Arany János
Életpályája
Az irodalmi közvélemény Petôfi mellett az egyik legnagyobb magyar költônek tartja - méltán. "Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tôle vezet, a magyar szellemi életnek ô a sugárzási központja" - írta róla Szerb Antal. (Magyar irodalomtörténet. Révai, Bp. 1935. 363. 1.) Mint tudjuk, a Toldi elolvasásakor Petôfi a legnagyobb elismerés hangján köszöntötte az akkor még ismeretlen nagyszalontai jegyzôt, akinek írói pályája meglehetôsen késôn, 30 éves korában indult. Petôfinek arra a kérdésére: "Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységébôl egyszerre bukkansz ki", öntudatosan felelte válasz-episztolájában:
"S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala."
Szalontai kisvilág
Arany János (1817-1882) valóban "népi sarjadék" volt. 1817. március 2-án született a Bihar megyei Nagyszalontán (ma Romániához tartozik). Édesapja - ahogy a költô írta önéletrajzi levelében Gyulai Pálnak (1855) - "kevés földdel s egy kis házzal bíró földmíves volt". A kis ház minden bizonnyal vályog- vagy vertfalú házacska lehetett földes padozatú szobával, s benne a szegénységgel párosulva többszörös családi tragédiák zajlottak le. Az Arany családban a tíz gyermek közül nyolc egymás után sorban meghalt pár napos, illetve néhány (1-8) éves korában. Csak a legidôsebb leány, Sára (1792-ben született) s a tizedik gyerek, János maradt életben. A modern orvostudomány bizonyosra veszi, hogy az egész család gümôkórral (tüdôbaj) súlyosan fertôzött volt. A nyolc gyermekhalálból négy esetben biztosan ez a betegség volt a halál oka. Ebben az agyonfertôzött környezetben született és élt Arany János mint idôs szülôk egyetlen kései fiúgyermeke, akit mindentôl féltettek, óvtak. Gyermekkorában sokszor és hosszasan betegeskedett, s ezeknek következményeit és szövôdményeit késôbbi éveiben is viselni kényszerült (egyik lábára sántított, idôs korában fél fülére megsüketült). Az žszikék egyik versében (Vásárban) "véznának", ügyetlennek mondja magát, önéletrajzában pedig "nem erôs testalkatáról" beszél. Túlságosan érzékeny, félénk, visszahúzódó természetű.
Korán adta fejét "a bölcs tudományokra": alig három-négy éves korában apja hamuba írt betűkön megtanította olvasni, s mire hat esztendôsen iskolába került, nemcsak tökéletesen olvasott, hanem némi olvasottsággal is rendelkezett. 1823-tól 1833 ôszéig a nagyszalontai iskolában tanult. Tizennégy éves, amikor szülei szegénysége miatt segédtanítói (praeceptor-préceptor) állást vállalt, s beköltözött lakni az iskola épületébe. Rengeteget olvasott. "Minden könyvet, ami kezem ügyébe került, mohó vággyal emésztettem föl" - írta életrajzában. Az az irodalom, amelyhez Szalontán hozzájuthatott, a 18. század végi megújulás irodalma volt, az új romantikus irányzat (Vörösmarty, Kölcsey, Bajza) alkotásai nem jutottak el még hozzá. Az iskolában, természetesen, megismerte a latin klasszikusokat, Ovidiust, Vergiliust, Horatiust s önszorgalomból más latin auktorokat is (Livius-lívius, Suetonius-szvetoniusz stb.).
Debrecen
1833 ôszén a debreceni kollégiumba ment tanulni, de egy félév múlva Kisújszállásra került praeceptornak (1834. április - 1835. április): pénzt akart volna gyűjteni tanulásához; hiszen szüleire nem támaszkodhatott. Pénzt ugyan nem kuporgatott össze semmit Kisújszálláson, de egy éven át bújta a rektor gazdag könyvtárát, s éjjel-nappal olvasott, ha hivatala engedte. "A hazai, fôleg az új költôi iskolához tartozó olvasmányokat" forgatta kíváncsisággal. Kisújszálláson "megtörte" a német grammatikát, olvasta Schillert, s "megbarátkozott a francia nyelv elemeivel is".
1835 tavaszán visszatért Debrecenbe, befejezte félbemaradt tanévét, s ôsszel megkezdte a következôt. Ezt azonban nem fejezte be, s örökre felhagyott iskolai tanulmányaival (Arany Jánosnak a mai értelemben nem volt érettségije). 1836 februárjában váratlanul, "önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül" elhagyta a kollégiumot, és színésznek állt be Debrecenben egy éppen ott idôzô "színtársaságnál". A benne működô, de saját útját még meg nem találó tehetség, művészi becsvágy kitörése volt ez a lépés. Maga sem volt egyelôre tisztában azzal, milyen utat tör majd magának valódi hajlama: hol festô, hol szobrász szeretett volna lenni; az irodalomra nem is gondolt ekkor. - A május elején felbomlott együttesnek egy töredékével Nagykárolyon, Szatmáron át Máramarosszigetre távozott. Itt már kiábrándult a színészetbôl "e lumpok közt". Az "öntudat kígyói" marták idôs szülei miatt, kik papként várták volna vissza Nagyszalontára. Egy éjszakai álom hatására - édesanyját halva látta - Máramarosszigetrôl egyheti gyaloglás után visszatért szülôvárosába. Pár hét múlva valóban meghalt hirtelen édesanyja, édesapja pedig az ô távolléte, "kóborlása" ideje alatt szeme világát teljesen elvesztette.
A kalandos botlásnak tetszô színészkedés el nem múló nyomot hagyott életén: nemcsak az örökös lelkifurdalást szülei sorsa miatt, hanem az állandó rettegést is vágyainak esetleges kiélésétôl, a bűntudatot minden egyéni öröm és boldogság miatt. Örökké szégyellte életének ezt a kisiklását, a züllött vándortruppban töltött heteket.
"Közönséges ember"
1836 ôszétôl 1839 januárjáig korrektor (az iskolaigazgató, a rektor helyettese) Szalontán; a magyar s latin grammatikai osztályokat tanította. 1839 elején lemondott a tanítóságról, mert a jobban fizetô városi írnoksággal hitegették, ezt azonban csak ôsszel nyerte el (közben egy jómódú családnál nevelôsködött). 1840 tavaszán másodjegyzô lett. A létbizonytalanságtól állandóan rettegô Arany ezzel az állással már gondolhatott a családalapításra, s "szíve régi választását követvén", 23 éves korában megházasodott. Az irodalomtörténeti kézikönyvek feleségét Ercsey Juliannának nevezik. Igen jellemzô Aranynak Nagyszalontán elfoglalt társadalmi helyzetére, hogy nem udvarolhatott valamelyik módosabb gazdalánynak. A kissé sántító, az iskoláit be sem fejezô, betegeskedô s a kor felfogása szerint a legénysorból már-már kiöregedô aljegyzônek Juliska jutott. Házasságon kívül született (régi szóhasználattal: törvénytelen) leány volt: Ercsey ügyvéd és szolgálója (cselédje), Szakmári Erzsébet gyermeke. Az anyakönyvbe így írták be: "Szakmári Erzsébet fattya". Egy évvel idôsebb is volt Arany Jánosnál, s ez akkoriban ugyancsak ellenkezett a házasodási szokásokkal.
Arany szigorú takarékossággal igyekezett megteremteni családja anyagi alapját, s ebben a törekvésében hű társra talált sokat szenvedett, érzékeny, melegszívű feleségében. Házassága után végleg leszámolt mindenféle művészi ábránddal, sikeres és nagyhírű életpályával. Föltette magában, hogy nem olvas többet, élni fog hivatalának és családjának, s lesz "közönséges ember, mint más". 1841-ben született leányuk, Juliska, 1844-ben pedig László.
Két évig állta is fogadását, az olvasási tilalmat, de 1842 tavaszán volt debreceni iskolatársa, Szilágyi István rektor lett Nagyszalontán (1844 tavaszáig). Szilágyi minden könyvet, ami szeme elé akadt, kéretlenül, ellenére is rá "tukmált", a görög tragikusok fordítására unszolta, majd célzásként egy angol nyelvtant hagyott nála, s ennek következtében Aranynak kedve támadt "a német Shakespeare-t összenézni az eredetivel".
îrni azonban nem írt. Csak "magán idôtöltésül" fogott hozzá 1845. július végén "minden elôleges terv nélkül" Az elveszett alkotmányhoz - bosszankodva az elôzô havi megyei tisztújítás tapasztalatain. Közben - értesülvén a Kisfaludy Társaság víg eposzra kiírt pályázatáról - gyorsan befejezte, s be is küldte, de gondos átsimításra már nem jutott ideje. A pályadíjat, a 25 aranyat elnyerte ugyan, de ez a korai műve nem tette még nevét híressé (csak 1849-ben látott napvilágot).
Az igazi és nagy sikert a Toldi hozta meg számára. 1846 nyarán írta ezt is a Kisfaludy Társaság újabb pályázatára. Neve 1847 elején vált ismertté az irodalmi közvélemény elôtt, mikor megkapta a felemelt pályadíjat, elnyerte Petôfi lelkes rokonszenvét, s általában minden bírálója nagy elismeréssel szólt elbeszélô költeménye gazdag költôiségérôl, népies szellemérôl s erôteljes, sajátos nyelvérôl. Most már nem állhatott meg, a siker munkára kötelezte. 1847-ben több epikus alkotása született (Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma), s ebben az évben elkészült a Toldi estéje nagy része is.
Az 1848-as márciusi forradalmi eseményeknek egy ideig csupán távoli szemlélôje volt. A június elején megindult Nép Barátja című lapnak - legalábbis névleg - egyik szerkesztôje. 1848 ôszén rövid ideig nemzetôrnek állt be Aradon, 1849 tavaszán pedig állami állást vállalt: belügyminisztériumi fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés hírére hazatért, s egy ideig bujdosnia kellett. Ćllását elvesztette, Világos számára anyagi összeomlást is jelentett. Nehéz helyzete miatt egy fél esztendeig Geszten a Tisza családnál nevelôsködött (1851).
Nagykôrösi évek
1851 ôszén a nagykôrösi református egyház hívta meg tanárnak az újjászervezett fôgimnáziumba. Igen nehezen szánta rá magát, hogy Kôrösre költözzék, hiszen nem volt tanári diplomája. Mégis kitűnô tanár lett: a magyar és a latin nyelvet és irodalmat tanította. Tolnai Lajos, a késôbbi író (1837-1902), Arany egykori nagykôrösi diákja így jellemezte ôt mint tanárát: "Amint kezdtünk a nagyobbak által tudomására jutni, hogy kicsoda ezen szigorú ember: imádtuk. Nem beszélt, nem magyarázott feleslegesen; semmi népszerűséget nem hajhászott; hidegen jött és ment, és alig váltott valakivel egy szót. Mégis lestük, és boldogok voltunk, mikor az ô órája következett. Volt kissé parasztos arcában valami kimondhatatlan megnyerô jóság."
Közel egy évtizedet töltött Nagykôrösön (1851-1860). A gimnáziumnak kiváló "professzorai" voltak: a 10-12 tagú tantestületbôl az újjáalakuló Tudományos Akadémia 1858-ban hat tanárt választott tagjai sorába. "A fél akadémia Kôrösön lakik" - írta 1859-ben sógorának. Mégis rosszul érezte magát Nagykôrösön. A tanári munka fárasztó, kimerítô volta, "terhes foglalatossága", az örökös dolgozatjavítás rengeteg idôt elrabolt a költôi alkotásoktól. Maga írta a tankönyveket is, az irodalomtörténeti, "széptani" jegyzeteket. Kellemetlen volt számára az is, hogy a Bach-korszak hatóságai számára ismételten bizonyítania kellett a pályára való alkalmasságát - oklevél híján. Kedélyvilága elkomorult, egyre többet panaszkodott testi és lelki betegségeirôl. Öröklött bajaihoz - kb. 1846-tól kezdve - egy új is járult: a kövek miatt kialakult idült epehólyag-gyulladás. A szörnyű kíntól, a görcsös fájdalom kiújulásától való állandó rettegés lebegett felette. Nagykôrösön már a borivásról is leszokott, s ha mégis egy-egy tanári mulatozás közben (vagy bôségesebb, zsírosabb étel elfogyasztásakor) meg is feledkezett róla, utána vagy betegeskedett hónapokig, vagy örült, hogy megúszta. (Az epehólyag körüli tályogja 1870-ben a hasfalon át kitört, és élete végéig - 12 éven át - megmaradt egy állandóan gennyedzô sipoly, nyílt seb, amelyet naponta legalább kétszer kötözni kellett. Ez a váladékozó sipoly szörnyű bűzt árasztott. A család mindezt szégyellte, titkolta, pl. a cselédet is elbocsátották, nehogy valahol kikotyogja.)
Az Akadémia "titoknoka"
Megváltás volt számára, hogy a nagykôrösi "sivatagból" 1860 ôszén Pestre költözhetett. Az újraszervezôdô Kisfaludy Társaság igazgatóságát ajánlották fel neki. Egy ideig habozott, aztán mégis vállalta, s lemondott tanári hivataláról. - A felszabadult politikai légkörben az elsô évek telve voltak írói tervekkel, reményekkel: a testi betegségek mintha eltűntek volna a szellemi izgalmak közepette. Folyóiratokat indított (Szépirodalmi Figyelô, Koszorú), újra belefogott a Csaba-trilógiába, s elsô része, a Buda halála 1863-ban el is készült. 1865-ben az Akadémia "titoknoka" (titkára), késôbb fôtitkára (1870) lett, bár az újonnan felépített (1865) palotába csak 1867-ben költözhetett.
Az elsô pesti évek lendülete 1865 körül megtört. Az 1865-ös év sorsforduló volt számára. Januárban elfogadta az Akadémia titkárságát, júniusban megszüntette folyóiratát, a Koszorút. Ekkorra már megingott a Csaba királyfi folytatásának terve is. A legfôbb csapás azonban egyetlen leányának, Juliskának decemberben bekövetkezett váratlan halálával érte. (Tüdôbajban halt meg; ez a betegség vitte sírba Juliska leányát, Széll Piroskát is 1886 tavaszán 21 éves korában.) - Juliska 1863-ban férjhez ment Nagyszalontán egy Széll Kálmán nevű református paphoz. Arany titkos vágyként melengette már régóta azt a tervet, hogy visszaköltözik szülôvárosába. Egy Szalontához közel fekvô, mintegy 200 holdnyi földbirtok megvásárlása céljából kezdett tárgyalásokat. Leánya halálával minden összeomlott: nemcsak a szalontai költözés álma foszlott szét, hanem a költô is elhallgatott benne több mint egy évtizedre. Betegsége is elhatalmasodott: erre az idôre esett a tályog kialakulása, s ez gyakori görcsöket okozott. Kínok közt fetrengve, állandó rettegés közben lehetetlen verseket írni. - Ezekben az esztendôkben állt neki Arisztophanész összes vígjátékának lefordításához, és végezte az akadémiai szervezô munka robotját.
1876-ban lemondott a fôtitkárságról. 1877-ben az Akadémia elnöksége egy évre fölmentette, s helyettest rendelt mellé. 1878-ban újra meghosszabbították szabadságát, 1879-ben pedig végre engedtek hajthatatlan kívánságának azzal, hogy az alapszabályok szerint holtáig megtarthatja fizetését. A költô elfogadta a tiszteletbeli fôtitkári címet, igazgatósági tagnak is megválasztották, s megtarthatta akadémiai lakását.
Az 1877-es boldog nyarat a Margitszigeten töltötte. Ekkor írta titokban - családja elôl is rejtegetve, nem a nyilvánosság elé szánva - az žszikék verseit. Pár hét alatt jóval több költemény született, mint a megelôzô húsz évben. - 1879-ben még befejezte a harminc év óta "vonszolt" Toldi szerelmét. Egyre többet betegeskedett. 1880-as fényképe legalább százéves aggastyánnak mutatja, holott csak 63 éves. -1882. október 22-én halt meg Pesten. Az Akadémia oszlopcsarnokában ravatalozták fel. - (A betegségre vonatkozó adatok Pál Endre: Arany János betegségei című tanulmányból valók. - Irodalomtörténet, 1986. 2. sz.)
Az epikus költô
Arany János erôsen lírai alkatú költô volt, bár másképpen, mint Petôfi. Az irodalmi pályán mégis epikusként indult, s elfogadta ezt a kor, a legnagyobb költôtárs s a közvélemény által rárótt szerepet: mindvégig ragaszkodott a verses epikához - korszerűtlenül is, mikor már Európa-szerte prózában (regényben) írták a történeteket: Epikusnak hitte, tudta magát. Késôbb nagy létösszegzô versében, az Epilogusban (1877), mikor "félbe-szerbe" hagyott művekrôl beszél, akkor is elsôsorban elbeszélô költeményeire gondol. A Petôfihez írt levelekben többször is kifejti, hogy nem való neki a "lyra": "Nem megy nekem a lyra, az ömlengések kora elmúlt tôlem, vén vagyok" (1847. augusztus 5.); "Végtelenül ügyetlen vagyok a lyrában, szörnyen bosszankodom, ha valakinek másnak oly esetlen verseit kényteleníttetném olvasni, mint az enyéim. Śgy érzem, mintha elveszne markomban a finom ujjakhoz szokott lyra. Aztán meg hol is vennék én lyrai lelkesedést?" (1847. szeptember 7.). Esetlennek érzi magát a líra országában, prózai életébôl hiányoznak az "indulat-rohamok", ezért inkább azon az úton kíván menni, amelyen már egypár lépést tennie sikerült, ír ezután is "históriákat". A lírai kitéréseket késôbb is tévedésként mentegeti.
Az elbeszélô költészet útjára Az elveszett alkotmány című, hét énekbôl álló, hexameteres vígeposszal lépett (1845). A keletkezés körülményei ismeretesek. Megnyerte ugyan a pályadíjat, de az elismerô méltatások között egyetlen elmarasztaló mondat izgatta: "Nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnôk." Vörösmarty véleménye volt ez, de nem biztos, hogy mindenben igazat adhatunk neki: a nyelvi érdességek, a versbeli zökkenôk Arany szatirikus céljait szolgálhatták, s nem egyszerűen művészi kezdetlegességek lehettek.
Egy megyei választás korteshadjáratát, a maradiak és a "haladók" egyként hazug jelszavakkal folyó küzdelmeit gúnyolja ki a költô. A szatirikus hangnem azt igazolja, hogy Arany bizalmatlanul és remény nélkül tekint a nemesi pártok önzô torzsalkodásaira, elvesztette hitét a nemességben.
A komikus eposz tradíciói szerint a nagy eposzok formai kellékeit használja fel a kisszerű téma elôadására. A földiek alantas harcaiba varázsló szellemek is beavatkoznak. Armida a maradiak vezérét, Rák Bendét (beszédes név!) segíti, férje, Hábor pedig a hebehurgya haladás legfôbb szószólóját, Hamarfyt támogatja. A két szélsôséges "párt" között lavíroznak az arany középút hívei Ingadival az élükön. Az egyenetlen, eredetileg nem is műalkotás szándékával készült vígeposznak vannak remek részletei is. Rák Bende ugyanúgy elmeséli életét, neveltetését, keletre vezetô tanulmányútját Armidának, mint tette azt Odüsszeusz a phaiák udvarban vagy Aeneas Didónál. Apját pl. Széchenyi Hitelének olvasása közben ütötte meg a guta. Rák Bende is leszáll az Alvilágba, ô is találkozik atyja szellemével (mint Aeneas), akinek az a büntetése, hogy szüntelenül a Hitelt kell olvasnia.
A korteshadjárat értelmetlen verekedésbe torkollik, de az általános zűrzavarban megjelenik két jótékony szellem: az ifjú Erély (Hábor alakult át ezzé) és a csodaszép hölgy; a Lelkesedés (Armida maradékából). Mindketten a hazáért való önzetlen áldozatra, tettekre szólítják fel a magyarokat, "de csak a kicsinyek s együgyűek" hajlandók erre, a haza ügyének támogatására.
Az egyetlen pozitív érték a vígeposz világában a politikai életbôl eddig kizárt nép nemzetmentô hivatásába vetett hit.
Toldi
A Toldi (1846 - 12 ének) rendkívüli visszhangja méltó volt a mű esztétikai értékeihez: nagyobb sikert a magyar irodalom alig ért meg. Műfaja ún. nagyobb elbeszélô költemény, melyben már nem léteznek földön túli szellemek. Németh G. Béla találóan eposz formájú idillnek nevezi.
Egységes világképű mű a Toldi. Arany - szavai szerint - Miklósban azt a "pórsuhancot" ábrázolja, aki a viszonyok jármát lerázva fölfelé tör: rosszindulatú ármánykodáson, különbözô akadályokon át eléri célját; a paraszti-jobbágyi sorból értékes tulajdonságai révén felküzdi magát a királyi vitézek közé. Miklós nemcsak eszményi népi hôs, a nemzeti jellem példája (rendkívüli testi erô, becsületesség, érzelmi melegség, öntudat és erkölcsi tisztaság a fôbb vonásai), hanem a nemzeti egység megtestesítôje is: nemes is, jobbágy is, olyan földbirtokos arisztokrata, aki a királyi udvarban lebzselô bátyja elnyomása következtében parasztként él és dolgozik. Ez a lenézett, kisemmizett fiú képes csak megmenteni az ország becsületét, ô tudja csak legyôzni a magyart gyalázó cseh bajnokot.
A költemény elôhangja látomásszerűen idéz meg egy olyan világot, amely egykor volt, s amelynek lennie kellene: egy olyan világot, amelyben az erény elnyeri a maga jutalmát, a fondorkodó rosszindulat, a gonoszság pedig megkapja büntetését. (Ugyanez a világkép jelentkezett a János vitézben is.) A Toldiban (is) a "forradalom elôtti" optimizmus van jelen. Arany Jánosnak az az ábrándja, hite szólal meg benne, hogy a "nép" - a maga kiváló tulajdonságainak köszönhetôen - egyenrangú lehet a nemességgel, megvalósulhat a reformkori érdekegyesítés-nemzetegyesítés programja.
A cselekményszövés logikájában még föllelhetôk népmesékbe illô motívumok (pl. a kisebb fiú gyôzelme; a gonosz testvér fondorlata; a jó király, akit nem lehet félrevezetni; váratlan fordulatok; legyôzhetetlennek tűnô akadályok), a fôhôs sokoldalú ábrázolása, árnyalt lélekrajza már a realista regények jellemzési módszerére emlékeztet. Toldi rendkívül összetett jellem, nem egyoldalúan bemutatott népmesei figura. A nemesi, földesúri büszkeség ("Hát ki volna úr más széles e határon?") sajátos módon keveredik benne a jobbágyi lét megalázottságával. Mint paraszt erejével is kérkedô, dolgos ember, nem úgy, mint a többi béres. Fellobbanó indulatában embert öl - akaratlanul ugyan, nem szándékosan -, de hatalmas lelkierôvel le tudja gyôzni testvérgyilkos haragját. Megható és gyöngéd szeretettel ragaszkodik édesanyjához; van benne lelki nagyság: megbocsát az ôt elveszteni kész testvérnek.
A mű nyelve úgy "népies", hogy képes felkelteni a közvetlenség, az egyszerű természetesség ízét, színét, illúzióját. Stílusa egyébként többféle elembôl szôtt "alkotott" stílus, melyben a régi irodalom, a korabeli romantika és a paraszti beszéd nyelvi elemei ötvözôdnek.
A Toldi derűs világképe, reménykedô optimizmusa nem lehetett tartós.
A rab gólya (1847) című allegorikus-jelképes kisepikai műve már a vágyak derékba törését, a célok lehetetlenségét, a kiszolgáltatottság tétova reménytelenségét sugallja.
Toldi estéje
A haténekes Toldi estéjét (1847-1848) alig pár hónap választja el a Tolditól, hangulata, életszemlélete mégis egészen más. Ha azt "eposz formájú idillnek" nevezhettük, ennek műfaja "eposz formájú elégia" (Németh G. B.). Az elsô Toldiban egy fiatal, diadalmas hôs áll a középpontban, itt az öreg, kegyvesztett, tragikus vitéz játssza a fôszerepet. Az elsô művet hit, bizalom, derű jellemzi, a másodikra az aggodalmak, a kétségek, a megoldhatatlan (vagy annak látszó) dilemmák nyomják rá a bélyeget. A 46-os költemény évszaka a napfényes nyár a maga csillagfényes éjszakáival, a 47-esé a komor, ködös, lehangoló ôsz s a koratél. Az elsôben inkább a politikai célzatosság a hangsúlyozott, a másodikban fôleg erkölcsi, művelôdési problémák merülnek fel, az a kérdés: mi legyen a helyes nemzeti magatartás az új, a modern kultúrával, a haladással szemben?
A két elbeszélô költemény cselekményének fô vonala csaknem azonos: mindkettôben Toldi Miklós Nagyfaluból elindulva három nap alatt Budára ér, legyôzi az ország címerét bitorló idegen bajnokot, s ezzel megmenti nemzete becsületét, a maga számára pedig kegyelmet nyer a királytól. Ennek ellenére az egyik diadallal, a másik tragédiával zárul.
A Toldi estéje konfliktusok sorozata. A mű tragikus-elégikus hangulatát, érzelmi tartalmát készíti elô, alapozza meg az indító strófák ôszi képének halálba hívogató sugallata, s ebbe a háttérbe jól beleillik az ôsz, öreg Toldi alakja, aki némán ássa elvadult nagyfalusi kertjében a Saját sírját. Nem a kor, nem az évek száma hajtja a halálba, hanem a csalódottság, a kegyvesztettség és az elfeledettség. Toldi, aki fiatalon annyira szeretett volna bejutni a király vitézei közé, Nagy Lajos udvarában nem találta meg a vágyott világot. Megmaradt idegennek, megmaradt parasztnak a nemesek között, s fokozódó gyanakvással szemlélte a félig magyar, félig olasz király környezetének reneszánsz kultúráját. Az új műveltségtôl, az idegen hatásoktól féltette a nemzeti értékeket, a nemzeti karaktert, a magyarságra jellemzô sajátosságokat. Mogorva, gáncsoskodó, avult nézeteihez ragaszkodó emberré vált, és sértôdötten hagyta el a királyi udvart.
"Szálka volt szemében a sok díszpalota,
Szüntelen csak zsémbelt: »nem való ô oda«,
Míg, szaván marasztva, elküldé a király:
Hazamene halni, és most holt hire jár." (I. ének)
A IV. énekben - már a gyôzelem után - csak úgy árad a szófukar hôsbôl a panasz: a testi-lelki elkorcsosodást, az erkölcsök megromlását látja csupán a modern szellemben, az új kultúrában:
"Mit vétettem azzal, hogy kikeltem bátran
És korcs udvaráért a királyt dorgáltam -
Melyben már alig van egy jó magyar bajnok,
Csak holmi lyányképü, ugrándozó majmok?
Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál,
És szemébe mondtam: ez nem szabad, király!
Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenôcse?"
Ironikusan tragikussá teszi Toldi alakját, hogy bár tudjuk, nincs igaza (legalábbis nem mindenben), az események mégis az ô vaskalapos nézeteit igazolják. Budán lovagi tornajáték van - nem életre-halálra menô viadal! -, s valóban nincs egyetlen igazi magyar bajnok, aki le tudná gyôzni a kérkedô olaszt. S nemcsak arról van szó, hogy a királyi palota kényelmében elpuhult, a nemzeti hagyományokat megvetô, csak a szórakozásnak élô lovagok (apródok) között nem akad senki, aki eredményesen szembeszállna az idegennel az ország becsületéért, hanem még az olyan kitűnô, becsületes - Toldi kívánalmainak megfelelô - bajnokok is tehetetlenek, mint amilyenek a Gyulafi-testvérek (Loránt és Bertalan). Pedig ôk nem csupán lovagi erôpróbára állnak ki, hanem "életre s halálra":
"Nem való játékra az efféle dolog,
Melyben egy országnak becsületi forog:
Gyalázatos élet a bukás jutalma:
De dicsô a bajnok, a hazáért halva." (II. ének)
Az öreg Toldi nem beteg, s megôrizte régi erejét is. "Kiugrik" maga ásta sírjából, mihelyt megtudja, hogy erôs karjára szükség van még. Habozás nélkül elindul Budára, de elôbb még asztal alá issza a hírhozó Pósafalvi Jánost és Bencét. "Mintha ifjú volna", legyôzi az eddig legyôzhetetlent, s végül elnyeri újra a király kegyelmét. - Tragikusan groteszk ellentmondás feszül abban, hogy a nézeteit már-már módosítani kész, az új kultúrához igazodni hajlandó öreg vitéz ("Hisz talán még rajtam is fog a pipere, / Belôlem is válik palota embere") kerül a legvégletesebb ellentétbe az udvarral. Éppen most kell meggyôzôdnie a sikamlós témákat kedvelô, gúnydalokat éneklô apródok erkölcstelensége láttán, hogy mégiscsak neki volt igaza. A testi erô enerváltságát, a fizikai gyöngeséget mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Toldi menteujjának egy "kanyarodására" hárman szörnyethalnak. Toldi nem akart gyilkolni, csak "megfeddeni" az "apró kölykeket": feléjük legyintett csupán.
A haldokló Toldi és Lajos király dialógusa kivetített belsô vita: az író kételyei szólalnak meg benne. Párbeszédük tömören foglalja össze a régi és az új világ ellentétét, amely Toldi tragikumának alapja. A "vén sas" utolsó szavai hűen tükrözik meggyôzôdését:
"»Szeresd a magyart, de ne faragd le« - szóla,
»Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.«"
A király vallomást tesz arról, mennyire szerette mindig a magyar népet. De éppen ez a szeretet követeli, hogy méltó helyet szerezzen neki a művelt népek között, és becsületet valljon vele és ne szégyent. Lajos király okosan érvel: az idô halad, változik a világ, átalakul az értékrend; a modern csatákban már nem a testi erô dönt, hanem a puskapor:
"»Hajt az idô, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltôbeli nép, más ivadék nô fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erôvel.
îm az ész nem rég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi ...hull elôtte sorban:
Az ész ereje gyôz abban a kis porban!«" (VI. ének)
Eltérô nézeteiket nem tudják közös nevezôre hozni, a királynak nincs már lehetôsége meggyôzni Toldit, mert közben az öreg vitéz meghal. Mint barátok kibékülnek ugyan, álláspontjaik távolsága immár véglegessé vált.
A költô nem áll polemizálva egyik hôs oldalára sem: nem tud igazat adni egyik félnek sem. Nem azonosul Toldival - bár rokonszenvét nem tagadja meg tôle -: sôt kissé ironikusan kívülrôl szemléli. Ebbôl a távolságtartásból fakad a mű néhány komikus vonása is, bár ezek inkább környezete (Bence, a kapus) köré csoportosulnak. Megmosolyogtató a durva szôrcsuhás Toldi alakja is, de az "iszonyú barát" mögött poroszkáló, óriási pajzsot cipelô Bence láttán már felhangzik a harsány kacagás is. Gúnyos szavak zápora után kôdobások csattannak a pajzson. Bence próbálja daliásra egyengetni magát - sikertelenül, s a barátnak (Toldinak) kell visszafordulnia fenyegetôen, hogy megmentse a tömeg zaklatásától (pl. lovát farkánál fogva visszatartják). Arany "nagy művészettel osztotta kétfelé az öregségben oly sokszor együtt járó tragikus és komikus elemeket két együvé tartozó, de különbözô személyre." (Benedek Marcell: Arany János. Gondolat, 1970. 55. 1.)
A költônek fenntartásai vannak Lajos király érveivel szemben is. Nem tagadja - természetesen -, hogy a világ az új műveltség, az udvarban látottak felé halad, de kétli, hogy ez az új világ mindenben értékesebb lesz-e a réginél, nem pusztít-e el visszahozhatatlanul alapvetô nemzeti értékeket. Ezek a gyötrô kérdések különösen idôszerűek voltak 1854-ben, a mű megjelenése idején, hiszen a Bach-rendszer épp azt hirdette, hogy "civilizálni" akarja a "barbár", kulturálatlan magyarságot. - Mindenesetre a modern világot nem értô, a külföldivel szemben bizalmatlanul viselkedô, az önmaga sírját ásó Toldit figyelmeztetésnek is szánta Arany.
A Toldi estéjének meséjét, szerkezetét bonyolultabbá teszik a nagy kontrasztok, érzelmi hullámzások: a keserű csalódások és újraéledô remények. A jellemábrázolás is árnyaltabb, mint az elsô Toldiban. A fôhôsök már nem idealizált alakok: Toldi nem követendô ideál; Lajos király is hirtelen haragú, megfontolatlan, de haragján úrrá lenni tudó öregember, nem a népmesék bölcs királya. A szófukar fôhôssel szemben a beszélni szeretô, már-már szószátyár, de Toldi némasága miatt a társalgástól vissza-visszariadó, azt mégis el-elkezdô (olykor egy köhintéssel) Bence alakja a jellemábrázolás remeklése.
Nyelve tömörebb, metaforikus képekben gazdagabb (pl. az év- és napszakok leírása), kevesebb benne a nyelvjárási szín, a paraszti elem.
Sorfaja mindkét műnek azonos: ütemhangsúlyos négyütemű, páros rímű 12-esekbôl állnak a nyolcsoros strófák.
További epikus művei
A Toldi estéjének egész szemlélete, világképe arról tanúskodik, hogy Arany János korábbi derűje szétfoszlott, hite egy emberibb, igazságosabb világban megingott még 1849, a világosi katasztrófa elôtt. Ez a belsô meghasonlottság is hozzájárult ahhoz - nemcsak a betegség és a kenyérkeresô munkával együttjáró idôhiány -, hogy az elkövetkezô évtizedekben soha többé nem lesz már olyan termékeny, lendületes alkotói szakasza, mint amilyen az 1846 és 1848 közé esô idôszak volt. Bár az 50-es években a líra veszi át az uralkodó szerepet költészetében, Arany továbbra is ragaszkodott a verses epikához, de jórészt csak töredékek kerülnek ki tolla alól.
A szabadságharc miatti önkínzó fájdalom, mely a kétségbeesés legmélyén csak nevetni tud a sírás helyett, íratta meg vele 1851-ben a négy énekre terjedô "vígeposzt", A nagyidai cigányokat. A mese alapja egy 16. századi történelmi anekdota: a nagyidai vár csekély számú magyar ôrsége a reménytelen helyzetben titokban elvonul a császáriak támadása elôl, s a cigányokra bízza a vár védelmét. - Ezt a történetet alkalmazza Arany szatirikus felháborodása a forradalom és a szabadságharc hibáinak torzító tükörként való ábrázolására. Csóri vajda, a cigányok vezére képtelen felmérni a kilátástalan helyzetet: a cigányok a végveszélyben örömünnepélyt rendeznek, elfogyasztják a még megmaradt enni- és innivalót, a puskaporkészletet pedig elpufogtatják. Csóri, miközben egy jósló vénasszonnyal jövendöltet magának, elalszik: álmában cigányország nagyságát látja, s fényes diadalt arat az ellenség felett. De Csóri vajda a váratlan szerencsét sem tudja kiaknázni. Mikor az ellenség fôparancsnoka a várbeli lövöldözéstôl, cselt gyanítva, megijed, s elvonulni készül, a cigányok a várfalakról utánuk kiáltoznak: volna csak puskaporuk, az utolsó szálig lelövöldöznék ôket. Erre a császáriak visszatérnek, s kiebrudalják a cigányokat a várból.
A nagyidai cigányok fogadtatása rendkívül ellenséges volt: azzal vádolták Aranyt, hogy beszennyezte a szabadságharc dicsô emlékét. Csóri vajda, a "nagy álmodó" mindenki szemében azonosult Kossuthtal, akinek még valóságos hibáit is bearanyozta akkor az emlékezés.
Egy évvel korábban fogott hozzá (1850) az örökre befejezetlenül maradt Bolond Istók I. énekéhez. Több mint két évtizeddel késôbb készült csak el ennek II. éneke (1873), amelynek a versformán és a hôs nevén kívül szinte semmi köze nincs az elsôhöz. Strófaszerkezete az olasz lovagi eposzokból Byronon keresztül közvetített stanza (stanca), mely kitűnôen illik a második ének lírai és önéletrajzi kitéréseihez.
A stanza nyolc sorból álló versszak, mely 11 és 10 szótagos jambikus sorok váltakozásából áll; az elsô hat sor keresztrímmel, az utolsó kettô - ezek 10-esek vagy 11-esek - páros rímmel kapcsolódik egymáshoz; rímképlete: a b a b a b c c.
E második ének legelején tér vissza A nagyidai cigányokat létrehozó lelkiállapotra, a rosszindulatú fogadtatásra, s tép fel olyan sebeket évtizedek múlva, melyek másoknál már rég behegedtek volna. Nyolc versszakon át mentegetôzik, szinte bocsánatot kér, s ódai emelkedettséggel tesz vallomást hazafiúi fájdalmáról:
"Igy én, a szent romon, emelve vádat
Magamra, a világra, ellened:
Torzulva érzém sok nemes hibádat,
S kezdék nevetni, a sírás helyett;
Rongy mezbe burkolám dicsô orcádat,
Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd:
S oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségb'esett kacaj lôn Nagy-Ida." (II. 8.)
A Bolond Istók II. éneke voltaképpen verses önéletrajz: Istókot - aki "egyszer bekukkantott Debrecenbe" - a költô a debreceni kollégium diákjaként mutatja be, s "felöltözteti saját ifjúsága történetének foszlányaiba" (Benedek Marcell). Amirôl a prózai önéletrajz nem beszél, a színészkaland több kiábrándító részlete itt megjelenik (nyomorúság, megaláztatások, a Klárcsi-epizód). - Arany János 1880-ban elkészítette - prózában - a Bolond Istók folytatásának tervét (III., IV. ének), de ebbôl már semmi sem valósulhatott meg.
Még 1848-ban kezdett foglalkozni a Toldi-trilógia harmadik részével. Petôfi is biztatta: ha már megcsinálta a fejét és a lábát, csinálja meg a derekát is. A választott cím, Daliás idôk, azt mutatja, hogy elsôsorban olyan történelmi korképet kívánt adni, amelyben már nem szánt vezetô szerepet Toldinak. Elkészült ekkor több mint hat ének, aztán abbahagyta. Késôbb újra meg újra dolgozgatott rajta - az elsô ének kivételével elölrôl kezdte megint -, de nem nagy meggyôzôdéssel. Śgy érezte, ezt a részt csak "reá disputálták", s ezért nem bír boldogulni vele: 1874-ben ismételten elôvette töredékeit, s 1879-ben fejezte be - most már Toldi szerelme címmel. A harminc éves "vonszolás" nem tett jót a trilógia harmadik részének: a szigorú, egységes kompozíció hiánya jellemzi. Különféle műfajok váltogatják egymást a színes történetben: a klasszikus eposzok, a lovagregények (kalandregények), a lélektani történeti regények s a népmesék elemei keverednek benne.
Az epikus Arany régi álma volt egy hun eposz, hun trilógia megírása, melynek hôse Attila, illetve Csaba lett volna. 1852-53 körül fogott elôször a terv megvalósításához - Csaba királyfi címmel -, de csak egy-két töredék készült el. 1855-56-ban új kidolgozásba kezdett (Nibelung-strófákban), de ez a próbálkozás is abbamaradt. Végül 1863-ban - kihasználva az elsô pesti évek költôi lendületét - megírta a trilógia elsô részét, a Buda halálát. Már az 50-es években igen alaposan megtervezte a trilógia cselekményét, kompozícióját. Ennek lényegét így foglalta össze: "A körülményekben rejlô végzetesség által, melyet Detre ármánya elôsegít, Etele oda sodortatik, hogy bátyját, Budát megöli. - Nagy tulajdonai s a látszó igazság bocsánatot nyernek neki a népnél, de az isteni nemesis (büntetés, bosszúállás) ily könnyen ki nem engesztelhetô. Jóslatot kap, hogy birodalma el fog enyészni, de az a fia, kit még nem ismer, helyreállítja újra." Ez az ismeretlen fiú Csaba királyfi.
A Buda halála, bár csak egy trilógiának (egyetlen befejezett) része, teljes egész. A modern lélektani regények eszközeivel fokozatosan bontja ki a költô azt a folyamatot, mely a végzetes testvérgyilkosságig vezet. Buda, a hunok királya megosztja öccsével, Etelével az uralkodást. "Légy te, öcsém a kard; én leszek a pálca" - mondja, vagyis békeidôben az ô, háborúban pedig Etele kezében lesz a fôhatalom. Buda hamarosan megbánja meggondolatlan tettét. Féltékenykedését fokozza az idegenek ármánykodása s a feleségek kicsinyes viszálya. S miközben Etele a keleti császár (a bizánci császár) ellen hadakozik, bátyja Budaszállás helyén hatalmas várat építtet, s ellopatja az "Isten kardját". E hírre Etele azonnal békét köt a császárral, seregével hazatér, s viadalban megöli testvérét. Buda felesége, Gyöngyvér férje holttesténél megátkozza Krimhildát, Etele hitvesét, ennek fiát, Aladárt, s átkot mond Etelére is, aki iszonyodva veszi kezébe a "csoda-kardot" ("Megrázkodik a hôs, markolat érintvén").
A nemzeti katasztrófa, egy ország pusztulása már ott kísért a Buda halála utolsó énekében, Gyöngyvér átkában, de valójában Etele tettében, aki nem tudta önmagát legyôzni, nem volt képes indulatának parancsolni. Megszegte az isteni törvényt, bűnt követett el, ezért bűnhôdnie kell - nemcsak neki, hanem népének is. A történelmi végzetszerűségben az önuralom egyetlen kihagyásának hibája mellett ott munkál az idegenek alattomos aknamunkája, intrikája is. A berni, szász Detre tudatosan törekszik a testvérviszály szítására és elmélyítésére, de az idegen, a germán Krimhilda is szinte akaratlanul férje romlását készíti elô.
Komor figyelmeztetés is a Buda halála, bár saját kora teljesen érzéketlenül ment el mellette: a belsô egyenetlenségek, széthúzások, a vezetôk önérdekű viszálykodásai és hibás döntései kihatnak egy egész nép sorsára. (Arany a szabadságharc elvesztéséért is a vezetôket tette felelôssé. Gondoljunk A nagyidai cigányokra!)
