôrizheti meg mindörökre szerelmük boldogító emlékét legalább.
A francia nagy romantika a maga művészi teljességében az 1830-as fordulat után bontakozott ki. A romantikusok, akik kezdetben monarchikus és katolikus szellemben indultak el pályájukon, a 30-as évektôl kezdve műveikkel részt vettek a társadalmi harcokban is: lelkesedtek a liberális eszmékért, az emberi haladás, a szabadság prófétái lettek, szembeszálltak a zsarnoksággal, s szót emeltek a szegények, az élet megnyomorítottjai érdekében.
Hugo
Az 1830. február 25-i dátum mint az "Hernani (ernani) csatája" vonult be az irodalomtörténetbe. Ezen a napon mutatták be Párizsban a legnagyobb francia romantikusnak, Victor Hugonak (viktor ügó; 1802-1885) Hernani című darabját, s a színházban kirobbant a botrány: a klasszicizmus és az új irány hívei összeverekedtek a nézôtéren, s végül a romantikusok kizavarták ellenfeleiket a színházból. A darab témája, szerkezeti felépítése, nyelve, verselése gyökeresen eltér a klasszicista drámai szabályoktól. Victor Hugo az ún. hármas egységbôl csupán a cselekmény egységét ôrizte meg, elvetette a hely és az idô egységének korlátait. Hôse, Hernani, igazi romantikus hôs: mélabús, de nemes lelkű, lovagias bandita, akirôl csak a darab végén derül ki, hogy spanyol fônemes, s öngyilkosságával halálba űzi szerelmesét is. - A botrány valójában egy verselési újítás ürügyén robbant ki a színházban: az elsô enjambement-t (sorátlépést) hallva (ezt a klasszicista verstan elítélte) a maradiak füttykoncertbe kezdtek, a romantikus fiatalok pedig szembeszálltak velük.
Az Hernani után Hugo lett a romantikusok kétségbevonhatatlan vezére. - Victor Hugo apja Napóleon tábornoka volt, de szellemi fejlôdését édesanyja királypárti és katolikus meggyôzôdése irányította. Az ifjú költô maga is katolikus és királypárti a 20-as években, késôbb azonban mind liberálisabb elveket vallott, az 1848-as forradalom idején pedig már a köztársaság szószólója. Már az Hernani elôszavában összekapcsolta a társadalmi és művészeti szabadság követelményét. III. Napóleon császárrá koronázása után elhagyta Franciaországot, s emigrációjából a császár bukásáig (1870) nem is tért vissza hazájába. îgy lett neve a levert forradalmak, a republikanizmus s a szabadság jelképévé, személye pedig a romantikus próféta-költô megtestesítôjévé.
Hugo hatalmas irodalmi munkásságának legértékesebb része lírai költészete, a magyar olvasóközönség mégis elsôsorban fordulatos romantikus regényeit kedveli.
Ezek közül elsô nagy alkotása A párizsi Notre-Dame (notr dam; 1831). A történelmi regény izgalmas cselekménye a középkor végi Franciaországban, a 15. századi Párizsban játszódik. Valósággal életre kel benne a múlt; a történet földrajzi és eszmei középpontjában a hatalmas katedrális áll, s ekörül kavarog a fôváros népének tarka egyvelege: polgárok, diákok, katonák, csavargók, koldusok, vásári csepűrágók sokasága.
Hugo hôsei néhány eltúlzott vonással megrajzolt alakok, egy-egy tulajdonság megtestesítôi: bennük az emberi jóság, tisztaság és a sötét, ördögi gonoszság ellentéteit, (jellem)kontrasztjait állítja szembe az író. - Esmeralda, a gyönyörű táncos "cigánylány" (csecsemôkorában rabolták el a cigányok, s köztük nôtt fel) a szépség, a jóság, az emberség és a művészet képviselôje. Töretlen hűséggel ragaszkodik szerelméhez, Phoebus (fôbusz) kapitányhoz, haláláig kitart mellette. Vele szemben Claude Frollo (klód frolló), a székesegyház esperese tudós alkimista ugyan, s látszatra aszkéta életet élô pap, mégis ördögi szenvedélyek megszállottja. Érzéki vágyakozással próbálja megszerezni a maga számára Esmeraldát, orvul leszúrja Phoebust, a leányt pedig bitófára juttatja, hogy ha már az övé nem lett, ne lehessen senkié. - A Notre-Dame harangozója, Quasimodo (kvazimódó) a legjellegzetesebb alakja a regénynek: egymásnak ellentmondó külsô és belsô tulajdonságok egyesülnek benne. Hatalmas erejű, ijesztôen csúnya, púpos és sánta nyomorék, emberség dolgában mégis toronymagasan áll fölnevelôje, Claude Frollo fölött. ő is reménytelen szerelmet érez Esmeralda iránt. Hálából, mert a cigánylány a pellengéren vizet adott neki, megmenti elsô alkalommal az akasztófától, s a katedrálisban rejtegeti. Mikor a pap hazug ármánnyal kicsempészi a leányt a templom menedékébôl, nevelôjét irgalom nélkül letaszítja a székesegyház tetejérôl a szörnyű mélységbe. Elkíséri halott szerelmesét a kivégzettek tömegsírjába (a sólyomhegyi vesztôhely pincéjébe), s csak másfél év múlva találnak rá csontvázára, amint átölelve tartotta Esmeraldát.
A regény a romantika poétikájának megfelelôen váratlan és meghökkentô fordulatokkal, félreértésekkel görgeti az eseményeket. Quasimodót ártatlanul ítélik megkorbácsolásra és pellengérre; Phoebust Claude Frollo szúrta le, de Esmeraldát tartják merénylôjének, és halálra ítélik (Phoebus végül felépül sebébôl); a csavargók megmenteni szeretnék a cigánylányt, Quasimodo viszont azt hiszi, hogy ellenségei ostromolják a templomot. S végül saját anyja adja Esmeraldát a pribékek kezére, aki az utolsó pillanatban ismeri fel a gyűlölt cigánylányban saját gyermekét, akit kicsi korában raboltak el tôle.
A középkor végi világnak, a villoni idôknek sajátos és valószerű levegôje hatja át Hugo érdekfeszítô regényét, melyben az emberi boldogság utáni vágy ütközik össze a komor végzetszerűséggel.
Késôbbi regényei közül kiemelkedik A nyomorultak (1862), mely máig is legnépszerűbb olvasmánya a szép eszmékért lelkesedô közönségnek. A szegények, a nyomorultak, a megalázottak nagyszerű eposza ez, tiltakozás mindenféle igazságtalanság, jogtalanság ellen. A történet nagy része a franciaországi restauráció korában bonyolódik, s az egyes emberek életével párhuzamosan feltárul a korabeli történelem: a waterlooi csatától az 1832-es forradalomig.
Fôhôse Jean Valjean (zsan valzsan), egy becsületes favágó, aki özvegy nôvérét és ennek hét kisgyermekét igyekezett tisztességes munkával eltartani. Még 1795-ben történt, hogy Jean Valjean az éhség kényszere miatt kenyeret lopott a gyerekek számára. Gályarabságra ítélték ezért, de többször szökni próbált, s csak 1815-ben szabadult 19 évi raboskodás után. A fegyencélet durvává, gonosszá tette, de egy szentéletű püspök váratlan jósága következtében látványos jellemfordulat ment végbe benne. Ellopta ugyanis a neki éjszakai szállást adó pap ezüst evôeszközeit, de mikor a csendôrök visszavitték hozzá a lopott tárgyakkal, szállásadója még két ezüst gyertyatartót is odaajándékozott neki. Ez az irgalmas cselekedet elgondolkodtatta: megundorodott korábbi életétôl, s ettôl kezdve a jóság és az emberszeretet irányította minden lépését. Nevet változtatott, egy találmánya révén gazdag ember lett, s kinevezték egy kisváros polgármesterének. Vagyonából iskolákat építtetett, segélypénztárt alapított öreg és munkaképtelen munkásoknak, ingyen gyógyszertárat nyitott, s az egész vidék jótevôjévé vált. Javert (zsaver) rendôrfelügyelô azonban felfigyelt rá, s a törvény elôl Párizsban kellett rejtôzködnie kis védencével, Cosette-tel (kozett), egy szerencsétlen prostituált árvájával. Cosette késôbb egy derék ifjú, Marius (máriüs) boldog felesége lett, Jean Valjean pedig elhagyottan és boldogtalanul tengette életét. Csak halála óráját szépítette meg a két fiatal látogatása és szerelmes boldogsága.
Marius alakjába önmaga sorsát, világnézeti fejlôdését is beleszôtte Victor Hugo. A rokonszenves fiatalembert elôkelô és gazdag nagyapja királyhűségre nevelte, szembefordította a waterlooi csatában megsebesült édesapjával, Napóleon ezredesével. Csak az ô halála után ismerhette meg Marius apja érdemeit, s ettôl kezdve republikánus és forradalmár lett. Az 1832-es felkelés idején bátran harcolt a barikádokon - többek között a hôsi halált halt kis utcagyerekkel, Gavroche-sal (gavros) együtt -, s életét is csak Jean Valjeannak köszönhette, aki a Párizs alatti csatornalabirintuson keresztül mentette ki a harcokból.