Arany ebben a költeményében nyelvi és verselési szempontból is új utakon jár. "Űszerűen naiv formát" teremt, s "a krónikák egyszerű nyelvén" igyekszik a történetet elôadni. Ez egy sajátos, archaizált, régi és tájnyelvi szavakat felelevenítô, inverziókkal gyakran élô nyelvet, elôadásmodort jelent. - Verstani újdonsága, hogy az ôsi négyütemű 12-es verssorokba rendszeresen, de nem állandó helyen choriambusokat iktat, s így egy újfajta szimultán ritmust állít elô:
"Honnan, kicsi szellô, ég vándora, jöttél?
Vagy lábom elôtt csak egyszerre születtél?"
Utoljára halála elôtt, 1881-ben vette elô újra a Csaba-trilógiát, és a második részbôl elkészítette az elsô két éneket. Ebben a részben bontakozott volna ki a bűn végzetes következménye: Etele s a hun birodalom bukása. A töredék legutolsó versszaka épp erre utal - a szász Detre szavai nyomán:
"»Etele, nemes vagy! ez lesz a megtorló:
Elaludná ezt más, közlelkü bitorló,
De te birodalmad sírját magad ásod:
Buda vérhalála lessz a te bukásod!«"
A lírikus költô
Az 50-es évek költészete
Arany János lírai költészete a szabadságharc bukása utáni évtizedben bontakozott ki: művészetében a líra veszi át az uralkodó szerepet. Nagy epikus tervei - láttuk - töredékben maradtak: sem ideje, sem testi-lelki ereje nem volt a befejezésükhöz. Pedig nem akart lírikus lenni semmi áron, noha megérkeztek azok az "indulat-rohamok", amelyeknek hiányáról panaszkodott a Petôfihez írott egyik levélben. 1867-es kötete elôszavában a körülmények megváltozásával indokolta elbeszélô műveinek kudarcát, s szinte mentegette lírai kitérését: "îgy lettem én, hajlamom, irányom, munkaösztönöm dacára szubjektív költô, egyes lírai sóhajokba tördelve szét fájó lelkemet." Tévedésnek tartotta azt a korszakot, "mely pedig igazi magára találásának páratlanul gazdag lírai termését hozta meg". (Keresztury Dezsô: "Csak hangköre más". Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1987. 547. 1.)
"Lírai sóhajainak" forrása - a már korábban elborult kedélyállapotot felerôsítve - a nemzeti katasztrófa, Petôfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a reménytelen kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni.
Letészem a lantot (1850. március 19.) című költeménye - sajátos ellentmondásként - épp abból az elhatározásból született, hogy abbahagyja a versírást. A költemény alapélménye: a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése, a világosi tragédia után kialakult nemzeti és személyes válság: a katasztrófaélmény.
Két korszakot állít egymással szembe: az értelmetlen, céltalan jelent s a nagy reményeket ígérô, éltetô múltat. A jelen csüggedésébôl visszatekintve az egyébként is értékgazdag múlt még vonzóbbnak tűnik, s ez csak fokozza a tragikus veszteségérzetet. A kétségbeesés hangja - a jelen és a kilátástalan jövô miatt - a múlt ódai magasztalásába csap át, de ez - a refrénben - mindannyiszor visszahull a vers fájdalmas alaphangjába. A csüggedés és a lelkesedés ellentétes érzelmei között hullámzik a költemény, s ennek az érzelmi kettôsségnek megfelelôen a hangnem is összetett: elégiai és ódai. Arany "elegico-ódát" írt - ahogy ô nevezte. A versben megvalósult, feszültséget teremtô ellentmondás a költô belsô küzdelmét tükrözi.
A költeményre a szigorúan zárt kompozíció jellemzô. A hét versszak közül három - az elsô és az utolsó kettô - a jelen hangulatát és elhatározását sűríti magába, a közbezárt négy szakasz (2-5.) pedig a múltra vonatkozik. A jelenbôl indul el és oda is tér vissza, miközben megjárja a boldogító múltat, mely hitet adott a jövôre nézve is. Az idôbeliségnek ez az önmagába visszatérô vonala párhuzamos az elégiai és az ódai hangnem váltakozásával. A múlt állandóan szembesül a jelennel.
Az elsô és az utolsó versszak - a két keretversszak - a jelenbeli állapotot összegzi (mindkettô azonos mondattal kezdôdik). Az indító strófában a költô halk, elégikus sóhajokba fojtja a keserű megállapítást: felhagy a költészettel; s az indokot: megváltozott, lelke ifjúsága eltűnt. - Megfigyelhetô itt a mondattípusok fokozatos módosulása: az elsô sor egy állító kijelentésbôl és egyetlen szót tartalmazó hiányos felszólító mondatból áll; a második sor tulajdonképpen tiltó mondat, de inkább lemondást tükröz; a következô két sor (3-4.) már három tagmondatból álló alárendelt összetett mondat, tagadó kijelentéssel az élén; az 5-6. sor pedig négy tagmondatot foglal magában, s ebbôl az elsô kettô mellérendelô viszonyban lévô tagadás. Ezt a fajta "emelkedést" vehetjük észre más téren is: elbeszélô közléssel indul a strófa, s az 5-6. sorban emelkedik metaforikus szintre. - A mondatok határai - az elsô versszakban - mindenütt egybeesnek a sorvégekkel (sorátlépés csak a refrénben van), s ez a gondolati mondanivaló végérvényességét, megváltoztathatatlanságát sugallja. Ugyanezt a hatást kelti az is, hogy a mondatok két azonos gondolat szinonimái: tehát többször, de többféleképpen mondja a strófa ugyanazt. A refrén kérdést tartalmazó felkiáltás formájában szomorúan összegzi újra az elôzô sorok megállapításait (nem az, aki volt; jobb része halott; az élet csak látszatlétezés stb.): lelke elveszett ifjúságát siratja el benne. - (A "reves" - erôsen korhadt - fa a sötétben világít: távolról úgy látszik, mintha fényt bocsátana ki.)
A második versszakban az elégikus, csüggedt fájdalom a múlt lelkes, ódai magasztalásába vált át: egy romantikusan eszményített táj képsorával hangsúlyozza, hogy akkor minden ("ég" és "föld") más volt: gazdagabb, szebb, vonzóbb, értékesebb és értelmesebb. A hang, az illat és a szín együttes hatása is ezt a teljességélményt kelti fel. A középsô, epikusabb jellegű strófák (3-5.) a jelen társtalan magányával szemben a Petôfivel való barátság ihletet adó erejét idézik, továbbá azt a biztos hitet, hogy kettejük költészete a nemzet ügyét szolgálta, s azt az álmot, hogy a költôi hírnév és a nemzet boldog jövôje egymással összekapcsolódva valósággá válik. A "Mind hiába" keserűen legyintô gesztusa ennek az álomnak a szétfoszlását fejezi ki. A múltat értékelô strófák elragadtatott hangjával szemben a refrén végig a sivár valóra emlékeztet, könyörtelenül kijózanít, s így e négy szakaszban is érzelmi-hangulati feszültséget indukál.
A hatodik versszak a jelenbeli élmény tárgyiasított, képi összegzése. A temetôi látomás szóképei - tétova és egyelôre válasz nélkül maradt kérdésekben - a kiábrándító és céltalan jelent ábrázolják: az "árva ének" kísértet, szemfedél, pusztába kiáltó szó. - Az utolsó strófa visszautal a legelsôre, de a halál utáni kép kibontásával folytatása is az elôzônek. A korábbi szakasz kérdéseire is megszületik a válasz: az "árva ének" olyan fonnyadó virág, mely csak egy percig éli túl a fa halálát, tehát maga is haldoklik. A múlt halott, a költészet is hiábavaló, céltalan: "Kit érdekelne már a dal." - A kivágott fa képében ott komorlik a nemzethalál valósága is. - A refrén kemény kijelentése is a lelki és a fizikai megsemmisülés közötti állapot értelmetlenségének felismerését fogalmazza meg.
A költemény nyolcsoros versszakokból áll: ezek kilences, nyolcas és hetes jambikus sorokból épülnek fel; a szótagszámok a következôk: 9-8-9-8-8-9-8-7; a strófák rímképlete: x a x a b c b c. Mind a sorok szótagszámainak váltakozása, mind a rímelhelyezés azt mutatja, hogy az egyes versszakok két-két négysoros részre tagolódnak. Az elsô négy sor "szabályossága" megfelel a versszakok elsô felére általában jellemzô nyugodtabb közlô modornak, míg a második rész eltérése a várhatóságtól, az elsô négy sorban kialakult szabályosságtól rendszerint a hangvétel emelkedésével, a képek sűrűsödésével, gyakoribbá válásával jár együtt. A refrén lerövidülô második sora a keserű sóhaj elhalkulását jelzi. - A jambusi lejtésbe olykor choriambusok is vegyülnek. - Ilyen strófaképlet másutt sehol sem fordul elô Arany János lírai verseiben. - (Korompay János elemzése alapján. - Az el nem ért bizonyosság, Akadémiai Kiadó, Bp. 1972.)
Végsô kicsengésében, gondolataiban, érzelmi-hangulati világában és szerkezetében is hasonló költeménye az žsszel (1850. október). Itt is két különbözô történelmi kort, két ôsi költô egymástól eltérô világát állítja szembe egymással. A költô (Arany) elhallgatja ugyan, hogy miért fáj neki Homérosz verôfényes vidéke, a görög derű, s ôszi, borongós hangulatához miért illik jobban a kelta bárd, Osszián "ködös, homályos éneke". A vers végigolvasása mégis nyilvánvalóvá teszi, hogy ugyanúgy, mint a Letészem a lantot című versben, itt is a reformkor "felhôtlen", reménykedô ideje képez markáns ellentétet az 1849 utáni megtorlás és elnyomás leverô kilátástalanságával.
Osszián az ír és a skót mondák költôhôse. Nevét és "költészetét" James Macpherson (dzsémsz mekförszn; 1736-1796) skót költô tette Európa-szerte népszerűvé. 1765-ben Osszián művei címen saját költeményeit adta ki, mintha azokat az ôsi gael (gaél) nyelvbôl fordította volna. Az ún. ossziáni költemények komor hangulata, vadregényes színtere és borongós szenvedélye a romantika elôfutára lett. Ossziánt a 18. és a 19. században - bár a költemények eredetiségét többen vitatták - Homérosszal tartották egyenértékűnek.
Az žsszel a tudatos szerkesztés szimmetriájának, arányosságának valóságos remeke. A tíz strófából álló költemény elsô öt szakasza a homéroszi, a második öt az ossziáni világot idézi, s így tagolódik a vers két nagyobb szerkezeti egységre. Az egyes kompozíciós részeket bevezetô versszakok (az 1. és a 6.) a jelenbe ágyazódnak, s ehhez kapcsolódik négy-négy strófa, mely a múltra vonatkozik. Az indító szakasz közvetlenül szól az ôsz jelenvalóságáról ("Híves, borongó ôszi nap"), s ennek ellenében hat - mintegy cáfolatul - a görög nyár fénydús ege, ragyogó sugárzása. A hatodik strófa az ôszt, az ôszi hangulatot közvetetten fejezi ki - negatív leírással: a nyár "nagyszerű csodáinak" hiányát sorolja fel, s ezt követi az ôsz képeiben az ossziáni pusztulás. - Megfigyelhetô ebben a versben is a refrén kettôs szerepe. Az elsô szerkezeti egységben a visszahozhatatlan múlt ábrándképeit rombolja szét, a második részben felerôsíti a strófák hangulati tartalmát.
Ez a vers is kettôs hangszerelésű: a szárnyaló óda ötvözôdik az elégia rezignáltságával; tehát az žsszel is "elegico-óda". A költemény gondolati, hangulati, érzelmi súlypontja a vers elejére és végére esik. Az elsô versszakban a költészet (a "dal") hallgatásáról van még szó, az utolsóban már ennek (az "éneknek") teljes értelmetlenségérôl, s a közbezárt szakaszok belsô vitát tükrözô hullámzása vezet el a komor, hallgató daltól a végsô elnémulás szükségszerűségéig.
Az indító két sor ôszi életképet fest - három minôsítô jelzôvel. Ezek voltaképpen nem is "költôi" jelzôk, mégis sajátos hangulatot áraszt a "híves" ódon régiessége (a "hűvös" helyett), s a magas- és a mélyhangúság ritmikus váltakozása (az elsô sorban) már önmagában is elôrevetít valamit a késôbbi kedélyhullámzásból. A 3-4. sor poétikai összetettsége - hasonlat, megszemélyesítés, ismétlés, halmozás, archaizálás - a többértelmű jelkép szintjére emelkedik. Grammatikailag a hallgató költészetre vonatkozik ez a két sor, de magába sűríti még nemcsak a költô levert hangulatát, bezárt rabságából fakadó tehetetlenségét, hanem az évszak komorságát, didergô nyirkosságát is. Egybeolvadnak itt a fogalmak: a költô, a dal, a madár, az évszak egyaránt "hallgat, komor, fázik". A három állítmány közül a két igei (testi állapotra vonatkoznak) közbefogja a névszóit (lelkiállapotot fejez ki), s az egész sor túlnyomó mélyhangúsága még inkább kiemeli a kilátástalanságot, a reménytelen bánatot. A kétszer elôforduló "ki" vonatkozó névmás is kettôs hatású: részben nyelvi archaizálást jelent, részben fokozza az elôbb említett összetettséget, elmosódást, amennyiben itt a madárra vonatkozik, de mint emberi személyre utaló szó sejteti a költôt is. - A következô négy sor mondatalakzatai (ismétlések, kérdések, felkiáltások, töredékes mondat) s a három ponttal jelzett elhallgatások, szünetek, csendek a tanácstalanságot, a tétovaságot éreztetik, majd végül is a két választási lehetôség közti döntést fejezik ki.
Négy versszakon keresztül (2-5.) Homérosz verôfényes, sugárzó világában a reformkor reménykedô boldogsága mint elmúlt, visszahozhatatlan vágyálom jelenik meg, melyet minden szakasz végén ellensúlyoz a refrén mélabús, lemondó tagadása. E négy versszakban éles kontúrokkal megrajzolt tájak, életképek tűnnek fel, s megfigyelhetô a tudatos térbeli elrendezettség is. A széles távlatú tájkép (2.) után egy közelebbi tér következik (3.: nyájas sziget, árnyas berek, zengô liget), majd egy közeli életkép zárja ezt a sort (4.: vidám ünnepi lakoma). Az 5. strófa összegzése a szabadság magasztalásában tetôzôdik: ismeretlen ebben a világban a "népszolgaság"; a "véres csaták" sem önvédelmi harcok. - Nemcsak az élénk, telt színek modernnek ható, impresszionisztikus villódzása jellemzô erre a részre, hanem fellelhetô a késôbbi impresszionista költészet egy másik jellegzetessége is: a mondatértékű szavak, szókapcsolatok egymásra halmozásából összetevôdô nominális stílus állóképszerűsége (elsôsorban a 3. versszakban).
A második szerkezeti egység - az elsôhöz hasonlóan - szintén az ôsz életképszerű leírásával kezdôdik (a 6. strófa negatív festésérôl már volt szó). A következô négy szakasz (7-10.) az ossziáni költészet komor halálhangulatát, a nép pusztuló haldoklását idézi fel. Az elsô szerkezeti egység élénk színeivel, verôfényes tisztaságával szemben itt a távlatokat elmosó, színeket kioltó ködös, nyirkos homály uralkodik. Ebben a szürke egyhangúságban, örök unalmú egyformaságban (7.) rendezetlen egymásmellettiségben tűnnek fel a fájdalmas látomások, hallucinációk: a hunyó dicsôség lantosa, a bukás víziója (8.), majd a múltján borongó enyészô nép megidézésével párhuzamosan kísérteties hang- és fényhatások (zúgó szél, zizegô haraszt, hullámmoraj, bolyongó lidércfény). A térbeli képek kuszasága a belsô világ rettenetét fejezi ki.
A 10. versszakban félelmetesen egybemosódik jelen és múlt, a versben beszélô költô és Osszián, a magyar és a kelta nép tragikus sorsa, a két nemzet hazája és pusztulása. A lehangoló verslezárás mondanivalója: ha a nép halott, nincs szükség már költészetre sem.
A strófák nyolcsorosak keresztrímmel összekapcsolva (a b a b c d c d). A sorok szótagszámai azt mutatják, hogy az egyes versszakok két-két négyes egységbôl állnak: 8-8-8-8-8-9-8-9. Arany rímtechnikájának bravúrját bizonyítja, hogy tíz strófán át rímelteti a vegyeshangú Osszián szót: - (Molnár János elemzésének felhasználásával; Tanári kézikönyv a magyar irodalom tanításához a gimnáziumok és szakközépiskolák III. oszt. számára. Tankönyvkiadó, Bp. 1970.)
A személyes válság versei
Az 50-es éveket Arany életében a bizonytalanság, a céltalanság és a fölöslegesség életérzése töltötte be. Verseiben is ez a keserűség, kiábrándulás és illúzióvesztés szólal meg.
Az emberi otthontalanság, a fásult közöny és a részvétlenség lehangoló ábrázolása Kertben című költeménye. Nagyszalontán írta még 1851 elején, s valóság a kert is, mely a költô házához tartozott.
A vers hangütése csendes mélabút, elégikus hangulatot áraszt. Különösen a "bíbelek" szónak van sajátos érzelmi töltése, mely lassú és nyugodt, aprólékos és egykedvű foglalatoskodást jelent. Az egyes szám elsô személyben való indítás ("kertészkedem", "bíbelek") rögtön a költôt, pontosabban: a vers világában megteremtett beszélôt, lírai alanyt állítja az életkép központjába. Reá terelôdik a figyelem, ô lesz a szemlélôdés alanyává, késôbb a következtetések megfogalmazójává. A szemlélôdés tárgya mégsem a kert, ahogy várnánk. A "bíbelô" lírai én a magasban egyes daruszóra, a "kert gyepűin" túl pedig egy magános gerle búgására figyel. Látszólag jelentéktelen motívumok ezek, mégis a társaitól elszakadt magányos daru s a párját vesztett gerlice tragikus színt kever az elégikus hangütésbe.
A gerle búgása nyomán a szemlélet a kerten túli "szomszédba" siklik; a kertész kénytelen tudomásul venni a halált: "ifjú nô, szemfödél alatt". A következô három strófa (2-4.) elég részletezô, elmélkedô reflexiókat is tartalmazó újabb életképszerű leírást ad. A látvány és a közlés tárgyai a versszakok egymásutánjában: a halott nô - a bánatos férj - "a kisded árva". Tűnôdô részvét és elutasító irónia kapcsolódik mindhárom motívumhoz. A halott nô szegény, idegen, rokontalan, ezért legfeljebb a kíváncsiság érdeklôdik iránta, "nyit be hozzá". A bánatos férj a deszkák között válogat: koporsót kell faragnia azokból a deszkákból, amelyekbôl bölcsô vagy menyegzôi ágy lehetett volna (születés - szerelem - halál gondolattársítása). Az árván maradt csecsemô leendô mostoha sorsát a duzzogó cselédlány viselkedésével érzékelteti. - Leverô világkép tárul elénk ezekbôl a strófákból: az emberi kapcsolatok megromlottak; rideggé, érzéketlenné lett a világ (a falu világa is), az ember elmagányosodott, mint az elsô versszakbeli daru és gerlice. Az elsô sor megismétlése (5.) jelzi egy új szerkezeti egység kezdetét: a látvány leírása elmélkedésbe vált át. A lírai én, a kertész szeretné távol tartani magát a kerten túli élményektôl, de fülébe "csap" a halotti ének. Az általános részvétlenségbe illô saját közönyét igyekszik azzal mentegetni, hogy az egyéni fájdalom érzéketlenné teszi mások iránt az embert. Ironikus ellentét feszül a fák sebeit kötözô, gyógyító, de a más emberek fájó sebei iránt közömbös magatartás között. Az önvád, a lelkifurdalás hangja még elfojtódik, bár ott rejlik a felszínes, hamis védekezésben. Még mintha létezne itt az az öncsaló illúzió, hogy az elkülönülés, a magányba menekülés védettséget, megoldást jelenthet.
A bemutatott, leírt egyedi esetbôl általánosítva keserű ítéletet mond a költô az eltorzult világról, az elembertelenedett emberiségrôl s egyúttal önmagáról. Kétszer robban ki belôle az összegezô megállapítás: "Közönyös a világ..." - A további képek már nem a konkrét látványhoz fűzôdnek, hanem az egyetemes szinten felfogott élethez és általában az emberhez, minden emberhez. A hatodik versszak uralkodó metaforája: "az élet egy összezsúfolt táncterem". A születés és a halál örökös körforgásában tülekedik, jön-megy "szűnes-szüntelen" "a népség", váltja egyik nemzedék a másikat, de az emberek idegenek egymáshoz, életüket nem tudják emberivé, tartalmassá tenni. Az utolsó strófa képében már nemcsak a fájdalmas irónia, hanem a megvetés is hangot kap. A kertészkedés fogalomkörébôl való a metafora azonosító eleme: "az ember önzô, falékony húsdarab", "telhetetlen hernyó". A vers látomásában a konkrét kert a világ kertjévé tágul, s a fák sebeit kötözô kertész helyébe a halál, "ama vén kertész" lép. Pusztítja ugyan a kártékony hernyókat, de a világot képtelen megváltoztatni, jobbá tenni. Az emberiség, a történelem mindig újraszüli a bajokat, a gonoszságot, a közönyt: az egymás után következô nemzedékek nem lesznek jobbak az elôzôeknél. Az utolsó strófa motívumai visszautalnak az elsô és az ötödik szakaszra.
Arany pesszimistán tekint a kialakult társadalmi állapotokra, hite megrendült az emberi haladásban, korábbi illúzióit - úgy látszik - véglegesen elveszítette.
A nyolcsoros versszakok 9 és 8 szótagos jambikus sorok szabályos váltakozásából tevôdnek össze, a sorokat pedig félrímek fűzik egybe (x a x a x b x b).
A személyes emberi válság költeménye a Visszatekintés. Nagykôrösön írta már 1852 októberében. Arany János ekkor még csak 35 éves - az emberélet útjának felén állt -, mégis letargikusan számvetést készít, mintha már az élet végsô pontjára érkezett volna. Olyan önironikus elégia ez a vers, melyben sorsát, egész életét, szerény életvitelét kudarcként tünteti fel. Azt vizsgálja elsôsorban, hogy tudott-e élni a felkínált lehetôségekkel.
Egy (késôbb meg is ismételt) múlt idejű mondattal - "Én is éltem..." - kezd hozzá töprengve a számvetéshez, mintha már lezárult volna élete, de a következô kérdés ezt a megállapítást is kétségbevonja: életnek nevezhetô-e egyáltalán egynéhány évtized jól-rosszul való leküzdése? Ezután végigtekint egész pályafutásán - fôképp metaforikus ellentétpárokba sűrítve a meg nem valósult élet kudarcait.
Śgy érzi, már születésekor bizonytalanná vált jövôje, további sorsa, s elôbb tanult meg sírni, mint nevetni (a "sajka"-kép a bibliai Mózes történetére utal). A további sorok és költôi képek mögött - ki nem mondva - ott rejtôzik a szerencsétlen színészkaland tanulsága, szégyene, önvádja. Ennek is tulajdonítható, hogy ifjúsága idején sohasem mert boldog lenni, megtorpant az élet felkínált lehetôségei, az öröm, a szerelem, a felszabadult boldogság elôtt. Lelkifurdalásai, erkölcsi aggályai miatt mindig rosszul döntött, s az elszalasztott értékekért önmagát hibáztatja. îgy lett az örömbôl örömtelenség, az ifjúságból korai vénség, a boldogságból ennek kerülése, a függetlenségbôl önkéntes lánchordás, a jövôt elképzelô álmokból, ábrándokból széthulló légvár, füstgomoly. A bátor halál helyett (a múltban - 1848-ban) az életet választotta, most pedig nem erôs hurcolni a rászakadt életet.
A költemény lefelé haladó, pesszimisztikus menetét lefékezi a záró strófa bizakodóbb hangja, erôszakolt vigasza, de ezzel nemcsak feloldja a tragikus végkövetkeztetést (ti. hogy élete teljesen értelmetlen), hanem meg is töri a vers művészi-hangulati egységét. Az "sz" hangok édeskésnek tűnô alliterációja egyetlen vigaszként a szerelem és a szeretet értékét emeli ki. Ez azonban nem azonos a múltban elszalasztott ifjúkori örömmel, szerelemmel. Az élet lehetôségei beszűkültek: a költô megelégszik a feleség és a család zártabb világával, s úgy látja, ez elégséges lehet még az élet elviseléséhez. (Balogh László elemzése alapján is - Az ihlet perce. Tankönyvkiadó, Bp., 1980.)
A lejtôn (1857) című elégiájából hiányzik a vigasztaló, feloldó befejezés: egységes hangnemű, szigorúan szerkesztett remekmű ez.
A vershelyzet, az ihlet forrása: a múlton csendesen tűnôdô, merengô lelkiállapot. A költeményt indító kép - az este "hollószárnya" - nem csupán napszakot jelöl, hanem - ismerve Arany ekkori (nagykôrösi) rezignált hangulatát - az élet estéjét, alkonyát is. A lefelé ívelô térbeli mozgással párhuzamosan "ereszkedik" a lélek árnya is, visszaszáll a múltba a borongó emlékezet.
A jelenbôl - messzirôl - visszatekintve a múlt derültnek, zöldellônek látszik, bár ezek a "boldog évek" is telve voltak sóhajjal, panasszal. Mégis: a komor, panaszos múlt hordozott olyan értékeket, amelyek mindenestül hiányoznak a jelenbôl. A jajjal és szenvedésekkel teli múltban még léteztek lehetôségek a bajokat feloldó jövô számára, még élt a boldogabb "jövôn csüggô" hit. - A jövô jelenné lett a múló idô során, s a reménykedô hit helyébe a "néma kétség", a reménytelen kilátástalanság lépett. Ebbôl a tragikus létállapotból következik - a metaforikus címmel összefüggôen - a záró strófa képeibe burkolt létértelmezés. Az élet útja már nem "magasba" tör, hanem lefelé vezet a lejtôn, a halál felé. A sors kiismerhetetlen, láthatatlan veszélyeket rejt: a lét sötét vize örökös fenyegetést, ismeretlen csapdákat tartogat az ember számára. Ez indokolja a megfontolt óvatosságot, a sorsba való beletörôdést, az élet kockázatának sztoikus elviselését.
Elsô nagy lírai korszakát, az 50-es éveket lezáró nagy műve Az örök zsidó (1860). A Szépirodalmi Figyelôben jelent meg 1860 novemberében. (A mondabeli "bolygó zsidó" a Krisztus-legenda szerint szidalmazta és bántalmazta a Golgotára menô Jézust, aki ezért örök vándorlásra ítélte.)
A vers a lírai elégia és az epikus ballada ötvözete, balladás hangú drámai monológnak is szokták mondani. Az író egy költött személy álarca mögé bújva szólaltatja meg kétségeit, kínzó gondolatait: van-e értelme, célja az emberi létnek, az örökös rohanásnak, a folytonos újrakezdésnek?
A belsô feszültséget az otthonra találás óhaja, a pihenni vágyás és a megállást, megpihenést lehetetlenné tevô hajszoltság, a "Tovább! tovább!" mennydörgô átka teremti meg. A legelsô szó a versben a "pihenni", s ez a remény jelenik meg az utolsó strófában is ("majd megpihen"), de ennek ellenében ott harsog a refrén újra meg újra felhangzó kényszerítô parancsa. Arany "a tehetség zsarnoki uralmát, a kielégületlen törekvést a művészetben a beteljesületlen életszomj sóvárgásával egybeolvasztva a hajszoltság és az áldozat élményévé" fokozza. îgy lesz ez a vers s a mitikus szimbólum "a művész önszemléletének és életérzésének páratlan művészi, dokumentum érvényű kifejezôjévé" (Barta János).
Az egész költeményben a megszólaló mitizált alak keserű élményeibôl fakadó panaszáradata hangzik. Fenyegetett a térben is (1-2.), az idôben is (3.): megállnia lehetetlen, mert a fenti "kolosszi lég" összezúzná, a lenti föld összeroppanna alatta; riasztja a jelen és a jövô, gyűlöli a mát s holnapot. Nincs pihenôhelye, otthona a világmindenségben, s körülötte minden önmaga ellentétébe csap át, minden csak megtévesztô látszat (4-5.): az étel nem enyhíti éhségét, az ital nem oltja szomját, az álom nem hoz nyugalmat stb. Az egyén teljes elidegenedését, elmagányosodását szólaltatják meg a következô strófák (6-7.). A metaforákban az új, nagyvárosi életérzés jelenik meg: az egyes ember atomizálódása a számára ismeretlen tömegben, a hagyományos emberi kapcsolatok szétfoszlása.
Ebbôl a negatív léthelyzetbôl fakad a filozófiai eszmefuttatás (8-10.): a természetben mindennek megvan a maga célja, végsô rendeltetése, nyugalma (üstökös, nyíl, eldobott kô, pusztai folyam, vihar, ágról szakadt levél, ördögszekér = egy gyomnövény széltôl kergetett kórója), csak az emberi lét céltalan, értelmetlen. (Pontosan ugyanerrôl töpreng Csongor is, mikor másodszor lép fel a hármas útra, s hasonló példákat sorol fel.)
A befejezés (11.) kesernyésen ironikus. Az örök zsidó űzött-hajszolt alakja azonosul a versben megszólaló személy örökké dobogó, zaklatott szívével; s ez egyszer, elôbb-utóbb majd csak megpihen, de ez a véget, a halált jelenti. Lezáratlan a vers: nincs felelet arra, hogy ez a vég, a halál adhat-e egyáltalán értelmet a létnek. - Keresztury Dezsô a vers refrénjével kapcsolatban jegyzi meg: "Azt hiszem, nem túloz, aki ebben a hangban is annak a visszacsüggedve, elnyomva is mindig újra feltörô hivatásérzetnek óvó-sürgetô megszólalását hallja, amelyet a költô annyiszor hasonlított valamilyen 'Dejanira-palást'-hoz, 'Nessus véré'-hez." (Keresztury Dezsô: i. m. 307. 1.)
Nagykôrösi balladák
A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnôtt az érdeklôdés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ôsi népköltészeti műfaj. Német nyelvterületen fôleg a dán és a skót népballadák szolgáltak mintául.
A romantikus ballada epikus műfaj (s nem műforma, mint a középkori), de a három műnem határán helyezkedik el. Cselekménye sűrített, a történet elbeszélésmódja szaggatott, s az események nagy része drámai párbeszédekbôl vagy lírai monológokból áll össze; rendszerint tragikus témát dolgoz fel, de léteznek víg balladák is (pl. Pázmán lovag; 1856) és olyanok, amelyek megoldása nem tragikus kimenetelű (pl. Mátyás anyja; 1854; Szibinyáni Jank, 1855). Greguss Ćgost - 1825-1882 - meghatározása szerint "a ballada tragédia dalban elbeszélve".
A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre; a skót és a székely népballadákat tekintette mintaként. 1853-tól kezdte írni ôket Nagykôrösön. Mikor nagy epikus tervei "félbe-szerbe" maradtak, a költô - átmenetileg - ebben a kisepikai műfajban találta meg leginkább a magához illô szerepet. A balladák legjobban szerkesztett költeményei.
A nemzet ügyét kívánta szolgálni velük: a nemzeti öntudatot, a nemzet erkölcsi erejét, a jövôbe vetett hitet szerette volna ébren tartani és fokozni, a nemzeti egységet erôsíteni. Történelmi balladái ugyanis nagyrészt allegorikus jelentésűek. Bár tárgyukat rendszerint a nemzeti múlt nehéz korszakaiból merítik (az Anjouk, a Hunyadiak korából, a török hódoltság idejébôl), rejtett jelentésükkel a jelenhez szólnak. - Ritkábban népéleti témát is választ magának (pl. Ćgnes asszony).
Arany balladáiban egyedi-egyéni jellemeket, sorsokat ábrázol, s különös gondot fordít a lélektani indokoltságra. Több versében a bűn és bűnhôdés problematikáját állítja középpontba. Ezek a balladák arról szólnak, hogyan viszi hôsüket ôrületbe a bűntudat, miképpen roppannak össze a lelkiismeret súlya alatt, s hogy ez a büntetés kegyetlenebb a földi bíráskodás minden ítéleténél.
Ilyen, ún. lélektani ballada az Ćgnes asszony (1853). Az elsô négy strófában - a "balladai homálynak" megfelelôen - még csak sejthetô valamiféle bűn, de csupán szórványos utalások történnek erre (a véres lepedô, a hajdú megjelenése). Pontosan az sem igen derül ki, hogy a kíváncsiskodó kérdésekre adott válaszok megtévesztô félrevezetések-e, vagy pedig a késôbb megerôsödô beteges rögeszme elôjelei (valószínűleg az elôbbirôl van szó a 2-3. s az utóbbiról a 4. versszakban).
A következô terjedelmes szerkezeti egységben (5-19.) a színhely a börtön és a bíróság helyisége, az események azonban a lélekben peregnek. Arany finom eszközökkel, apró jegyek megfigyelésével festi a megôrülés belsô folyamatát: az ôrülettôl való riadalmat, ennek gondos takargatását, majd a kezdeti kényszerképzetnek a teljes tébolyig való kibontakozását. A részletezô elbeszélést hosszabb párbeszédek szakítják meg. Ćgnes asszony bűne - szeretôjével együtt megölte férjét - csak ezekben a dialógusokban világosodik meg.
A 20. strófától kezdve a ballada visszatér a vers indításához, s hosszú évek történetét sűríti néhány versszakba. Az idô megállíthatatlan múlását néhány motívum jelzi csupán: a ronggyá foszlott lepedô, a szöghaj (sötétbarna színű) ôszbe fordulása, a finom arcon szanaszét megjelenô ráncok. (A 15. versszak metaforái szólnak arról, hogy Ćgnes asszony milyen vonzóan szép fiatal menyecske lehetett.)
A refrén vagy az elbeszélô, vagy a hallgatóság érzelmi reagálását foglalja magában - a riadt megdöbbenéstôl a felháborodáson és a részvéten át a szánalomig. A strófáknak ez a vissza-visszatérô utolsó sora ritmikailag is elkülönül a megelôzô négy sortól. Ezek ütemhangsúlyos felezô nyolcasok félrímekkel, míg a refrén choriambusokkal gyorsított idômértékes ritmusú rímtelen sor, de felfogható anapesztusi sorfajnak is, az elején spondeussal:
"Oh! irgalom atyja, ne hagyj el."
A bűntudat, a lelkiismeret-furdalás súlya roppantja össze, kergeti tébolyba A walesi bárdok véreskezű, népelnyomó Edward királyát is, aki a maga zsarnoki tetteiért még elismerést és dicsôítést vár a legyôzöttektôl. - Śj motívum a lelki folyamatok ábrázolása mellett a költôk, a walesi bárdok példaértékű, bátor helytállása. Az ötszáz vértanúvá lett énekes közül "egy se bírta mondani, / Hogy: éljen Eduárd", egy sem lett hazaáruló renegát. - Ennek a költeménynek a versformája az ún. skót balladaforma (azonos a Szózat strófaszerkezetével). - Ehhez a balladához az a nemzeti legendává kerekedett történet fűzôdik, hogy a költôt felkérték fényes díj ígéretével: írjon üdvözlô ódát az 1857-ben Magyarországra látogató uralkodópár tiszteletére; ô elutasította a felkérést, s helyette megírta A walesi bárdokat. A balladát valóban elkezdte 1857-ben, de a fennmaradt kézirat tüzetes vizsgálata alapján csak évekkel késôbb készülhetett el. Nyomtatásban elôször 1863-ban jelent meg a Koszorú című folyóiratban, még ekkor is "ó-angol balladá"-nak álcázva.
A fenti két költemény egyszólamú ballada: az események idôrendi egymásutániságban egy cselekményszálon bontakoznak ki. Szerkezeti szempontból vannak bonyolultabb, ún. többszólamú vagy más elnevezéssel: párhuzamos szerkesztésű (szerkezetű) balladái is Aranynak. Ilyen pl. az V. László (1853). Különbözô, de egyidejű cselekményszálak fonódnak itt egymásba: a vihar kitörése, elcsitulása és fenyegetô közeledése; a hallucinációi elôl menekülô király távozása Budáról; a Hunyadi-párti rabok szökése. - E ballada végsora is - "De visszajô a rab...!" - biztatást, reményt kíván nyújtani a fásultságba süllyedt, megfélemlített nemzetnek.
Szintén többszólamú költemény a Szondi két apródja (1856. június), "a hűség és a hôsiesség balladája" - ahogy Gyulai Pál nevezte. Ebben nem a bűn és a bűnhôdés kérdéskörét boncolgatja Arany, hanem a hôsi helytállás nagyszerűségét mutatja fel a fegyveres harcban (Szondi), s a bukásban a költôk (apródok) erkölcsi felelôsségét, a hazához való rendületlen hűségét. Az apródok ugyanis itt nem a várkapitányt kísérô, fegyverhordozó ifjú katonák, hanem költôk, 16. századi lantosok, akik a kor ízlése és szokása szerint históriás énekeket szereznek, énekelnek.
Maga a versforma, mint a költemény egésze is, zaklatott menetű, nyugtalanítóan váltakozó ritmusú, és az egyes sorok eltérô szótagszámúak (11, 12, 11, 10). Ezt az izgatottságot azzal a metrikai módszerrel állítja elô Arany, hogy strófánként az elsô három anapesztusi sor közepén egy csonka lábat elhelyezve éles cezúrát (sormetszetet) alkot, s így ezek a sorok mintegy kettétörnek; a negyedik verssornak az anapesztusok rohanó iramot diktálnak (ezt csak néha lassítja egy-egy spondeus):
"Felhôbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja."
Az elsô két strófa a három, jelképes erejű színhely leírása. Az elsô kettô fent, a magasban helyezkedik el. A bérc tetején a rommá lôtt vár a hôsi harc színtere, a hazaszeretet, az önfeláldozás jelképe. A szemközti hegyormon domborul Szondi György sírja, s ott térdelnek apródjai. Az egyik helyszín a véres harc, az "ádáz tusa" komor tragikumát árasztja, a másik - a hármas jelzôhalmozással ("nyájas, szép, zöld") - az immár megdicsôült hôs felmagasztalásának nyugalmát, túlvilági békéjét sugározza. - A harmadik helyszín lent, "a völgyben alant" a gyôztesek alantas diadalmámorát szimbolizálja.
E két leíró strófa után végig drámai "párbeszéd" hangzik a balladában.
A 3-4. versszakban Ali és szolgája a dialógus két szereplôje. A gyôztes fôvezér azt kívánja, hogy a két énekes apród az ô diadalát zengje (ugyanúgy, ahogy Edward király szerette volna). Feltűnô és bántó ellentét alakul ki az idegen hódító, a kegyetlen zsarnok véres tette és negédes, finomkodó beszédmodora között, s ez még ellenszenvesebbé teszi. Csupa kellemkedô, fennkölt szóvirágokból áll Ali kérdése, s Arany ennek a stílusnak keleti ékességét még török szavak felhasználásával is hitelesíti (bülbül, huri - a szolga beszédében: gyaur, kaftán, serbet, sörbet).
A továbbiakban a páratlan strófák az apródok énekét, a párosak a török küldött beszédét tartalmazzák: a kétféle szöveg tehát párhuzamosan halad egymás mellett, egymásba fonódva, egy idôben - ettôl kezdve többszólamú a ballada.
Az apródok lantot pengetve históriás éneket mondanak a múltról: Szondi állhatatosságáról és hôsi haláláról. De mi csak "közben" kapcsolódhatunk be daluk meghallgatásába. Az 5. szakasz elején a három pont és a két kötôszó azt mutatja, hogy folytatódik a történet elbeszélése, nem most és ezzel kezdôdik. Énekük a megilletôdött, de tárgyilagos elbeszéléstôl ível az egyre szenvedélyesebb hangig, a himnikusan szárnyaló pátoszig. Dalukban fokozatosan megnô a különbözô stilisztikai eszközök és képek száma: pl. ismétlés és felkiáltás ("Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedül!"), azonos alakú szavak alkalmazása ("Mint hulla a hulla!), belsô rím ("ž álla halála vérmosta fokán"), régies szavak és igealakok (álgyú, marha, dalnok, ezerek, vítt, ragyog vala, lôn).
A török küldött az énekesekkel szemben a jelenrôl beszél, s kezdetben a jövô nagy lehelôségeivel hitegeti ôket. Hízelgô csábítgatása mindent felkínál, "mit csak terem a nagy szultán birodalma", csak legyenek renegátok, hazaárulók, álljanak a megszálló idegen hatalom oldalára és szolgálatába. Eleinte keletiesen színes stílus jellemzi kecsegtetô ajánlatait (pl. "Immár födi vállát bíbor szinű kaftán"), majd burkolt fenyegetés lappang beszédében. A közeledô éjszaka rideg szelében ott sziszeg ellenségesen a még leplezett ijesztgetés: "Idekinn hideg éj sziszeg aztán!" A török lassanként kifogy érveibôl, egyre határozatlanabbá lesz, sôt egy pillanatra az apródok lelkes énekének hatása alá kerül maga is, s ez a hűséges költôk erkölcsi diadala. "Rusztem maga volt ô!" - kiált fel önfeledten, s elkezdi dicsérni Szondi hôsiességét, de aztán megijed ettôl, s végül durva, leplezetlen fenyegetésbe csap át. Beszéde a prózai közönségességig laposodik erkölcsi vereségének zavarában.
Az apródok nem figyelnek a török csábításaira, nem jön létre közöttük valódi párbeszéd (párhuzamos monológok hangzanak el valójában), énekük egyes szakaszai mégis felfoghatók közvetett válaszoknak. Ezek elutasítanak mindenfajta együttműködést az idegen hódítókkal, végül pedig életük kockáztatásával is megátkozzák Szondi gyilkosát. - Két különbözô erkölcsi világ, két egymásnak ellentmondó lelkület és értékrend áll egymással szemben. Jellemzô pl. a legyôzött maroknyi magyar sereg kemény harci erényeivel ellentétben a keleties elpuhultság érzéki örömeinek felkínálása: "Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs... jó illatu fűszer, és drága kenôcs..." (pálma = datolya vagy banán) - E két világ között nem létezhet semmiféle érintkezés, dialógus.