A forradalmi pátosz, a megigazult emberi jóság, az elesettek iránti megható részvét teszi felejthetetlen olvasmánnyá A nyomorultakat. A regényben megszólal annak a hazug és erkölcstelen társadalmi rendnek keserű kritikája is, melyben egy volt fegyenc és egy utcalány képviseli az erényt. - A jóság és az emberi tisztaság ellenpontjaként - a romantikus látásmód alapján - megjelenik a regényben az emberi aljasság, gonoszság ábrázolása is a csatatér sebesültjeit fosztogató, rabló, a szegényeket szipolyozó Thénardier (ténargyié) alakjában.
Voltaire
Voltaire (volter 1694-1778) a francia felvilágosodás kimagasló egyénisége. A 18. században egész Európa számára ô volt a szellem fejedelme, olyan tekintéllyel rendelkezett, amelyet utána csak a német Goethe vívott ki magának. Hatalmas irodalmi munkásságot fejtett ki, életműve szinte áttekinthetetlenül gazdag és sokrétű. Mindenféle műfajban alkotott: írt eposzokat, klasszicista drámákat, regényeket, tankölteményeket, politikai röpiratokat, filozófiai műveket, történelmi tanulmányokat. Sokan levelezését tartják legsajátosabb remekének: levelei egy rendkívüli ember bonyolult egyéniségébe világítanak bele.
Eredeti neve Francois-Marie Arouet (franszoá-mari arue), írói nevét késôbb alkotta meg és vette fel. Párizsban született jómódú és művelt nagypolgári családban. A jezsuiták híres iskolájában tanult, s imponáló műveltsége, szabad gondolkodása, könnyed szellemessége már fiatalon az irodalmi szalonok kedvencévé tette. Kényelmes, fényűzô életet élt. 1726-ban összeütközésbe került egy hercegi család tagjával; ezért megbotozták, a hírhedt börtönbe, a Bastille-ba (basztijj) zárták, majd Angliába száműzték.
Angliai három éve alatt egy fejlettebb társadalmi rendet ismert meg, amely elveti a türelmetlenséget, s elôsegíti a nép boldogulását. Ekkor kezdett kialakulni benne a rendíthetetlen hit a haladásban, az értelem erejében, s ettôl kezdve harcolt elszántan mindenféle zsarnokság és fanatizmus ellen.
Hazatérte után 1734 és 1749 között tizenöt évet töltött okos és művelt barátnôjének, Mme de Chatelet-nek (madám dö satle) vidéki kastélyában. Ćtmenetileg az udvar kegyeit is élvezte, tagja lett a Francia Akadémiának, de hamarosan távoznia kellett Franciaországból.
1750-ben elfogadta a felvilágosodott Nagy Frigyes porosz király meghívását, és három évre Potsdamba költözött. II. Katalin orosz cárnô is versengett barátságáért.
Élete utolsó két évtizedét a francia-svájci határ mentén lévô Ferney-ben (ferné) töltötte. Pompás kastélyában a kor sok jeles embere megfordult. 1778-ban visszatért Párizsba, a város lelkes ünneplésben részesítette, de Voltaire hamarosan meghalt. Az érsek megtagadta eltemetését, holttestét ezért egy vidéki apátságban helyezték el. 1791-ben szállították hamvait a párizsi Pantheonba.
Candide vagy az optimizmus
Voltaire műveinek többsége harcias, sziporkázóan szellemes, ironikus alkotás. Szilárdan hitt az ésszerűség világának diadalában, ezt azonban nem a forradalmi tömegmozgalmaktól, hanem a felvilágosult uralkodók belátásától, felvilágosult szellemű törvényeiktôl várta. Szenvedélyesen támadta az egyházat, a papságot, de nem lett ateistává. Az ún. természetes vallás híve volt - dogmák és szertartások nélkül. Eleinte bízott a Gondviselés erejében, jóságában, ez a hite csak késôbb rendült meg - fôként a lisszaboni földrengés borzalmainak hatására (1756).
Hatalmas írói munkásságából nem a halhatatlanság igényével készített alkotások (tragédiák, eposzok) tartották fenn nevét, hanem azok a kisebb-nagyobb írásai, alkalmi rögtönzései, melyek csípôs és keserű humorral, gunyoros modorban tárják fel korának bűneit, fonákságait.