Őszikék
Még 1856 ôszén kapott Arany János Gyulai Páltól egy kulccsal zárható "kapcsos könyvet" (ún. emlékkönyvet). 1877 nyarán "ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget legnéptelenebb útain, s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet perce... A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta senkinek, még anyámnak és nekem sem" - így emlékezett vissza az žszikék születésére fia, Arany László. (Az ôszike egy kikirics-faj, mely késô ôsszel virágzik.)
A költô csak a maga kedvére dalolgatott, verseit nem szánta a nyilvánosság elé. Ez a szándéka nem valósulhatott meg teljesen. "Miután Gyulai egy költeményt kicsikart tôle, csakhamar zaklatták mások is, s ily módon a kapcsos könyvbôl napvilágra jutott tizenöt költemény" (Arany László), a többi (37) csak halála után jelent meg.
Arany nem ok nélkül húzódozott a nyilvánosságtól: mások ezek a költemények, mint amilyeneket a kor szélesebb körű irodalmi közvéleménye várt tôle. Nem csatlakoznak ezek semmiféle irodalompolitikai programhoz, irányzathoz. Szerzôjük nem kívánja vállalni bennük a "nemzeti költô" szerepét, azt a szerepet, amelyet eddig is mintegy reá kényszerítettek. Csupán az "ihlet percét" megragadva akarja formába önteni azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kivált a lélekbôl. Szorosabb értelemben vett "politikai", "hazafias" vers csak egy akad közöttük, A régi panasz, de ez is a jelen társadalmi "rohadásától" való elfordulás mélységesen kiábrándult megnyilatkozása. "Az žszikéket az teszi oly múlhatatlanul modernné, hogy bennük egy nagy lélek sebzettsége és összetettsége önmagának nyilatkozik meg kivételes ôszinteséggel és művészi erôvel. Másként, mint az ötvenes évek elején." (Keresztury Dezsô: i.m. 548. 1.) - Műfajai a régiek, a kipróbáltak (balladák, életképek, elegico-ódák, dalok stb.), de az igazán új az elrejtôzés által lehetôvé tett ôszinteség és szabadság. Bátrabban fordul belsô világába, emlékeihez, szorongásaihoz.
Az egész verscikluson végig ott érezhetô az elhibázott élet, az elmulasztott lét s az elmúlás, a búcsúvétel tragikus sejtelme. Mégsem szabad az žszikéket csak egy lemondó öregember (60 éves ekkor!) hattyúdalának tekinteni, ez a ciklus ugyanakkor egy magát és költészetét megújító lángelme remeklése is, ahogy 12 év néma hallgatása után újra kivirul.
Az žszikék legtöbbet emlegetett, talán legjellemzôbb alkotása az Epilogus (1877. július 6.). Arany ugyan megírásakor "végszó"-nak szánta, mégsem az, gazdag termés következett még utána. Ennyi személyes, sôt titkolt érzés és mondanivaló ilyen közvetlenül még soha nem szólalt meg költészetében, ezután is csak nagyon ritkán.
Induljunk ki a versformából! A páros rímű felezô nyolcasok, melyek a hagyományos dalforma megszokott sorfajai, szelíd, könnyed, dalolható érzelmeket ígérnek. A strófák harmadik sora azonban csupán egyetlen ütem, fél sor, félben maradt sor, s ez minduntalan megtöri a dallamot: megrendültséget, érzelmi feszültséget visz a vers hangzásvilágába, s arról vall: nem könnyed, fesztelen érzelmek uralkodnak majd a költeményben.
A vers szerkezeti tagolódását egyértelműen kijelöli a költô "Az életet már megjártam" nyitó sor (egy ízben egy szóval módosított) megismétlésével: a 15 szakaszból álló alkotás három, arányos (5-5 strófás) egységbôl áll. Ez a három szerkezeti egység három különbözô idôsíkban helyezkedik el.
Az elsô öt versszak (1-5.) ideje a múlt. A már idézett kezdô sor - a maga múlt idejével - a végleges befejezettséget, az élet lezárultságát hangsúlyozó elégikus sóhaj. Hatásos hangütés is egyben: metaforikus tartalmánál fogva kiindulópontja a további, egymáshoz kapcsolódó képeknek. Az élet leélése azonosul az élet-országúton való haladással, melynek vége, úticélja a halál. Sokan haladnak ezen az úton - gyalog, hintón, omnibuszon; nem sokat törôdnek egymással, lenézi, olykor bántja az egyik a másikat; a hintón robogók nem veszik észre azokat a kis virágokat, amelyek az útszélre sodort gyalogosok vigaszai. - Erre az elsô részre látszólag a humorba bújtatott derű, az önironikus mosoly, a kiegyensúlyozottság, a hetyke, önérzetes fölény ("Nem törôdtem bennülôvel...") és a bajokon, csapásokon felülemelkedô sztoikus bölcsesség jellemzô ("Félre álltam, letöröltem" - "Hiszen az útfélen itt-ott..."). De az erôs képgazdagság, a többszörösen áttételes képsor azt sugallja, hogy az idillinek tűnô felszín mögött egyelôre titkolt megrendültségek, visszafojtott indulatok és keserűségek húzódnak meg (az útszélre sodró szegénység, sértések, megalázások szó nélküli tűrése; keserű belenyugvás a kudarcba; ámító önvigasztalás stb.). - A játékos ismétlések (megjártam - jártam; gyalog jártam - gyalog bizon), a köznyelvi, társalgási fordulatok (bizon, legfölebb, egy a lelkem), a modern nagyvárosi élet sajátos szavai (omnibusz, lócsiszár) s a különös szókapcsolatok és metonímiák (kevély fogat, fényes tengely, cifra bak) is hozzájárulnak ahhoz, hogy olyan többértelmű - derűs is, megrendült is - ez a szerkezeti egység.
A második rész (6-10.) idôsíkja a múlthoz kötött jelen. A 6. versszaktól kezdve hangváltás történik: az eddigi derűs felszínt izgatott, elégedetlen kifakadás, közvetlen, áttétel nélküli megnyilatkozás töri szét. A költô (a versben megszólaló) az élettôl nem kapta meg azt, amit várt. Része volt címben, hírnévben, elismerésben, holott épp ilyesmikre nem vágyott. S pont a hírnév és az elismerés, a "pályabér" váltja ki belôle az "örök kétely" mardosását, a lelkiismeret-furdalást, mely "égetô, mint Nessus vére". A roppant szerénység feltárulása, az önmagában és tehetségében való örökös kételkedés - eddig titkolt - megvallása hívja elô ebben a részben az egyetlen metaforát ("titkos métely") s az egyetlen hasonlatot ("pályám bére égetô, mint Nessus vére"). Az a kétely gyötri, hogy műveivel megérdemelte-e az elismerést, s az az önvád, hogy (epikus) alkotásait nem fejezte be, "félbe-szerbe" maradtak.
A harmadik szerkezeti egységhez (11-15.) fűzôdô idôsík a múltban megálmodott, de meg nem valósult jövô. A panasz hangja ezúttal is leplezetlen, itt is kevés a költôi kép (kivétel az utolsó szakasz), bár mind az öt strófát átszövi valami rejtett többértelműség. A független nyugalom, a csöndes fészek falun (Nagyszalontán), a munkás, vidám öregség eddig csak ábrándos vágyálmok maradtak. A tragikus élet iróniája, hogy mindezeket csak akkor kaphatta meg, amikor már nem tud velük mit kezdeni a halál közelében. A kétségbeesett, remény nélküli lemondás szétfeszíti az utolsó strófa formáját: a versszak ötsorossá bôvül. A toldaléksort - "Bár kalitja már kinyitva" - több poétikai eszközzel emeli ki a többiek közül: a többi sorral nem rímel; a két ütem (egy magánhangzó kivételével) hibátlan mozaik-rímpárt alkot, s alliteráció is ("k" hangok) található benne. Mindehhez hozzájárul a nagyerejű metafora: az ország legünnepeltebb költôje a "rab madár" képével fejezi ki saját léthelyzetét. (Molnár János elemzésének felhasználásával - i. m.)
A Mindvégig (1877. július 24.) olyasfajta önmegszólító vers, mint Vörösmarty Mihály A vén cigánya. Ez is felszólítás az alkotásra, az alkotás vállalására minden körülmények között, "mindvégig".
Az elsô sorok szándékoltan utalnak vissza egy korábbi vers címére és lemondó kiábrándultságára. Az 1850-es Letészem a lantot az alkotás feleslegességét és céltalanságát hangsúlyozza, a Mindvégig parancsa éppen ellenkezôleg a mindhalálig való munka, írás kötelességét emeli ki. Ott a költészet abbahagyását a költô személyes meghasonlottságán túl a nemzeti tragédia indokolta, itt a versíráshoz való ragaszkodásnak már nincs közösségi érdeke: célja csupán az egyén, a halál fenyegetésében élô ember vigasza. Lényegesen megváltozott tehát a költô és a költészet szerepe.
Arany János a vers írásakor - mai fogalmaink szerint - még nem olyan öreg, hogy a halál közelségének rettegésében kelljen élnie, súlyos betegségei azonban igazolják az elmúlás állandó jelenlétének tudatát. Arany László írta utolsó éveirôl: "Teste, úgy szólva, össze volt törve; gyötrô mell-baja néha órákon át nem hagyott neki csak néhány percnyi megnyugvást, néhány szabad lélekzetvételt sem; megnehezült hallása miatt minden társalgás terhessé vált reá nézve...; s utoljára még szemei is (1877 óta) annyira megromlottak, hogy minden olvasással végképp fel kellett hagynia."
Ezek a körülmények érthetôvé teszik a költemény kezdetének felindultságát, melyet poétikailag a zaklatott ismétlés és a choriambusok nyugtalanító ritmusa fejezi ki:
"A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez"
A következô három strófában (2-4.) - kissé önironikusan és vigaszképpen - egyfajta sorsfilozófia bontakozik ki: tudomásul kell venni a természet és az élet örök rendjét, felül kell emelkedni a sors csapásain; nem érdemes visszasírni, ami elmúlt, hanem bölcsen ki kell használni "azt, ami maradt"; "hisz szép ez az élet fogytig": a lét a maga fájdalmaival együtt is szebb, értékesebb a nemlétnél. Megmosolyogtató önirónia van abban, hogy a súlyosan beteg költô lemond a bor és a szerelem megverselésérôl, bordalokat, szerelmi verseket ugyanis sohasem írt.
"Légy te vidorabb" - szólítja fel önmagát, s ez átvezet az új költôi törekvések felismeréséhez, "megsejtéséhez" (5-6.). A líra "hangköre más" lett: a kinti világgal szemben (a nemzet, a haza ügye) a vers témájaként megjelenik a költô benti, szubjektív világa is. Ezt lehet és kell versbe emelni, az új eszme, értelem pezsdüléseit kell megragadni.
Ennek a befelé forduló, a lélekben zajló történésekre figyelô költészetnek nem létfeltéte a közönség megléte (mint a Letészem a lantot írása idején). îró és közönség viszonyának megbomlásáról panaszkodik az utolsó strófa (7.), de a hallgatóság hiánya nem lehet ok és jog a némaságra. - A költészet visszhangtalansága egyébként nem újszerű téma Arany művészetében. A Csaba királyfi (1853) töredékei elé írt Elôhangban így hangzik a költôi parancs: "Ha késôn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!"
Költô és költészet tragikus elmagányosodása a témája a Naturam furca expellas... című szonettnek is (1877. július 9.). A rím egy akkoriban közismert latin közmondás része (minden latin nyelvtankönyvben szerepelt példaként.) Az eredeti így hangzik: "Naturam furca expellas, tamen usque recurret" (naturam furká expellász, tamen uszkve rekurret); jelentése: "śzd ki bár a természetet vasvillával, mégis mindig vissza fog térni". Azaz a természet, az emberi természet sem változtatható meg, a ránk mért sorsot el kell fogadni.
A versben alapvetô emberi magatartások, létélmények feszülnek egymásnak. Az elsô 12 sor egy gyermekkori emlék felidézése: a tökharanggal való játék meghatódó, mosolygós elbeszélése. (A költô le is rajzolta, mi volt az a tökharang.) Hangot ugyan nem adott, de harangozni lehetett vele, "vígan működék", s csinált "komociót" (mozgást, lendítést, "hintázást").
Az utolsó két sor hatására "valami egészen különös villódzás indul meg a vers két képe: a tökharangot kongató kisfiú és a verseit kongató költô képe között". A két kép körvonalaiban pontosan egymásra illik, minden mozzanatnak megvan itt is, ott is a maga megfelelôje; de "minden mozzanat mást: pontosan önnön groteszk ellentétét sugározza a két szemben álló képben. Az, hogy a harang hangtalan, az a gyerekkori képben csak mulatságos; az öregkori képben viszont már: fájdalmas. Amott csak azt jelenti, hogy nincs hangja - itt azt is, hogy nem hallja senki. Ott, a tökharang, a gyerekkor kedvesen hiú vágyainak-terveinek - itt a hiábavalóságnak és a magánynak a szimbóluma. Ott, a vágynak még van jövôje: »majd ha nagy leszek, Valódi harangot veszek« - itt már nincs, mert a valódi harang, a vers is néma. Ott, az »egész nap kongatás« a boldog s vágyott beteljesülést jelenti - itt a néma versek »untalan« kongatása már görcsös kényszer, céltalan robot. S ha a »máskép vígan működék« tréfa volt ott s akkor - most, amikor a megöregedett költô néma s visszhangtalan költészetérôl s hiábavaló életérôl mondja azt, hogy »De máskép vígan működék« - akkor ez keserű s tragikus önirónia." (Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig. Magvetô, Bp. 1969. 70. 1.)
Az žszikék balladáiból is hiányzik mindenfajta allegorikus indíték, történelmi-politikai áthallás. Költôjük - csak művészi célokat követve - fôleg régi és népi babonás hiedelmeket elevenít fel bennük, ugyanakkor folytatja korábbi témáját is, a bűn és bűnhôdés kérdéskörét.
Tengeri-hántás (1877. július 15.) című költeményének szereplôi a szokástörvényt megsértve halállal, illetve tébollyal tetézett öngyilkossággal bűnhôdnek: Tuba Ferkó elhagyta megesett szeretôjét, Dalos Esztit; mikor Ferkó a leány öngyilkossága után visszatér falujába, a lelkifurdalás beteggé, holdkórossá teszi, s a templom tornyára felmászva lezuhan.
Ez a ballada is a többszólamú szerkesztés remeklése. Az elsô és az utolsó versszak kerettörténetének elbeszélésébe egy másik elbeszélés iktatódik. Ezt a tengerihántás (kukoricafosztás) egyik - feltehetôen idôsebb - résztvevôje meséli a fiatalok okulására. A cselekményt elôadó strófák utolsó elôtti, rímtelen, gondolatjelekkel is elkülönített sora meg-megszakítja a mesemondás folyamatát: egy-egy kiszólás, figyelmeztetés hordozójává lesz. Az öreg (a mesélô) vagy valaki más rászól a fiatalokra, vagy felfigyel valami külsô jelenségre, amely mindig szimbolikus kapcsolatba hozható a mesével. Tuba Ferkó és Dalos Eszti múltbeli szomorú történetébe a kiszólásokon keresztül ékelôdnek be a jelenre vonatkozó utalások, az utolsó, a keretversszakban viszont a múlt következménye válik jelenné: a mesét hallgató fiatal legények, leányok dideregve figyelik a fölöttük repülô halott szerelmesek kísérteties muzsikálását.
A Vörös Rébék (1877. szeptember 26.) falusi története is a reális valóságot keveri babonás elemekkel, naiv látomásokkal. Vörös Rébék (Rebeka) hol mint varjú, hol mint vén boszorkány, kerítôasszony jelenik meg, aki házasságtörésre csábít egy szép menyecskét, "a Sinkóék cifra lányát, a Terát". (A "cifra" szó jelentése itt: "könnyű erkölcsű", "könnyelmű", "kacér".) Az asszony hűtlensége kettôs gyilkosságba kergeti a férjet, Pörge Danit, akit végül elér a törvény büntetése. - A címszereplô démoni alakváltozásai, az epikus és párbeszédes részek sejtetô elhallgatásai virtuóz bonyolultságot adnak a balladának. Fokozza ezt a bonyolult összetettséget a refrén, a sátánűzô "Hess, madár!", melyet legtöbbször az elbeszélô, néha a történet valamelyik szereplôje kiált el. Lehetséges, hogy olykor a hallgatóság riadalmát közvetíti a refrén. Az utolsó strófában jelenné válik az indító szakasz múlt ideje. A vers szimbolikája értelmében tehát az ártó Gonosz halhatatlan, nem lehet elpusztítani: hatalma idôtlen, "vég ne'kül" itt van közöttünk. A védekezés ellene eléggé reménytelen.
Legnépszerűbb, legtöbbet szavalt balladája a Tetemre hívás (1877. október 27.). Alapja egy középkori istenítélet: az a hit, hogy a halott sebe újra vérezni kezd gyilkosának jelenlétében. A halva talált Bárczi Benô apja mindenkit megidéz fia holttestéhez, de a bűnös az, akire a legkevésbé eshetett a gyanú: ifjú menyasszonya, Kund Abigél. A könnyelmű, kacér enyelgés tragédiához vezetett, a büntetés itt is a megtébolyodás.
A szerzô életének és munkásságának ismertetése, valamint
kiemelt műveinek bemutatása és elemzése után számitógépes
feldolgozásban olvassuk el rövidebb irásait és a nagyobb
terjedelmű művek részleteit.Szakitsunk idôt arra, hogy a szerzô
minél több művét elolvassuk, illetve nagyobb műveinek a Magyar
rádió Hangarchivuma közreműködésével hallgassuk meg a művek
rádiószinhházi, illetve egyes müvek rádióváltozatait!
ós kmműverseinek aázaia mműa mműlintéôhoigyhogya szerzô
ADY ENDRE (1877 - 1919)
1877. november 22-én született a Szilágy megyei Érdmindszenten. Apja, Ady Lőrinc, földön gazdálkodó "hétszilvafás" nemes. Anyja Pásztor Mária.
Nagykárolyban a katolikus piarista gimnáziumban kezdte tanulmányait. A négy felső osztályt Zilahon, a kálvinista gimnáziumban járta. Jól tanult. Szülei jogásznak szánták, de újságíró lett. Első kötete Debrecenben jelent meg Versek címmel (1899).
1900 elején Nagyváradra került újságírónak, itt 1903 őszéig maradt. Harcos cikkeire mindenki felfigyelt. Második kötete, a Még egyszer is itt jelent meg 1903-ban. Ezen a nyáron ismerkedett meg Nagyváradon Diósi Ödönné Brüll Adéllal, egy párizsi kereskedő feleségével. Szenvedélyes szerelemmel ajándékozta meg, ő nyitott számára utat Párizsba is.
1904 elején ment először Párizsba, s egy évet töltött ott. Ezután még hétszer jut el a francia fővárosba 1911-ig. Párizsi élményei meghatározták világnézeti-emberi fejlődését.
1906-ban jelent meg az első "igazi" Ady-kötet, az Új versek, s ettől kezdve 1914-ig évenként (egy év kivételével) láttak napvilágot verseskötetei. Ady is bohém, éjszakai művészéletet élt. Otthona nem volt, szállodákban lakott.
Egészségét hamar megtámadta a gyógyíthatatlan betegség, a szifilisz, amely tömegbetegség volt ekkor.
Az utolsó versgyűjtemény 1918-ban jelent meg A halottak élén címmel. Posztumusz kötete, Az utolsó hajók, csak 1923-ban hagyta el a sajtót.
1911 őszén kapta az első levelet egy svájci intézeti kislánytól, Boncza Bertától, Csinszkától. 1915 márciusában vette feleségül. A háború idején hosszabb időt töltött Csucsán, a Boncza család kastélyában. Fizikailag teljesen leromlott állapotban érte meg az őszirózsás forradalmat. 1919. január 27-én halt meg Budapesten.
A XX. SZÁZAD KÖLTŐJE
A kezdő lírikus még a századvégi költészet talaján indult el, de később elsajátította a modern, polgári, nagyvárosi lírának jellemzőit. Felszabadítóan hatottak rá Baudelaire, Verlaine, Rimbaud versei. A valósághoz való erőteljes kötődése folytán meglehetősen átalakult művészete: az ún. modernizmus nem a menekülésnek, a valóságtól való elzárkózásnak, hanem éppen a valósággal való szembeszegülésnek lett az eszköze - mint általában a kelet-európai költészetben.
1906 februárjában jelent meg Ady első feltűnést keltő verseskötete, az Új versek. Ezekben talált önmagára, ezzel kezdődik a sajátos világképének kibontakozása, mely első ízben fejezte ki a XX. századi ember problémáit. Ady költészete a legegyetemesebb, a legellentmondásosabb. Ez az ellentmondás nem következetlenség, hanem az ember belső küzdelmeiből, lelki vívódásaiból fakadt. Ady az imperializmus korának költője volt. Ő élte át elsőként Magyarországon elsőként mindazt, amit a XX. század, mint választási alternatívát az emberiség elé tárt. De szembenézve a katasztrófák rémével, verseiből nem tűnt el a hit: ott élt a remény is. Ez a XX. századiság költészetének legnagyobb újdonsága és vonzereje: benne századunk gyötrődő, új világot teremtő, gondolkodó emberének sorsa, lelki drámája tükröződött.
"PEREMVIDÉKI" LÁTÁSMÓD
Ady messzebbre látott, mint a kortárs nyugat-európai művészek. A XX. század kibontakozó szellemi életének az a jellegzetessége, hogy megnőtt az ún. peremvidékek szerepe. A világ szépségét ismerő s a fejlődés nyomorát átélő művészek egyszerre látták a magaslatot és mélységet, fokozottabban érthették meg a kort. A XX. századi szellemi fejlődésben számos oltás, az akkori Európa legelmaradottabb országaiból, a cári Oroszországból, az Osztrák-Magyar Monarchiából s Spanyolországból jött. Onnét, ahol érintkezett egymással civilizáció és elmaradottság.
Ez a peremvidéki látásmód, a párizsi egy év tapasztalata, az 1905-ös moszkvai fegyveres felkelés hatása s az 1905-1906-os magyar belpolitikai válság élménye, az elnyomott erők radikalizálódása segítette a költőt önmagára találásában, új típusú költészetének megteremtésében.
A KÜLDETÉSES KÖLTŐ
Az Új versek programadó előhangja a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én ... kezdetű költemény. A Párizsból hazatérő költő forró lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.
Góg és Magóg fia vagyok én ...
Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, a mű egészének tragikus-elszánt kettőssége van. A kijelentő mondatok (1-2., 5-6. sor) szimbólumai szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést, az ősi múlt vállalását s egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova félelmében a hazatalálás, a hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül a messiási küldetéstudat, a bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is.
Góg és Magóg neve többször előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat, népüket Isten el fogja pusztítani. Anonymus a Gesta Hungarorumban a magyarok őseivel azonosította Góg és Magóg népét. Ady egyik cikkében még ki is egészítette ezt: "Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti." Az eredeti bibliai történetre így újabb jelentésréteg halmozódott.
Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal (Kárpátokkal?) körülzárt, az élettől elrekesztett "keleti" magyarsággal azonos, s a lírai alany hangsúlyozza népével való közösségét. Kívülről döngeti a kaput, ezért kíván nyugatról betörni új időknek új dalaival. A jelképek mélyén népe megszabadításának, új kultúrával való megváltásának reménye is ott lappang.
Szembekerül az első két versszakban a "hiába" és a "mégis": a vállalkozás reménytelensége, a szembeszegülés daca. Ellentétben áll a cselekedni vágyó "én" s a cselekvést megakadályozható "ti" is.
Az ellentétek lendítik a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólumok révén még inkább elmélyül. A "ti" tartalma körvonalazódik: a ti a jelen minden haladást gátoló törvényes hatalma.
Ezzel a hatalommal száll szembe a lírai én elszántsága. A negyedik versszakban a "de" után háromszor hangzik fel a "mégis", megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi elhallgattatni magát. A vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan csendül meg az utolsó sorban a remény: mégis győztes, új és magyar lesz.
A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő "új" nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A költő a nemzeti múlt mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. Az "új" szó a korabeli hatalommal vitatkozik, mely hazug. Kulcsszóként négyszer fordul elő a "mégis".
ÚJ VERSDALLAM, ÚJ RITMIKA
Az Ady sorok általában nem kényszeríthetők a hagyományos és szabályos sorfajokba. Sorai legtöbbször "szabálytalan sorok". Ha tiszta, megszokott ritmusú költeményeket ír, akkor annak "mondanivalója" van (pl. a kuruc versekben). Versei többnyire a szimultán ritmust valósítják meg, melyben a hangsúlynak uralkodó szerepe van, de nem zárja ki az időmértékes lüktetést sem.
Művészi eredetiségének bizonyítéka a később keletkezett Hunn, új legenda.
A költemény egy Hatvany-levélre küldött felelet, s egyben Ady önértékelésének kifejezője.
A Magunk szerelme c. kötet (1913) után levél-vita bontakozott ki Hatvany és Ady között. Hatvany (1880 - 1961), aki Ady csodálói közé tartozott, az újabb versekben a "koncentrációt" hiányolta, s példaképként Arany, Goethe műgondját ajánlotta Adynak.
A Hunn, új legendában a példaképek másolását utasította vissza gőggel, s költészetének eredetiségét hangsúlyozta. A jó tanácsokat elvető, a maga értékében nem kételkedő költői öntudat a vers legfőbb mondanivalója.
Költészete mélyen gyökerezik a magyar múltban.
A magyar Ugar (1906)
Ady fejlődésének kezdeti szakaszában messze szakadt a feudális Magyarországtól, ennek szűkkörű provincializmusától. Az Új versek előhangja lázadást fejezett ki. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított.
Ennek a bíráló élű patriotizmusnak a jegyében bontakozott ki 1905 után Ady forradalmisága. De a hazai munkásmozgalom gyengesége folytán hiányoztak a cselekvésnek irányt szabni tudó társadalmi erők: nem tudott a társadalmi cselekvés számára programot találni ez a forradalmiság.
Ennek a forradalmiságnak jellegzetes motívuma a magyar Ugar képe. Ady köteteinek verseit témakörök szerint ciklusba osztotta, akárcsak Baudelaire. Az Új versek a többit maga köré szervező ciklusa A magyar Ugaron.
Ez a vers nem "tájleírás", a szimbólumba átváltó metaforák sora belső látásunkat ragadja meg. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj szemben áll a szűzi földdel; a bódító virággal a dudva, a muhar kerül szembe. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság élményét fejezik ki. Az ellentétbe nemcsak a tiltakozó keserűség, hanem a kilátástalanság érzése vegyül.
A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van.
Az első-második versszakban egyes számú első személy, a lírai alany, a felfedező szándék az aktív. Ezt jelzi a hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is.
A harmadik-negyedik versszakban az Ugar válik cselekvővé: az indarengeteg gyűrűzni kezd. A hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany (a dudva, a muhar, a gaz) s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező győzelmét fejezi ki. A művész sorsa az aláhullás, a közönségességben való elveszés. A kacagó szél irónikusan kíséri a szándékok elbukását. Az elvetélt lehetőségek hazája maradt a magyar föld.
Nem politikai költemények ezek, bár Ady mindegyikben ugyanazt az érzelmi forradalmiságot fogalmazza meg: a keserűséget s a dühöt. A művész magatartást jelöl.
A Hortobágy poétája (1906)
A művész tragédiájáról szól e költemény is. Ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus művész-portré s a durva környezet kontrasztja. A kezdő ellentét fokozódva tér vissza, kiteljesedik. A többitől fajtában elütő művész befelé élő érzékeny lélek. Finom lelki rezdülések kínozzák, a természet szépségei bűvölik a költőt. Mindezek megtermékenyítik a lelkét, "virág" nő a szívében.
Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. A taszító érzelmi töltésű "csorda" szó hangalakjával is s az irónikusan emlegetett Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda csak állati vegetációra képes. Tragikussá színezi az ellentétet az önállósult két rímszó: lelkét - lelegelték: a lélek szavára az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül.
A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik: ez a cselekvés azonban a környezethez való hasonulás: a szépség, a dal elveszett a műveletlenségben. A poétasors itt az elnémulás.
A Tisza-parton (1906)
Ez a műve is az Új versek c. kötet A magyar Ugaron c. ciklusában található. Az egyes versek jelképei feltűnnek a kötet más költeményeiben is. Hatalmas jelképháló fűzi össze a verseket, mely tovább alakulhat, bővülhet.
A cím és a legelső sor megteremti a belső feszültséget, melynek további működése hozza létre a költeményt. A két pólus - a Tisza-part és a Gangesz partja - között ellentét mélyül el. Az első sorra az utolsó válaszol, s az első jelentésszinten felfogott térbeli távolság két különböző világnak ellentmondásává szélesedik. Bár ritmikailag az első és az utolsó sor azonos megoldású, a mondatrészek sorrendje a keresztbe szerkesztéssel a belső vitát hangsúlyozza:
Jöttem a Gangesz partjairól
állítmány helyhatározó (Honnan?)
A Tisza-parton mit keresek?
helyhatározó (Hol?) állítmány
A Gangesz partja is több jelentésű jelkép. Az első szakasz választékos, légies szavaival jelenthet valami távoli otthont, a költészet őshazáját. Egy olyan álomvilágot sugall, amelytől elszakadt a lírai én, s ahová visszavágyódik.
Az álomvilággal szemben a második szakasz a kiábrándító valót "mutatja be". Megváltozik a vers ritmikája: az időmértékes lebegést a soronként háromszor felcsattanó hangsúly váltja fel. A szerkezetileg teljes mondatok helyett, mondatértékű szavak, szókapcsolatok halmozása áll. Gyakoriak itt a nyers vulgarizmusok. A két versszak szembenállása értékrendszerek közötti ütközést is jelent. Tudatosodott újra a magyar Ugar szellemi sivársága. Érthetővé válik a lírai hős bizonytalanságot kifejező kérdése: "A Tisza-parton mit keresek?"
AZ OTTHONTALANSÁG
Adyt meg nem értés vette körül. Helyzetét az otthontalanság jellemezte, a társadalmi értelemben vett otthontalanság, s ennek volt külső képe az életrajzi hontalanság is. Egyszerre élt benne a demokratikus szembeszegülés és a fáradt szomorúság, a lemondó reménytelenség.
Ennek az életérzésnek jellegzetes költeménye A magyar Messiások
A magyar Messiások
A nyolc soros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt az elbukást fokozza a kétszer előforduló ezerszer számhatározó túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; elmélyíti a reménytelenséget és a céltalanságot: a megváltódást hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat. A szomorúság mélyén fölfedezhető a konok mégis-morál: a bukások ellenére újra meg újra is vállalják küldetésüket.
Ellentétektől áthatott volt ekkor költészete. Ez az időszak, az Új versek és a Vér és Arany (1907) kötetek korszaka jelentette Ady modernista-szimbolista periódusát.
Az otthontalanság érzésével 1906. június 17-én indult másodszor Párizsba, de ez a második nem "tanulmányút" volt, hanem menekülés. A megérkezés üzenetét hozta haza Páris, az én Bakonyom c. verse.
Harc a Nagyúrral (1907)
A kapitalizmus világában mindenható hatalommá vált a pénz, az "arany": az élet minden szépsége felé csak rajta keresztül vezetett az út.
A költő vállalni merte az élet szeretetét, az élet élvezését. Gőggel vállalta az elzüllés kihívó, provokáló dacát. Merte hirdetni Vér és Arany c. kötetének cikluscímében: "Mi urunk: a Pénz".
Sodró, lázas feszültség lüktet a költeményben. A gyors cselekvés, a szaggatott előadás, a drámai párbeszédszerű monológ, a tragédiát sejtető befejezés a ballada műfajához közelíti. Uralkodó stíluselem a versben a felzaklató ismétlések nagy száma.
Az 1. versszakban hat szó és egy egész sor ismétlődik, a félelem, a riadság. A vibráló nyugtalanságot erősítik a félrímekre ráütő rímek az ötödik sorokban. A kiszolgáltatott lírai hős lelki rettegését tükrözi a "megölt" szó háromszori előfordulása, a lihegő mondatok rövidsége. Az embert elpusztítani akaró hatalom a költő látomásában érzéketlen, mozdulatlan, vigyorgó szörnnyé vált, disznófejű Nagyúrrá. Ott munkál a szembeszegülő harc vállalása: kétszer hangzik el a "ha hagyom" feltételes mondat.
Harca kiélezett határhelyzetben folyik: "a zúgó Élet partján", az élet és halál mezsdjéjén; alkonyatkor: a nappal és az éj válaszvonalán. A lírai hős feltárja és felajánlja neki tehetségét, majd könyörgésbe vált át. Az ijesztő rém kéjes remegéssel, megalázó remegéssel "válaszol".
Négy strófán keresztül (4-7.) a lírai én drámai monológja hangzik: vágyódó, érző ember rimánkodik, érvel az aranyért. Megszólal a hívó messzeség, mámorító boldogságot rejtő teljes élet. A végtelen tenger csodáit csak az érzékeny ember képes átértékelni, reá vár minden. Az emberi értékekkel áll szemben a sertéstestű szörny.
Nem vezet eredményre az embert embertelenné tevő megalázkodás.
A 9-10. strófa a költemény drámai csúcspontja. A könyörgés vad küzdelembe csap át: a reménytelen kétségbeesés harcba száll a süket közönnyel. A mitikussá növesztett összecsapás ("rengett a part") is hiábavaló. Felhangzik a reményvesztés szava: "Mindhiába": legyőzhetetlen a Nagyúr. A küzdelem tovább folyik az emberség nem adja fel a harcot, az örökké tartó csatában ott van a mégis-morál szépsége és daca.
A Harc a Nagyúrral tehát nem csupán életérzést, belenyugvó lemondást szólaltat meg, hanem a vele való szembeszállást is.
LÉDA
Lázadás volt Ady Léda iránti szerelme. Nyíltan vállalta a megbotránkozást kiváltó, megbélyegzett, "házasságtörő" kapcsolatot. Benne rajlett ebben a szerelemben a menekülés vágya, az egyéni megváltódás óhaja. Ez az újszerű érzés agy titokzatos, álmodott tájra való érkezést, a boldogságot ígérte. Az egyéni megváltódás azonban nem sikerülhetett. Léda is, Ady is túl sokat, mindent várt ettől a felfokozott érzéstől. Ilyen lobogással csak álmodni lehet. Diszharmónikussá változtatta az ünnepi érzést, s napirenden voltak a súrlódások. Így lett Léda Ady számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a hiábavalóság tudata s a halál hangulat. Megjelent az együttérző részvét is: a közös emberi szenvedés elviselésére lett óvó menedék a szerelem.
Sok szálból összeszőtt, ellentmondásos érzelem kap hangot a Léda-versekben. A diszharmónikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja-nász az avaron c. költeményben.
Héja-nász az avaron
Nem boldogságot sugallnak a költemény jelképei, hanem vergődő nyugtalanságot, gyötrelmes fájdalmat. A szerelmesek szimbóluma a héjapár; a nász: dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatáról van szó, hanem szerelmi érzésről általában, minden fajta szerelem közös sorsáról. Ezt a diszharmónikus érzést tükrözi a külső forma is: a strófák páros rímű sorait egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi.
A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba. S ez az út egyre gyorsul; a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk - megyünk - szállunk - űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás "valahol az Őszben", a lehullás "az őszi avaron", vagyis a halál, a pusztulás. Céltalanná, hiábavalóvá bált tehát a korábbi mozgás: a héjanász élettelen avaron ér véget. Jelen van a költeményben a céltalanság, hiábavalóság megsejtésével szemben az emberség, a jóság fájdalmat oldó érzése is.
Baljós szomorú hangulat uralkodik Lédával a bálban c. versben is.
Lédával a bálban
Sejtelmes vízió. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon a "víg terem" a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával, a szerelemnek még örülni tudó, gyanútlan mátkapárjaival. Szemben megjelenik a boldogtalanság, "egy fekete pár", s úrrá lesz a rettenet. A "sikoltó" zene "elhal", csönd és némaság kíséri a halál-arcú idegeneket. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerelmesekben. A vers azt érzékelteti: nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság.
Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágya és a teljes eggyé válás lehetetlensége jelenik meg a Léda -versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász is a "várlak, kívánlak" s az "űzlek, gyűlöllek" paradoxonát mélyíti el.
A Léda-regénynek végül is az Elbocsátó, szép üzenet (1912) vetett véget.
A halál rokona ciklus (1907)
A halál, a halálvágy, a francia szimbolizmus s a századvégi magyar líra e jellegzetes témája korán megjelent Ady költészetében is, s a Vér és Arany kötetben már önálló ciklust is kapott. A versekben is fel-feltűnt ez a motívum. A Léda-versek állandó kísérője lett a halál.
A kor általános felfogása szerint az érzékeny lelkű, túlfinomult idegzetű "művész" megkülönböztető jegye lett a betegség, s az új, szokatlan értékeket a "sejtő, beteg és finom" dalok jelentették. A csúf élettel szemben megszépült a halál, s a menekülni vágyó lélek menedéke, otthona lett.
A tehetetlenség-érzés, s a testi betegség riadalma is gyakran úrrá lett a költőn, s ilyen hangulataiban a halál gondolata. De rendszerint nem mint ijesztő rém jelent meg, hanem mint jó barát. Olykor víg volt a Halál, "boldog tenger kedves hajósa", aki felé reménykedve kiáltott az élet örömeit veszni érző lélek. A Halál rokona c. vers strófáiban is makacsul ismétlődik a "szerelem" szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne. Visszájára fordult az élet megszokott értékrendje, a szent Halál szemszögéből az tűnt fel szépnek, ami a közfelfogásban szánandó, ijesztő és szomorú. Az azonos felépítésű versszakokban a Halál rokona a távozóknak, az elmenőknek, a hervadóknak vall szerelmet, olyan dolgoknak, amelyeket vonz az elmúlás. Széppé és szentté vált a Halál, poéták, betegek menedékévé. Csendes szomorúság uralkodik a versen. A hangulatot erősítik az elfulladó, elbukó, rímmel kiemelt félsorok is az egyes strófák végén.
"Dekadensnek" nevezik ezt a fajta csalódott, nem az életet, hanem az elmúlást dicsérő életérzést. De nem állandó, végleges állapot volt ez számára, hanem az utat kereső, az élet értelmét kutató ember vívódásának egyik megnyilvánulása, többször visszatérő hangulata.
A NYUGAT ÉS A HOLNAP
Az első két igazi Ady-kötet hírnevet hozott a költőnek. Az 1908. január 1-én megindult új folyóirat, a Nyugat szerkesztői is (Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát Ernő, Hatvany Lajos) Adyra számítottak, s ő lett a lap vezéregyénisége. A Nyugat már címében is jelezte törekvéseit: példaképe a nyugat-európai országok irodalma volt, s fórumot kívánt biztosítani a magyar íróknak, akik bátrabban merték megszólaltatni saját mondanivalójukat. Az új folyóirat nagyszerű írógárdát tömörített maga és Ady Endre köré, s ezáltal a XX. század legjelentősebb irodalmi orgánuma lett. Szerkesztőjének, Osvát Ernőnek (1877 - 1929) köszönhető, hogy szóhoz jutott benne mindenki, aki tehetségesnek bizonyult. A Nyugatnak nem volt egységes arculata, inkább a tagadás fogta össze: szembefordultak az elszürkült irodalommal. 1908. szeptemberében megjelent Nagyváradon Ady verseivel az élén A Holnap, a modern magyar költők antológiája is.
A "KÉTMEGGYŐZŐDÉSŰ" FORRADALMÁR
Együtt, most már táborba gyűlve léptek a nyilvánosság elé az új életérzést hozó alkotók, s erre felfigyelt a konzervatív tábor is. 1908-tól kezdve kritikai hadjárat indult meg a nyugatosok és a holnaposok ellen. Az üldözött, megrágalmazott költő egyre szorítóbbnak érezte magányát. Anyagi gondok is gyötörték. Újra meg újra menekült Nyugatra. De Párizs sem volt már menedék számára. A daloló Párizsban felfigyelt a daltalan nyomorra, észrevette az árnyakat is. Adyban már felmerültek a kételyek: kiábrándultan kezdte nézni a fejlett polgári társadalmat. Cikkeiben az antifeudális indulatokhoz antikapitalista dühök is társultak.
Új élményi tették "kétmeggyőződésű emberré": kívánta a feudális ország polgári demokratikus átalakítását, de ki is ábrándult a célból. A kapitalizmus visszásságai miatt elfordult a nyugati mintától, s a forradalmi proletariátushoz kapcsolódott. A polgári átalakulás céljai sem voltak már lelkesítőek; ami itthon újdonságnak számított, másutt már megunt ócskaság volt (A fajok cirkuszában c. verse).
A kétmeggyőződésű forradalmár egyszerre harcolt a feudális maradványok s a tőke uralma ellen.
ISTENES VERSEK
Ady életét és költészetét 1908 után is mély válságok, súlyos ellentmondások jellemezték. Az évenként megjelenő verseskötetek folytatták azokat a témaköröket, melyek az Új versekben és a Vér és Aranyban megszólaltak: az egyes ciklusokban feltűntek a magyarság sorskérdései, a szerelem, a pénz, a halál motívumai. Mélyülő szomorúsággal fejeződött ki csaknem minden kötetben a magárahagyottság, az elszigeteltség, a közösségből való kizártság tragikus élménye, az idegenség.
Az elviselhetetlenné váló otthontalanság feloldásának vágyából fakadt Ady költészetében az istenkeresés témája. Ekkor már hosszabb időt töltött Érdmindszenten, s betegsége is súlyosabbra fordult. Az otthoni vallásos környezetben felmerültek gyermekkori élményei, emlékei, s a halál tudata is kínozta. A tépett lelkű, meghasonlott ember belső békére, nyugalomra vágyott.
Az istenes verseket Az Illés szekerén c. kötetben rendezte először önálló ciklusba. Adynál az isten-fogalom is szimbólum. S istene is annyiféle, ahány versben megjelenik, sőt egyetlen versben is többféle alakot ölthet. Az első istenes ciklusban a magányosan vívott harcaiban megfáradt és elárvult lélek fordult mindenből kiábrándultan istenhez: a Semmivel, a Nihillel szemben ő jelentette az egyetlen biztos fogódzót.
Az első ciklusnak címet adó szép költeménye A Sion-hegy alatt.
A Sion-hegy alatt
A "régi ifjúság" emlékei kelnek életre a versben, s mosódnak össze a "rongyolt lelkű" férfi reménytelen istenkeresésével. Gyermeki képzeletében a harangzúgás hívó szava felidézte a Biblia Urát, s töredezett emlékeiben azonosul a jeruzsálemi Sion-hegy a Mózes történetében szereplő Sínai-heggyel.
Az ember belső riadalma rávetítődik az Úrra is, s furcsa, különös képsorban jelenik meg az isten. Borzolt, fehér szakállú, bús és kopott öregúr. A képek lidérces,. kísérteties hangulatot árasztanak.
A lírai alanyra a bizonytalan, tétova keresés jellemző: gyermeki emlékei nyomán tapogatózva keres valakit, akitől kinyilatkoztatást, biztos eligazítást vár. Hiába találkoznak a Sion-hegy alatt: az "életben kárhozott", halottan visszatérő hős nem tudja a "szép öreg Úr" nevét, nem tárhatja fel a szívét, nem panaszolhatja el gyötrelmes kételyeit. Az Úr csak szomorúan néz rá, de a néma kérdezőnek nem válaszolhat. Várt, aztán felszaladt a Sion-hegyre, eltűnt örökre. A kétkedő és sóvárgó lélek nem kapott semmiféle hitet, s elhagyottan ül "sírván a Sion-hegy alatt".
Tragikus volt Ady vallásossága, nem talált benne megnyugvást és békét, nem találta meg sorsa értelmét a kereső, a nihilizmust elvető XX. századi ember.
A bánatos, szomorú hangulatot nem oldja a vers zenéje sem: csak távolról csendül össze egy-egy rím az 5 soros strófákban.
AZ 1912-ES FORRADALMI HULLÁM
1912-ben Ady költészetét új forradalmi hullám járta át. A munkásság mozgalmai reménykeltően megélénkültek. 1912. május 23-án a budapesti munkások százezres tömeg tüntetett az úri Magyarország s annak vezére Tisza István ellen.
Költeményeiből eltűnt a kétely, magányossága feloldódott. A "ti" és az "én" különállását a "mi", a néptömegekkel való azonosulás váltotta fel. Reménykedően hirdette "a magunk szerelmét": a hitet az emberben, a jövőben. Az élet értelmét vélte megtalálni a közösségért való harcban, az emberiség történelmi önmegvalósításáért vívott küzdelemben. Új forradalmi versei A Magunk szerelme c. kötet (1913) Szent Lélek karavánja c. ciklusában jelentek meg.
Új tavaszi seregszemle
A Galilei-kör 1912. március 15-i ünnepségére elküldött verse minden eddiginél bizakodóbb. Ujjongás, remény, diadalmámor ömlik végiga strófákon, a világ megújulását,v megváltását hirdeti a hozsannázó hit. Az új idők új dalainak robogó serege hatására most már másképpen látja mindenki a világot. Ebben a lázas, ünnepi ódában a múlt, mint legyőzött akadály jelenik meg, mely többé nem vethet gátat a "boldog változásnak", s csak a jövőről, az örök tavaszról, az örök forradalomról van már szó. A hit, feltételekhez nem kötött bizakodás hatja át a ciklus többi versét is.
Ének aratás előtt
A vers első két strófája hiányos mondatok egymásutánjával, zaklatott halmozásaival érzékelteti a még visszaszorított, de bármelyik pillanatban kirobbanni kész forradalmi indulatokat. A versszakok utolsó sorai (4.,8.) kerekednek teljes szerkezetű, határozott tőmondatokká; ezek egymás szinonimái. A 8. sor hátravetett értelmezői a közelgő megoldást, az ünnepi reményt sugallják.
A harmadik strófa két mozzanatos igéje a sorok elején (indul, pattan) s a néma mozdulatlanságot kifejező két ige az utolsó sorok végén (összebújnak, meglapul) tovább fokozza a belső ellentétet, ideges feszültséget. A negyedik versszak már felszabadultabb, a feszültséget s a várakozás fojtott csendjét feloldva egyértelműen a jövő biztos diadalát, ünnepi örömét hirdeti. A forradalmi készülődés képeit a falu világából veszi, az aratási ünnepre készülő "dühösök szent szektája" pedig Dózsa György népét idézi. A forradalmat az egész nép felkeléseként várja a költő.
Fölmerül ebben a költeményben a "csönd" motívuma, verseiben minduntalan visszatér: a "tisztes ,nagy csönd", a még váró, egyelőre mozdulatlan népi haragos indulat a "nagy gőgökkel" kerül szembe, s ez a "csönd" fog mindent megváltani.
Rohanunk a forradalomba
A "véres csütörtök" eltiprása mér inkább kiélezte a forradalmi helyzetet. Elszántsága, a népbe vetett hite csak megerősödött. Rohanunk a forradalomba c. művének mondanivalója az új, győztes forradalom bizonyossága s az, hogy a véres megtorlás ellenére minden készen áll az újrakezdésre. "S ha most támadunk, le nem vernek" - kiáltotta a néppel azonosult költő többes szám első személyben. A döbbent csönd új földrengést ígér. A hosszú vers végén összegződik a részletekből levonható tanulság:
"Csönd van, mintha nem is rezzennénk
S rohanunk a forradalomba."
A bujdosó kuruc
1912-ben úgy látszott, az otthontalan ember végre otthonra lelt, egyéni és kollektív vágyak egymásra találtak. A forradalmi optimizmust azonban a történelem nem igazolta: Európa és a magyarság a háború rémsége felé rohant.
"Kuruc verseiben" a magányos, elárvult forradalmár keserűsége, a kiábrándulás szólalt meg. Egybemosódott ezekben a tragikus múlt és a tragikus jelen: a bujdosó kurucok sorsában saját üldözöttségét, kirekesztettségét sírta el, de kifejeződött bennük az elszántság, a túlerővel szemben vívott reménytelen harc, a helytállás kötelezettsége is.
Sípja régi babonának (alcíme: Bujdosó magyar énekli)
A vers helyzetdal: a költő egy elbujdosni készülő, hazáját örökre elhagyó kuruc szegénylegény sorsába képzeli magát. A vesztett ügy katonája zokogja el a maga bánatát, népe iránt érzett átkozódó szeretetét.
Az egész költemény az indulás, az eltávozás pillanatának hangulatát ragadja meg. Groteszknek hat az első strófa helyzetképe: a vásár kavargó, zajos forgatagában a menő félben lévő kuruc magányosan, halkan siratja "bort nyakalva" önmagát és a magyar népet. A kilátástalanság lesz úrrá: céltalanul indul "bús világgá". Ezt az érzést próbálja tompítani, borba fojtani - hiába.
A 2, versszak fokozza a hazától, a néptől való elszakadás fájdalmát. A bor mámora nem adott enyhülést. A fülébe sípoló nóta egyszerre fejezi ki a nép és a lírai hős kétségbeesését.
Ez a tehetetlen kétségbeesés csap át (3. vsz.) keserű átkozódásba, a szabadságra érdemtelen, gyáva, lankadt nép ostorozásába. A ragaszkodó szeretetet túlzó vádaskodás váltja fel, s ez oldja a lélekben az elszakadás, a hazátlanná válás kínját, s igazolja, megerősíti a veszett néptől, veszett földtől való menekülés szándékának véglegességét.
A vers mondanivalója a menekülés, a hátat fordítás a hazának. Ez azonban csak a vers egyik jelentésrétege. Ennek ellene mond a költemény zenéje, a ritmusban magbúvó szerelmes vallomás. Régi népies sorfajból, felező nyolcasokból építi fel - félrímekkel - Ady a hatsoros strófákat.Valamennyi sor tökéletesen hibátlan csengésű: a sormetszet, az ütemhatár egyetlen esetben sem esik szó belsejébe. Ez a tiszta és ősi magyaros forma hívet tükrözi a népével és hagyományaival szorosan összefonódó költő szemléletét. A ritmus élénk lüktetését fokozzák az első két strófában sűrűn felhangzó alliterációk. Az elszakadni nem tudásról közöl rejtett üzenetet az issza-vissza rímpár is. Egy közismert népdal rímeit használja itt Ady: "Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza." Az eltávozással szemben az ellentétes irányú mozgást, a visszatérést hangsúlyozza a vers dallama: a lélek visszavágyik a veszett nép veszett földjére.
A háború felé haladó történelem érlelte meg a költőben a nemzethalál hatalmasra növesztett kozmikus vízióját. A költő próféták új szavával hirdeti, hogy el kell pusztulniuk azoknak a népeknek, melyek nem képesek sorsukat alakítani. Maga is vállalja népének elkerülhetetlen sorsát, a pusztulást.
A eltévedt lovas
1914. júliusában tört ki az első világháború, múlttá vált a forradalmi harcok biztató világa. A félrevezetett tömegek éljenezték a háborút. Még az ész emberei közül is néhányan "sután megszédültek". Az európai szociáldemokrata munkáspártok vezetői is az imperialista háborúba lépő országok burzsoáziáját támogatták.
Ady szembefordult az öldökléssel, s emiatt hazaárulónak kiáltották ki. Elnémították, négy éven át nem jelenhetett meg könyve, pedig három kötetnyi verse volt készen. Ezekből válogatta ki az 1918 augusztusában megjelent A halottak élén költeményeit. Ezért is tömörebb ez kötet a korábbiaknál.
Az első pillanattól kezdve tisztában volt a háború embertelen jellegével, s nemcsak a magyarság, hanem az egész emberiség sorsát látta veszélyeztetve. Észrevette az embertelen vadságot.
Emlékezés egy nyár-éjszakára
Döbbent rémületet fejez ki a vers. Az az éjszaka, amelyre Ady emlékezik, a háború kitörésének júliusi éjszakája. A nyár-éjszakában egy lidércnyomásos álom rémült látomásai kavarognak, az iszonyat teszi különössé.
A vers a világ végét, az utolsó ítéletet hirdető "dühödt angyal" bibliai képével indul, felborul az élet eddigi szokásos értékrendje: minden a visszájára fordult. A refrénszerűen visszatérő sor - "Különös-Különös nyár-éjszaka volt" - egyre ijesztőbbé válik, az az iszonyúság, mely "a lelkekre kaján örömmel ráhajolt". Az emberiség jövőjét a reménytelen kilátástalanság teszi kétségessé. A lírai én bénán, élő-halottan, tehetetlenül csak emlékezni tud - Isten-váróan, csupán valami megváltásban bizakodva.
A rémület feldúlja a verset is, a megszokott ritmikai kötöttséget, s a sorok szabadvers-szerűen követik egymást. A "dobolt" hívó szóra válaszoló mély "o" hangot tartalmazó rímek fáradt monotóniát visznek a költemény hangzásába.
Az eltévedt lovas
Az emberiség történelmi eltévedését, útvesztését jelenítette mag Ady a költeményében. 1914. november közepén jelent meg a Nyugatban. A gondolkodó embereket megrettentette az évekig elhúzódó öldöklés lehetősége.
A cím és a vers egésze világosan arról vall, hogy a háború az emberiség történelmi méretű katasztrófája, végzetes eltévelyedése: az eltévedt lovas sötétben, fény nélkül "új hináru útnak" vág neki, s ezen az úton lesben áll s ráront az emberellenes vadság. Az előadásmód jelzésekre szorítkozott csupán, s ez a szándékolt művészi homály a legkülönfélébb értelmezésekre adott lehetőséget.
A költemény hősének, az eltévedt, hajdani lovasnak a "képe" csupán akusztikai elemek hatására idéződik fel: csak hallani a vak ügetést, s később sem tudunk meg többet róla. S ahol csak hang van, s hiányzik a látvány, ott elővarázsolódik a kísértetiesség. Vizuálisan is megjelenik a versben az a színtér, ami a félelemmel és szorongással teli táj, mely egyben az emberi létezés időtlen tája is.
A hajdani lovasra az örök ügetés jellemző, s egyszerre él a múltban s a jelenben. A jövő azonban teljesen eltűnik a versből: a lovas útja éppen az eltévedés miatt céltalan, kilátástalan.
A vak ügetésre volt erdők és ónádasok "láncolt lelkei riadoznak". Előbújnak, "kielevenednek" az ős sűrűből a régi babonás mesék rémei, a süket ködben hallani a negatív csengésű régi, tompa nótát. Emberellenes szörnyek veszik körül az útnak induló lovast, a küzdő, sorsa értelmét kereső embert.
A háború iszonyata azonban újra az ember nélküli, az emberellenes ősvilágot, annak rémeit támasztja fel. A múlt századok ködébe bújt ismét az egész tájék. S itt, fények nélküli, menthetetlen pusztulást sejtető hínáros utakon üget tovább az eltévedt lovas, S a "köd-bozótból kirohan" a megtestesült dehumanizált vadság: "ordas, bölény s nagymérgű medve". Az emberi világ elvesztette emberségét.
Az utolsó strófa egy kis változtatással (a jelzők fordított sorrendje) az elsőt ismétli meg, s ez mintegy a távlat nélküli örök körforgást bizonyítja. Végbement a teljes eltévedés. A történelmi ember elidegenedett saját lényegétől, elnyelte a múlt.
"AZ ÉLET ÉL ÉS ÉLNI AKAR"
Megszólaltatta és átélte Ady háborús költészetében a XX. századi ember élményét: a fenyegetettség érzését. Az élet értelmetlenségét nem tartotta örök és általános emberi végzetnek. Versiből a világháború alatt sem tűnt el a távlat. A szebb, emberibb múlt, a "tegnap" tűnt fel értéknek a jelen borzalmával szemben, s tudta, hogy a "történt szépek, éltek és voltak" "meg nem halhatnak soha".
A kései Ady versekben megjelent a nagybetűvel írt Ember, ki cselekedni akar, nem beletörődni az értékek pusztulásába. Megőrizte a forradalmi ember küldetéstudatát, ember maradt az embertelenségben. A háború Tébolyával szembehelyezte a mégis-morált. Ember az embertelenségben c. verse a költői és emberi helytállás bizonyítéka. Testi-lelki tépettségben, betegen és elcsigázottan is másokért akar élni. A "minden Jövő" féltése szabja meg számára az új kötelességet.
A maga által megszabott hivatása, hogy átmentse a jövőnek az emberiség múltban kiküzdött értékeit. A biblikus zengésű, a belső zaklatottságot kifejező rapszodikus menetű versben csak itt-ott található egy-egy tompa rím.
CSINSZKA
Ekkori szerelmi lírájának, az ún. Csinszka-verseknek is a szépség és az idill őrzése adta meg a különös varázsát.
De ha mégis?
Ez a hiányos kérdő mondat már jelzi a kétkedő bizonytalanságot, a sorssal szembenéző dacot. A háború orkánjában újra felrémlik az emberi-erkölcsi értékek megrendítő pusztulása. A költő a keresztre feszített megváltó kínjainak iszonyatával jellemzi önmagát. Ez a tragikus helyzet indokolja a versen végigömlő gyöngédséget, s a szerelem értékét, megtartó erejét. Négyszer jajdul fel a "tarts meg" rimánkodó könyörgése. Az utolsó strófa a bizakodás érzelmeit szólaltatja meg: ha meg kell is halnia, életét drága, kicsi társának áldozza.
Hasonló lírai tartalma van a Nézz, Drágám, kincseimre c. költeménynek is. A Csinszka-versekben nyoma sincs a Léda-versekre jellemző vívódásnak, szenvedélyességnek. A szerelem most óvó, biztonságot adó menedék a halállal szemben. Ezért az oltalomért ajánlja fel a költő hű, igaz életét feleségének. Az első és az utolsó strófában a négy szótagú rímek a lényeget emelik ki: a szerelemért cserébe adott "kincsei" a "nincsei", őrzött, de a háborúban megtagadott értékei: hűsége népéhez és a jósághoz. A "kincseimre" válaszol a "tincseimre" rím is: őszülő hajszálai az új szerelemeben ifjak lehetnek még. Ez a reménykedő hit a megmaradásban a vers végső üzenete. Legfeljebb a harmadik sorok rímtelen komorsága csökkenti ezt a bizakodást.
A halottak élén c. kötet verseiben a rémület mellett él és megszólal a remény is, hogy szenvedéseken keresztül, de az ember otthont, emberhez méltó létet fog teremteni magának.
Babits Mihály
(1883 - 1941)
Életútja
- 1883-ban születik Szekszárdon, művelt, katolikus, értelmiségi család
- 1889-1991 elemi iskola Budapesten, majd Pécsen
- 1893 pécsi cisztercita gimnázium (apja és nagyapja is itt tanult)
- 1898 apja meghal, a családot az anyai nagymama (Cenci néni) fogja össze
- 1901-1905 a budapesti bölcsészkar hallgatója
- Négyesi-féle stílusgyakorlatokon ismerkedik meg Kosztolányival, Juhász Gyulával
- filozófusnak készül (Spinoza, Hume, Schopenhauer, Nietzsche), viták Zalai Bélával
- kezdetben (1900-tól) verseit csak barátainak küldözgeti
- 1908-1911 tanár Fogarason - nem érzi jól magát
- 1908 megjelenik 15 verse a Holnapban
- olaszországi utazások, megtanul görögül, felfedezi Henri Bergsont (filozófia)
- 1909 első kötete: Levelek Iris koszorújáról
- 1911 újpesti főgimnázium, majd tisztviselő-telepi gimnázium – Hatvany Lajos támogatása
- rákospalotai otthon, innen jár villamossal a Bristol kávéházba
- megjelenik második kötete, a Herceg, hátha megjön a tél is!
- jelentős irodalomtörténeti tanulmányok 1910-11-ben (Petőfi, Arany, Vörösmarty)
- megjelenik A második ének c. mesedrámája (a Nyugatban csak a harmadik rész, A vihar)
- 1913-1923 lefordítja Dante Isteni színjátékát
- megjelenik A gólyakalifa c. fantasztikus regénye (könyv alakban 1916-ban)
- világháború kitörésének híre Szekszárdon éri
- 1915 Játszottam a kezeddel c. verse miatt sajtóhadjárat indul ellene
- 1916 Nyugat zeneakadémiai matinéján felolvassa a Húsvét előtt c. versét
- 1916 harmadik verseskötete: Recitativ
- 1917 Fortissimo című verse miatt vádat emelnek ellene (vallási vétség)
- 1919 egyetemi tanár a világirodalmi tanszéken
- 1920 a Petőfi és a Kisfaludy társaság kizárja, rendőri zaklatás, A nyugtalanság völgye c. kötet
- 1921 házasság Tanner Ilonával (írói nevén Török Sophie)
- állandó rendőri felügyelet
- 1922 megszűnik a rendőri felügyelet, megjelenik a Tímár Virgil fia c. lélektani regény
- 1921 - 1927 Halálfiai c. család- és nemzedékregény
- 1923 házat vásárol az esztergomi Előhegyen, itt tölti a nyarait
- 1923 Baudaleire-fordítások (Szabó Lőrinccel és Juhász Gyulával), Kártyavár c. regény
- 1925 Sziget és tenger c. kötet
- 1927 Babits az elhunyt Baumgarten Ferenc alapítvány kurátora lesz - jó fizetés
- 1929 Osvát halála után Móriczcal együtt szerkesztik a Nyugatot
- Az istenek halnak, az ember él c. kötet
- 1931 Bartókkal együtt a francia becsületrend lovagja
- 1933 egyedül szerkeszti a Nyugatot
- Elza pilóta, avagy a tökéletes társadalom c. hátborzongató utópia
- Versenyt az esztendőkkel! c. kötet
- 1934 húszrészes előadássorozata indul a rádióban, felfigyelnek nehéz légzésére
- Az európai irodalom története c. olvasónapló, beszámoló olvasási élményekről
- 1937 Babits Mihály összes versei
- Hatholdas rózsakert c. novelláskötet
- 1938 gégeműtét, hangját elveszti, „Beszélgetőfüzetekkel” kommunikál
- Jónás könyve a Nyugatban, egy év múlva Jónás imája
- 1939 Keresztül-kasul az életemen c. tanulmányok, emlékezések
- 1940 olasz San Remo-díj Dante-fordításáért, az MTA tagja
- 1941 sugárkezelés folytán elmegy a hangja, Oidipus Kolónosban fordítás
- tavaszt Esztergomban tölti, augusztus elején a budapesti Szieszta szanatóriumban meghal
Levelek Iris koszorújából
a sokszínűség kötete
- Babits első kötete, az 1902-1909-es versek
- témák, hangnemek, stílusok, versformák gazdagsága
- Babits be akarja bizonyítani, hogy minden stílusban képes alkotni
- formai virtuozitás, poétai játékosság
- irodalmi és ábrázolási stílusok felelevenítése
- antikvitás: In Horatium
- középkori lovagi költészet
- magyar népköltészet
- reneszánsz kultúra: A lírikus epilógja
- expresszionizmus: Mozgófénykép
- impresszionizmus: Messze-messze
- szimbolizmus: Fekete ország
- Babits egyszerre próbál hagyományőrző és újító lenni
- a két szándék konfliktusa több versben is megjelenik
In Horatium
- kötet indító verse révén hangsúlyos szerepet kap
- cím jelentése: Horatiussal szemben
- szembefordulás és főhajtás Horatius előtt
- műfaja: óda, ehhez illeszkedik az antik versmérték
- formában Horatiust követi: ars poetica + alkaioszi strófa
- sajátos felütés: szó szerinti idézet Horatiustól
- arisztokratikus, elkülönülő szándék, szembeszállás a tömegízléssel
- Babits befelé forduló, bölcseleti költő – csak az értő közönséghez akar szólni
- önfelszólító, késleltetett expozíció – ars poeticára jellemző, keretet ad a versnek
- téma: változó világ filozofikus megfogalmazása
- himnusz a folytonos változásról, az állandó mozgásról
- horatiusi arany középszer elutasítása
- költői program igazolása: „Ekként a dal is legyen örökkön új”
- természeti törvények esztétikai elvvé emelkednek – vezérelv: „soha-meg-nem-elégedés”
Fekete ország
- botránykő és létszimbólum
- tragikus világszemlélet a vers egyhangú színvilágában tükröződik
- költői eszközök – főleg ismétlés, halmozás
- Babits szélsőségesen használja a hangzás nyújtotta lehetőségeket (avantgarde)
- állókép dinamikus bemutatása
- kívülről befelé haladó szerkesztés, végén lelassul
A lírikus epilógja
- kötet záró verse (epilógus = utószó), műfaj: elégia
- útkereső vers a világ ábrázolásáról
- az egyéniség, az „én” korlátozza a költői szándékot
- nyelv tökéletlen rendszer – nem elégséges a világ megragadására
- emberi megismerő-képesség korlátozott
- akarat tágítható, de ez nem elég a világ objektív ábrázolásához
- hiábavaló erőfeszítés, tehetetlenség – az elégedetlenség költeménye
- formában a hagyomány és az újítás keveredik: reneszánsz szonettforma új rímszerkezettel
Babits filozófiai lírája
Herceg, hátha megjön a tél is! (1911)
- második kötet letisztultabb, egységesebb, mint az első
- uralkodóak a kötött formák: szonett, stanza
Esti kérdés (1909)
- Babits filozófiai lírájának gyöngyszeme
- a vers egyetlen hosszú mondatnak is felfogható az élet értelméről
- klasszicista stílus, versszerkezet felelevenítése
- indítás természeti képpel (pictura)
- különféle élethelyzetek összekapcsolása, megjelennek a velencei élmények
- végén filozófiai tartalom (sententia) – kérdésére Babits nem tud választ adni
- lét és nemlét közti feszültség – létezés szépsége a keletkezésben és az elmúlásban rejlik
- kérdés gyakran fontosabb, mint a válasz
- bergsoni filozófia is szerepet kap: időrend hiánya, szabad csapongás
- gazdag, kimunkált forma
Ballada Iris fátyláról
- a versben megjelenik a kötetcím, megidéződik az első kötet
- ősi évszakmetaforika – körforgás
- téllel zárul a kor: tisztaság, értékek megőrzése (hó)
- forma: Villon balladáinak megidézése
- stanzák – egyetemes hagyományok
- antikvitás + középkori kultúra
Babits a háború ellen
Recitativ (1916)
- recitativ = énekvers, kántálva mondott szavalat (Babits jellegzetes előadói stílusa)
- Babits kényszerűségből szakít a bölcseleti költő szerepével
- magánbeszéd-jellegű versek, monológok
- Babits célja rádöbbenteni az embereket a háború értelmetlenségére
- erkölcsi kérlelhetetlenség – értékpusztítás ellen fel kell lépni
- költő feladata minden körülmények között a béke védelme (pacifizmus)
- előző két kötet kötött formáinak feloldása
- jellemző a szabadvers-szerű, szabálytalan kompozíció
- a verseket egyre nagyobb mértékben hatja át erőteljes érzelem
Május huszonhárom Rákospalotán (1912)
- Babits irtózott a napi politikától, a véres csütörtök megrázó élménye mégis versírásra késztette
- antik formával ellensúlyozza az aktualitást (műfaj: elégia, forma: disztichon)
- tehetetlen magány ábrázolása
- peremváros falusias hangulatát impresszionista képek jelenítik meg
- nominális stílus
- Babits a forradalomtól az igazságot várta, a hazugság elsöprését
- erkölcsi győzelem érdekében vállalta volna a forradalommal járó barbárságot is
- vers a képi síkról gondolati síkra vált
- nagy pusztítás után teremteni kell
Húsvét előtt (1926)
- megjelenés a Háború és béke közt című kötetben
- Babits a verset felolvassa a Zeneakadémia Nyugat-matinéján
- teher számára a nyilvánosság – vers eleje a megszólalás szükségességét hordozza
- cím: Krisztus szenvedése (keresztre feszítéstől a feltámadásig tartó időszak)
- hosszú, nehezen kibomló beszéd a háború ellen
- vers a végére letisztul, dalszerűbbé válik
- felütés feltételes mellékmondattal; Babits háromszor is újrakezdi
- visszanyúlás Vörösmarty retorikájához – áradó, romantikus, expresszív körmondat
- Babits szenvedélye szétfeszíti a formákat – szabad versre emlékeztető rapszódia
- háború pusztításának ábrázolása metaforákon keresztül: vér, malom (körforgás)
- elszemélytelenedés: gép-metafora
- többszörösen felépített mondatszerkezet, drámai fokozás során jut el a béke szóig
- nem találja a megfelelő szavakat
- zárlatban a harmónia vágya szólal meg
- háborús pusztítás okait, felelőseit értelmetlen keresni – pacifista gondolatok
Fortissimo (1917)
- a Nyugatban jelenik meg, utána Babitsot istenkáromlással vádolják
- expresszionista, provokatív költemény – látszólag rendezetlen forma
- monológ, vita a süket Istennel
- alvó isten képe Goethétől
- indítás kérdéssel – kétely a gondviselésben
- anyák és önmaga megszólítása
- vers végén visszatér az indító kérdés
- Vörösmarty gondolatainak megidézése – Emberek, Előszó
- három szerkezeti egység
- anyák megszólítása
- végén új ige: imuljatok (Babits ismét nyelvi korlátokba ütközik)
- férfiak ellenállása – káromlás
- ember jellemzése – kiszakadt Istenből, elfordult tőle (Vörösmarty)
- halvány reménysugár: értékek megőrizhetőek az utókornak (Ady: Mag hó alatt)
- a Húsvét előtt óta Babits elkomorult – pesszimista zárlat
A humánum őrzése a háború után
a húszas évek lírája
- a világháborús pusztítás, a trianoni békeszerződés komorrá tette Babitsot
- politikai eszmék, jelszavak devalválódása, demagógiája elidegeníti a világtól
- küldetés: múlt értékeinek megmentése egy új kor számára
- humanista értékek megőrzése, európai kultúra, kereszténység, folytonosság
Sziget és tenger (1925)
- Babits a magánélet, az idill szigetére szeretett volna elbujdosni
- új témák – felerősödő szociális érzékenység
- halállal való szembenézés már itt szerepet kap
- tiltakozás az új barbárság ellen
- elmélyültebb, klasszicizálódó költészet
Petőfi koszorúi (1923)
- Petőfi születésének 100. évfordulójára születő vers
- Babits elítéli a nagy költő eszméinek megtagadását, kisajátítását
- utolsó három szakasz az új nemzedéktől várja a jövő szabadságának megteremtését
A gyémántszóró asszony (1924)
- értékeit elvesztő haza metaforája
- rendszer legjobb fiait tagadja meg (Móricz, Bartók, Babits)
- helyettük ismeretlen írók (üveggyöngyök)
A gazda bekeríti házát
- megjelenés az 1929-es Az istenek halnak, az ember él című kötetben
- sziget-élmény programjának megfogalmazása: visszavonuló, elzárkózó magatartás
- egy pillanatra megidéződik az esztergomi nyári lak környezete
- sün-élet ábrázolását elősegíti a léckatonák metaforája – védnek a hazugságok ellen
- a rendszer propagandája csak hazudja az életet, a költő azonban sejti a valóságot
- feladat: menteni a múlt, az emberi kultúra értékeit
- Babits a népvándorlás középkori szerzetesének képét ölti magára
- megjelenik az Ady-versekre jellemző küldetéstudat (Intés az őrzőkhöz, Mag hó alatt)
- forma: rímtelen, szabadversszerű sorok, bizonytalan ritmus
- szándékolt enjambement-ok ideges zaklatottságot fejeznek ki
Cigány a siralomházban (1926)
- cigány-kép Vörösmartytól – itt is önmaga megjelenítése
- alapkérdés: élet értelme a művész számára
- gazdasági világválság – költészet nem tud segíteni
- első három versszak létösszegzés
- első két kötet, világháború-ellenesség (trombitahang), jelen
- meditáció
- skatulya-képzet, bezártság – civilizáció az önmegvalósítás korlátja
- elidegenedés, nyelv problematikája is megjelenik
- öngyilkossági hullám – szellemi táplálék nélküli ember számára nincs más megoldás
- zárt szerkezet, Babits a végén visszatér az indító képhez
- forma illeszkedik a tartalomhoz: tiszta rímek helyett csak asszonáncok
A prófétai magatartás jelentkezése
Mint a kutya silány házában… (1930)
- a Versenyt az esztendőkkel! kötet (ld. később) cím nélküli, dőlt betűvel szedett bevezető verse
- első megjelenés A megfakult hangok címmel a Nyugatban
- jeremiádokra emlékeztető sirám benyomását kelti
- forma hozzájárul ehhez: tízsoros strófák, monoton rímek
- fájdalmas önarckép: Babits a kivert kutyával azonosítja magát
- költői fejlődésének új szakaszához ért, amelyhez nem megfelelőek a „megfakult hangok”
- nyelvi virtuozitásának nincs létjogosultsága az egyre keményebb világban
- végén költői kötelességtudat legyűri az akadályokat
- lezárás új, nagy alkotások ígéretével
Mint különös hírmondó… (1930)
- dőlt betűkkel szedett vers; Babits Őszi misszió címmel olvassa fel a Kisfaludy-társaságban
- létösszegző vers, költői-erkölcsi magatartásának vezérfonala
- Babits összesűríti az emberi létről való eszmélkedéseit
- egyetlen hatalmas, 10 strófás mondat
- főmondat a 7. versszak elején: „úgy vagyok én is, nagy hír tudója”
- első hét versszak lírai önjellemzés hasonlító mellékmondatokkal
- indítás paradoxonnal: „hírmondó, ki nem tud semmi újságot”
- hírmondó attól „különös”, hogy nem foglalkozik a napi hírekkel, csak lényegi kérdésekkel
- próféta emelkedettségének ábrázolása természeti, vizuális és akusztikus elemekkel
- művészi magatartás elve: csak az egyetemes jelenségekre figyel
- a hírmondó-próféta nagy felfedezése a „szent Ritmus”, a természet örök körforgása
- forma: szabad, hexameter-szerű, rímtelen, négysoros versszakok
Szembenézés a halállal
Versenyt az esztendőkkel! (1933)
- 30-as években Babits fő témájává az idő válik
- Bergson filozófiája: biológiai és tartalmas idő megkülönböztetése
- időt minél tartalmasabban kell kihasználni
- Babitsnak szembe kell néznie az emberi élet végességével
- elődök: Janus Pannonius, Csokonai, Berzsenyi, Arany
- elmúlás az egzisztencializmus egyik központi témája
- két irányzat: élet a halál miatt értelmetlen, ill. élet a halál által válik értelmessé
Ősz és tavasz között (1936)
- cím folyamatot jelöl, Berzsenyi Közelítő tél című verséhez hasonlóan
- műfaj: elégia – a halállal való viszonyt hivatott ábrázolni
- refrén: „meg kell halni” – két versszakonként visszatér – belenyugvás
- középkor megidézése a formában és a halálhoz való viszonyban
- halál tragédiájának feloldása
- személyes vonulat: odaforduló „asszonyi jóság”
- katolikus szemlélet: az egyén halála egyetemes szemszögből nem tragédia
- az egyes versszakok különböző kulturális korszakokat elevenítenek fel
- 1. naturalizmus; 2-3. realizmus; 4. dal, gyermekvers; 5. klasszicizmus, Arany
- 6. szecesszió, Ady; 7. dal, Petőfi; 8. Arany; 9. szecesszió
- kultúrtörténeti összegzés – értékek megőrzése
- forma: 10-es trocheusok, ereszkedő
Balázsolás (1937)
- vers egy évvel Babits műtétje előtt készült, címe népszokást idéz
- Szent Balázs Armenia püspöke volt, majd vértanúhalált halt (elvágták a torkát)
- személyes, segélykérésre komponált vers
- elődök: Janus Pannonius, Csokonai
- forma: epodosz (hosszú és rövid sorok váltakozása) – Horatius kedvelt elmélkedő formája
- horatiusi filozófia, a nagy előd mindig megtalálta a halál ellenszerét
- klasszicizált segélykérések sora
- Babits megőrzi méltóságát, a fájdalmat eltávolítja magától
- lineáris szerkezet
- gyermekkor megidézése – idill
- felnőttkor jelenetezése – szorongó aggodalom
- elmélkedés a betegségről, halálról
- lezárás: halállal való szembesülés Balázs segítségével
- Babitsnak sikerül elhitetni önmagával, hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”
A prófétaszerep vállalása
Jónás könyve (1938)
- forrás: Károli Gáspár 1590-es bibliája – 12 próféta könyve
- bibliai történet megtartása néhány eltéréssel
- külső elbeszélői nézőpont
- a Bibliában hallgatnak Jónásra, itt feleslegesen prédikál
- szerkezet
- 1. rész: megbízás, prófétai szerep visszautasítása
- Isten megbízását nem lehet visszautasítani
- ironikus ábrázolás, naturalisztikus részletezés
- 2. rész: Jónás a cethalban háromnapi meditáció után „megbékél” a szereppel
- 3. rész: Jónás a bűnös városban – háromszori figyelmeztetése kudarcot vall
- 4. rész: 40-napi várakozás, Jónás egyre haragosabb; tök-metafora
- Ninive itt a Bibliával ellentétben nem tér meg, Isten mégis megbocsát
- Jónás a szellem embere, nem alkalmazkodik a közösséghez, Istent nem érti
- Babits önmagával azonosítja
- Jónás kényszerből lett próféta
- modern parabola, bibliai példázat újraértelmezése
- „vétkesek közt cinkos, aki néma”
- lezárás Isten tanításával
- emberi értékeket meg kell őrizni, puszta haragból elpusztítani nem szabad
- prófétának magasabb céljai is vannak próféciájánál
- Jónás ítélkezni próbál – ellentétben áll a prófétaszereppel
- nyelvezet
- archaizálás több stílusrétegből
- sokféle hangnem a triviális ironizálástól az emelkedett, ünnepélyes pátoszig
Jónás imája (1939)
- Jónás-szerep tömör, lírai megfogalmazása
- nézőpont itt E/1 (a Jónás könyvében E/3)
- próféta számára nincs előre megszabott út, önmagának kell tisztáznia szerepét
- szólni kell, amíg lehet, és utána is
- Babits személyes sorsa is megjelenik
- Istenhez könyörög, hogy legyen ereje küldetését teljesíteni
Balassi Bálint
Balassi Bálint (1554-1594)
A magyar nyelvű irodalom első klasszikusa, a reneszánsz magyar irodalom legnagyobb alakja. Minden bizonnyal kora legműveltebb embere volt. Anyanyelve mellett még nyolc nyelven beszélt /latin, szlovák, horvát, lengyel, román, török, olasz, német/, a klasszikusokon kívül ismerte és fordította a XV. és XVI. század újlatin költészetét.
1554. október 20.-án született Zólyom várában. Apja – Balassi János - arisztokrata földesúr, akinek mind természetét, mind politikai kegyvesztettségét örökölte. Kitűnő nevelést kapott, első nevelője Bornemissza Péter, a század jelentős írója és prédikátora volt, aki zólyomi udvari papként (1570-ig) áll apja szolgálatában. 1565-től Nürnbergben folytatta tanulmányait.
1569-ben édesapját – hamis vádak alapján – összeesküvés vádjával letartóztatták. A család Lengyelországba menekült, s követte őket a fogságból megszökött apja is. Balassi János a későbbiekben formálisan elnyerte ugyan az uralkodó kegyelmét, de a bécsi udvar bizalmát már soha többet nem tudta visszaszerezni.
1575-ben részt vett abban a hadjáratban, amely Bécs ösztönzésére indult Erdély ellen. Fogságba esett, de a fiatal katonát Báthori István és udvara barátként kezelte. Az olaszos műveltségű udvarban remekül érezte magát, s követte a fejedelmet akkor is, amikor lengyel királlyá választották. Itt megismerkedhetett a lengyel reneszánsz kultúrával is. Reneszánsz műveltsége az erdélyi fejedelem udvarában eltöltött idő alatt mélyült el.
1577-ben tért haza, de édesapja már meghalt. A költőt 1578-ban ismerkedett meg „halhatatlan kedvesével” Losonczy Annával, Ungnád Kristóf feleségével. E szerelem hatása alatt keletkeztek az un. Anna- és Júlia-veresek.
1579-ben hadnagyságot vállalt Egerben, ahol is négy évet szolgát, de ezt követően – állítólagos összeférhetetlenség miatt – távoznia kellett.
1584-ben érdekházasságot kötött unokatestvérével, Dobó Krisztinával, s hozományként elfoglalta Sárospatak várát. A református Balassi áttért a katolikus hitre. Feleségével szemben maga kezdeményezte a válást, annak hűtlensége miatt. Megpróbált ismét közeledni Losonczy Annához – a Júlia versek keletkezése ezen időszakra tehető -, de erőfeszítései nem jártak sikerrel. Lengyelországba távozott, hogy részt vegyen a tatárok elleni hadjáratban, de az elmaradt. Itt ismerkedett meg Wesselényi Ferenc feleségével Szárkády Annával, aki feltehetően a Célia-versek ihletője volt.
Balassi 1591-ben tért vissza Magyarországra. Megtépázott hírnevét az 1593-as, törökök elleni hadjáratban szerette volna helyre állítani. 1594. május 19-én Esztergom ostromakor azonban megsebesül, mind két combját ólomgolyó járta át, s ebből a sebesülésből már nem épült fel, május 30.-án meghalt. Földesúrként erőszakos, nyers, féktelen és tomboló életet élvezett, mint kora főnemesei általában s végül szerencsétlen bujdosóvá lett, kinek minden vállalkozása balul ütött ki.
Költészete négy részre osztható: vitézi énekek, hazafias–, szerelmes– és istenes versek.
Istenes verseket Balassi költői pályájának szinte valamennyi szakaszában írt, de a legszebb, legmaradandóbb énekek a válságos éveiben születtek.
Ezen versek megírásakor Balassi nem rendelkezett kész kifejezéskinccsel, formavilággal, tartalmi szokások szabályrendszerével, mint a szerelmi lírája esetében. Ezen versei ezért szegényesebbek, szerkezetükben lazábbak, némileg nehezebb nyelvezetűek, kifejezése sokkal személyesebb, egyénibb. Elsírja élete kisiklását, szíve nagy keserveit, őszintén megvallja vétkeit, bűnei bocsánatáért esedezik, szinte perlekedik, alkudozik Istennel a kegyelemért, egyéni megváltásáért. Ezáltal lett a vallásos líra a reneszánsz költészet szerves része.
Adj már csendességet…
A hányatott sorsú költő Lengyelországban írhatta talán legszebb istenes énekét. A földi boldogság lehetőségében véglegesen csalódott ember most már csak belső békét, a lélek csendjét igyekszik elnyerni. „Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!”
A költemény csupa kérlelő könyörgés, perlekedés, vita és szenvedélyes érvelés. Ezt a belső hullámzást jelzi a különböző mondatformák állandó változása /felszólító, kijelentő, kérdő, óhajtó mondatok/. Új strófaszerkezetű, - megrövidített, kétsoros – ún. „Balassi-versszak”.
Nyolc strófából álló ének három szerkezeti egységre tagolódik.
1-2. versszak: könyörgés – „Bujdosó elmémet ódd bútúl szívemet, …”
3-6. versszak: érvelés, belső vita – „fiad halálával váltottál meg, …”
„Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.”
7-8. versszak: könyörgés – „Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát,”
Ha az áhított harmóniát a földi életben nem találhatta meg már az ember, a kötő megteremtette a szépség és a szellem külön harmóniáját, rendjét a művészet világában.
Megteremtette a magyar költészetben az „énekvers” után az un. „szóverset”. A nyelvi ritmus tökéletessége fölöslegessé teszi az énekkíséretet.
Balassi a reneszánsz ember öntudatával a szerelmet az emberi élet egyik legfőbb értékének tekintette. Szerelmi lírájának műveit két nagy reménytelen szerelem ihlette. Ezek az Anna, Júlia és Célia versek.
Losonczy Annához írt szerelmi költészete két ciklusra osztható. Az elsőben szerelmét Annának nevezi (1578-84), a másodikban már Júliaként említi (1587-től).