Ezek között a legtöbbet emlegetett, leginkább olvasott filozófiai regénye a Candide vagy az optimizmus (kandid; 1759).
A filozófiai vagy tézisregény (irányregény) valamilyen bölcseleti tétel, állítás igazságát vagy helytelenségét kívánja igazolni, de nem elvont fejtegetések útján, hanem érdekesen bonyolított cselekmény, változatos eseménysorozat segítségével.
Voltaire ebben a kisregényében Leibniz (lejbnic; 1646-1716) német felvilágosult filozófus és matematikus egyik művének alaptételét állítja ironikus vizsgálódásának fókuszába. Leibniz azt állította: ha a világot Isten, a legfôbb jó és a legtökéletesebb lény teremtette, akkor ez a világ szükségszerűen a legjobb és a legtökéletesebb az összes lehetséges világok közül, tökéletlenségei csupán a fejletlen ítélôképességgel rendelkezô ember szemszögébôl tűnnek azoknak. Ezáltal Leibniz elveti a keresztény vallás "siralomvölgy"-felfogását, elveti a pesszimizmust, s világnézetét az a meggyôzôdés járja át, hogy a világ egésze szép és jó. - Ezt a tételt, ezt az optimizmust csúfolja ki Voltaire szikrázó szellemességgel.
A címadó szereplô, Candide ("tiszta, ártatlan, jámbor" a név jelentése) egy westfáliai báró kastélyában él - lenézett és szégyellt rokonként. Mégis boldog, mert szerelmes a bárókisasszonyba, Kunigundába, s hallgathatja a báró fiának nevelôjét, Pangloss (panglosz) mestert. Pangloss, a filozófus, Leibniz nézeteit hangoztatja, s Voltaire ironikus tréfálkozó kedve a világban uralkodó célszerűség istenbizonyítékát is a feje tetejére állítva, a képtelenségig eltorzítva adja a mester szájába. Pangloss "bölcsessége" azt tanítja: "...ha már mindennek célja van, minden ugyebár szükségképpen a legeslegjobb célért is van. Orrunk például azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, s lám ezért is hordunk szemüveget. Lábunk láthatóan arra való, hogy nadrágot húzzunk rá, ezért is van nadrágunk." Pangloss bárgyú optimizmusa, nyakatekert logikája, a regény gunyoros stílusa már a mű elején megteremti azt a szatirikus-humoros hangnemet, mely az egészre is jellemzô.
A westfáliai idillnek az vet véget, hogy Candide a spanyolfal mögött csókolózik Kunigunda kisasszonnyal, akinek 72 ôse van, s ezért az ifjút a báró ôméltósága kidobja a kastélyból "jókorákat rúgva a fenekébe".
Voltaire hôsei ezután végigutazzák Európa nagy részét és Dél-Amerikát. Folyton úton vannak - a korabeli regények konvenciói (műfaji szabályai) szerint -, hogy különféle élményekben részesüljenek, megdöbbentô és fantasztikus kalandokon menjenek keresztül. Végigélik mindazt a szörnyűséget és elképesztô borzalmat, amit a természet és a társadalom tartogat a védtelen ember számára. Mert a kiábrándult Voltaire szemében már a természet sem tökéletes, nem a tiszta erkölcs és a helyes cselekedetek forrása. Épp ebben az idôben keveredett nagy vitába Rousseau-val a Gondviselés és az idealizált természet dolgában. A Candide-ban a természet is gonosz, az ember ellensége, szenvedések és tragédiák okozója. Betegségek pusztítanak, tengeri viharok roppantják össze a hajókat, Lisszabonban egyetlen földrengés harmincezer áldozatot követelt. A "romlatlan" természet ölén élô, a civilizáció által "meg nem rontott" emberek kannibálok (emberevôk), a leányok pedig majmokkal szerelmeskednek. "Csakugyan, a természeti jog azt tanítja - mondja ironikusan Candide a Fülesek országában a vadaknak -, hogy öljük meg felebarátunkat, s így is cselekszik mindenki az egész földkerekségen. Ha nem élünk azzal a joggal, hogy megegyük felebarátunkat, egyes-egyedül azért tesszük, mert mással is jóllakhatunk."