Fiatalkori udvarló költeményei és az 1578-ban keletkezett boldog-boldogtalan Anna versek még csupán szárnypróbálgatásai voltak, s a reneszánsz szerelmi költészet, petrarkizmus sablonjai szerint születtek. – Petrarca hatása érezhető azokon az érett nagy verseken is, amelyeket 1588-ban írt a már özveggyé lett Losonczy Annának, „Júliának” Ezek a Júlia-versek már az Anna-szerelem második korszakának költeményei. A várt szerelmi siker ugyan elmaradt, Balassi mégis költői tudatossággal versciklussá, magyar „Daloskönyvvé” szervezte verseit. A szerkesztés eredményeként a boldog találkozás örömétől a lemondás teljes reménytelenségéig széles érzelmi skálán helyezkednek el, s ezzel párhuzamosan Júlia egyre elérhetetlenebbé, az élet értelmének jelképévé válik. A Júlia-költemények stílusa, ritmikája, versszerkezete újszerű, kompozíciója szimmetrikus. (Balassi-versszak). A Júlia ciklus egyik fontos jellemzője, hogy a végéről hiányzik a megnyugvás.
Egyik leghíresebb költeménye a Júliával – Losonczy Annával – való, váratlan és egyben feltehetőleg utolsó találkozását örökíti meg.
Hogy Júliára talála, így köszöne néki
A hat kétsoros versszakból álló költemény a Balassi kódex 39. darabja. Udvarló vers, hasonlatok és metaforák sorozata.
1. versszak: Boldog felkiáltás, a találkozás feletti öröm kifejezése.
2–4. versszak: Metafora sor, a boldogság kifejezésére
„Én bús szívem vidámsága, lelkem édes kévánsága,”
„Én drágalátós palotám, jóillatú piros rózsám”
5. versszak: Az előző kettő összefoglalása
„Én szívem, lelkem, szerelmem, idvez légy én fejedelmem!”
6. versszak: A lovagi szerelmi lírából ismert helyzet rögzítése, a lovag és szerelmese közötti végtelen a távolság.
„Térdet fejet neki hajték, kin ő csak elmosolyodék”
A Júlia-ciklust követően 1590-91 között, Lengyelországban íródtak a Celia-versek. Balassi szerelmi költészetének utójátékát adják. Ezen időszak múzsája Szárkándy Anna Wesselényi Ferenc felesége. Ez a szerelem már sokkal csendesebb, ezekből a versekből hiányoznak az indulatok, a nagy érzelmi háborgások. Az egyik legszebb Célia-vars egy háromstrófás kis műremek.
Kiben az kesergő Céliárul ír
A költő a kesergő Céliát ábrázolja ebben a versében. A művet túlnyomó részt hasonlatok alkotják, melyeket a költő nem kommentál, nem fűz hozzá magyarázatot. A letisztult , leegyszerűsített versben a szimmetria reneszánsz törvényszerűsége érvényesül.
A versszakok a sírás különböző részleteit mutatják aprólékos kidolgozással.
1. versszak: a sírás hangját írja le a fülemüle énekéhez hasonlítva.
„Mely keserven kiált fülemile fiát hogyha elszedi pásztor”
2. versszak: Celia könnyes arcának képe, mely mint a harmattól ázó rózsa.
„Mint tavasz harmatja reggel ha áztatja szépen jól nem nyílt rózsát,”
3. versszak: első hasonlata a síró nő mozdulata, a második a könnyek ismételt rajza.
„Mint szép liliomszál, …, fejét földhöz bocsátja
Drágalátós könyve hull mint gyöngy görögve vagy mint tavasz harmatja”
Célia sírása elsősorban esztétikai élményt jelent. Részvét helyett a gyönyörködés hangján szól.
Balassi vitézi énekeinek egyik kiemelkedő verse az „Egy katonaének”, melyben a költő hitelesen, a tényeket nem szépítgetve, a vitézi életet dicsőítve ábrázolja a katonaéletet.
A vitézi ének a korabeli Európa humanista irodalmában ismeretlen volt, csak a mi irodalmunkban létezett. Nálunk válhatott lírai témává a hazatért és a kereszténységért vívott önfeláldozó harc. A vitézi énekekben a költő emléket állíthatott Egernek, a vitézi életforma eltűnő hőskorának és önmagának.
Egy katonaének: A végek dicsérete
A jó hírnevét elvesztegetett, mindenétől megfosztott, Lengyelországba készülő költő búcsúja, visszaemlékezése ihlette az 1589-ben keletkezett verset. Az emlékek idézése során kirostálja mindazt, ami szenny, bűn, vagy szégyellni való volt. A vers felépítésre a 3-as szám jellemző: - Balassi-strófa, 3x3 versszak, hármas tagolás, három pillér (1.-, 5.- és 9. strófa.).
1. vszak.: /1. pillér/ Költői kérdés, mely önmagában rejti a választ is, természeti képek ábrázolásával.
„mi lehet… szebb dolog az végeknél?…
Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.„
2-4. vszak.: Mozgalmas képek sorozatával igazolja az első strófa állítását.
„Ellenség hírére vitéznek szíve felbuzdul, …”
„…sebesedik, öl, fog, vitézkedik, …sík mezőt széllel nyargalják,”
5. vszak: /2. pillér/ A vers középpontja. A katonaélet a kor legmagasabb eszményének rangjára emeli. Emberség és vitézség a XVI. sz.-i magyar humanista világnézet legfőbb értékei. Felfedezi a hazáért vívott önfeláldozó küzdelem erkölcsi szépségét.
„…tisztességért ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,”
6-8. vszak: Ismét a katona élet mozgalmas képei, de már az életforma árnyoldalaival. A 2-4. versszak képeivel szemben hangulati ellentétet alkotnak.
„Sok vérben fertezvén „ „kemény harcok helye tanuló oskolájuk „
„ Viadalhelyeken véresen, sebekben halva sokan feküsznek”
9. vszak: /3. pillér/ Érzelmi kitörés, dicséret, az utolsó sorban pedig a költő szerencsekívánata a végvéri vitézeknek.
„Ó végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!
…jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!
Balassi-strófa:
Két hat és két hét szótagból álló egység háromszori ismétléséből áll. Rímképlete aab ccb ddb, az egymást követő hat szótagos egységeket páros rímek kötik össze, a hétszótagosok pedig egymással rímelnek. A szöveg ritmusa az ütemhangsúlyos verselésen alapul (a hangsúlyos szótagtól hangsúlyos szótagig tartó ütemének szabályos ismétlődését feltételezi).
Berzsenyi Dániel
(1776-1836)
Berzsenyi Zrínyi után az első színvonalas költőnk, aki a magyar nemesség eredetét, történetét és némi öntudatát szólaltatta meg költészetében. Szerb Antal szerint nála minden az erő körül forog. Ódaköltőként Toldi Miklóshoz hasonlítja. „Toldi erejével halmozta és dobálta egymásra a monumentális képeket. Berzsenyi életét is hatalmas erők küzdelmeként élte meg. Büszke volt szilaj, temperamentumos természetére, de azt is tudta, a gigászi erők reménytelenek az elmúlással, az enyészettel szemben. Az erő mellett másik kulcsszava az elmúlás. Az elmúlás élményét saját életéből és a kor irodalmából merítette.
Élete:
1776. május 7-én született Hetyén (Vas megye, Kemenesalja) egyetlen gyerekként. Apja jogvégzett, de gazdálkodó ember volt. Erőtlen fiát ő tanította, nevelte otthon. Izmos fiúként 1788-ban kerül a soproni líceum előkészítő osztályába és 7 évet tanul itt (sokat lógott, mert idősként nehezen alkalmazkodott az iskolai rendhez). Sokat olvasott, főleg latin műveket. 1793-ban elszökik Sopronból, katonának áll be, majd onnan is menekül. 1795-ben befejezi diákpályáját. Nagybátyjához, Niklára megy, mert apjával utálták egymást; anyja halála után (1794) még jobban elmélyült ez a viszály, ő volt közöttük a védőfal. 1799. májusában feleségül veszi Dukai Takács Zsuzsannát. Önálló gazda lesz. 1804-ben Sömjénről Niklára költözik, csak titokban írogat. Egyedüli barátja a magányosság és az elmélkedés lesz, mert felesége műveletlen. 1803-ban Kis János lelkész felfedezi benne a költőt és 3 művét azonnal el is küldi Kazinczynak. 1808-ban Berzsenyi elküldi Kis Jánosnak 77 költeményből álló verseskötetét, hogy segítsen kiadni, ezáltal levelezés indul meg közöttük. 1813-ban megjelenik a kötete papok és Berzsenyi saját pénzén. Pesten csak kétszer járt, de itt találkozott Szemere Pállal, Kölcseyvel, Vitkovics Mihállyal. Terméketlen költő: 137 vers. Életformája és költői becsvágya tragikus ellentmondásba került, ehhez hozzájárult még a magány, kedély, egészségi állapota. Ebben az időszakban érte Kölcsey igaztalan bírálata. Berzsenyiben ezután elhallgat a költő. Kölcsey kifogásait a romantika nevében utasította vissza. 1830-ban MTA (Akadémia) taggá választja Berzsenyit. Utolsó éveiben gyógyfürdőkben kúrálta magát. 1836. február 24-én halt meg Niklán.
Költészete:
Műveinek nagy része 1803-1813 között született, amikor az irodalmi élet Magyarországon halott, csak nagy magányos alkotók vannak, köztük Berzsenyi. Mivel Pest az új irodalom központja, erről az irodalomról semmit sem tud, mert teljesen más világban élt: életformája a dunántúli nemességhez kötötte, műveltsége azonban Kazinczyékhoz. Sehova sem tartozott igazán. Az övéiktől műveltsége választotta el, Kazinczyéktól parlagias környezete, ezért maradt tehát otthontalan. Versei sorrendjét nem tudjuk, mert nem datálta őket. Pályájának korai szakaszában versei két csoportra oszlanak: szerelmes versekre és hazafias ódákra. Kazinczy az ódaköltő posztját jelölte ki számára. A nemzeti lét és nemlét kérdése, a régi dicsőség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója a "nagyszerű" halál réme egész reformkori költészetünknek visszatérő témája. Stílusa inkább klasszicista. Horvát János szavai szerint: "Klasszicista formában romantikus lélek".
Ódaköltészete:
A romantikában általános volt az elmúlás felett érzett szomorúság és borongóság. Vigasztalásért B. Horatiushoz fordult, aki olyan nemes derűvel és bölcsességgel vette tudomásul az elmúlást. Az óda műfaját is Horatiustól vette, (H.-nál a műfaj még tágabb értelmezésű tematikáját és hangnemét tekintve is). Kazinczy is az ódaköltő posztját jelölte ki Berzsenyi számára. Ez a műfaj megfelelt a reformkori költészet társadalmi szerepének: a hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom kifejezésének, másrészt a horatiusi tanító célzatnak: a lelkeket kívánta művelni, nemzetét akarta szolgálni hazafias ódáival.
Óda: lírai műfaj, többnyire fenséges tárgyról emelkedett stílusban írt költemény. Rokon lírai műfaja a himnusz és a rapszódia. A költészet ősi műformái közé tartozik. Ódaköltők: Horatius (A rómaiakhoz), Keats (Egy görög vázához), Vörösmarty (Szózat)
A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában, az egyes (idegen uralom alatt élő) népek romantikus irodalmának központi magvává, éltetőjévé lett, és ez oktató, erkölcsnemesítő társadalmi szerepet rótt a költőkre.
A magyarokhoz (I.) (1810)
Valószínűleg az egyik legkorábbi, de mindenképpen leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye (16 év). 1810-re készült el végleg. A mű izgatott, zaklatott, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő, feddhetetlenség kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 versszakát. Az egészben megjelenik a nemzet jövőjéért érzett aggodalom, a szorongó fájdalom. Az óda kulcsszava az erkölcs: a régi „tiszta” és vele szemben a „mostani veszni tért” erkölcs. Ez az oka nemzet hanyatlásának, menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelődött a köztudatban és az irodalomban. A költemény lendülete váltakozva és egyre táguló mértékben villantja össze a két időt, a múltat és a jelent: a múlt dicső nagyságát, erejét, s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét – időszembesítő vers. Az 1. strófa megszólításban (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, mely erkölcsi ítélet is („romlásnak indult” – „hajdan erős”). A számonkérő indulatos kérdések a felháborodó megdöbbenést jelzik. A vers címzettje: a „magyar”, a magyarság, a nemzet, melyhez E/2-ben szól. A 2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt. Buda vára a nemzeti lét, a függetlenség jelképe. Ezt a várat „szórja” most el a jelen, rombolja le a veszni tért erkölcs és az „undok vipera-fajzatok”. A 4-6. vsz-ban ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külső hatalmak túlerejével, a nemzetet nem „fojthatta meg” a belső „visszavonás”, a testvérháborúk sora sem. A nagyság és az erő, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a „régi erkölcs” volt. A 7-10. vsz-ban a jelen bűneinek olvashatjuk a legbővebb felsorolását, fájdalmas önostorozás. A „lassú halál” okozója a belső szétzüllés, a „tiszta erkölcs” eltűnése. Ez úgy pusztította el Rómát is, mint ahogy a férgek az „éjszakai szélvészt” kiálló „kevély tölgy” gyökereit. Ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. A vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása. A 11-12. vsz-ok felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng – Attila, Árpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség. Az utolsó két strófában hangváltás van: a múlt nagy példáinak felsorolását és a bűnök ostorozó keménységét, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költő lemondó sóhajjal összegzi fájdalmas tapasztalatait: játékok vagyunk a sors, a „tündér szerencse” kezében, a hajdani nagy birodalmak példája pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök. A beszélő és a megszólított viszonya a 9. strófától megváltozik: eddig a korholás E/2-ben történt, a „Mi a magyar most?” a dialógust a 3. személy megszakítja, majd T/1. személyben szólal meg. A költő végül mégis vállalja a sorsközösséget az elsiratott nemzettel. A meglepő szembeállítás, romantikus túlzás meghökkentő metaforákat teremt: pl.: „vérzivatar”, „vak tűz”, ádáz ostromokat mosolyogva néz”, világot ostromló”, „napkeletet leverő hatalom”, „öldöklő század”, „szent rokonvérben feresztő visszavonás tüze”, nemzeteket tapodó harag”.
A magyarokhoz (II.) (1807)
Az előző költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események fölé nőve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, mint a másiké, terjedelme rövidebb: 6 vsz., mely két (3-3) részre tagolódik. Az első egység (1-3. vsz.) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegető hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerősíti a rákövetkező mitológiai metafora (Erynnis – a bosszúállás istene – „vérbe mártott tőre”). Az első strófában felidézett háborús rémület a következő kettőben az egész világot felfordulással fenyegető zűrzavar látomásába csap át. A földrajzi tulajdonnevek romantikus túlzással az egész földkerekség képzetét keltik fel. A legdöntőbb élmény, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság. („A népek érckorláti dőlnek, / S a zabolák s kötelek szakadnak.”) A megrendítő élményből nem a kétségbeesés fakad, hanem éppen ellenkezőleg: az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott „lebegő hajónk” „állni-tudó” lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén (4-6. vsz.) A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely őrzi a régi rendet. (Titus = jó császár fogalma). Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul. Optimista tanulság: az ősi tiszta erkölcsök tették híressé Rómát, Marathónt, Buda várát. Ezek a példák a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel szemben. A vers felfelé ívelő menetű. A mű alkaioszi strófaszerkezetű. Az E/2. használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az E/1. váltja fel: „nem félek”, „bátran vigyázom”. A költő lecsendesítve a zaklatottságát, már nyugodtan, bizakodva összegezheti az erkölcsi ígéretét. Reményt, bíztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belőle hatásos kórusművet a végveszélybe jutott magyarságért aggódva.
Osztályrészem
1799 körül keletkezett elégikus óda. A „megelégedéssel” viaskodik: az antik költő filozófiájával próbál fölé emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a horatiusi ódáéval. Az első két versszak hajó-képe is Horatiustól való: Licinius Murenához írt parainézise az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja, az okosan kormányzott hajó a középutat választja. A Berzsenyi-vers csak utal az Odüsszeiából ismert tengerörvényre. Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötőben. Az élet viharain túljutott „heves ifjú” élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált, a maga ura lett. Az „elzárt hely” védettséget jelent, de a biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú fájdalma. Ráeszmél az idő visszafordíthatatlanságára. A 2. vsz. jövőt jelentő igealakjai („fel nem oldja”, „fogadd”) az új életformára való felkészülést jelzi. A költőnek szüksége van önvigasztalásra, ezért a „boldog megelégedés” illúziójába ringatja magát. Felsorakoztatja a jómódú földbirtokosi élet nyomós érveit, a kiegyensúlyozott családi élet boldogságát (3-4.). Osztályrészül jutott sorsa mégis szegényesnek, kiábrándítónak hathat az ókori irodalomból ismert görög tájak pompázatával. A vsz-ot lezáró kérdő mondat valójában erős állítást tartalmazó felkiáltás. Rejtegetett elégedetlenség megnyilvánulása: a földesúri jólét mellett, valami másra, teljesebbre vágyik. Az 5. szakaszban látható leginkább az áhított és akart nyugalom. A „nehéz szükséget” kizárva bármilyen élethelyzetben „mindenütt boldog megelégedéssel” néz az égre. A sorsába beletörődő filozofikus lélek kijelentése ez. Nem rendítheti meg nyugalmában a sorsfordulat. A „csak” módosítószó egyetlen feltételhez köti az imitált „boldog megelégedést”, a mindenről lemondani tudás képességét. Ez a Camonea (kaména: a görög Múzsáknak megfelelő itáliai istenségek) jelenléte, a költészet vigasza (6.). A vers horatiusi lezárása (7.) őszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is a minden bajtól mentesítő csodáját. A költő a Múzsához menekül, mint egyetlen oltalomhoz. Ha minden érték kihull is az emberi életből, ha „vadon tájékára” sodor is a sors, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet.
Közelítő tél
Másik (az utókor számára is) sikeres elégiája A közelítő tél című, mai 1804-1808 között készült. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. A cím is riadalmat kelt. A vers felépítése logikus: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. A durva őszi táj lehangoló képe, egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését, s a kiábrándító niklai környezetet is. A költői negatív festés kettős hatást ír le: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A múltat próbálja idillé varázsolni. A pozitív értékű szavak halmozása, s az antik utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben a "Zephyr" lengedezett és "Symphonia" szólt. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és jelen, az élet és a gyász komor hangulata: borong-mosolyog; néma homály-öröm víg dala harsogott; levél zörög-szomorú, kihalt. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von le: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Az 5-6. versszakban a költő magára, saját életére vonatkoztatja az általános romlást, pusztulást. Lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjusága. A lélek kiégettsége, halála miatt panasz sír az elégia lezárásában: az elmúlt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A költemény elolvasása után döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás. (Lolli - szerelem jelképe).
Fohászkodás (1810)
A vers a hívő költő hangján szól, de a benne levő roppant imádat nem az egyházi istennek szól, hanem egy minden dogmától független teljhatalmú lénynek. A mű két részre osztató fel: Az első részben írja le Istennek az ő szemében betöltött nagyságát. Ebben a leírásban a monumentális, robosztus klasszikus képek (“Léted világít mint az égő Nap”; “A legmagasabb menny s … Uránjai”) és a kicsiny természeti jelenségek (“A szélvésznek bús harca, az égi láng villáma, harmatcsepp, virágszál”) tökéletes egységet alkotnak. Ezt egy bibliai utalású strófa választja ketté (“Te hoztad e nagy Minden ezer nemét a semmiségből” - Mózes I, Genesis). Ez az egész rész Isten hatalmának méreteit, teljességét jeleníti meg a Teremtés eredményei által. A második részben (5-7. strófa) maga a költő is megjelenik, és az E/1. használatával teszi élethűvé a jelenetet (“Buzgón leomlom előtted, Dicső!”). A felkiáltó mondatok gyakoribbá válása és a sírásra való célzás (“Letörlöm könnyeimet”) arra a felfokozott lelkiállapotra utalnak melyben a költő a verset írhatta. Berzsenyi rezignált személyisége híven jelenik meg: az elmúlás gondolata, a halálba való belenyugvás békéje. A vers egy vallásos érzelmekkel töltött naturalista képpel zárul (“ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják”). A vers részenkénti mondanivalójának változása ellentétben van a mű hangstilisztikai szempontokból való felbontásának. A statisztikai számolások alapján is két részre lehet a verset felbontani: egy (stilisztikailag) negatív (1-5. strófa) és egy pozitív darabra. Az 1-5. strófában a magas magánhangzók túlnyomó fölényét a kellemes hatású mássalhangzók - m, n, ny, l stb. - nem nagyon tudják ellensúlyozni annak ellenére, hogy az eszmei mondanivaló a nézőpontjából a lehető legpozitívabb. Az 5-7 strófában, ahol leginkább a búskomorság, a melankólia a jellemző, a kellemes hangzásélményt nyújtó magánhangzók vannak fölényben.
A vers rímtelen, formája az úgynevezett alkaioszi strófaszerkezet, amely két nagy alkaioszi sorból, egy ötöd-feles jambusból és egy kis-alkaioszi strófából áll:
“Isten! Kit a bölcs lágesze fel nem ér
Csak titkom érzõ lelk óhajtva sejt:
Léted világít, mint az égõ
Nap, de szmünk bele nem tekinthet.”
Berzsenyi költői szempontból viszonylag terméketlen volt, ennek oka a gazdasági problémákban és családi nehézségekben keresendő. A terméketlenség ellenére Berzsenyi művei nagy hatással voltak más költőkre, írókra. A Fohászkodás témakapcsolatban van Madách: Az ember tragédiája c. művével, ami arra utal, hogy Isten cselekedeteinek bemutatása minden korban - így Berzsenyiéiben is - közkedvelt volt.
Bessenyei György
1772 - a magyar irodalomtörténet nagyon fontos dátuma: ettôl az idôponttól számítjuk nemcsak a magyar felvilágosodás megindulását, hanem egész újkori irodalmunk kezdetét: korszakhatár a régi és az új magyar irodalom között.
1772 - Bessenyei György (1747-1811) írói fellépésének esztendeje. Ebben az évben egyszerre több műve is megjelent nyomtatásban, összesen öt, köztük egyik legértékesebb drámai alkotása, az Ćgis tragédiája. De készen volt ekkor már a Buda tragédiája és Hunyadi című eposza is.
A Szabolcs megyei Bercelen (Tiszabercel - Nyíregyháza közelében) született 1746-ban vagy 1747-ben. Családja a tehetôs köznemességhez tartozott. A sokfelé szétszórt földbirtok irányításában szükség volt mind a nyolc fiúra. Éppen ezért csak öt évig tanult a sárospataki kollégiumban (1755-1760), utána apja hazavitette gazdálkodni. - 1765-ben került két bátyja után Bercelrôl egyenesen Bécsbe, Mária Terézia testôrei közé. Itt döbbent rá hazája mérhetetlen elmaradottságára, de saját műveletlenségére is. Szívós önműveléssel kezdte pótolni tudásának hiányait, nyelveket tanult, mohón szívta magába a korszerű műveltséget, s megismerkedett a Bécsben ekkor már divatos felvilágosodott eszmékkel. Testôrtársaiból afféle önképzôkört, önművelô társaságot alkotott. (Késôbb, 1777-ben együtt jelentették meg verseiket Bessenyei György Társasága címmel Bécsben; fôleg Bessenyei és Barcsay Ćbrahám művei találhatók e kis kötetben.)
1773 elejéig szolgálta hűségesen a királynôt, ekkor azonban kilépett a gárdából. Hízásra hajlamos alkata volt, egyfajta betegség, a "fövenykór" is bántotta, de irodalmi ambíciói is sarkallták erre a lépésre. Bécsben polgári hivatalt vállalt: a hazai református egyház ügyvivôje lett az udvarnál. Tele volt írói tervekkel, egy tudós társaság életre hívásán is buzgólkodott.
1779-ben Pesten járt, már kigondolták néhányan a Hazafiúi Magyar Társaság tervét (az elnök Orczy Lôrinc, a titkár Bessenyei, a jegyzô Ćnyos Pál lett volna), működésére azonban nem került sor.
Ebben az évben áttért a katolikus hitre, hogy állást kaphasson Bécsben: Mária Terézia az udvari könyvtár címzetes ôrévé nevezte ki jelentôs összegű évjáradékkal. Ezt az évdíjat vonta meg tôle 1782-ben II. József, s ezért el kellett hagynia Bécset.
1782 ôszén tért haza Bercelre, a szülôi házba, majd néhány év múlva visszavonult Bihar megyei birtokára. 1787-tôl Pusztakovácsiban gazdálkodott. A negyvenéves Bessenyei elkezdte élni a "bihari remete" életét.
Visszavonultságában sem lett hűtlen az irodalomhoz: alkotott továbbra is, de ezek a művek - köztük igen jelentôsek - kéziratban maradtak. Ebbôl az idôbôl való pl. A természet világa című hatalmas, több mint tízezer soros filozófiai költeménye, A bihari remete című értekezése. 1804-ben készült el Tariménes utazása címmel nagy terjedelmű, öt könyvre osztott államregénye, mely csak 126 év múlva, 1930-ban látott napvilágot.
1811. február 24-én halt meg Pusztakovácsiban. Kívánsága szerint egyházi szertartás nélkül kertjében temették el.
Kulturális programja
Bessenyei György az új magyar irodalom elsô programadója, irodalmi életünk nagy tehetségű szervezôje. Bár rendkívül termékeny író volt, s az irodalom mindhárom műnemében alkotott: írt lírai versektôl kezdve klasszicista verses tragédiákon és prózai vígjátékon át eposzig és regényig mindent, elsôsorban mégsem szépíróként tartja számon irodalomtörténetünk. Többre értékeli értekezô prózáját s ezzel kapcsolatban programadó szerepét. Kulturális programját ún. röpirataiban, ezekben a szép, világos és tömör prózában írt tanulmányokban fejtette ki.
Elôször 1778-ban Bécsben jelent meg a Magyarság című "röpirat" (12 lap), 1779-ben a Magyar nézô (kb. 60 lap); 1781-ben írt egy szintén vékony füzetecskét, címe: Egy magyar társaság iránt való Jámbor Szándék. Ez nyílt levélként készült a magyar fôrendekhez, de csak Révai Miklós, a neves nyelvész és költô adta ki 1790-ben a szerzô nevének említése nélkül (Bécsben; maga a cím is Révaitól származik). - E pályaszakasz legterjedelmesebb, csaknem 400 lapos alkotása a Bécsben 1779-ben megjelent A holmi.
Röpirataiból - a felvilágosodás által ihletett - következô gondolatmenet, kulturális program bontakozik ki:
- a távoli és a legfôbb cél a "közboldogság", a "közjó", az "ország boldogsága";
- a "közboldogság" legnagyobb akadálya a tudatlanság, a nép műveletlensége;
- ezt (ti. a tudatlanságot) csak úgy lehet megszüntetni, ha minél szélesebb körben elterjesztjük a modern tudományokat (a francia Enciklopédia ismeretanyagára gondolhatott);
- ezt a tudományterjesztést csakis egy-egy nép anyanyelvén lehet megoldani;
- a magyar nyelv egyelôre alkalmatlan a tudományok népszerűsítésére, mivel még nincs sem elég "ereje", sem "elégsége" az új gondolatok és érzések kifejezésére;
- ezért a legsürgôsebb feladat a nyelv művelése, "pallérozása", tökéletesítése;
- a nyelvművelô munka leghatásosabb eszköze a szépirodalom, mindenekelôtt a fejlett nyelvekbôl való fordítás; teremtsünk hát - ha kell - a semmibôl (Bessenyei nem sokra értékelte a korábbi századok műveit) szépirodalmat, próbáljuk ki sokféle műfajban a nyelvet, támogassuk a könyvkiadást, segítsük a magyar színházi élet kibontakozását, alapítsunk folyóiratokat; hozzunk létre a nyelv ápolására, az irodalom támogatására egy tudós társaságot, akadémiát, készítsük el a magyar nyelv grammatikáját, állítsuk össze szótárát!
Bessenyei művelôdési koncepciójában - mint az elôbbi gondolatmenetbôl is kiolvasható - maga az irodalom nem öncélú, öntörvényű művészi tevékenység, csak nélkülözhetetlen és közvetlen eszköz ama távoli cél, a közboldogság elérése érdekében.
Programjában még nem merült fel az eredetiség követelménye: szerinte a magyar irodalom része minden világi témájú (a vallásos irodalom ettôl kezdve már nem tartozik bele a szépirodalom fogalmába) magyar nyelvű könyv, írás, függetlenül attól, hogy fordítás-e vagy sem. (E korban fordításon is "magyarítást" kell értenünk: a fordítók megváltoztatták a szereplôk nevét, a cselekmény történelmi korát, színhelyét, a másutt történt eseményeket - a regények, drámák "fordításakor" - Magyarországra helyezték. Ki gondolná ma pl., hogy a Szabolcs vezér című korabeli dráma Shakespeare Lear királyának az átültetése?) - Bessenyei legfôbb követelése tehát a magyar nyelvűség.
Az akadémiát követelô s ennek működési szabályait is kidolgozó Jámbor Szándék legelején írja: "Az ország boldogságának egyik legfôbb eszköze a tudomány. Ez mentôl közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. - A tudomány kulcsa a nyelv, még pedig a számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született nyelve. Ennek tekélletességre való vitele tehát legelsô dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni, s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja. - Valamint a tudományok, úgy a nyelvek is apródonként jutottak tekélletességre, amelyben már vagynak... îgy öregbedett a nyelv a tudománnyal együtt, és ennyire egybe vagyon kötve a kettô minden országnak számosabb részére nézve."
A Magyarság című értekezés Bessenyei kulturális terveinek nyelvi vonatkozásait bontja ki szenvedélyesen vitázó hangon.
Elcsodálkozó megdöbbenéssel állapítja meg, hogy a magyar nemzet "a maga anyanyelvét felejteni láttatik", éppen akkor, amikor "minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik", tehát midôn más nemzetek már anyanyelvüket használják a társadalmi és művészi élet minden területén. - Szembeszáll a magyar nyelv értéktelenségét hirdetôkkel - az "aranyhegy"-hasonlattal érvelve: amilyen ostobaság egy "aranykôvel" tele hegyre azt mondani, hogy nem ér semmit, mivel nincs bánya s bányász benne, ugyanúgy a magyar nyelv sem tehet róla, "ha fiai ôtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják".
Ebben a röpiratában is felhangzik a figyelmeztetés, a tanács: "Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem."
Felmerül tanulmányában a nyelvcsere gondolata is, hogy esetleg egy másik, már fejlett idegen nyelven kellene a magyar helyett terjeszteni a tudományokat. De végül is reménytelennek tartja, hogy a nép, kivált a magyar parasztasszonyok megtanuljanak "deákul, görögül, franciául vagy németül". "Ha már így kénytelenek vagyunk nyelvünket megtartani, tisztítsuk ki legalább és dolgozzunk elômenetelünkön."
Felvilágosult nemzetfogalmába beleérti már a parasztságot is, s épp a parasztság nyelvfenntartó szerepe az, mely nyelvünket mégsem engedi feledésbe merülni.
A magyar nyelv apológiája a Magyarság második részében áthajlik nyelvünk értékeinek büszke és öntudatos dicséretébe: "Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak? Mind a deák, mind a francia, mind a német görcsösebb nála. Kivált poétaságra, éneklésre, régi történetek elbeszélésére, dicsérô beszédre egy nyelv sem haladja meg."
Megjelenik e művében a nyelvújítás gondolata is, általában az újítás, a modernizálás szükségessége, s a végén önmagát az üldözött újítók közé sorolja: "Eleitôl fogva az újítók mindenütt üldöztettek; kár, mert örökké meg kellene a dolgokat a dolgoktól különböztetni, hogy a jó szolgák gonoszokkal együtt ne senyvednének; mindazonáltal csak kell mégis mindenütt olyanoknak lenni, kik magokat a közügyért ideig mocskoltassák és azokat szolgálják, kik abba hívek és ártatlanok."
A Magyar nézôben is az új, világi magyar irodalom megteremtését sürgette. - Vissza-visszatérô vonás tanulmányaiban az a követelés is, hogy az irodalom hasznos legyen, tanítson, műveltséget terjesszen. Tulajdonképpen azt a horatiusi kívánságot visszhangozza, melyet a klasszicizmus tett magáévá.
A klasszicista követelmények szépirodalmi munkáira is rányomják bélyegüket. Tragédiáiban szigorúan betartja a "hármas egység" szabályát, még legremekebb vígjátékában, A filozófusban (1777) is ez uralkodik. A szokványos szerelmi bonyodalomba becsöppenô, kitűnôen egyénített Pontyi (a mű legfontosabb szereplôje) egyszerre kritikája a divathóbortként jelentkezô francia műveltségnek és a becsületes, patrióta, ám tudatlan és műveletlen parlagi nemesnek is, aki még az étkezésben is hazafi szeretne lenni: "Nem kell nékem az a zöld lé, abból a húsbul kérek, - nem is ehetik már itt az ember amiá a sok cifraság miá, - hát ez a veres lé? hiszen berzsen ez, vagy micsoda? hát az a kék tajték mi ott? boldog isten! ha a nagyapáink láthatnák! Már hogy pántlikát mit felkapnak, ütné a kű; de a hasábul, gyomrábul is módit csinálni az embernek, ki látta? Már talán szégyen is disznóhúst enni? - Még zsidókká leszünk hát ebbe; ökörhúst is szégyen hát enni, mert mind parasztemberek bánnak az ökrökkel. De utoljára kenyeret is gesztenye-puderbül süttetnek; be hiábavaló idôt értünk."
Csokonai Vitéz Mihály
1773-ban született Debrecenben, apja Csokonai József borbély és seborvos, anyja Diószegi Sára. Édesapja korán meghal, anyja kosztos diákok tartásával biztosítja megélhetésüket. Csokonai a debreceni kollégium szépreményű tanulója, akinek tehetsége korán kitűnik, tanárai sokat várnak tőle, 1794-ben már a poétái osztály vezetésével is megbízzák. 1792-től Kazinczy Ferenccel levelez, a felvilágosodás eszméinek hívévé válik. Szabadelvű tanítási módszere, személyes ellentétek, veszélyes eszméi és a kollégium szabályainak megsértése miatt 1795-ben kicsapják az iskolából. Sárospatakon tanul egy évig, majd négy évig tartó "tudós koldulás" kezdődik számára a Dunántúlon. Pozsonyban hiába keres pártfogókat lapja, a Diétai Magyar Múzsa kiadásához. 1797-ben, Komáromban beleszeret Vajda Juliannába, a Lilla-versek múzsájába, de keserűen csalódnia kell, a lányt egy kereskedőhöz adják férjhez. Csurgón kap tanári állást, de a helyettesítés éve után nincs reménye más munkára, így hazatér Debrecenbe. Azonban itt is megpróbáltatások várják: az 1802-es nagy tűzvészben házuk leég, tüdőbajai, súlyosbodik. Műveit kiadni nem tudja, méltán mondatja Tempefőivel, drámája főhősével:" Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon". 1805 január 28-án méltatlan helyzetéből váltja meg a halál.
A sárospataki év alatt Csokonai életre szóló barátságot kötött Puky István gesztelyi földbirtokossal. Meghívására többször járt megyénkben a későbbi évek alatt. Megfordult barátjánál Gesztelyben, Ongán, Miskolcon, és együtt tettek kirándulásokat Aggtelekre, Patakra, Regmecre is.
1801-ben hónapokig tartó gyógykúrát tartott, és Puky miskolci házában lakott. A legenda szerint A szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című versét a gesztelyi kocsma cégére ihlette. Többféle változatban él Csokonai és Lavotta János közös mulatozásainak emléke is, hiszen a muzsikus-zeneszerző szintén szívesen látott vendég volt Pukyéknál. Egész magyar költészet egyik legjobb verselője. Bravúrosan kezeli a versformákat, és dallamosabbá tette a magyar nyelvet, mint bárki mindaddig. A formákkal is szüntelenül kísérletezett, újabb nyelvzenei lehetőségeket keresett és talált. Kazinczy pártfogásával belekapcsolódik a felvilágosodás országos jelentőségű költészetébe. Versei eddig csak kéziratban terjedtek, de most már néhány megjelenik Kármán folyóiratában, az Urániában. Eszmevilága is a felvilágosodás haladó szándékait fejezi ki.
Költészetének rétegei, a stílus- és ízlésirányok hatása:
a.) A deákos klasszicizmus ill. az iskolai versgyakorlat hatása:
Egész életét és költészetét meghatározták a Debreceni Református Kollégiumban töltött évek. Itt bontakozott ki kivételes költői tehetsége, itt szerzi meg korát meghaladó műveltségét; több nyelven beszél, ír.
(Poeta natus – született költő, az eredeti tehetség; poeta doctus – tanult költő, tudós költő, a hagyományokat követő költő.)
Formakészségéért, verseinek zeneiségéért társai Cimbalomnak nevezték. 1795-ben a halasi és kecskeméti legációról (=adománygyűjtés a kollégium javára) nem tér vissza, hanem fölutazik Martinovicsék kivégzésére. S ezt követően kizárják a kollégiumból. A hagyományos értelmezés szerint a konzervatív kollégium és a haladó, a felvilágosodás eszméit valló Csokonai között kenyértörésre került sor. Az újabb kutatások szerint Csokonai nem tudott elszámolni a legáción szerzett pénzzel. Szabó Magda véleménye szerint az 1795 után szigorodó politikai légkörben kényszeritették a kollégiumot, hogy megváljon rebellis (=lázongó) és legkedvesebb fiától. Szauder József Az estve és Az álom című tanulmányában mutatta ki a kollégiumi versgyakorlat hatását Csokonai költészetében. Két verstípust műveltek:
– a sententia költészetet, mely egy többnyire antik eredetű bölcsesség verssé formálása volt.
– a pictura költészetet, mely természeti jelenség vagy emberi karakter verssé formálása volt.
Az életmű nagy része már a kollégiumban elkészült, később ezeknek a finomítása, átdolgozása történik meg.
Az estve (1794.):
Az iskolai változat címe: Az estvének leírása. Ezt követte az 1789-es Az estve, majd a végső változat. A változás iránya, hogy a tiszta piktúra szentenciával töltődik, s a tájleíró versből bölcseleti ódává emelkedik.
Szerkezete:
1–2. egység: piktúra; klasszicistavonásokkal az iskolai versgyakorlatból örökölve a stíluseszközök tobzódásával festi meg az első világ harmonikus képét, a nyugalom, a rend, a célszerűség világát. (A nyitókép allegóriának is felfogható megszemélyesítése, további megszemélyesítések, költői jelzők, metaforák (olyan szó, szókapcsolat vagy nyelvtani szerkezet, melynek az a szerepe, hogy egymástól távol eső képeket idézzen fel s azokat egybefoglalva új kifejezési lehetőséget teremtsen), alliterációk (betűrím - szó eleji hangok zenei hatású ismétlődése a versben.), nem csupán a költői eszközök gazdagságát, hanem az ábrázolt természet szépségét is érzékeltetik.)
A 3. egység megszólítása és felszólítása a piktúrából a szentenciába vezet át, előrevetítve a második világ, az emberi társadalom, a civilizáció diszharmóniáját.
A 4. egység megszólítással és költői kérdéssel kezdődik. Csokonai Rousseau (a szív jogait követelve, az érzelem elsőbbségéről vall) tanait követi, gyakran rímbe szedi a francia filozófus tanításait. Utal Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című értekezésre. Felidézi az Emil című műből azt a gondolatot, hogy: “mert gonosz erkölccsel senki sem született”. Az általános érvényű megállapításokat néhol a magyar valóságra is vonatkoztatja.
Az 5. rész egyértelmű állásfoglalás a természet harmonikus világa mellett.
A 6. rész a vers zárlata; emelkedett hangnemével műfajváltást is jelez, ódai magasságba emeli a leíró jellegű költeményt. Az utolsó sorban az ‘ember’ szó használata ismét Rousseau-ra utal, tehát nem biológiai, antropológiai, hanem filozófiai értelemben használja a kifejezést (lásd: Emil, vagy a nevelésről bevezetője).
Stilisztikai szinten a vers élesen kettéválik a piktúrára és a szentenciára, eszmei szinten azonban szorosan összetartoznak, ellenpontozzák egymást. A verselésfelező tizenkettes; Bessenyei tette a felvilágosodás korában a gondolati-leíró versek, költemények versformájává.
Konstancinápoly (1794.):
Alapja: Egy város leírása.
A piktúra rész keleties mozgalmasságot áraszt a fölvillantott életképekkel, s ehhez szerencsés költői eszköz a múzsa társulhívása. A szentencia rész a “Denevér babona...” felkiáltással kezdődik. Csokonai ötvözi a voltaire-i antiklerikalizmust és racionalizmust, Rousseau érzelmeket felszabadító törekvésével. Az emberiség harmóniájának és testvériségének alapja, hogy megszabaduljanak a megosztó és a józanésznek, tapasztalatnak ellentmondó vallási dogmáktól. Csokonai ugyan a mohamedán vallásra utal, ám beleszövi a katolikusok pénteki böjtjét is. A vers zárlata a költőre jellemző jövőbeutalással fejeződik be, ismételten ódává emelve a költeményt.
b.) Diákköltészet:
Minden nagyhagyományú alma mater (=iskola) féltve őrzött kincse és továbbítandó értéke a diákköltészet. Jellemzője a tanárok ill. a tanulandó tárgyak, a közvetített értékek kigúnyolása. Ennek jellemző módja az emelkedett formához rendelt kisszerű tartalom (pl.: Óda az árnyékszékhez).
c.) Népiesség:
A német (Herder) közvetítéssel eljutó népiesség egyik első képviselője a magyar irodalomban. Az ő nevéhez fűződik az első magyar népies helyzetdal: Estve jött a parancsolat (1791.), átdolgozva: Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1802.). Az ő nevéhez fűződik az első magyar tündérmese lejegyzése: A méla Tempefői című színműben. Viszonya azonban ambivalens a népiességhez. Szuszmir, a kályhafűtő Fegyverneki két lányának mondja el a mesét, de csak Éva, a kisebbik és műveletlen hallgatja végig, Rozália, a felvilágosult hölgy rájukcsapja az ajtót. Ha stilisztikai szempontból nem is, gondolatiságát tekintve idesorolható a népnevelés és népoktatás fontosságát hangsúlyozó Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című programadó költeménye.
Lefordítja a Homérosznak tulajdonított Béka egérharc című komikus eposzt, melyben a diákköltészeti hangvétel és a népiesség keveredik.
d.) Rokokó:
A hatás legteljesebben két ciklusban, a Lilla-dalok és az Anakreóni-dalok (dalköltészet egyik műfaja, témája a szerelem és a bor, hangvétele érzelmesen idilli vagy tréfásan frivol.) címűben jelentkezik. A hatás legfontosabb jellemzője Csokonai formakultúrájának rendkívüli gazdagodása. A látszólag könnyed forma egyszerre érzékelteti a személyes boldogság megtalálásának reményét és a pillanatnyi idillek mulandóságát.
e.) Szentimentalizmus:
Stíluseszközeiben nehezebben, világképében határozottan megragadható. A világból, a társadalomból kitaszított vagy onnan önként távozó ember fájdalma szólal meg. A felfogásnak megfelelően a díszlet gyakran a természeti környezet, ahol a természet egyes jelenségeivel felerősíti, vagy ellenpontozza a lírai én fájdalmát.
A Magánossághoz (1798.):
Életrajzi háttér: a Lilla-szerelem vége, kicsapatás, állásnélküliség. Csokonai a hiányból, a szükségből teremt erényt, hiszen a magánosság nála nem, illetve nem elsősorban fájdalmas lélekállapotot jelent, hanem kivételezett élethelyzetet, mely elől elzáratnak a társadalom különböző rétegeihez tartozó alakjai. A magánosság teremtő állapot, mely alkalmas egy új költészeteszmény megfogalmazására: a klasszicizmus imitációesztétikájának helyébe a romantika teremtő-költő gondolata lép (7. vsz. 5–8. sor).
A műfaj a formai jellemzőket tekintve óda ill. himnusz, a hangvétel azonban módosítja ezt, és elégikus színezetet ad a versnek. A zárlat a végső magánosság óhaját tartalmazza, mely egyúttal megszünteti a világból való számkivetettséget; a megoldást azonban a jövőbe utalja.
A tihanyi Ekhóhoz (1803.):
Műfaj: A vers retorikai (szónoklattan - a szónoki beszéd elmélete szűkebb értelemben a prózastílus elmélete az értekező próza válfajával foglalkozik) felépítése a megszemélyesített, allegorikus tihanyi Ekhóval az ódát ill. a himnuszt idézi. A hangnem azonban erőteljesebben határozza meg a műfajt, így elégiának (időmértékes disztichonban írt epikus-lírai műfaj elégia panaszdal.) mondhatjuk.
A vers első változata a Füredi parton címmel volt, s a végső változatban is, a 2. strófában utal erre a költő. A versforma a reneszánsz költészetben népszerűvé vált, Balassi által is művelt ekhós vers; annak azonban némileg átdolgozott változata, hiszen a Csokonai-versben az ekhó az egész sort megismétli. A szentimentalizmus rousseau-i ágával érintkező téziseket (a polgári világból való számkivetettség, magány, társtalanság) az életrajz, a személyes élmények hitelesítik, a nélkül azonban, hogy Lilla nevének említésén kívül bármilyen konkrét biografikus mozzanatra utalna a költő; sőt a 4–5. versszak, mely a társtalanságot panaszolja sirámszerű hangvételével a XVI–XVII. századi protestáns prédikátor költők hangját idézi. (Babits: Ősz és tavasz között című versében Csokonait is idézi hasonló élethelyzetben.) A 7. versszak konkrét utalást tartalmaz Rousseau-ra, az ismétlés, pedig a rousseau-i bölcselet két fontos fogalmát foglalja magába. Az elégikus hangvétel bölcseleti tartalmat takar, természet és civilizáció, ember és polgár megbomlott egységére mutat rá, s egyúttal ember és polgár egységére vágyik. A zárlat a harmónia vágyának jövőbeutalását tartalmazza.
A Reményhez (1803.):
Szintetizáló jellegű költemény, összegzője a különböző stílusirányzatoknak, hatásoknak. Harmóniát teremt a különböző műfaji lehetőségek között, az egyéni élményt általános szintre emeli.
Műfaj: A rövid sorok, a fölfokozott zeneiség, a 2–3. versszakban a növény-ornamentika (=díszítés) használata a dal felé mutat. A vers retorikus felépítettsége, a megszemélyesített fogalom és érzés, az odafordulás, a keretes szerkezet az ódát idézi. A vers értékszerkezete, eszmény és valóság szembeállítása, a hangvétel az elégiát idézi. Az összefoglaló jelleg a stílusirányzatok szintjén is mutatkozik: a retorikus, zárt szerkezet, a harmonikus kompozíció a klasszicizmus (17-18. századi művészet egyik uralkodó irányzata - társadalmi bázisa az abszolút monarchia keretében végbemenő polgári fejlődés, a polgári ízlést az udvar-arisztokratikus ízlésével ötvözi világosság, szabatosság, mértéktartás, elmélete mereven normatív volt, megkövetelte, hogy a művész aprólékosan meghatározott szabályokhoz igazodva alkosson) - jellemzője. A megfogalmazott élményanyag, az általános szintre emelt világkép, a számkivetettség, megcsalattatás érzése a szentimentalizmusra jellemző. A 2–3. versszak természeti metaforikája egyszerre idézi a rokokó könnyedségét és a népiesség természetességét. A szimultán verselés (trocheikus ill. ütemhangsúlyos) szintén a rokokó ill. népiesség összefonódását jelzi.
Tüdőgyúladásomról (1804.):
Kiindulópont egy klinikai érvényű és pontosságú önmegfigyelés (Janus Pannonius: Amikor a táborban megbetegedett). Ez elindít egy filozófiai bölcselkedő folyamatot. Nem fejlődik ki a gondolat, hanem helyette a betegségen úrrálevő emberi tudás és segítőkészség ódájává emelkedik a vers.
Eötvös József
A magyar regény kezdetei
A regény - vagy korabeli elnevezés szerint "román" - a 18. század utolsó évtizedeiben s a 19. század elején egyszerre nagy tömegben jelent meg a magyar irodalmi életben. Divat lett a regény az olvasók között, az érdeklôdés e műfaj iránt egyre nôtt. Több száz szépirodalmi alkotás, leginkább kalandos történet igyekezett kielégíteni a megnövekedett igényeket. Ezek túlnyomó többsége meglehetôsen színvonaltalan. Rendszerint idegen nyelvű műveket fordítottak le, pontosabban "magyarítottak", néha annyira átalakítva, átdolgozva, hogy az értékesebb alkotások alapszövegére is alig-alig lehet ráismerni.
Eredeti munkák ritkán akadtak köztük. Ezek közül kiemelkedik Kármán József Fanni hagyományai és Bessenyei György Tariménes utazása.
A jelentôsebb eredeti magyar regények megszületésének idôszaka a 19. század 30-as éveire esik.
Eötvös József
Társadalomábrázolásában és történelemszemléletében Eötvös jutott a legközelebb a realizmushoz a reformkor prózaírói közül, de a cselekménybonyolításban még nem tudott elszakadni a romantika hagyományos megoldásaitól.
Báró Eötvös József (1813-1871) Budán született konzervatív érzelmű, a bécsi udvarhoz hű nagybirtokos családban. Gyermekkorának legszebb éveit a Fejér megyei Ercsiben, anyai nagyapja modern, tôkésített birtokán töltötte. Apja állítólag azért bízta meg nevelésével a Martinovics-mozgalomban részt vett, börtönviselt Pruzsinszky Józsefet, hogy ez a szigorú, morózus ember elriassza fiát a forradalmi eszméktôl. Az apai szándék nem vált valóra: a fiatal Eötvös - valószínűleg nevelôje révén is - magába szívta a felvilágosodás gondolatait, Voltaire és Rousseau tanításait. Tanulmányait a budai gimnáziumban és a pesti egyetemen végezte, utána vármegyei hivatalnok lett. Irodalmi pályakezdése Kazinczy és Kölcsey jegyében indult. Emberi-politikai eszményképéül Kölcseyt választotta, akivel az 1832-36-os pozsonyi országgyűlésen ismerkedett meg. Kölcsey Eötvöst "szeretetre méltó lelkes gyermeknek" nevezi Országgyűlési naplójában.
Eötvös látókörét nagyban tágította, társadalmi-politikai szemléletét még inkább megszilárdította 1836-37-ben tett nyugat-európai körutazása. Eljutott Svájcba, Németalföldre, Angliába, Franciaországba és Németországba.
Politikai felfogása, baráti köre az ún. centralisták csoportjába vonzotta, melynek egyik szellemi vezetôje lett. A centralisták (Szalay László, Trefort Ćgoston, Csengery Antal, Irinyi József stb.) sokoldalúan képzett, értelmiségivé lett fiatalemberek voltak, akik tudományosan megalapozott politikai programot dolgoztak ki. Erôs központi hatalmat kívántak az országban (innen származik elnevezésük is), támadták a nemesi vármegyék autonómiáját, mert ebben a nemesi kiváltságok és a maradiság, a hatalmi önkényeskedés támaszát látták.
1848-ban a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. A fegyveres szabadságharctól visszariadt, elítélte a Béccsel való nyílt szembeszállást, s 1848 ôszén családjával együtt Münchenbe emigrált.
1851-ben tért vissza Magyarországra. Az 1867-es kiegyezés után ismét elvállalta a megalakuló kormányban a kultuszminiszteri tárcát. Sikerült a parlamenttel elfogadtatnia és törvénybe iktatnia az általános és kötelezô népoktatást (1868. évi 38. törvénycikk).
1871-ben halt meg. Ercsiben temették el a Duna partján álló, maga által épített kápolna kriptájában. (Ma már nem ott pihen; a közelmúltban vandál kezek kifosztották a kriptát, a három koporsót összetörték, a csontokat szétszórták; az összeszedett maradványokat Ercsi fôterén helyezték az anyaföldbe.)
Eötvös regényei
Eötvös szépprózai munkásságának legértékesebb része az a három regény, amely még 1848 elôtt született.
A karthausi (1839) szentimentális-elégikus énregény, naplóformában megírt vallomásregény. Elôször az 1838-as nagy pesti árvíz idején tönkrement Heckenast nyomdász megsegítésére kiadott Ćrvízkönyvben jelent meg folytatásokban (1839-1841).
A cselekmény az 1830-as évek Franciaországában játszódik. Az események elbeszélôje és fôszereplôje Gusztáv, egy francia grófi család gyermeke. - Egy napon testben-lélekben megtörve, kiábrándultan és betegen felvételét kérte az örökös némaságot fogadó karthausi szerzetesek rendjébe. Orvosának kérésére - az emberek okulására - írta meg csalódásainak, szenvedéseinek szomorú történetét.
Gusztáv magába zárkózó, érzékeny lélek. Szoros barátság fűzi régi kollégiumi barátjához, Armand-hoz (arman), s rajongó hevülettel szereti Júliát, a szép, fiatal özvegyasszonyt. Mindkettejükben csalódnia kell: Júlia mást szeret, Armand pedig elárulja (ô közvetíti Júlia szeretôjének levelét).
Hogy felejtsen, Gusztáv két év alatt beutazza új barátjával, Arturral egész Európát. Felejteni mégsem tud, s visszatérve Párizsba viharos és zajos szórakozásokban próbál vigasztalást keresni. Fogadásból - lelketlenül - elcsábít egy szegény polgárleányt, Bettyt (betti), aki pedig igazán megszereti ôt. Betty késôbb belehal csalódásába, Júlia, miután kedvese elhagyta, a bűn útjára lép (testét bocsátja áruba), Artur pedig öngyilkosságot követ el.
A lelki megrázkódtatások, az önvád mardosásai összetörik, beteggé teszik Gusztávot, s békét, megnyugvást már csak a kolostortól remél - hiába. Súlyos tüdôbetegsége hamarosan sírba viszi.
A karthausi mégsem a lemondás, a csüggedés regénye. Hatásosan és nagy meggyôzô erôvel hirdeti a reformkornak azt a figyelmeztetô tanítását - mely Vörösmarty költészetébôl és Kölcsey Parainesisébôl is ismerôs -, hogy az önzô, az egyéni célokat, élvezeteket hajszoló élet boldogtalanná teszi az embert; az egyén legnemesebb hivatása a használni-akarás, a közösség szolgálata.
Ezt a végsô parainesist köti Gusztáv is ifjú olvasói szívére. A regény utolsó naplófeljegyzésének egyik dallamosan zengô szép körmondata így hangzik: "S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erôtök a nehéz pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, éltemnek emléke ôrizze meg önösségtôl lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön." - A külföldrôl hazatérô fiatal író reményei szólalnak meg itt.
Eötvös a francia polgárkirályság romlott, gátlástalan társadalmának keserű bírálatát a fôhôs lelki életének, érzelmi világának mélyreható, finom elemzésével kapcsolta össze. - A történet elbeszélését gyakran szakítják meg hosszabb elmélkedések, lírai áradozások; ez s a kissé nehézkes körmondatos stílus akadályozza a könnyed, folyamatos olvasást.
A körmondat művészi szerkezetű többszörösen összetett mondat. - Szerkezeti sajátossága, hogy két fôrészre oszlik: elô- és utószakaszra. A fô mondanivalót az utószakasz tartalmazza; az elôszakasz elôkészíti, megvilágítja ezt a fô gondolatot, és felkelti az érdeklôdést iránta.
A falu jegyzôje (1845), Eötvös második regénye keserű szatíra a feudális Magyarországról, a nemesi vármegyék durva lelkű és megvesztegethetô urainak hatalmaskodásáról, s így lesz ez a regény az író centralista nézeteinek valóságos kiáltványává.
Ezzel a regénnyel ugyanis a reformkor politikai küzdelmeibe kívánt beleszólni. Meggyôzôdése volt, hogy megfelelô és kellô idôben végrehajtott reformokkal meg lehet elôzni a rettegett népforradalmat, elmulasztásuk viszont nemzeti katasztrófához vezet. E feladat szolgálatába állította ezt az elkötelezett irányregényét. A falu jegyzôjében olvasható felfogása az irodalom társadalmi szerepérôl: "A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitôl különválva, nem a létezô hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik."
Az érdekfeszítô eseménysorozat, mely egy bűnügyi történet köré csoportosul, egy elképzelt színhelyen, a típussá emelt Taksony vármegyében történik - valahol az Alföldön, a Tisza mentén.
Az író egyetlen vármegyében sűríti össze a 19. századi megyei élet sajátos színhelyeit az alispán kastélyától a tömlöcig; valamennyi jellegzetes eseményét: a tisztújítást, a politikai tanácskozásokat, a fôispáni látogatást, a statáriális bíráskodást, az adószedést, betyárüldözést, tarokk-játszmát, a paraszti robotot stb., s felvonultatja legtipikusabb alakjait: a falusi szegénység képviselôit, a megyei tisztviselôket, a táblabírákat. Ami visszaélés, törvénytelenség és embertelen kegyetlenség csak elôfordulhatott az országban, az mind föllelhetô Taksony megyében. - Az író így fordul könyve végén olvasóihoz: "Ha a képet, melyet elôtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, gyôzzetek meg, hogy mind a dolgok, melyekrôl szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyôzôdésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél elôbb valószínűtlenné váljék."
A regény két fôhôse közül az egyik maga a címszereplô: Tengelyi Jónás, Tiszarét felvilágosult, szabadelvű, a néphez közelálló jegyzôje; a másik a derék paraszt, Viola, akit Nyúzó Pál fôszolgabíró, a megyei önkény és kegyetlenség megtestesítôje gyilkosságba hajszolt és betyárságba kényszerített.
A látszólag terjengôs, olykor bôbeszédűnek is tűnô regényt szilárd szerkezetbe fogja a cselekményszövésnek az a vonása, hogy a bonyodalom mozgatója voltaképpen egyetlen intrika: a mű valamennyi szereplôjét ez a cselszövés indítja cselekvésre. Réty alispán becsvágyó, gôgös és hisztérikus felesége - ügyvédjük, Macskaházy segítségével - ellopatja Tiszarét papjának, Vándory Boldizsárnak iratait. Vándory ugyanis az alispán mostohatestvére, s iratai birtokában bármikor igényt tarthatna a Réty-vagyon fele részére. Ettôl retteg, s ezt akarja megakadályozni Rétyné. S mivel a pap a maga személyes okmányait egy korábbi sikertelen betörés után a jegyzô hivatali vasas ládájában ôrizteti, Macskaházy egyúttal megszerzi Tengelyi nemesi levelét is, hogy a jegyzô ne indulhasson a megyei tisztújítási választásokon. A konzervatív nemesi pártnak sikerül így Tengelyit lehetetlenné tenni, sôt hamis látszatok alapján Macskaházy meggyilkolásának vádjával börtönbe is zárják. Viola hálája és önfeláldozása szabadítja ki tömlöcébôl: a pandúrok által halálosan megsebesített becsületes betyár bevallja, hogy ô szúrta le Macskaházyt, s visszajuttatja jogos tulajdonosaihoz az ellopott iratokat. Tengelyi ügye tehát tisztázódik, nem marad folt becsületén, de az események annyira összetörik, hogy visszavonul a közélettôl, s gyümölcsfákat ápol.
A regény mégsem pesszimista kicsengésű: a korrupt tisztviselôket leváltják, Réty alispán lemond hivataláról, s a megyei élet megtisztul. Mert Taksony vármegyében sem csak hatalmukkal visszaélô, romlott nemesek élnek. Maga az alispán sem ilyen, legfeljebb gyenge, második feleségének befolyása alatt álló ember. Tengelyi mellett áll mindvégig Vándory Boldizsár; az ô ügyét támogatja a ragyogó jellemű Völgyessy megyei fôjegyzô is, akinek alakját Eötvös Kölcsey Ferencrôl mintázta. A fiatalok pedig, Réty Etelka és Kislaky Kálmán, Tengelyi Vilma és Réty Ćkos kezdettôl fogva a nép sorsát felkaroló, az igazságtalanságok ellen küzdô, tiszta szívű, cselekvô regényhôsök. Violát pl. Kislaky Kálmán - szülei jóváhagyásával - szökteti meg a siralomházból. Végül a szerelmesek is megtalálják egyéni boldogságukat: Ćkos feleségül veheti - mostohaanyja öngyilkossága után - apja beleegyezésével Tengelyi Vilmát, Kislaky Kálmán pedig elnyeri Etelka kezét. - A regény az alföldi rónaság gyönyörű leírásában a boldog jövô látomásával zárul.
A realisztikus jellemábrázolás s a valósághű társadalomrajz mellett Eötvös műve ôrzi még a romantikus cselekménybonyolítás több hagyományos elemét: az eseményszál egyes láncszemeit igen gyakran merô véletlenek, titokban kihallgatott beszélgetések kapcsolják össze. Körmondatos stílusa, helyenként száraz nyelve a mai olvasó számára nehézkesnek tűnhet.
A Magyarország 1514-ben (1847) című regény mögött ott komorlik az 1846-os galíciai parasztfelkelés szörnyű, ijesztô tapasztalata. A Dózsa-féle parasztháború felidézésével Eötvösnek az volt a célja, hogy felhívja a nemesség figyelmét a reformok elmulasztásának tragikus következményeire, az erôszakos, vad bosszúállásra. A parasztfelkelés elbukása s kegyetlen megtorlása ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a forradalom nem old meg semmit, csak még nagyobb nyomorba taszítja a népet. - A végsô következtetést a mozgalom egyik irányítójával és szellemi vezetôjével, Mészáros Lôrinc ceglédi pappal mondatja ki az író: "Az út... nem vala az, mely célhoz vezethet. Az igazság diadalát nem vad erôszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, amíg azt lelki sötétség fogja körül... A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen. Nagy volt, azért látszék oly közelnek; de meg vagyok gyôzôdve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielôbb eljöjjön, ez feladata életemnek."
Negyedik regénye, A nôvérek (1857) nem éri el az elôzôek esztétikai színvonalát. Különbözô társadalmi környezetben felnövô két leánytestvér sorsát mutatja be: az elôkelô viszonyok között élô boldogtalan lesz, míg a szegénységben maradt leány szerelmes asszonyként boldogan, megelégedetten éli életét.
Eötvös József lírai költészete a Kölcsey-féle érzelmesség és világfájdalom jegyében bontakozott ki. Egyik legszebb versében, a Búcsúban (1836) korai érzelmes hangja átadja helyét a hazája miatti gond felelôs komolyságának. A "szentelt fájdalom" borongós, könnyes hangján idézi fel múltunk emlékhelyeit, Rákos szent határát, Buda várát, Mohács véröntözte mezejét s a hazát átszelô, a "hon könnyének" jelképévé emelt nagy folyót, a Dunát. De él még a reménység a sír felett is: a fájdalmas múltidézés mögött ott rejtôzik - az elsô és az utolsó strófában - a "virányain" majdan virágzó hon látványa is.
Költôi elveinek megfogalmazása az Én is szeretném... (1846), mely a Victor Hugo-i költô-eszményt állítja példaképül. Eötvös a francia íróról készített tanulmányában (1837) azt fejtegette, hogy Victor Hugo azért nagy költô, mert "minden, amit énekelt..., népérzemény vala". - Válasz ez a költemény A falu jegyzôjét ért támadásokra is. Büszkén és önérzetesen vállalni meri költészetét: a nép szolgálatát, ezrek kínjainak kimondását, s szentenciaszerűen szögezi le:
"Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait."
Janus Pannonius
Élete
(Csezmice, 1434. augusztus 29. – Medvevár, 1472. március 27.) pécsi püspök, az első név szerint ismert magyar (-horvát). Költő és humanista, aki egyes feltevések szerint Vitéz János (régebbiek szerint, Csezmicei János) néven született. Mátyás király korában élt, latin nyelven írt. Korában Európa-szerte ismerték. A Janus Pannonius a kor szokásának megfelelően felvett antikizáló humanista név. Anyai ágon kisnemesi származású (apja, Pál a hagyomány szerint asztalos volt), de nem a nemesi. Atyját korán elvesztette, tizenhárom éves koráig özvegy édesanyja, a Szilágyiakkal és Hunyadiakkal rokon Garázda Borbála nevelte és taníttatta, akinek összesen négy gyermeke volt. Így boldogan bízta a korán tehetségesnek bizonyuló János költséges külföldi taníttatását nagybátyjára, Vitéz Jánosra. 1447-ben a magyar humanizmus atyja, Pier Paolo Vergerio tanácsára Janus Guarino da Verona ferrarai magániskolájába került. Guarinónál együtt nevelkedett a korabeli itáliai ifjúság színe-javával, s a koraérett gyermekben hihetetlenül gyorsan bontakozott ki a költői tehetség. Guarino nemcsak latinra, de görögre is tanította. 1454-ben Padovában jogi tanulmányokba kezdett. A kánonjogot négy év alatt, meglepő gyorsasággal végezte el. Tanulmányai befejeztével Itáliai útra indult. Hunyadi Mátyás a magyar trónra kerülvén, Janust hazahívták rokonai, egyenesen az udvarba; mert az új ország építéséhez jól képzett emberek kellettek. A királyné kancellárja, majd királyi kancellár – azaz az udvari hivatalok vezetője lett; rokona, Vitéz János bíboros, prímás esztergomi érsek, pedig nemcsak az egyház hazai vezetőjévé, hanem Mátyás uralkodásának korai éveiben a király legfőbb tanácsosává – Mátyás után az ország második emberévé és a politika jelentős irányítójává vált. Mátyásnak szüksége volt arra, hogy az egyház feltétlenül mellette legyen központosító politikájában, ezért a püspökségek élére legmegbízhatóbb híveit állította. Így lett Vitéz kinevezése után Janus Pannonius pécsi püspök. Élete nagy részét betöltötte a politika, de nem hagyta abba költői munkásságát sem. Leginkább az epigramma (. Rövid, tömör, csattanós költemény. Két szerkezeti részt kapcsol össze, melyek általában ellentétben állnak egymással: először egy tényt vázol, majd egy váratlan következtetéssel, jut el egy megállapításig, amely gyakran az első szerkezeti résszel ellentétes.) és az elégia (Bánatos alaphangú, ma már valamilyen emléket felidéző, illetve csendes szomorúságot, belenyugvást kifejező vers, többnyire bölcselkedő tartalmú költemény;) műfajában alkotott. Kétségeit, bánatait – így az édesanyja elvesztése miatti gyászt, vágyódását a napfényes Itáliába meghitt hangú költeményekben fejezte ki. Közben százszámra írt csipkelődő epigrammákat is. 1466-ban súlyos betegség, tüdőbaj támadta meg. A főrangúak közt kirobbant 1467. évi Mátyás-ellenes összeesküvéstől mind Vitéz János, mind ő távol tartották magukat, amiért a királyhálásnak mutatkozott. Mikor azonban Mátyás a főnemességet megadóztatta, Janus többedmagával a király ellen fordult: az 1471-es nagy főúri zendülésnek Vitéz Jánossal együtt ő volt a szervezője, ezt azonban a király ügyesen leverte. Janus ekkor Pécsbe húzódott, és a vár falai között védekezett, majd kincseivel Velence felé vette útját. Beteg teste azonban nem bírta az utazás gyötrelmeit: Medvevárott 1472. március 27-én meghalt.
Művei
Latinul írt. Költészetének több korszaka van. Nagyon határozottan elkülönül egymástól az itáliai és a magyarországi korszak. Az itáliai költeményeire jellemző az életvidámság, gyakori témájuk a szerelem, de az egyház bírálata is, bár ő is pap volt. Kedvelt műfaja az epigramma, melyekből árad a hedonizmus. Legismertebb műve a Pannónia dicsérete című epigramma, melyet már Magyarországon írt:
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!
(Berczeli Anzelm Károly fordítása)
Magyarországon írt műveire, ellentétben az itáliai költemények hangulatával, a búskomorság jellemző. Inkább elégiákat írt. Búskomorságának oka, hogy a városi kultúrához, pezsgő, aktív szellemi élethez szokott. Magyarországon társtalannak érzi magát, s fokozza bánatát, hogy a betegsége is kiújul.
Az Egy dunántúli mandulafa egy elégico-epigramma. Pannonius kinn van a kertben, és egy csodálatosan szép mandulafát lát a télben. A verset egy nyílt kérdéssel zárja: vajon ennyire várta már a tavaszt? A költő magára vonatkoztatja a mandulafát, amely el fog fagyni. Itáliában ő volt valaki, volt akivel megbeszélje mindennapos dolgait, verseit. Magyarországon úgy érzi nem tud kibontakozni, nem tudja igazán megmutatni magát. A versnek van egy nem várt fordulata – ahelyett, hogy örülne a mandulafa szépségének, felteszi a kérdést, hogy mi lesz vele, sőt még ki is hangsúlyozza, hogy el fog fagyni.
A Mikor a táborban megbetegedett című versének középpontjában a testi szenvedés realisztikus leírása áll. A vers tételében megtudjuk, hogy Janus, aki püspöksége miatt hadba kell, szálljon, nem fél a katonáskodástól, bátran vág neki az útnak. Nemsokkal ezután azonban átkozódni kezd, szidja Prométeuszt, aki lehozta az emberek számára a tüzet. Szerinte ez azért hatalmas bűn, mert ennek következtében az égiek kinyitották Pandora szelencéjét, és minden betegség elszabadult. További mitológiai példákkal támasztja alá azt, ami igazi reneszánsz értéknek számított; a műveltéset. Egy későbbi váltás után, pedig az előzőektől elétérő naturalisztikussággal mutatja be a tüdőbaj tüneteit, az orrváladékot, a vérnyomás-ingadozást, a fájdalmat stb... Majd ismételten a reneszánsz értékekre tér vissza, ahol az egyén minennél fontosabb. Nem véletlenül kezd kérdésekbe bocsátkozni, mi lesz a világgal nélküle, mi lesz, ha ő már nem ontja a szép verseket? A versét, pedig egy ars poeticus (költői hitvallás) taktussal zárja, melyben meghagyja, hogy mi legyen a sírfeliratán. A vers 1464-ben keletkezett, Janus pedig 1472-ben hunyt csak el. A pillanatnyi bajban is meglátszik, hogy mennyire eltúlozza azt.
A Búcsú váradtól című vers egy elégico-óda, Pannonius egyik legnagyobb műve. A humanista világszemléletű ember értékrendjét fejezi ki azzal, hogy mitől fáj a legjobban elszakadnia. ,, Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni,, ,,csacsogó csermely partján heverészni,, ,,kéklő égbolt,, ,,kristálypatakok, zöldbe borult ligetek,,. Jól érezhető a reneszánsz ember életigenlése – az földi létet már nem siralomvölgyként jeleníti meg. A vers indulásában Janus szomorú, hogy el kell hagynia Nagyváradot, de boldog is egyben, hiszen új vidék várja, és új ismereteket szerezhet. Ezek az ambivalens érzések. Az első versszakkal csak a refrén áll szemben, a depressziósság után egy kényszeredett felkiáltás; dinamikus igék jellemzik, aliiterációk monotonítják. Majd megismerhetjük a Várad környéki téli tájat, csodálatosan ötvözve a reneszánsz elemeket az ember hétköznapi érzéseivel. A refrén később a fokozás szerepét is betölti. A vers hangulata átcsap nosztalgiázásba, azaz az előbbi jövő időből a jelenbe csöppenünk. Érzelmi keretet épít fel a félelemre és a szorongásra. Mivel tüdőbeteg, rossz lesz neki itt hagyni a jó kis fürdőket, hiszen az út igencsak megviseli az ember tüdejét télidején. Mivel igazán reneszánsz, itáliai műveltségű ember, rossz lesz itt hagyni a jó kis könyvtárakat. Továbbá már nem Istenhez imádkozik, hanem (ahogy a reneszánsz ember teszi) egy személyiséghez: Szent Lászlóhoz. Ezek tehát mind szimbólumok, fürdő = az egészség alapérték, könyvtár = poéta doctus, aranyba vont királyok = művészet, lovas király = egyéniség. Majd az utolsó versszak, beleképzelve magunkat a költő helyzetébe az indulás, ahogy megindul a szekér, és egyre távolodik Várad...
A Galeotto Marizóhoz című epigrammája abszolút hármasságokra épül. A vers egy barátjához és ferrarai iskolatársához íródott, aki mindenben radikálisan követte az egyházat, és az egyház által megszentelt években mindig elzarándokolt a pápaság központjába. Janus nem a hit, és a vallás ellen tiltakozik művében, hanem az ellen, hogy esztelenül követi azt barátja. Az első hármasság 3 szimbolikus kifejezés (hiszékeny csűcselék, agyrémektől rettegő tömeg, álszent had) mely a fokozást szolgálja. A következő hármasság három nagy görög filozófus, Protogoras, Theodorus, Epikur. Ezt poéta doctusságának bebizonyítására építette a versbe. Majd a harmadik hármasság a múzsáknak szól (Múzsa-had, Phoebus, Vulkán). A vers tehát a hit pénzzé tétele ellen tiltakozik. (Jó példa rá a búcsúcédula, melyet pénzért megváltva Isten megbocsátott az elkövetett bűnökért, ami akár emberélet kiontása is lehetett.) Abszolút személyes vers. Az utolsó sora, pedig meglepő is lehet, ha nem tudnánk a mélyére nézni: "Mert hívő emberköltő nem lehet!". Természetesen Janus is hivő volt, és kijelentését nem az egyház, és a vallás ellen tette, mindössze a pillanatnyi értékrendszer ellen.
Jékely Zoltán
Jékely Zoltán (1913-1982) Erdélyben született, az ottani líra légkörében nevelôdött, ettôl távol szakadva is valamiképp erdélyi maradt. Elsô verseskönyve, az Éjszakák(1936) természetes költôiségével, spontán líraiságával tűnt ki. Nyelve régies, bibliás erdélyi ízeket ôriz, versei ugyanakkor telítve vannak modern idegességgel, nyugtalan vibrálással. Elégikus költô, verseit emlékek
és álmok szövik át. Legfôbb ihletôje az elmúlás, amelynek feledtetôje lehet a szerelmes egymásra találás pillanata. A visszahozhatatlan pillanat azonban múlttá, gyönyôrűsége semmivé válik. A halál és a szerelem összevillanó élményérôl mondja el leghitelesebb vallomásait. Más verseiben a múlt, jelen és jövô viszonylatai történelmi, sôt kozmikus arányokban is megjelennek. A marosszentimrei templomban c. versében (1936) a magyarság sajátosan erdélyi sorstudata nyilvánul meg: már nemcsak a halál a költô ellenfele, hanem a magyarságot porlasztó, a szabadság reményét pusztító történelem is.
Jékely a magyar költészet egyik nagy hagyományát folytatja, amikor a Hajnali részegség látomásának egyéni változatát teremti meg. Az ég játékai c. költeményében (1946) a lírai én két hant között, mintegy gödörben hever - lent ott nyugosznak igazi halottai - és az eget szemléli. A szemle által megtörténik az "én" és a föld alatt nyugvók, a fönti és a lenti világ azonosulása, a beszélô már a mindenség áramába kapcsolódott, a holtakkal, sôt magával a földdel, az egész mindenséggel érzi a közösséget.
Életének utolsó két évtizede legtermékenyebb korszaka. A közelgô öregség, a magányosság érzései válnak uralkodóvá költészetében. Tragikus társadalomszemléletét történelmi elégiái fejezik ki (A budai Kapisztrán-toronyhoz, 1963).
A szülôvárosában, Pécsett élô Csorba Gyôzô (1916-) költészetét objektív tartás, a lélek mélyrétegeiben való tájékozódás jellemzi. A szó ünnepe (1959), Séta és meditáció (1965), a Lélek és ôsz (1968) c. köteteiben
bontakozik ki a maga teljességében látomásos, egyre szigorúbb formálású lírája, melyen az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés megrendültsége vonul végig. Legszebb verseiben az életvágy és a haláltudat vitája adja a feszültséget. A sötétebb érzéseket a szerelem, a családi élet, a megtalált otthon boldogabb ihlete szövi át (Március, 1954). Följegyzés c. versében (1955) két éleformát, magatartást tár elénk: az egyik az elmélkedés, a nyugtalan gyötrôdés, a másik önfeledt cselekvés, nyugalom,
derű. Az érezhetô fölényeskedés a vers végére elolvad, s - ugyancsak érezhetô - nosztalgiává válik.
A 70-es évektôl egyre inkább a múló idô foglalkoztatja, a test hanyatlásával, az elmúlás tényeivel szinte naponta számot kell vetnie. A szavak bolyhai c. kötetének (1988) már szinte egyetlen tárgya a búcsúzás az élettôl, a fölkészülés a végre, a szembenézés a halállal. A költészetben vívja meg harcát a lélek épségéért, hogy belsô küzdelmeiben megôrizhesse emberi méltóságát (Dona nobis pacem,1987). Stílusát tömörség, puritán lényeglátás jellemzi, nyelve emelkedett, pontos, telt hangulatú, szép hangzatú.
Jókai Mór
1825 Komárom – 1904 Budapest
Jókai Mór a nemzeti romantika megteremtője. Romantikus idealizmusa, színes fantáziája, mesélőkészsége révén a legnépszerűbb magyar prózaíró, regényei teremtették meg a mai értelemben vett olvasóközönséget. Műveinek szellemét alapjaiban a liberalizmus és optimizmus hatja át. Művészetét a realizmus, a népiesség és a romantika keveredése, valamint különféle műfaji elemek ötvözése jellemzi.
Az arany ember elemzése
Az arany ember 1872-ben keletkezett. A közvélemény máig is a legsikeresebb művének tartja, s maga Jókai is ezt kedvelte a legjobban. Keletkezési hátterében Jókai magánéleti válsága áll. Műfaja klasszikus értelemben vett regény (kalandregény vagy „vallomásregény”). Szerkesztése különösen művészi, például az expozícióban minden olyan mozzanatot megmutat az író, aminek később szerepe lesz.
Szerkezete:
1. rész (expozíció): a cselekmény kiinduló helyszíne az Al-Duna (ez összekötő szerepet tölt be Komárom és a Senki szigete között. Először a főhőst, Timár Mihályt ismerjük meg, aki hajóorvos és Brazovicsnak dolgozik. Pozitív színben tűnik fel: talpraesett, jó a szakmájában, megbízható az értékrendje, emberi kapcsolataiban is megbízható.
Ali Csorbadzsit és lányát, Timeát menekíti. Timeát mély érzésűnek, szépnek, intelligensnek, zárkózott természetűnek mutatja az író („alabástrom-szépségű”). Ali öngyilkos lesz, lányát Timár Mihályra bízza, akinek Brazovicsékhoz kell elvinnie a lányt.
Menekülés közben jutnak el a Senki szigetére. Ez közigazgatásilag nincs bejegyezve, a műben a szabadság, a harmónia, az idill jelképe. Nincs adó, nincs háború, nincs hierarchia. A sziget lakói Noémi és az anyja. Noémit az egyszerűség, a természetes naivitás jellemzi, ő maga az élet. Itt tűnik fel Krisztyán Tódor, a bármikor felbukkanó gonosz jelképe, aki zsarolja a családot.
Egy újabb helyszínt ismerünk meg, egy nyüzsgő, pezsgő életű kereskedővárost, Komáromot. Itt ismerjük meg a Brazovics-családot: az apa pénzéhes, feltörekvő, bárkin átgázoló ember; felesége csendes; a lányuk (Athalie) a rosszindulatúság, a megkeseredettség jelképe. Nem Timeát tisztelik, hanem a feltételezett vagyonát. Megtűnt, szegény rokon lesz a házban, Athalie állandó céltáblája.
2. rész (bonyodalom): a rakomány búza zsákjain a főhős megtalálja a félhold jelet, amelyek hatalmas vagyont tartalmaznak. Timár Mihály úgy dönt, hogy megtartja a vagyont, hogy később megsokszorozva visszaadhassa. E tette miatt mindvégig lelkiismeret-furdalást érez.
3. rész (kibontakozás): Timár jó üzleti érzékének köszönhetően a vagyont megsokszorozza. Timárt először a katonák nevezik „arany embernek”, mert segítőkész, jószívű, jólelkű, mindenből pénzt tud csinálni. Közéleti pályája felfelé ível, ismert, elismert ember lesz.
Magánélete már nem ilyen felhőtlen. Timár feleségül veszi Timeát, hiszen érzelmek fűzik hozzá, így megszabadul a lelkiismeret-furdalástól, anyagi helyzetük is rendeződik és Timea kiszabadul a Brazovics-családból. Kölcsönös tiszteleten alapul a házasságuk. Negatívum viszont, hogy Timea csak hálát érez iránta, titkon Kacsukába szerelmes és Timár Mihály is inkább Noémihez vonzódik.
Noémivel sokkal boldogabb lenne a Senki szigetén, azt nem a civilizációs törvények vezérlik, Timár itt talál viszontszerelemre és a közös gyermek, Dódi is ideköti.
A főhős tehát kettős életet él, ez lassan felőrli az erejét (lelkiismeret-furdalás, mindkét nőt meglopja így, egyikőjüket sem akarja megsérteni). Timár az öngyilkosságra készül, választania kell, megoldást keres:
- vagy sikeres közéleti ember, de magánemberként boldogtalan (Timea, Komárom) – gazdagság
- vagy boldog magánember, de közéleti tevékenysége nincs (Noémi, Senki szigete) – humánum
4. rész (tetőpont): a főhős ténylegesen az öngyilkosságra készül. Egy váratlan esemény menti meg, Krisztyán Tódor halála, így megtörténik a személyazonosság-csere.
5. rész (megoldás): látszólag idilli, szinte mesébe illő. Timár Noémival él a Senki szigetén, paradicsomi a boldogságuk. Timea a gyász után lehetőséget kapott a boldogságra. Timea azonban bizonytalan a férje halálában – így egy kicsit nyitott marad a mű zárása.
A műben romantikus és realista vonások egyaránt megtalálhatóak. Romantikus vonások: sok váratlan véletlen, változatos helyszínek, egzotikus tájak, szélsőséges jellemek, szerelmi szál (érzelmi vonások), kalandok, finom műfajkeveredés (néhol sok benne a líraiság). Realista vonások: Komárom mint kereskedőváros, bizonyos szereplők (katonák, kereskedők, hajósok), Jókai kiábrándultsága: nem hisz a tiszta polgáriasodásban, fejlődésben (csak csalással, lopással, más kihasználásával lehet meggazdagodni).
József Attila(1905-1937)
József Attila költészete példa és mérték lett, s ez a hatás máig élő. Ady a 19. századi világkép megrendülését élte át a 20. sz. küszöbén, József Attila már az Ady tapasztalataival is dúsított 20. századi világképét, amelyben a társadalom és az egyén sorsa még kiélezettebben vetődik fel. Nemcsak saját korának, hanem az utána következő korszakoknak, az egész 20. századnak az alapkérdéseit tudta költészetének fő mozgatójává tenni, méghozzá a korban lehetséges poétikai eljárások szintézisének megteremtésével.
Élete:
1905. április 11-én született Budapesten. Édesanyja Pőcze Borbála, vidékről származott, és mosónő volt. Édesapja, József Áron szappanfőző munkás volt, majd „Amerikába vándorolt”, de csak Romániába jutott el. József Attilának két testvére volt: Jolán és Etus. Anyja egyedül maradván az Országos Gyermekvédő Liga révén Etussal együtt Öcsödre adja nevelőszülőkhöz, ez az első törés József Attila életében. 1918-ban meghal édesanyja, ez a második törés. Édesanyja halálát nem tudja feldolgozni. Ambivalens érzések jellemzik, egyszer gyűlöli, egyszer imádja. Édesanyja halála után sógora, Dr. Makai Ödön veszi magához, aki iskoláztatni is hajlandó, így kerül Makóra. Itt figyelmek fel először verseire. Később Juhász Gyula fedezi fel Szegeden, atyai jóbarátja és tanítója lesz. Az ő segítségével jelent meg első verseskötete 1922-ben, a Szépség koldusa. A szegedi egyetem bölcsészkarán volt hallgató, s a francia nyelvet vette fel a magyar mellé. A szegedi egyetemről eltanácsolják a Tiszta szívvel c. verse miatt. 1925-ben Bécsbe ment, majd Párizsba. 1930-ban belekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába. A mozgalomban ismerkedett meg Szántó Judittal, aki több évre élettársa lett. 1935-től lappangó idegbetegsége többször is előtört, a pszichoanalitikus kezelések sem segítettek. Paradox módon a költő utolsó szerelme is pszichológusnő volt, Kozmutza Flóra. 1936-ban a Szép szó című folyóiratnak lett a társszerkesztője. 1937-ben betegsége egyre jobban elhatalmasodott, a kórházi ápolás sem használt. Nővérei vették magukhoz penziójukba Balatonszárszón. Maga vetett véget életének 1937-ben, egy tehervonat kerekei alatt halt meg.