A civilizáltak társadalma még a bennszülöttekénél is gonoszabb, romlottabb: a háborúkban tízezreket mészárolnak le, a nôket megbecstelenítik, az inkvizíció a vallás nevében embereket éget meg, rablás, tolvajlás, hitszegés, árulás, rágalom és erkölcsi fertô uralkodik a világban. A borzalmak azonban, amiket a regény szereplôi átélnek, parodisztikus humorba ágyazva vonulnak el elôttünk, hiszen a "halottak", a "felakasztottak", a "lemészároltak" ismételten felbukkannak. Candide, "akit úgy neveltek, hogy a maga feje szerint semmirôl se merjen ítélkezni", tanácstalan. Tapasztalva a világ romlottságát, hogy az emberek "mindenkor hazugok, bitangok, csalfák, hálátlanok, rablók, gyengék, állhatatlanok, gyávák, irigyek, falánkok, részegesek, fösvények, becsvágyók, vérengzôk, rágalmazók, kicsapongók, elvakultak, álszentek és ostobák", olykor becsapottnak érzi magát, s kétségbe vonja Pangloss tanításának igazságát. "Ha ilyen a legeslegjobb világ, milyenek a többiek?" - kérdi magában elmélkedve. Máskor, ha földereng elôtte valami parányi remény, mindig visszanyeri naiv optimizmusát, s azt bizonygatja (pl. Velencébe való megérkezésekor): "Minden jól van, minden jóra fordul, minden a lehetô legjobban van ezen a legeslegjobb világon." Fennen hangoztatott derűlátását az események fordulatai persze ismételten megcáfolják.
Egyetlen hely található a világon, mely kivétel, Eldorádó. Az eszményi társadalom és állam utópikus álma jelenik meg az ironikus regény lapjain. Eldorádóban az emberek boldogok, mindenki szabad, a zsarnokság ismeretlen, az uralkodó okos és felvilágosult. Itt nem imádják a kincseket: a drágaköveknek és az aranynak nincs értéke. Nincsenek törvényszékek, bíróságok, börtönök. A legszebb épület a tudományoknak szentelt palota. Mindenki vallásos, szüntelenül köszönetet mondanak az Istennek, de papok, "disputáló, tanító, kormányzó és cselszövô" szerzetesek nincsenek. A felvilágosodott Voltaire így képzelte el az ideális társadalmi állapotokat.
Sok-sok hányattatás és szenvedés átélése után a regény szereplôi újra összeverôdnek, és Törökországban telepednek le. Egyedül az ifjú bárót, a jezsuitát küldik vissza Rómába: vele nem lehet együtt élni. A kiábrándító tapasztalatokból az olvasónak egyetlen logikus következtetést kellene levonnia: ez a világ a lehetô legrosszabb. A két fôhôs azonban nem jut el idáig. Candide egyre kétkedôbbé vált - különösen azután, hogy Kunigunda olyan csúnya lett, hogy rossz ránézni. Panglosst is megzavarta mindaz, amit átélt, de nem változtat véleményén, mert a filozófusnak nem illik megtagadni önmagát, "s a nagy Leibniz mégsem tévedhetett".
Az élet elviselésére egy öreg török ad példát, aki hátat fordítva a politikának családjával együtt műveli húsz hold földjét, s békében, nyugalomban él. ő figyelmeztet arra, hogy a tétlenség és a filozofálgatás helyett dolgozni kell, mert a munka távol tartja a három nagy bajt: az unalmat, a bűnt és a szükséget (szegénységet). "Dolgozzunk, ne okoskodjunk!" - mondja Martin is, mert ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetôvé tegyük az életet. îgy cselekszenek végül is: kis majorjukban mindenki hasznossá teszi magát. Pangloss "következetes" optimizmuson alapuló okoskodását Candide azzal vágja el: "Vár a munka a kertben."
A "műveljük kertjeinket" eszmény - egyfajta értelmezés szerint - elfordulást jelent a világ dolgaitól, a terméketlen bölcselkedéstôl; passzivitást sugall, beletörôdést abba, hogy a világ, az emberiség helyzetén nem lehet segíteni. Kérdés, hogy ez csupán Candide vagy egyúttal az író véleménye is.
Voltaire műve a regénynek azt a típusát követi, mely a megelôzô évszázadokban (az antikvitás óta) uralkodó volt az elbeszélô prózában. Ezt a regénytípust szokás kalandregénynek, pikareszk regénynek vagy mivel a szereplôk állandóan változtatják helyüket, utaztató regénynek nevezni. Szerkezetét a kalandok laza egymásutánja jellemzi, de ezek sorrendje felcserélhetô, számuk növelhetô vagy csökkenthetô, hiszen az események alig hatnak a szereplôk jellemére, világszemléletére.
A Candide-ban is csupán Kunigunda lett más: rettenetesen megcsúfult.