Költészete:
József Attila lírája összefoglalja és kifejezi a két világháború közti magyar viszonyok minden problémáját, a magyar nép minden érzését és gondolatát; a magyar munkásosztály szemével látja, fogja egybe és jeleníti meg a világot. Az induló fiatal költő Adyhoz és Juhász Gyulához kapcsolódik; de sajátja már a Makón megfigyelt tájak, emberek reális, pontos, tömör ábrázolása; s ott ég ezekben a versekben az otthontalanság, a kivertség fájdalma, a változtatni akarás. Később magába olvasztja az akkor divatos német expresszionizmus és ugyanakkor az ún. magyar újnépies költészet indításait. Hosszan áradó szabad verseiben ott feszeng a modern technika, a nagyváros, az új fogalmak, a jobbra, másra törő fiatalság lázadása. A Nincsen apám kötet csodálatos szerelmi verseiből a szerelem, a beteljesülés és a csalódás széles íve rajzolható ki. Szerelemverseit mindenütt nyomon kíséri a magyar nép fájdalmát, elhagyatottságát idéző versek sora, félig népies és félig groteszk hangon. Költészetének fordulatát az 1930-as év hozza: 1930. szeptember 1-jén tizenegy év után először lép ki a budapesti munkásság az utcára. József Attila költészetében is megjelenik a proletárforradalomra való buzdítás. A Döntsd a tőkét kötet versei a legkülönbözőbb formákban, és modorban sugallják a forradalom elkerülhetetlenségét. Verseinek egy sora arról vall, miként vált ő maga forradalmárrá. Mások a közvetlen agitációs líra eszközeivel buzdítanak harcra, ismét másokban pedig a természet válik jelképpé. A forradalmi hullám apadtával sem csökkent költészetének forradalmi ereje, inkább mélyebbre hatol és magasabbra szárnyal. 1931. év végén születik a Munkások, az új típusú munkásábrázolás első példája, majd folyamatosan a Külvárosi éj és a Medvetánc kötetben összegyűjtött nagy gondolati versek: a Külvárosi éj, Téli éjszaka, Óda, Elégia, A város peremén. Bennük a valóság aprólékosan pontos és hiteles megfigyelése egyesül az átfogó gondolati megformáltsággal. Költészete nem titkolja el az ellentmondásokat, a valóságos helyzetet. Élete utolsó éveiben írt költeményeiben, a Nagyon fáj kötet verseiben egyéni s közösségi fájdalom, elhagyatottság s szenvedés is megszólal. De legmélyebb fájdalmán is felülemelkedik, a biztató jövőben, az értelmes világban keres vigaszt, bízik az emberi ész erejében. Utolsó éveiben a Flóra-versek, a nagy politikai versek, s egész életútját összefogó nagy költeményei a legkiemelkedőbbek. Költészete eszmeiségben, költői erőben, gondolati összefogottságban, egyetemességben egyaránt kimagasló, ugyanakkor költői megformáltságban, dallam- és formabőségben, nyelvi játékosságával és tömörítő erejével a magyar líra Ady utáni legnagyobb s legmélyebb hatású képviselője.
A költői kibontakozás
Második kötete, a Nem én kiáltok Szegeden jelent meg 1925 januárjában. Ebben már nagyobb számban szerepelnek kassákos expresszionista jellegű és szabad képzettársítású versek. A szabadvers a kötetlenebb formát, merészebb asszociatív képalkotás lehetőségét is jelentette a fiatal költőnek. A versekben megszólalnak a lázongásának, a testvériség hirdetésének hangjai. A forma fegyelmét a kötetlenebb gondolatáramlás váltja fel, s megjelenik már az egyéni képalkotás is. A kötet címadó verse (1924) költői program is. A költői hivatás újszerű hitvallását fogalmazza meg. Első és utolsó két mondata nem ellentétet, inkább összetartozást fejez ki. A versben kozmikus világszemlélet jut kifejezésre. A költő valami feltartóztathatatlan, elemi erejű változás közeledtét jelzi, ezt jeleníti meg apokaliptikus képekben. Nem tudja mit hoz ez a változás, borzalmas veszélyeket-e vagy nagyszerű lehetőségeket. Várja is, meg retteg is tőle. Menekül a közelgő vihar elől: el akar tűnni, a dolgokba szeretne belesimulni. A „menekülés-rész” nyolc sorának 2. személye önmegszólítás, de a többi „szegény”-hez is szól, s a menekülés is a szegény emberek közösségéhez vezet. A versben megszólal az emberek közösségében és a világban való panteisztikus feloldódás vágy. A lírai én valami kozmikus megváltásra vár, a megőrült sátán ellen segítségül hív minden létezőt: „Ó gépek, madarak, lombok, csillagok!”. Ezek a költői fogalmak később egész költői világának jellemző motívumaivá nőnek, mint ahogy a tisztaságot, átlátszóságot, ártatlanságot kifejező forrás, üveg, gyémánt, fürösztés is. A sok ige mozgalmassága, ezek a képi és nyelvi kifejezések is az expresszionizmust idézik. Vers szimultán technikával egyszerűen egymás mellé helyezi a képek sokaságát.
A Tiszta szívvel az alig 20 éves fiatalember léthelyzetének és ebből fakadó életérzésének pontos megörökítője. Viszont nem magánvallomás, mert kifejezi a háború utáni fiatal nemzedék kilátástalan sorsát, s az ez ellen küzdő anarchista lázadást is. A nagyfokú személyességgel kifejezi, hogy nincs semmije, a hiány leltárával indul a mű, s ez a leltár az adott társadalom teljes megtagadása, az éhezés pedig hangsúlyosan életrajzi elem. A tagadást elég nyomatékosan fejezi ki a vers: az első 6 sorban 11 tagadás van, s a sorok teljesen a tagadásokra épülnek fel. A hiány leltára és az éhezés ténye kölcsönösen magyarázzák és értelmezik egymást. A 2. vsz. a lírai hős helyzetének előbb tárgyias, majd jelképes megjelenítése, a 3. vsz. a lehetséges megoldást rögzíti, a 4. pedig ennek következményeit. A költőt erkölcstelennek tartották e verséért, ám az ördöggel szövetkező költő vallomásában éppen a tisztaság a hangsúlyos motívum. A vers ütemhangsúlyos ritmusú.
József Attila ezek után felfedezi a maga számára a népköltészet „szürreális” elemeit, s így született meg a Klárisok c. verse, mely a harmónia és a diszharmónia állandó egymásba játszása (szép és rút, szerelem és halál, idilli és groteszk) a Márta-szerelem idején íródott. Az ellentétesség és a párhuzamosság a szervező elve a műnek, mely két részre osztható. Az első két vsz. egy állapotrajz, míg a második kettőben az időbeliség képzete a fontos. Rengeteg a szövegben a névszó és a névelő, mégis nagyon mozgalmas a vers, s a népi elemek ill. a stilizáló nyelv a tudatos többértelműséget keresi. Az alapellentétet a „klárisok a nyakadon” és a „kenderkötel nyakamon” sorpárok fejezik ki, s megjelenik a szépség ellentettjeként a groteszk is. Nagy a távolság a két ember között a társadalmi különbségek miatt, bár az sejtődik, hogy szerelmük nem reménytelen.
Éjszaka-versek
Ekkoriban kezdtek érződni verseiben a filozófiai irányzatok, melyeket J. A. formálta és esztétikailag végiggondolta. A versek közös jellemzője a szorongató magány, a konkrét pontból való elindulás, kóborlás az éjszakában, amely a társadalmi pusztulást mutatja metaforákkal, benne a költő helyzete, ars poeticája. Költészetében gyakori a külvárosi táj képe, ami a kapitalizmus világát kifejező forma. A megjelenő tájak pedig úgy fejeznek ki belső tájat, belső állapotot, hogy a tájleírás, a tudatállapot rajza, valamint a valóság objektív szándékú gondolati elemzése egymásra rétegződik, s az elemek kölcsönösen értelmezik, magyarázzák egymást. A komplex képekben több valóságsík van jelen, s az ezek közti feszültséget érzékeli a tudat. A képekben fény- és időképzet vonul végig. Bizonyos motívumok, szimbólumok a költői világkép tartópilléreivé válnak, s a külvárosi táj meghatározó motívum. A vers jelen ideje az éjszaka szimbolikus jelentésűvé válik az emberi lét feltételrendszerét fejezi ki. A leírás minden lényeges eleme magába foglalja az értelmezést. A költő magatartása szemlélődő. Az indító vershelyzet a valóság megszemlélése az érzékek és a tudat által. Az elkötelezettség kifejezési módja az őrzés, a virrasztás.
Az éjszaka-versek előképe a Holt vidék (1932), mely J.A. legkedvesebb saját verse volt. Ez a vers a szemléleti és poétikai átmenet tükre. Látszólag hagyományos tájleíró vers, ám a táj bemutatása személytelen tárgyiassággal történik. A téli alföld ábrázolása már hagyományos ábrázolási elem (Petőfi: A puszta, télen; Ady: A magyar Ugaron). A holtvidék tája önmagát is jelenti, ám egy léthelyzet szimbólumává is formálódik. A táj holt és hideg volta a fizikai mellett társadalmi jelentést is kap, melyben azt fejezi ki, hogy az emberek szegénységén nem lehet változtatni. Kifejezi, hogy a felszínen az emberek nem tesznek a helyzetük ellen semmit, ám a lelkek mélyén nagy folyamatok zajlanak. Később pedig arra utal, hogy a természet, a történelem és a lét egymásra rétegződik. Itt is csak szemlélődik, s nem buzdít cselekvésre, mint ahogy azt korábban tette, s nem is próbál meg segíteni, mert nem is lehet. A táj leírása a távolabbiaktól a tanyáig jut el. Az 1. vsz-ban behatárolja a teret: víz, puszta, ég, mező. A 2. vsz-ban előbb általánosít, majd konkretizál a tó és a ladik képével. A 3. vsz. mitikussá válik az időképzet és a halálképzet bevonásával, a képek mind a halálra utalnak. A 4. vsz. a szőlő, az 5. a tanyai ház, a 6. az ól, a 7. a szoba képével tárul elénk. A záró szakasz utal a tájrajzra és az idő előrehaladására is, s a tulajdonosnak, a tájnak és a lakónak a viszonyát nevezi meg. Itt minden van az uraságnak, de a parasztnak semmi sincs. Meghatározó szerepe van a kibontott és jelzett ellentéteknek ( távol és közel, csönd és hangzósság, van és nincs …), ám a nagy ellenpont, a nyár nem jelenik meg. Nagy szerepük van a zenei elemeknek a szépség megjelenítésében. Ritmusa egy népdalt követ. A hangok, és a hangzósság visz mozgást a holt tájba, s továbbá nagy szerepe van az alliterációknak is.
A költői fordulat igazi kulcsverse a Külvárosi éj (1932), melyben kidolgozott költői eszközök, motívumok találnak egymásra, s új költői minőséget hoznak létre és a szemlélet is átvált. Egyszerre tájleíró és a sötétedést bemutató verset ígér az indító komplex költő kép. Megjelenik a szerpentin-hasonlat, s az utas egyre többet lát a tájból és a benne élő emberekből is. A társadalom és az egyén léte pihen éjszaka, mégis megmutatkoznak a különböző magatartásformák. Az egyik dolgozik (rendőr), a másik kikapcsolódik, a harmadik megváltozik (elvtárs). Sokan alszanak, ám az alvás is lehet sokféle: a korcsmáros, a szövőnők és a vasöntő is máshogy alszik. Az utas is álmodik egy forradalomról. A látomás után a verszárás visszaránt a valóba, ám ebben a látomásban a szegények és az ön buzdítása is benne van. A tényszerűen megragadható valóság és a látomás ugyanúgy szétválaszthatatlan egymástól, mint az éber és az álmodó ember. Fontos a csönd motívuma, melynek a sötétségben megnő a szerepe, s ez a csönd a halál birodalma. Egy másik jellegzetes motívum a víz, az áramlás. Jelen van itt a nyirkosság, nedvesség képzete is, mely a szegénységhez kapcsolódik. De itt van a csattogó víz is. A vízképzet tudja a legszemléletesebben összefogni a forradalom elodázásának és a forradalom szükségességének ellentétét. A vers utolsó harmadában mindenütt a mozdulni akaró mozdulatlanság képeire bukkanhatunk. A vízképzettel párhuzamosan bontakozik ki a vas és az érc motívuma, s a vas a lényeg kifejezője lesz, a megjelenő vastárgyak a munkásságra, a nehéziparra utalnak, ám a győzelem nem a harc, hanem a szívós munka eredménye lehet csak.
A város peremén c. elégia 1933-ban keletkezett. A város peremén a munkásosztály történelemalakító hivatásáról szól, ezt a költő az emberiség megvalósult, illetve a jövőben lehetséges fejlődése szempontjából értelmezi. Szükségszerű győzelmüket megcáfolhatatlan igazságnak tekinti a költő. A vers kerete a költő monológja, 2. és 14. vsz-ban viszont osztálya személytelen tagjaként fejti ki történelemszemléletét. A költeményt olyan módszerrel indítja a költő, mely más hasonló jellegű verseiben (Óda, A Dunánál) is megfigyelhető. A lírai ént környező világ szemléleti képét kapjuk a hely („a város peremén”) és az idő („alkony”) megjelölésével. A konkrét kép a „Lelkünkre így ül ez a kor” sorral emelkedik általános szintre, és a lerakódás motívuma az emberi élet minőségének a jelzője lesz. Általánosítva keresi a külvárosi táj jellegzetességeit. A költemény leghosszabb, középső szerkezeti része azt a történelmi-társadalmi folyamatot mutatja be tárgyiasítva, melynek során a munkásosztály kialakult. Ennek az „új nép”-nek éppen kifosztottsága, megaláztatása teszi lehetővé, hogy az egész emberiségért lépjen fel, minden emberi törekvést beteljesítsen. A történelmi visszapillantás végül a jelenhez vezet. A gép szerepének megvilágítása már azt a helyzetet mutatja, amely a múlt eredményeként és a jövő előzményeként kialakult. A gép az ipari társadalom jelképe. Az ember létrehozta gép alkotója ellen fordul, az ember fölé emelkedett. A gépet csak a munkásság képes újra az ember szolgálatába állítani. Továbbá felveti a, hogy a tőkés a munkástól és a géptől az ami, ennek a viszonyrendszerét ecsetelgeti ebben a részben, a 2-7. vsz-ban., mely egy öntudatos önelemzés. A kérdő és felkiáltó mondatok sokasága is érezteti, hogy a költemény a tetőpont felé közeledik. A 11-14- vsz. látomás a jövőről, a forradalomról. A forradalom nagyarányú szimbolikus jelképét az Internacionálé kezdő szavai vezetik be. Három vsz-ban szerepel az üzemek fölé emelkedett „kormos, nagy szív” szimbóluma, mellyel a vers himnikus magasságokba emelkedik, míg a 14. vsz-ban az elme képe tűnik fel. A szív és az elme e költészetben az öntudatlan és a tudatos életet különbözteti meg. A rend és a törvény is kulcsfogalom itt. A törvény a természeti és a társadalmi lét objektív szabályait, igazságait jelöli. Az új rend megvalósulásával belső átalakulás megy végbe-erre utal a „megvalósul” és a „tudomásul veszi” kifejezés is: az ember megérti a külső világot és tudatosítja a belső természetet is. Így teljesedik ki az élete. Az „ösztönök”-nek a „termelési erők” mellé rendelése azt is mutatja, hogy a lírai én nem tud belenyugodni az emberi boldogtalanságba, fontosnak tartja és politikai programmá teszi az ösztönök harmóniájának emberi igényét is. A rend kétarcú fogalom: egyrészt a tudatos jövő harmonikus világa, másrészt a kapitalizmus kietlen világa. A zárlatban újra megjelenik „a város pereme”, de most már olyan térként, ahol az emberiség valóra válthatja lehetőségeit. A világban ugyan folytatódik a korom „hullása”, a „lerakódás”, de a költői én most már a világ tudatos szemlélője, akinek szerepe az emberi belső világban ugyanaz, mint a munkásoké a külsőben: a harmónia megszerkesztése.
E verssel egy időben keletkezett az Elégia c. költemény is. Itt az osztály jelenlegi helyzetén van a hangsúly, s a költőnek azt kell megállapítania, hogy az emberek semmit sem tesznek egy jobb jövőért. A vers műfaját tekintve is igazi elégia, a jövőt elérhetetlen távlatként csillantja fel. A vers legfontosabb szervezőelve a szemlélődő magatartás és a teljes azonosulásnak a kibontása. Innen származik a költő, itt él, és ide köti a sorsa, a jövője. Az Elégiában a külvárosi táj teljesen mozdulatlan, de ezt az állapotot ellentétek feszítik, ám fő motívum szerint „az egész emberi világ itt készül. / Itt minden csupa rom.” A romok világa, a külváros nem szép. Mégis fellelhetők a versben a széppé varázslás elemei. Hiszen nem egy idegen világot mutat be a költő, hanem a sajátját. Otthon érzi itt magát, a megkötöttség, a hazaszeretet verse az Elégia.
A biztatás motívuma
Az őrzés, a virrasztás, a helytállás a történelmi éjszakában olyan magatartás, amely feltételezi a megváltozó jövő tudatát. A virrasztó „elme” tudja ezt a jövőt, de a mindennapi emberi tudat számára áthidalhatatlannak látszik a szakadék a jelen és a jövő között. Szükséges egy olyan gondolati erő és kifejező motívum, amely csökkenti ezt a távolságot; s ezt a költő a biztatásban találta meg. A helytállás azért kötelessége az egyénnek, mert csak így tarthatja ébren a reményt.
Az Óda (1933) c. vers is a szintézisversek közé tartozik. A művet szerelem, a harmonikus emberi kapcsolat verseként szokás olvasni. Ha figyelmesen olvassuk a verset, akkor belátjuk, hogy az új szerelem beteljesülése, a kapcsolat csak a képzelet síkján válik világossá. Talán ez is hozzájárul, hogy az Óda ennyire általános érvényű legyen, hogy általában az emberi szerelem legyen a tárgya. A vers indítása a szemlélődő költőt mutatja a tájban, mely harmonikus, nappali, nyári táj. A táj minden eleme a szeretett lény képét villantja fel. Mivel kedvese letávozott leltárba veheti a történteket, s a vers tárgyias indítása ellenére ódai hangvételű vallomás a szerelemről. Az emberi lét legcsodálatosabb, a személyiséget minden értelemben megmozgató állapotról van szó, mely a szívet is fellelkesíti, s így kitörölhetetlen a tudatból a szeretett nő. Majd a kedvese testét egyedülállóan himnikusan írja le. Az alászállás a testbe, az öntudatlanságba a létet mutatja be, s megjelenik az elmúlás képe, ezért felszólítja az olvasót a kiáltásra, a halállal való szembeszegülésre, addig, amíg még lehet. A 4-5. vsz. több kétértelmű jelentést tartalmaz, hiszen utalhatnak a beteljesülésre ill. annak hiányára is, vagy a két személyiség egyesülésére és annak sikertelenségére is. A 6. rész 3 „talán” szava olyan feltételességet erősít, amely kételkedik abban, hogy ez valóságos szerelmi kapcsolat volt. A Mellékdal versbeli életrajzi helyzetet is rögzít, akárcsak a versindítás, mert kifejezi, hogy a távollét találkozássá változhat. A versre jellemzőek a részek közti átkötések. Mindig az egyik rész záró motívuma, ott van a következő szakaszban: 1-2-ban a te és a természet, a 2-3-ban szeretlek, a 3-4-ben a test, a biologikum jelzése, a 4-5-ben az öntudatlan örökkévalóság, s az 5-6-ban az elveszettség, míg az 1-5-ben ill. a 6-ban a lehetséges és a valóságos fogalma. A versben sok a párhuzamosság és az ellentét is az egyes szakaszok között.
A költő hosszabb időn át készült az általa is összegzőnek tartott mű megalkotására, s ennek eredménye lett az Eszmélet (1934) c. verse. Ez a költeménye a filozófiai igényű költészet egyik magyar csúcsteljesítménye. Sokan a marxizmussal azonosuló szemléletmódot vélnek benne felfedezni, ám az egzisztencializmussal rokonságot találó értelmezések is megjelentek már, ill. egyre nyilvánvalóbb a bergsoni hatás. Továbbá a vers nagy kérdése még a szintéziskeresés fogalma is. A mű lényege a sokoldalú rétegzettség, s rétegek hol egymásra épülnek, hol szemben állnak egymással. Az axiómaszerű kijelentések, az életbölcsességek a szaggatott építkezés, az enigmatikus jellege filozófiai gondolatgyűjteményre is utalhatna, de ez mégis egy költemény. Megteremtette benne a költő a szemléletesség és az elvontság kivételes összhangját teremti meg. Értelmezés szempontjából már a cím is talányos, mert sokan a szó alapjelentésére gondolnak, ám Bergson fő művének is ez a központi fogalma. Szerinte az élőlények sajátossága az élet, melynek két összetevője van: az értelem és az ösztön. Az Eszmélet 12, számokkal elkülönített, azonos formájú, ritmusú részből áll. A 8 soros szakaszok jambusi nyolcasokból és kilencesekből állnak, a rímelés szimmetrikus, ami az egyes részek zártságát, kerekdedségét fokozza. A vers szerkezetét tekintve az első nagy szerkezeti egység a képzet és a tett távolságát mutatja be, a vers második egysége azt vizsgálja, hogy milyen legyen a követendő magatartás, ha állandósulni kényszerül az eszmélet állapota. Továbbá az 1. rész hajnala s a 7. és 9. rész éjszakája a remény és a reményvesztettség ellentéte, s az ösztön és az értelem különbözőségének a kifejezője is. Az I. rész hajnal-képe himnikus hangvételű. Ez a tavaszi hajnal az ébredés és az ösztön világa, melyben zeneiséggel fogalmazódik meg a létreébredés szépsége. A II. rész az álmok, az irracionális világát idézi fel. Itt az álomképek rendjét a nappal kiábrándultsága váltja fel, s az ébrenlét felismerése, hogy a valóság embertelen. A III. rész az életrajziasan személyes, az éhezés motívumából indul ki, mely a kielégítetlenséget és a boldogság hiányát jelképezi. A szakasz ironikus közlésmódban kifejezi, hogy ez az állapot alkalmas a lét kérdéseinek válaszkeresésére. A IV. részben megfogalmazza a determináció (minden-mindennel összefügg) gondolatát, s rámutat, hogy az álom kuszasága lehetetlenné teszi megvalósíthatóságát. A szakaszban az élő és a hasított fa kettőssége az egész és a széttört egész szembeállítása filozófiai tétellé válik. Az V. rész a legegyértelműbb rész, mely egy illusztráció a determinációhoz. Az elmélkedéshez ez is adalék, hiszen a félelemérzet eredetét is fellelhetjük benne, s a determináció ott van a gyerek és az őr ellentétében is. A VI. rész egy újabb összegzés, ahol kifejezi, hogy az ember szeretne egészségesen és szabadon élni egyénként és a társadalom polgáraként is. Itt ennek a lehetséges programja szólal meg. A megjelenő ház képe viszont inkább a lélek, s nem a test otthona. A VII. rész a nyitórésszel egybevethető „ébredés” az eszmélkedés értelmében. Időbeli kettősség is megfigyelhető: az értelem felismerte a törvényt, majd eldöntötte, hogy az nem egyértelműen determinált. A VIII. részben rámutat arra, hogy a képzet csak múltbeli, s a jelen a világegyetem-börtön racionális látomásával ragadható meg. A Föld egésze egy börtön, s e rabság pedig az emberi lét egyetlen létbe zártságára utal. A IX. rész lényegét a világ és a személyiség egymás mellé állításában lelhetjük fel. Az „arany öntudat” az eszmélet folyamatának csúcspontja, egyrészt a szeretet, másrészt a küzdelem határozza meg. A X. részben a boldogság életképszerű „pillanatfelvétele” következik. Az életkép néven nem nevezett „hőse” a disznó, s így a boldogság fogalma többsíkúvá, többértelművé válik. A XI. részben elutasítja azt a viselkedést, mely az elmélkedés folyamatának a végeredménye. A disznót itt sem nevezi meg, csak ironikusan ábrázolja, s emberi tulajdonságokkal ruházza fel. A XII. rész a szemléletes és a nem szemléletes rétegek szintézise. Valóságos életrajzi háttere van, s ebből bontja ki azt a magatartásformát, amelyet ő maga vállal.
A nagy szintézis versek
1933 körül József Attila élethelyzetében a történelmi és az egyéni sors egyaránt negatívra fordult. A kettős veszélyhelyzet növelte az érzékenységet és a gondolati tisztázás igényét. E költészet egészében a remélő ember áll a középpontban. A társadalmi-történelmi változások felvetették azokat a kérdéseket, hogy sok ember, hogyan képes önmaguk és az emberiség valódi értékei ellen cselekedni. Ennek megértésében segíthet az ösztön és az értelem megkülönböztetése, meg az elidegenedés vizsgálata.
Az elidegenülés motívuma a leghangsúlyosabb képpel a Reménytelenül (1933) c. vers Lassan, tűnődve alcímű első részében jelent meg. Ez a vers az emberi tudat drámáját eleveníti meg, egy felismerést s az abból levont következtetéseket. A vers a tragikus helyzetet „szép” képek, harmonikus formai eszközök alkalmazásával fogalmazza meg, ami lehet az embertelenség motívuma v. a rendezettség kísérője, de lehet a remény szava is. Az emberi sors kietlensége egy mindinkább átemberesített tájban mutatkozik meg, a személytelen természet egyre személyesebbé változik. A vers tere és ideje fokozatosan válik képzetessé. A költeményt a motívumok szintjén is áthatják a hármasságok. A vers egy jelenbeli pillanat tükre, de ez egy végigélt múltnak a következménye, s a jövőt tekintve meg nem másíthatónak mutatkozó a végeredmény. A zeneiség a dalformán túlmenően is lényegi sajátosság itt, s az életben feloldhatatlan disszonancia esztétikai feloldásnak a kifejezője, akárcsak az emelkedő, jambikus jellegű ritmus, az erőteljes rímelés. Ez a vers példázza a modern lírai világképek egyik legszembeötlőbb sajátosságát, a többszólamúságot. J.A. többszólamúsága egyike a legcsodálatosabb szintéziseknek. A „semmi ágán” is a „mindenséggel” mérte magát. Későbbi verseiben e két fő vonulatot követhetünk.
A Levegőt! (1935) versindító helyzete az éjszaka-versekre utal vissza. A vers elején megjelenik a költő mikor hazafelé tart, így megjelenik a haza fogalma. A filozófiai és a politikai nyitottságból következik, hogy a költő alkotó módon építi be műveibe a nemzeti kérdéskört. Míg eddig a megszületni nem akaró forradalom volt a hangsúlyos, most annak a mind totálisabbá váló jogfosztottságnak a képei jelennek meg, melyek az emberi jogokat veszik semmibe. A dinamizmus, amely a versindításban jelzi a lírai hős jelenlétét a későbbiekben felerősödik. A hangsúlyozott személyesség felerősíti az alapgondolatot, hogy az emberi személyiség létezését elemi veszély, a nyomor fenyegeti. Megjelenik a gyermek képe, melynek helyzetével kerül szembe a felnőtt helyzete. Az utolsó két vsz-ban a felnőtt kifejezi, hogy „szívünk” és „elménk” csak a szabadságban létezhet emberhez méltó módon, s ez az új rend teszi lehetővé a személyiség kiteljesedését.
A szép Szó negyedik-ötödik száma Mai magyarok régi magyarokról címmel történelmi tanulmányokat tartalmazott. Az antológiát József Attila A Dunánál (1936) c. költeménye vezette be. Ez is az eszmélés verse, az óda modern változata. Az óda három részből épül fel: az elsőben a költő odafordul a tárgyhoz, a másodikban kinyilvánítja felfogását róla, a harmadikban pedig levonja belőle a magatartást meghatározó következtetést. Az I. rész főmotívumát a Duna képe és ennek asszociációi alkotják. Az egész részt áthatja a víz ősképe, mely az idő örökké egy, mégis újuló áramlását érzékelteti. A közvetlen környezet, a rakodópart lépcsőjéről szemlélt folyó látványával kezdődik a költemény. A messziről áramló víz a múltat idézi fel. A folyó hullámai és történelem, az eső és a múlt a költő belső világában eggyé válnak. A vízképzetet gazdagítja az eső képe is, hiszen a folyót az eső teszi naggyá. Az időbeliség a létezés történetiségére is utal. A Duna ritmusossága is fontos, mert a hullámzik, ringat, remeg szavak az emberre is utalnak. Ez a hármasság a lét szakaszait jelöli: a kisgyermeket, a felnőttet és a halálba távozottat. A ritmusosság elmélyíti annak a tudatát is, hogy minden mindennel összefügg. A költő szerint az embernek a történelmi idő zaklató kérdéseivel szembe kell néznie. A strófák hat jambikus lejtésű sorból állna. A keresztrímes első négy sor minden szakaszban ellentétes mégis összetartozó jelenségeket mutat be. Az itteni Duna-képzet egy keretet ad a versnek az utolsó résszel. Ez a rész kifejti a vezérmotívumot is, elindítja a mű többi motívumát, gondolatát, képét. A II. rész összefoglaló válasz az I. részben felmerült kérdésekre: a jelen embere csak „százezer ős” tapasztalatát elsajátítva munkálkodhat, az ősök küzdelmei pedig a jelen emberének erőfeszítéseiben nyerik el értelmüket. Az általános emberiségmúlt örökösének tartja magát a szemlélődő. Végső soron az egyén materialista módon felfogott halhatatlansága fogalmazódik meg, s ezért is jellemző a paradoxonos kifejezésmód. Kifejezi, hogy egyén nélkül nincs összesség és fordítva. Ez a rész tételeket fogalmaz meg, ezért megváltozik a strófaszerkezet és a hangnem. A versszakok végéről elmarad a két páros rímű zárósor, és minden sorpár egy teljes mondat, egy-egy kijelentés. A III. részben a költemény hangja ünnepélyes és emelkedett lesz. A költő a múltból és a jelenből vonja le a tanulságot a jövő számára. Először saját közvetlen múltját veszi birtokba, aztán egyéni létét kiterjeszti az őssejtig valamennyi ősre, végül már az egész világot felöleli. Ez a részlet a keleti filozófiák hatását mutatja. A történelembe a múlt minden eseménye egyenrangúan beletartozik. A teljes múltat a költő a történelmi harcok két típusával, a nemzeti és osztályküzdelmekkel érzékelteti. Az utolsó két sorban jelenik meg a „rendezni” ige, ami nemcsak a Duna-völgyi népek megbékélését és összefogását jelenti, a felhívás egy nagy társadalmi rendezésre s az abban való részvételre is vonatkozik. A strófák meghosszabbodnak, nyolc keresztrímű sorból állnak. A mondatok is nagyobb ívet írnak le, nemegyszer átnyúlnak a következő sorba. A vers három része az eszmélkedés három állomása: az első a látványszerű, a második a képzetes szemléltetés, míg a harmadikban mindkettő nyomatékosan benne van. A vers végül az emberiség részeként szemléli a magyarságot.
A költő feladatainak leggazdagabb kibontakozása az Ars poetica (1937). A vers egy paradox állítással indul, majd ezt értelmezi. „Az éji folyó csillaga” a valóság tükörképe, ám a költőt nem a tükörkép érdekli, hanem a kifejezendő valóság. A költészet-eszmény nyílt vitában fogalmazódik meg, az állítás mellett rendre ott a tagadás is, gyakran a tagadószó. Az elutasított költői magatartás szerint a költészet menekülés lehet a valóság gondjai elől. A 8-10. szakasz a vállalt állásfoglalás történelmi-társadalmi igazságtartalmát bontja ki. A szállóigévé vált záró szakasz a teljesség szándékának („A mindenséggel mérd magad!) és a valódi helyzetnek („Még nem nagy az ember”) nemcsak a különbséget érzékelteti, hanem az emberi lehetőségeket is. A vers legtöbb mondatában a véglegesség, a törvény igazságtartalmának biztos tudata szólal meg. J.A. költészetében nem csak a világnézet változott meg, hanem a formai eszközök is módosultak. Klasszicizálódott ez a költészet, s a hagyományhűbb, kötöttebb, szabályosabb formák szerepe is megnövekedett. Költészetében megszaporodnak a szonettek, a lineáris építkezés átalakul, az idő szerepe pedig úgyszintén megnövekedik, s inkább egzisztenciális idő lesz az idő.
A Flóra-versek:
J.A. pontosan érzékeli és érti, hogy az egyén számára csak a kisközösségek nyújtotta biztonság, harmónia nyújthat védelmet. Ezt véli megtalálni mintegy utolsó lehetőségként a Flórával való kapcsolatban. Szerelmük kétoldalú volt, bár Flórában erőteljes volt a gyógyító szenvedély, a költő pedig gyógyulni akart. A költő valóságnak veszi már kezdetben a vágyott képzetet: nemcsak ő szeret, de őt is szeretik.
Ez a kijelentés bizonyosságával szólal meg a Flórának (1937) c. versben. Mintegy varázsigeként mormolja maga elé az életben tartó bűvös szót a lírai hős, s a megteremtett biztonság fedezékéből az elmúlást is józanul idézi fel. A vers szemléletében megmutatkozik megoldásként a halál és a szerelem is. A költő kettejük szerelmét szint élet és halál kérdésének tartotta. A két lehetőség szinte egyenrangúan van jelen a versben. A Duna szemlélése előidéz egy olyan pillanatot, melyek öntudatra ébresztik az embert, aki a világegyetem polgárának gondolhatja magát. Ez az egyetemesség a költő világképének állandó szemléleti magja. A Duna emlékképe a mindenséget s az életet egyaránt megidézi, s egyúttal a példázat szerepét is betölti. Az emlékkép szép, s feltárul egy olyan világ, ahol minden kívánatos. A versben fellelhető az Ómagyar Mária-siralom egyfajta megfordítása is, a költőnek oly fontos anya-fiú kapcsolat következtében. A költemény nem ismeri a gyötrelmet, de az örömöt igen. S bár öntudatlan a párhuzam, de Balassi versében is komoly szerepe van a Duna képének, szintén egy szépséget kifejező hasonlításban. A költemény egyszerűbb verstani felépítése is archaizáló jellegű .
A Flóra (1937) számokkal elkülönített részekre tagolódik. Az alcímek jelzik azonban, hogy a részek között sokkal lazább, ciklikus jellegű a kapcsolat. A részek ritmusa és formája is eltérő. Úgy tűnik, mintha be akarná mutatni a költő kedvesének, hogy mi mindent tud.
A Flóra-versekben kulcsszerepet kap a harmónia képzete. A kapcsolat összességében még egyértelműbben mutatkozik meg, hogy ez a kapcsolat valóban döntő program a beteg ember és a költő számára is.
Az egyéni lét bevégzettsége:
Az 1937-es esztendő versei a végső összegzést, a végső számvetést fogalmazzák meg. A jelenben mind az egyén, mind a társadalom helyzete reménytelen, de a jövő meghatározhatja e helyzet feloldását az egyén és a társadalom számára. Ebből a jövőből azonban a költő már csak műveivel részesedhet. Ebben az évben egyre jobban legyűri a betegsége, költészete sem nyújt már neki vigaszt; a vereség fő okának pedig saját élete elhibázottságát tekinti. A lehetséges felvillanó szerepek mind értelmetlennek és céltalannak mutatkoznak.
Ezt a végpontot legegyértelműbben a Tudod, hogy nincs bocsánat c. vers tárja elénk. Mint a címe is jelzi, önmegszólító vers. Ez a típusú vers nem válságot jelez, hanem a válság legyőzését, annak akaratát fejezi ki. Rendre egy dialógus egyik fele jelenik meg a szövegben, az, amelyik egy belső vitát összegez, egy magatartás megformálódásának gondolati anyagát tárja elénk. Itt a szerepek elutasítását jelenti mindez és a halál vállalását, vagyis ez egy végső létösszegzés. A vers alapmondata: „Légy, ami lennél: férfi.”, ami arra szólít fel, hogy vond le a végső következtetést abból, hogy az életben nincsen számodra vállalható szerepe. A később megjelenő remény már csak öncsalatás lehetne: a személyiség már minden reménytartalékát mozgósította, nincs út tovább. Igen fontos a vers bűn-fogalma is. Ebben a versben válik egyértelműbbé, hogy mi is ez a bűn, ami nincs is meg van is. Nem más, mint az öntörvényű személyiség megalkotásának elmaradása, az igazi szerep betöltésére való képtelenség. Visszatekintve sem a Flóra-szerelem, sem a költői múlt nem tudta rezignált állapotát. Az örök éjben a semmi és a lét ellentéte, ez J.A. kései lírájának alapkérdése.
Az utolsó vershármas már a halál partjairól tekint vissza bevégzett életére. A Karóval jöttél is egy önmegszólító vers, s létösszegzés is, mely a gyermekkorig tekint vissza. A gyerekkor a szerepek felvállalásának kora, a felnőtt sorsa pedig az állandó kiábrándulás a szerepekből. Ezt az állapotot nagyon nehéz elviselni, főleg a létfeltételek hiányában, s csak a halál tűnik az egyedüli megoldásnak. E vers az önmegszólítás sajátos esete, mert itt a felnőtt szólítja meg gyermekönmagát, a remény nélküli ember a reménykedőt. Ennek lényege a gyermekkorbeli ígérgetések és a jelenkor nincstelenségének a szembeállítása. A gyermek-motívum is összetett, mivel egyik vonulatban a szeretet utáni vágyódás van, míg a másikban életrajzi jelleggel van annak hiányának a kifejezése. Mikor ezeket a verseket írta, Szárszón lakott két nővérével és három kisgyermekkel, akik így szintén a gyermekkort idézték fel benne, mikor a nővéreivel gyerekek voltak. A versek több eleme is utal a szárszói rossz helyzetükre, mivel itt is igen szegényesen éltek.
Nemcsak az önmegszólítás és az önfelszólítás alkalmas a személyiség minden rétegét megmozgató létösszegzésre, hanem az időszembesítés. Az időszembesítés legszebb példája a Talán eltűnök hirtelen. Ebben a verstípusban a múlt, a jelen és a jövő szembesítése a meghatározó az egyén és az idő kapcsoltának vizsgálatában. A középpontban a most áll, ám ez a jelen a múlt következménye, s meghatározza a jövőt. A vers a jövővel indul, s a versszakokban szembesíti egymással a jelent és a múltat. De miért olyan negatív a jelen, miért befejezett a jövő? Azért mert a múlt is negatív, s a költő önmagát vádolja, hogy elrontotta az életét és nem tudta kiteljesíteni a személyiségét. A legfőbb hiba, a bűné váló az, hogy másmilyennek hitte a létet, mint amilyen az valójában. E versben az erdő s azon keresztül a természet és az emberi életkorok képei-képzetei rétegződnek egymásra. A felidézett múltat úgy mutatja be, hogy nem azt tette, amit tennie kellett volna. A költő a létet az ember szabad tevékenységi terepének gondolta. A vers már az elején summázta a számvetés lényegét, mely szinte Jézus vallomása, ám míg a Fiú elnyerte a bocsánatot, addig a költő teljesen magára maradt.
Valószínűleg utolsónak befejezett verse az Ime, hát megleltem hazámat. Ez is létösszegzés, melyben a sírjáról beszél a költő, s itt már úgy gondolja, hogy nem önmaga hibázta el az életét. Az indítás döbbenetes hatását a haza fogalmának leszűkítése okozza. Nem a költő, hanem a számára adott lehetőség végzi el a szűkítést: hazája csak a sírja lesz. A vers a haza teljes hiányával indul, s a család teljes hiányával zárul. De a költő csak önmaga sorsát zárja le végérvényesen. Utolsó szava a reményé. Ha ő már nem tud virrasztani, ha el is vész, a többi ember, az emberiség nem pusztulhat el, s a nagy egészre nem várhat ugyanaz a sors, amely az ő létét meghatározta.
Belátható, hogy ez a 3 költemény nagyon sok szállal kötődik egymáshoz. Részben ugyanazok a motívumok, verselemek jelennek meg bennük más és más összefüggésekben, részben gondolati-létösszegző fejlődésrajz is kibontakozik belőlük.
Juhász Gyula (1883-1937)
A nyugatosok közül ő volt a legtragikusabb, legnehezebb sorsú. A század eleji nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, Babits Mihály felfedezője. A Nyugatnak már nem tartozott az élvonalába, örökös vidéki „száműzetése” miatt.
Élete:
Szegeden született. Apja postatiszt volt, s korán meghalt. Érettségi után először papnövendéknek ment, de fél év múlva ott hagyta a rendházat, s a budapesti egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait. Itt kötött barátságot Babitscsal és Kosztolányival. Magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett, de nagy csalódására vidékre került tanárnak. 1908-ban Nagyváradra került, ahol Juhász értő társakra talált, sőt vezetőjükké vált, a Holnap című antológiával, vihart kavart fiatalok egyike. Itt ismerte meg a váradi színház színésznőjét, Sárvári Annát, aki alig méltányolta a félszeg, zárkózott költő óvatos közeledését. Betegségét, idegbaját egyre súlyosbította a tanári munka robotja és a száműzöttség érzése. A forradalmak évei (1918-19) kiragadták súlyos lelki depressziójából, s hihetetlen tevékeny közéleti és publicisztikai szerepet töltött be szülővárosa életében. A Tanácsköztársaság idején elvállalta a szegedi színház vezetését. Szembefordult az ellenforradalommal, ezért megbélyegzett, üldözött lett, tanári nyugdíját is megvonták. Meleg szeretettel karolta fel József Attila költői indulását. A magány, az elszigeteltség fokozta idegbaját, 1937-ben - többszöri öngyilkossági kísérlet után - veronállal megmérgezte magát.
Költészete:
Juhász Gyula költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt, az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat. Kedvenc műformája volt a szigorú szabályokhoz kötött szonett. Költészetében mindig benne van a görög élet. Mindemellett a parnasszista költészet művelője. E költészet szerint a költőnek nem szabad saját érzelmeivel meghamisítania a világot, hanem tárgyilagosan kell megjelenítenie, sűrűn fordult az irányzat témáért a múltba. Juhász is írt parnasszista verseket, de ezek esztétikáját szinte felrobbantja azzal, hogy a legrégibb történelemből vett témába is beleviszi saját egyéniségét és magyar sajátosságokat.
Tájversei:
Juhász Gyula tájversei impresszionista vonásokat mutatnak, amikor a szürke tájat is színesnek látja a költő. Ez nem tájleírás, hanem tájfestészet. A festői alkotásban az érzékek szolgáltatta benyomásokat juttatta kifejezésre az értelem közbeiktatása nélkül. Tehát csak a színek, fények a pillanatnyi hangulat a fontos. Az alföldi vidék egyszerre külső és metaforikus belső táj is.
A Tiszai csönd 1910-ben jelent meg, melyet nyáron a szegedi tartózkodása után írt meg. Itt erősödhetett fel benne az alapérzés, hogy mégiscsak kívül rekedt az életen, távolra sodródott az ország szellemi központjától, Budapesttől, messze a perifériára. A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Álmatag zenéje nehezen meghatározható ritmusából és az alkonyt idéző mély magánhangzók búgásából fakad. Ezt a hanghatást fokozzák a 4. vsz. alliterációi. A strófák sorait párosrímek kötik össze. Különös gondolattársításokat ébresztő metafora vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. A néma vesztegelés és az eseménytelenség szomorúsága adja a szöveg alaphangulatát. Mozgás helyett hangok teszik élővé a tájat, s ez elmélyíti az este csöndjét. Ám ezek a parányi hangok is átfogják a végtelenséget: a harmonikaszót még a csillagok is hallják, s csak egy tücsök felel rá. A leszálló sötétségben a Hold beezüstözi a tájat, a folyót és a hajókat. Valami különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság, a csend és a sötétség nem félelmetes: a kis hangok, s fények ünnepivé változtatják a tájat, s oldják a tehetetlenséget. Ezt a hangulati hatást egészítik ki a távoli égbolt képei is: a Hold nyugalma és a pásztorok idillje. A lírai és megjelenítése az utolsó 2. vsz-ban kerekké teszi a kompozíciót, s megjelenik az alapgondolat: a mozdulatlan hajók és a röghöz kötött költő közötti hasonlóság, azonosság. Magányossága, némasága és bénasága a tiszai hajók társává teszi, s együtt álmodoznak a hívó távolokról. A költő is a táj részévé válik, azzal, hogy hallja és látja az éjszaka képeit, hangjait. Az utolsó szakaszban 2-szer is előfordul a „ma” szó, mellyel azt fejezi ki, hogy ez az állapot csak ideiglenes, s ez gyorsan megváltozhat. A lemondás és beletörődés finom mélabúja, s az otthon, a hazai táj szépségének megérzése kölcsönösen kiegészíti egymást.
Költészetén végigvonul a minden emberi szenvedés, bánat iránti együtt érző részvét. Ez tükröződik a Tápai Lagzi c. versében. A címmel ellentétben nem a falusi lakodalom vidámságát mutatja be. A vers eleji groteszk hangutánzó szavak misztikus, babonás hangulatot kölcsönöznek az egész költeménynek. A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életnek egy állomása, nem derűs ünnep. A házasság itt nem szép, hanem szomorú, s törvényszerű, s a jövő is kilátástalan: nehéz munka, keserves asszonysors. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak, remények pusztulását sugallja. Az embereket és az állatokat összekapcsolja egy gondolattal, mely után csak a „künn” és a „benn” választja el őket egymástól – az ember is elállatiasodott. Az utolsó vsz-ban úgy tűnik, mintha a lagzi egy torrá alakult volna át, a szürke hajnalban megjeleníti a halált. Az egész vers maga a komor, vigasztalan hangulatával a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó voltát hangsúlyozza.
Anna-versek:
Juhász Gyula szakorcai tartózkodása idején írta a legtöbb Anna-verset, szám szerint húszat. A Váradon megismert színésznő emlékét az idő nem homályosította el, sőt érzelmi világának egyre mélyebb rétegeit szólaltatta meg. Emlékeiből és vágyaiból eszményi szerelemérzés bontakozott ki, de szerelmének nem is volt élményi alapja.
A Milyen volt… c. költemény 1912-ben jelent meg A Hétben. A vers hétköznapi, dísztelen szókészlete szinesztéziák hatására muzsikálni kezdenek. A Milyen volt... három évszakot idéz meg (a tél hiányzik), s ezekből a képekből Anna emléke áll össze. (nyár - érzékelés, ősz - látás, tavasz - tapintás). A költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át, csak halványuló emlékei között kutat a költő. A versnek nincs adatszerűsége, az alföldi táj hangulata uralkodik, és ez olyan szép, mint Anna, és Anna olyan szép, mint a táj. A nyári búzamezők emlékképe Anna szőkeségét villantja fel, a szeptemberi ég a szeme kékjét idézi, a tavaszi rét sóhaja a szeretett nő hangjába mosódik. Tulajdonképpen nem is vall szerelmet a költő. Mindössze azt mondja el, milyen különös, hogy egy nő emléke idővel elhalványodik. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.
Az 1926-os Anna örök zárja le véglegesen az Anna-szerelmet. Minél távolabb van térben és időben Anna, annál szebb versek születnek Juhász Gyula tollán. A versben megörökített Anna már nem a Váradon megismert színésznő, hanem egy idealizált lény, szimbólum. A vers két részre tagolható. Az első rész az Anna-élmény feledésbe merülését állítja, de az "Óh, de mégis" felkiáltás után pont ennek ellenkezőjét bizonygatja. Anna nem képként, hanem a tudatalattiban él tovább. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli, Anna örökkévalóságát, az emlékek feledhetetlenségét hirdeti.
Katona József (1791-1830)
Katona a romantika és a reformkori függetlenségi harcok előfutáraként lép fel, saját irodalmi és politikai hangot megszólaltatva. Tehetsége drámai érzékében, gördülékeny színpadi játékában és a nyelvi erőben mutatkozik meg.
Élete:
Katona József 1791. november 11-én születetett Kecskeméten. Pesti majd a kecskeméti gimnáziumban tanul 1801-1807-ig. Egyetemre előkészítő tanfolyamot Szegeden kezdte el, de Pesten fejezte be. 1810-től a pesti Egyetem jogi karán tanul. Itt került szoros kapcsolatba a 2. magyar színtársulattal. 1811-ben négy, idegen nyelvből fordított darabját mutatták be. 1812-től már német átdolgozások, dramatizálások kerültek ki keze alól. Ezek a fordítások vezették be a drámaírás műhelytitkaiba. De írt történelemből merített műveket: Ziska, Jeruzsálem pusztulása. Fellépet szereplőként és rendezőként is. Reménytelenül szerelmes volt az akkor még hajadon Széppataky Rózába. Csak levélben vallotta az érzelmeit, szóban nem merte. Róza házassága, vonzatlan szerelme távolította el a színháztól, színészettől. Búcsúzásnak szánta egyetlen vígjátékát, mely Dériné ellen irányult, címe "A rózsa, vagyis a tapasztalatlan légy a pókok között" (1814). 1815-ben írta egy drámapályázatra a Bánk Bánt, amit az Erdélyi Múzeum című folyóirat hirdetett meg, azzal a céllal, hogy majd a pályanyertes darabbal nyithassák meg a kolozsvári "körszínházat". Ez nem a végleges változata a Bánk Bánnak, a bíráló bizottság fel sem figyelt rá. Ez elhallgattatta Katonában az írót. 1815: ügyvédi vizsga, 1820-ig Pesten ügyvéd. Elő akarta adatni a Bánk Bánt a fehérvári színtársulattal. Ebben segítette Barany Boldizsár (kritikájában). Cenzúra tiltotta, de könyv alakban megjelenhetett (1820. november). Visszatért Kecskemétre, ahol alügyész, 26-tól főügyész. 10 évig él Kecskeméten. Megakarja írni a város történetét, nem sikerül, 1830. április 16-án meghal.
Bánk Bán
Katona József pályája kezdetén színész volt. Később befejezte jogi tanulmányait. Ügyvéd lett, a jobbágyok védője volt. Több történelmi drámát írt. Ezek közül a legismertebb a Bánk bán, amit a kolozsvári Nemzeti Színház megnyitására hirdetett pályázatra alkotott meg. A dráma csak halála után jelent meg színpadon. Erkel Ferenc zenésítette meg. A Bánk bán c. dráma cselekménye nem írói fantázián alapul. II. Endre uralkodása idején, 1213-ban valóban sor került Bánk bán mozgalmára. A dráma legtöbb fő alakja valóságos történelmi személy. A műben Katona József saját koráról ír. A jobbágyok helyzete ugyanolyan keserves volt, mint 600 évvel ezelőtt. Lényegében a magyarság küzdelméről ír az idegen elnyomókkal szemben.
A Bánk bán műfaja tragédia, amelyben mindössze három napra sűrűsödik össze a cselekmény. A drámai feszültség, a szerkezeti megoldás segítségével egyre fokozódik az első négy felvonás során, egészen a tetőpontig. A Bánk bán nemzeti és szerelmi tragédia egyszerre. A dráma nyelve mindig a helyzetekhez és a főszereplők jelleméhez alkalmazkodik. A szenvedélyek szaggatott áradása jellemzi. A szónoklat és a belső monolog az előadás jellemző formái. Verselése hagyományos, ötödfeles jambus, ritmusa nem mindig sima. A mű korszerűsége nyilvánvaló: a merániak jelentik a Ferenc korabeli abszolutizmust, Tiborc pedig a kései feudalizmus jobbágya. Tiborc alakjának megformálása forradalmi tett volt. A többi szereplő is társadalmi típus.
I. Expozíció: II. Endre király távollétében felesége, Gertrudis kormányozta az országot. Idegen főurakat hozott be, akik a nép nyakán élősködtek. A magyar nemesek összeesküvést szőttek a királyné ellen. Meg akarták nyerni Bánk bán személyét is, de ő inkább a törvényes formához ragaszkodott.
II. Bonyodalom: Országjáró körútjáról hazatérve azonban megváltozott a véleménye, mert látta, hogy a nép szenved az elnyomástól. Találkozása Tiborccal különösen megrázta. A paraszt elpanaszolja, hogy amíg a parasztok éheznek, addig a gazdagok bármit megengedhetnek maguknak. Bánk tűrésre bíztatja az öreget. Az idegen nagyurak egyre arcátlanabbul léptek fel. Ez különösen a királynő öccsére, Ottóra vonatkozik. A királynő nem a célját, hanem a módszereit helyteleníti.
III. Cselekmény kibontakozása: Bánk bánt egyéni sérelem érte, amikor feleségét, Melindát, hírbe hozták az udvarban. Bár a felelős Ottó volt, a királynőt is joggal lehet hibáztatni.
IV. Tetőpont: Bánk ezért egy alkalommal felelőségre vonta Gertrudist. A beszélgetésük feszült hangulatban kezdődött. A bán az egyéni, és a nép sérelmeit egyaránt felsorolja. Gertrudis nem ismeri el a hibákat, szemtelenül beszél Bánkkal. A vita egyre élesebbé válik. A királynő orvul le akarja szúrni a bánt, aki kicsavarta a kezéből a tőrt, és leszúrta a királynét. Gertrudist az utolsó percben is csak az foglalkoztatta, hogy nem a királyi székben hal meg. Közben kitör a nemesi zendülés.
V. Megoldás: Gertrudis halála után Petúr bán és társai megtagadták Bánk bánt, aki ebben a nehéz helyzetben egyedül maradt. Endre király hazatért külföldről, és nagyon haragudott felesége meggyilkolásáért. Petúr bánra terelődik a gyanú, de Bánk bán megvallja a királynak, hogy ő ölte meg a királynőt, de feltárta az okokat is. Tiborc hozta a szörnyű hírt, Melindát meggyilkolták. A bánt elfogja a keserűség. A király megkegyelmez neki, mert már úgyis megtört ember.
Bánk tragikuma
Katonát leginkább ez a típusú szereplő foglalkoztatta, az ún. mindenkori “második ember”, aki tehetsége, önzetlensége révén az uralkodó mellé kerül, majd meghasonul a hatalommal és annak további szolgálata helyett lelkiismerete parancsát követi. Ilyen szereplő Bánk, a nagyúr, a Bánk bán c. drámában.
Másreszt Katona, aki jogi tanulmányokat folytatott, az állami életet a társadalmi szerződéstől származtatja, azt örök érvényűnek, felboríthatatlannak tartja. Tehát jogtalan minden lázadás! Katona szerint: az uralkodó ellen való lázadás vad indulatokat szabadítana el, és nagyobb szenvedések, pusztítások lavináját indítaná el. (Ezt követhetjük nyomon minden jelentősebb drámájában)
Bánk minden téren a zsarnoksággal kerül szembe. A főúr különbséget tesz jó és rossz uralkodó között. Gertrudis rosszakaratú uralkodó. Bánk abszolút királyhű, Endrét tiszteli, nem ellene lázad, hanem a zsarnokság megtestesítője, Gertrudis ellen.
A zsarnokság Bánkot személyisége minden vonatkozásában megsérti. Lelki összeomlása a bosszú ellene forduló következményei miatt történik. Gertrudis megölésekor még bizonyos igazában: “Örvendj becsületem!” Az utolsó szakasz elején még bátran vállalja tettét a király előtt, úgy érzi, jogosan cselekedett. Petúr halála pillanatában azonban megátkozza az “orozva”, alattomosan gyilkolót. Bánkot ez megingatja. Elbizonytalanodik, s Melinda holteste láttán végleg összeroppan. (“Nem ezt akartam, nem ezt”). Bánk jogilag nem büntethető, de a sors rajta beteljesedett. A címszereplő áll mindvégig az események középpontjában: minden erő rá irányul, minden sérelem egyben őt is sérti. A király távollétében az ő kezében van a legfőbb hatalom, még sincs a királyi udvarban, mert G. királynő igyekszik távol tartani, mivel minden hatalmat a saját kezében szeretne tartani. A kiemelkedő hősök gyanútlan jóhiszeműségével fogadta el Bánk ezt a megbízást és hozta fel feleséget a királyi palotába.
Ezzel az emberrel és az egész magyar nemzettel kerül szembe G., a hatalom mániákusa. Bánkban a királyné és a magyarság szembenállása tudatosodik, amikor titokban visszatér országjáró körútjáról. Megdöbbenti az országos nyomorúság, az udvari dőzsölés közötti ellentét, de az igazi csapás a férjet, a magánembert éri.
Lényeges a későbbi megértés szempontjából, hogy Katona hogyan jellemzi Bánkot: “Nemes méltóság, mindenben gyanakodó tekintet, fojtott tűz, mely minden pillanatban kitörni láttatik.” Ez a fojtott tűz tör felszínre, mikor meghallja Petúrtól: “Jelszónk lészen: Melinda!”. Döbbenetében csak Melindára és a rá leselkedő veszélyre tud gondolni. Életének értékei közül Melinda a legfőbb, s éppen ezért bukásának is csak Melinda által lehet bekövetkeznie.
Melinda elveszítésének esetleges lehetősége olyan sokkhatást vált ki Bánkból, hogy az egész első felvonás folyamán gyötrődik, képtelen a döntésre, tudatos cselekvésre. (Az első felvonásbeli élmények felzaklató hatása indítja el Bánk életének drámáját.) Majd összeszedi magát, s gyökeresen megváltozott emberként áll előttünk. Nem nádorként, még csak nem is férjként, hanem puszta lelke szerint akar cselekedni. Tetteit csupán a haza és a becsület parancsa fogja irányítani.
A továbbiakban drámai küzdelem bontakozik ki régi énje és új elhatározása között.
Bánk az éjjel elmegy Petúr házába, az összeesküvőkhöz. Átérzi ugyan a főnemeseket ért sérelmeket, hiszen maga is arisztokrata, mégis leszereli az összeesküvést. Bánk itt a nemesek között a szegények, az ártatlanok képviselője, miattuk ellenez minden erőszakos megmozdulást.
A hazát megmentette, de ugyanezen az éjszakán veszti el családi boldogságát, Melindát. Biberach hozza a hírt. Bánk első reagálása, hogy megöli Ottót, majd rohan haza, hátha még nem késő, s meg lehet gátolni a szörnyűséget.
Későn érkezett (III. felvonás). Bánk úgy viselkedik, mint aki széttépte a családhoz fűző kötelékeit, hazugnak nevezi feleségét, s megátkozza kisfiát. A térdeplő, az atyaátokra sikoltva felugró Melinda magatartásán a téboly jelei mutatkoznak. Bánk is felismeri ezt, a feldühödött indulatok közé kezd beszivárogni a szánalom.
Amikor Melinda azzal a tébolyult rögeszmével rohan el, hogy megátkozott gyermekét Gertrudistól követelje vissza, Bánk elkezd magában töprengeni: “És a királyné álmos volt! Nem-é?”. Befészkeli magát agyába a gondolat, hogy a királynő a kerítőnő szerepét játszotta el. Itt merül fel először Gertrudis megölésének szándéka. Ha most ölné meg Gertrudist, akkor szemünkben nem válna tragikus hőssé, hanem csak férji sérelmét megtorló kisszerű gyilkossá. Csak egy bosszúálló lenne. Ettől azonban az író megmenti őt. Tiborc panaszáradata feltárja a magyar parasztság szörnyű nyomorát, s ez most egybevág saját sérelmével. Tiborc minden szenvedés okaként az idegeneket s Gertrudist jelöli meg. A végső tetthez, a királynő meggyilkolásához Tiborc és a parasztság, a nép szenvedése adták meg a végső lökést, s Bánkban a személyes sérelem fölé kerekedik a Petúrok és Tiborcok személyes panasza.
Bánk a királyné előtt is megtagadja feleségét, mégis mikor meglátja a beteg Melindát, képtelen tovább hadakozni szerelme ellen, átöleli, s Tiborccal kísérteti haza. Ez a feltétlen és végleges szerelem a középpontja tulajdonképpen a dráma érzelmi, indulati világának. Ez a keserűség, a boldogság elvesztése miatti fájdalom döfi Gertrudisba a tőrt. Bánk ítéletét a haza (Petúrok, Tiborcok) és a becsület (Melinda) együttes parancsa kényszerítette ki: tette jogos büntetés volt. Bánk azonban a gyilkosság után nem diadalt érez, feltámadnak régi énjének kétségei: helyesen cselekedett-e, megoldotta-e ezzel a haza gondjait, amikor lemosta becsületének mocskát? Megrémül tettének várható következményeitől. (Félelmei nem voltak indokolatlanok: később Petúrt egész családjával együtt ártatlanul végezték ki.)
Az V. felvonásban Bánk újra rendbe szedte lelkét, újra magabiztos. Büszkén és öntudatosan vállalja a gyilkosságot. A hazát mentette meg, ezzel erkölcsileg felmagasztalódik. Az V. felvonásban lezárul a drámai küzdelem: Bánk ellenfele, Gertrudis halott, a királlyal pedig nem száll szembe, nem harcol felkent királyok ellen. Bánk legfőbb célja bebizonyítani tettének jogosságát, azt, hogy a királyné halála szükségszerű volt, különben zendülés és polgárháború pusztította volna el az egész országot.
Bánk tehát diadalmas nemzetmegmentő hős lehetne, mégis összeomlik. Mikor a király előbbi szavai elhangzanak, lelkileg halott. Nem erkölcsileg bukott el! A legszörnyűbb csapás a halott Melinda látványa: élete egyedüli és egyetlen értelme veszett el. Bukásának egyedüli oka, hogy az ő tette, mellyel bár megmentette az országot a testvérháborútól, egyszersmind ki is szolgáltatta Melindát a bosszúnak. Elvesztette élete legfőbb értékét: a szeretett asszony halála vezetett saját megsemmisüléséhez. Így vált a teremtés vesztesévé, további élete értelmetlenné lett.
Tiborc panasza
Tiborc kifejti, hogy nemcsak a magyar urakban van a hiba, hanem a magyar királyban is, hiszen a király nem fogadja őket. Felvetődik a jobbágykérdés. Az önkéntes örökváltsággal megoldódó javaslat, a jobbágyfelszabadítás azonban megbukik. Katona a kor problémáit veti fel: a magyarság nem kíván idegen királyt, nem kíván Habsburg elnyomás alatt élni. A haza és a haladás tükrében felvetődik a függetlenség, a polgári átalakulás (iparosodás, polgáriasodás, városiasodás).
"Szép földeinkből vadászni berkeket csinálnak, ahová nékünk belépni sem szabad, s ha egy beteg feleség vagy egy szegény himlős gyerek megkívánván lesújtunk egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek ...Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített."
Bánk ezek után dönt, hogy megy és számon kéri a bűnöket. Elátkozza Gertrudist és a szülőhelyét. Gertrudis tőrt ránt, mely saját testébe hatol. Bánkot a leeső tőr koppanása téríti vissza a jelenbe. Az 5. felvonásban megérkezik Endre. Mikor Bánk megtudja, hogy a királynőt nem tartják bűnösnek felesége elcsábításában és meglátja meggyilkolt feleségét, testileg-lelkileg összeroppan. A király nem bünteti meg Bánkot, azért, amiért a bírák nem büntetik meg Ágnes asszonyt sem. Végül maga a király is felmenti Bánkot.
Az ötödik felvonás
A Bánk bán első négy felvonása a klasszikus drámamodellt testesíti meg: a konfliktus két oldalán Bánk, illetve Gertrudis áll, az ő összecsapásuk a negyedik felvonásba lezajlik. Az ötödik felvonásban azonban nem csupán a leszámolás következményei játszódnak le, hanem a főszereplők tetteinek megítélése kerül sorra. Gertrudis már halott. Bánk pedig el kell, hogy szenvedje egyfelől az udvartól tetteinek jogi és erkölcsi megítélését, másfelől saját belső lelkiismereti drámáját. Bánk most szilárdan áll saját lelki ítélőszéke előtt, és ez az önérzet színpadi igazsággá válik.
Lelkiismereti nyugalma azonban ingatagnak bizonyul. Petúr átka megrendíti, de még egyszer mindenki fölé magasodik: leteszi a kardját királya, Isten földi képviselője és a haza megszemélyesítője előtt. Tisztaságán azonban rögtön folt esik. Még súlyosabb tőrdöfés Bánk lelkébe: Solom "átkozott"-nak nyilvánítja őt és ezért méltatlannak a bajvívásra. Mind a hazafi, mind a férj bosszújának jogossága megkérdőjeleződött. Bánk önbecsülése, magabiztossága végképp megingott. A családi életbe, a magánszférába való visszavonulás lehetősége pedig a következő percekben hiúsul meg: Tiborc Behozatja Melinda holttestét. Bánknak tehát be kell látnia: megsértette a világrendet, amelynek őréül rendeltetett, Isten büntetése jogosan éri. Melinda holttestének behozatala ugyanakkor Bánk sorspárhuzamát is jelzi II. Endréével, akinek egyrészt Bánk tetteit kell megítélnie, másrészt viszont felesége esetleges bűnösségével kell szembenéznie. A folt Gertrudis becsületén ráadásul a férjre is átszállhat – akárcsak korábban Melindáé Bánkra. Gertrudis mint királyné, mint esetleges bűnrészes Melinda megbecstelenítésében, és mint szeretett feleség méretik meg az V. felvonásban. Endre számára hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a királyné a magyar haza méltatlan uralkodója volt, hogy kizárólag saját dinasztiája érdekeit szolgálta. Ottó bűnös udvarlásával kapcsolatban azonban Endre semmit nem fog megtudni. Endrét, a lelkiismeretes embert és államférfit elvakította ragaszkodása a felesége emlékéhez, egyenlőre erőtlenül vádaskodik saját emberi gyengeségével.
II. Endre tehát Bánkhoz hasonlóan szerető férj, felelősségteljes államférfiú és a becsületére kényes, igazságosságra törekvő ember. A tragikus feszültségek kiegyenlítődése a színpadon majd csak akkor jöhet létre, amikor a király személyes veszteségét ellensúlyozni tudja a haza érdeke, és ezzel együtt a felébredő emberi, emberbaráti érzés. A mű zárképében kiegyenlítődés, megbocsátás és béke uralkodik. Izidóra bosszúszomja már sehonnan nem kap visszhangot, végül is elhallgat. Tiborcon, a család bizalmasán kívül a feltétlen lojális Solom is irgalmat kér Bán számára.
Csak a liberális nemzeteszme érvényesülése segít megoldani a személyes tragédiákat, segíti diadalra az emberség parancsát. Az uralkodó mindezeknek a személyes biztosítéka, letéteményese és őrzője. Az össznemzeti érdekeket képviselő nemzeti király a XIX. század eleji magyarság eszményképe lehetett. II. Endre az utolsó mondatok után nem jut el Gertrudis ravataláig, mert gyermekei kerülnek elébe, és átöleli őket. így a jövő királyaira esik az utolsó tekintet.
Bánk bán: Nagyúr, nagy egyéniség. Felelősséget érző államférfi. Király- és törvénytisztelő, bátor, higgadt. Újfajta hazafiság jelentkezik benne, amely már a nép sorsát is számbaveszi, amikor a nemzet szabadságáért küzd. Tiborcon keresztül értette meg a parasztság sorsát, helyzetét. Segíteni azonban nem tudott, mert a harcban egyedül hagyták. Végső felismerése, hogy a zsarnokságot csak erőszakos úton lehet megdönteni. A szerelemben is példamutató, mert a gyalázat után nem fordult el feleségétől. Nem őt vádolta, hanem vesztének okozóit. Lelkében súlyos küzdelem megy végbe, míg főként Melinda és Tiborc hatására elhatározza magát a királynéval való leszámolásra. A magáramaradottság és felesége halála okozza lelki összeomlását.
Gertrudis: jó képességeit (okos és határozott) a rosszra használta fel. Elsősorban ő volt a felelős az idegen nagyurak gaztetteiért. Gőgös és gonosz volt. Erős egyéniség, uralkodni vágyó asszony. Méltó ellenfele Bánknak. Sorsát megérdemelte
Ottó: az idegen nagyurakat képviselte. Gyáva, rosszindulatú és aljas volt. A mű legellenszenvesebb alakja. Gertrudistól csak annyiban különbözik, hogy buta és műveletlen volt.
Tiborc: Alakjában az elnyomottak sorsát ábrázolja az író. Bánkhoz ragaszkodó, szókimondó. Őszinte, igazságszerető, öntudatos ember. Nemcsak saját sérelmének ad hangot, hanem az egész parasztságénak. Nem művelt ember, de egyszerű szavakkal is szépen ki tudja magát fejezni. Bánkot főleg Tiborccal alkotott kapcsolata teszi hőssé, alakjának megformálása forradalmi tett.
Melinda: hűséges, jó feleség. Spanyolországból menekült Magyarországra. 15 évesen ment feleségül Bánk bánhoz, amiben jól érezhető a hála is. Tragédiáját az udvar romlottsága okozta.
Petúr bán: az összeesküvők vezére. Hazafias érzelmű, de féktelen indulatú. A szervezéshez jól értett. A nagyurak ellen cselekedni nem tudott. Hibája, hogy csak a nemesség érdekeivel törődött, a parasztság panaszait nem hallotta meg, Bánk bánt pedig cserbenhagyta.
II. Endre király: Alakjában az uralkodó felvilágosult, igazságra törekvő nemzeti uralkodót akarta ábrázolni.
3 évvel Katona halála után a Bánk bánt először mutatták be Kassán. Az előadások sikeresek, de a mű igazán csak a '40-es években érkezik be. 1848. március 15-én Katona drámájával ünnepel a forradalom. 1861 óta Erkel Ferenc zenéjével operaváltozatát is sikerrel játsszák.
Kazinczy Ferenc
Bessenyei korai visszavonulása, Kármán váratlan halála s Batsányi idegenbe sodródása után Kazinczy Ferenc (1759-1831) lett irodalmi életünk legtekintélyesebb vezéregyénisége. A 19. század elsô két évtizedében az ô szervezô tehetsége nyomán született meg az igazán modern magyar szépirodalom. Bessenyei örökségét szélesebb szépirodalmi alapon, tudatosabb ízléssel fejlesztette tovább, de Kármán törekvéseihez képest visszalépést jelentett programja az eredetiség kérdésében: az "originálok" helyett többre értékelte "a nálunknál szerencsésebb nemzetek remekjeinek" fordításait.
Kelet-magyarországi református nemesi család gyermeke volt: 1759 októberében született Érsemlyénben (Nagykároly közelében; ma Romániához tartozik). Gyermekéveit hétéves koráig anyai nagyapja házában töltötte. Apja otthonában, Alsóregmecen kezdett latint és németet tanulni, majd 1769-tôl Sárospatakon járt iskolába, s itt fejezte be fôiskolai tanulmányait 1779-ben (filozófiát, jogot és teológiát hallgatott). Több városban végzett joggyakorlatot (Kassán, Eperjesen, Pesten) 1779 és 1784 között, majd megyei szolgálatba lépett: zempléni, késôbb abaúji aljegyzô lett. Ezekben az években komoly világnézeti válságon ment át: elfordult a tételes vallástól, a deista felfogást tette magáévá, s felvilágosodott világszemléletét erôsítette szabadkôműves meggyôzôdése is (1784-ben lett tagja a titkos társaságnak). Pesti évei idején (1782-83) vált "jozefinistává": II. József hívévé. 1786-tól 1790-ig állami hivatalt vállalt Kassán: a kerületi fôigazgató mellett az állami iskolák felügyelôjeként dolgozott.
îróként elég késôn, harmincéves korában lépett csak a közönség elé. A Kassán 1788-ban meginduló Magyar Museum egyik társszerkesztôje, de Batsányival való irodalmi és politikai nézeteltérései miatt hamarosan otthagyta a Museumot, és Orpheus címmel (ez volt szabadkôműves-neve) új folyóiratot indított (1790-1791; nyolc szám jelent meg belôle).
1791-ben elbocsátották hivatalából. Ebben az évben kezdte el kis birtokán kúriájának építkezését a Sátoraljaújhely közelében lévô Bányácskán, melyet késôbb Széphalomnak nevezett el. 1794 nyarán csatlakozott a Martinovics-mozgalomhoz, s terjesztette ismerôsei között a Reformátorok Titkos Társaságának kátéját. 1794 decemberében letartóztatták, s pallos általi halálra és jószágvesztésre ítélték. A halálos ítéletet néhány hét múlva a királyi kegyelem bizonytalan ideig tartó börtönbüntetésre változtatta. Spielberg, Kufstein és Munkács voltak rabságának fontosabb színhelyei. Börtönévei alatt is állandóan írt, tanult, fordított; néha a rozsda oldatát vagy saját vérét használta tinta helyett.
2387 nap után 1801 júniusában szabadult. Anyagilag tönkrement, széphalmi birtoka elvadult, családja elidegenedett tôle. 1804-ben feleségül vette - 45 éves korában - Török Sophie-t, a nála húsz évvel fiatalabb és szegény grófkisasszonyt, aki mindvégig hű társa maradt. 1806-ban költöztek Széphalomra. Innen irányította és szervezte újjá a halódó irodalmi életet: a magyar irodalom központja ekkor Széphalom volt. Roppant levelezésével (23 kötetben gyűjtötték késôbb össze) kapcsolatot teremtett mindenkivel, akinek a szellemi élethez valami köze volt, s íróvá majdnem két évtizedig csak az lehetett, akit Kazinczy íróként ismert el. Dicsért és bírált, tanácsot adott és irányt mutatott, harcolt a maradiság ellen, egy kifinomultabb ízlést kívánt meghonosítani; vezette és diadalra vitte a nyelvújítási harcot. Közben anyagi gondok szorongatták, mert birtoka jövedelmét nagyrészt az irodalomra fordította: saját pénzén jelentette meg a maga és mások műveit. Helyzetén nem változtatott az sem, hogy az Akadémia 1830-ban tagjává választotta. Nehezen nevelte hét gyermekét. Pörei saját és felesége családjával szinte koldussá tették. 1831. augusztus 23-án halt meg: az északi megyékben dúló kolerajárványnak esett áldozatul. A háza elôtti kertben temették el.
Irodalmi programja és munkássága
Kazinczy legfôbb műveinek a fordításokat tartotta: ezeket, a nagy példaképek követését többre értékelte, mint az eredetiség követelményét, az "originál" alkotásokat.
Elsô "műfordításai", átdolgozásai még a szentimentalizmus irányába tett lépéseit jelzik. 1788-ban jelent meg Kassán Gessner-fordítása Geszner Idylliumi címmel. - Gessner (geszner; 1734-1788) svájci-német író idilljei rendkívül népszerűek voltak a maga korában: kb. húsz nyelvre lefordították. Ezekben egy boldog álomvilágot teremtett: szereplôi gondtalan pásztorok és kecses nimfák, akik csodálatos természeti környezetben élnek. - A következô évben (1789) látott napvilágot szintén Kassán másik "magyarrá tett románja": Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei. Ez egy Kayser (kájzer 1756-1811) nevű német regényíró gyönge Werther-utánzatának átdolgozása, magyarítása: Kazinczy nem pontos fordítást készített. A levelek a hôsnek Surányi Nincsi (Mantzi) iránt érzett reménytelen szerelmérôl, csalódásairól s pusztulásáról szólnak. - Ezeket a munkáit az író az elôkelô kassai szalonok hölgytagjainak szánta: az ízlést kívánta velük csiszolni, a társalgási nyelvet finomítani, választékossá tenni.
Az elsô magyar színtársulat megalakítása drámafordításokra ösztönözte. Fogsága elôtt tizenhárom külföldi drámát tolmácsolt magyarul: Goethétôl négyet, Shakespeare-tôl (németbôl) kettôt (Hamlet, Macbeth), Lessingtôl is kettôt - többek között. Lelkesedett a színházért, mert a színjátszásban nemcsak az új eszmék terjesztését, hanem a nyelv- és ízlésművelés szolgálatát is látta. A börtönben régebbi munkáit újra átdolgozta, s elkezdte fordítani Moliére-t is. Kilenc kötetben megjelent fordításainak nagy hatása volt, fôleg a fiatalabb írókra, mivel sokféle műfajt szólaltatott meg - sokféle hangnemben (idilli, érzelmes, tragikus, humoros, patetikus). - Még vagy hat kötetnyi fordítása maradt kiadatlan.
Börtönévei alatt Kazinczy ízlése megváltozott: a szentimentális érzelmességtôl határozottan a klasszicizmus felé fordult. A klasszikus minták átültetése, követése azonban megkövetelte a nyelv, a stílus alkalmassá formálását is. Éppen ezért került a széphalmi mester művelôdési-irodalmi programjának középpontjába az ízlésújítás, a stílusreform: egy olyan egységes és hajlékony irodalmi nyelv, a "fentebb stil" megteremtése, amely a művelt olvasókhoz szóló magas (művészi) irodalom eszköze lehet. Különbséget tett ugyanis a "fentebb nem" és a "mindenhez szóló", az egyszerű népnek, a kevésbé művelt embereknek szánt irodalom nyelve között.
Kazinczy tehát szépirodalmi szempontú stílus- és ízlésreformot követelt, s ennek szolgálatába állította a nyelvújítást, a szókincs bôvítését is - akár új szavak mesterséges létrehozásával. Ez a program egyúttal egy fejlettebb, modernebb polgári ízlés meggyökereztetését is célozta, s erélyesen szembefordult mindazzal, ami a régi, maradi, provinciális és patriarkális szokásokhoz, gondolkodásmódhoz, életvitelhez tapadt.
1811-ben tudatosan - provokatív céllal - robbantotta ki a nyelvújítási harcot, hogy felébressze, "elektrifikálja" az alélttá vált szellemi életet. Már 1811 elôtt is szemben álltak egymással az ortológusok és a neológusok. Az ortológusok a nyelvújítás - és mindenféle más (társadalmi) újítás - ellenfelei voltak; szerintük a nyelvben a legfôbb törvény a szokás: tehát tilos a nyelvbe, a nyelvfejlôdésbe erôszakosan beavatkozni, új szavakat gyártani és meghonosítani. A neológusok ezzel szemben azt vallották, hogy éppen a nyelv elmaradottsága, szókészletének szegénysége miatt és esztétikai célok érdekében nemcsak lehet, de szükséges is változtatni a nyelven, szókészletén, néha még szabályain is. "A nyelv dolgában nem a szokás a fô törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetszô magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez" - írta Kazinczy Báróczi-életrajzában.
1811-ben két, hadüzenetnek szánt munkája jelent meg: a Tövisek és virágok című kis kötet, mely 43 verset tartalmaz (nagy többségében epigrammákat) s a Poétai episztola Vitkovics Mihály úrhoz.
Az epigrammagyűjteménynek már a címe is sokat elárul a tartalomról: töviseket, gunyoros és szatirikus támadásokat sejtet az ortológusok ellen, s az elismerés virágait nyújtja át az újítóknak. - Támadja a tudás és ízlés nélküli, a szokáshoz makacsul ragaszkodó írókat (Szokott és szokatlan; Epigrammai morál; A kész írók). Többször használja a dialógus eszközét is - elsôsorban epigrammái élén -, de pl. a Kisfaludy Sándor ellen irányuló kritika disztichonja végig pergô párbeszédbôl áll (Himfy). Néhány epigrammatikus virága az új ízléseszményt fogalmazza meg hatásos tömörséggel (A nagy titok; îrói érdem; Az iskola törvényei).
A maró szatíra csúcsa a Vitkovicshoz írt episztola. A mátészalkai Hôgyészi Hôgyész Máté fiktív bohózati figurájában az ostoba, tudatlan, az új irodalomtól makacsul elzárkózó fűzfapoéta beképzelt nagyképűségét és dühödt provincializmusát teszi nevetségessé. Hôgyész Máté "hitvallása" szerint csak az magyar és költô, aki:
"Magát a nyelv urának nem hiszi,
Nem szab törvényt és új szót nem farag,
De a régit érti s tiszteli a szokást;
Úgy ír, ahogy beszél - egyszóval: aki
Köztünk lett, köztünk nôtt, köztünk maradt meg."
Kazinczy támadásainak meglett a hatása: sértve érezte most már magát nemcsak a nagy ellenfél, Debrecen, hanem Szatmár megye meg a Dunántúl is.
Ellenfelei, az ortológusok Mondolat címmel 1813-ban összetákoltak egy gúnyiratot, s egy terjedelmes szójegyzéket is mellékeltek hozzá - megadva az újonnan alkotott szavak régi, illetve latin vagy német jelentését. Ezzel szerették volna bizonyítani a nyelvújítás képtelenségét s azt, hogy majd ezután csak szótár segítségével fognak tudni a magyarok egymással beszélgetni.
Erre válaszul Kazinczy barátai, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál 1815-ben kiadták Felelet a Mondolatra című vegyes tartalmú pamfletjüket (gúnyirat). Kazinczy maga is belelendült a vitákba, de túlzó hívei sokat ártottak neki, még tisztelô barátját, Berzsenyi Dánielt is elidegenítették tôle. Támogatói közül többen is óvták a szélsôségektôl, józanságra intették, sôt Kölcsey 1817-ben szembe is fordult vele. Most már Kazinczy is hajlott a megbékélésre, s 1819-ben gyôztesként úgy zárta le a nyelvújítási harcot, hogy békejobbot nyújtott az ortológusoknak, s kiegyenlítôdést sürgetett. A Tudományos Gyűjteményben jelent meg (1819) fontos tanulmánya: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél. Értekezése befejezô szakaszában írta le a következô álláspontját, mely egyezséget teremtett a két szemben álló fél között: "Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol. Azon nemben, ahol az író mindenhez szól, az szabad, amit minden olvasó javalhat."
A nyelvújító mozgalom kb. tízezer új szót alkotott. Ezek egy része nem gyökeresedett meg a nyelvhasználatban, de ha kiiktatnánk a megmaradtakat, ma szinte lehetetlen lenne a mindennapi gondolatközlés (társalgás) is.
A nyelvújítók a szókészlet bôvítésének sokféle módjával éltek. Ilyenek: régi, elavult szavak felújítása (pl. aggastyán, év, fegyelem, hon, lomb, folyam stb.); tájszavak általánosítása (pl. betyár, bitó, bojtár, hulla, páholy stb.); idegen szavak lefordítása (pl. elôítélet, hangverseny, pincér, ellenszenv, rokonszenv, vaspálya stb.); szavak összerántása (pl. csô+orr: csôr; híg+anyag: higany; könnyű+elméjű: könnyelmű; rovátkolt+barom: rovar; levegô+ég: lég; tanítás+árasztó: tanár; csípó+eszköz: csipesz stb.); ezeken kívül a szóösszetételeknek, a szabályos és a szabálytalan képzésnek, a szórövidítésnek igen sokféle lehetôségét is használták.
Kazinczy pályája vége felé "originál munkákat" is írt. Jelentôs ezek közül az önéletrajzból emlékirattá és korrajzzá nôtt Pályám emlékezete. Házasságáig tekinti át életét, íróvá nevelôdésének, szellemi gazdagodásának folyamatát, de saját életének eseményeit és a megújuló irodalom kibontakozásának történetét nem az idôrend szigorú egymásutánjában adja elô, hanem a szinte csapongó emlékezet fonalát követi. A Pályám emlékezete élete vége felé is csak részletekben jelent meg.
Hasonlóan kitűnô alkotás a Fogságom naplója. A börtönökben írt és megôrzött rövid feljegyzések alapján 1828-ban fogott hozzá fogsága történetének megírásához. A lazán szerkesztett műben olykor naplószerűen tömör részletek, olykor hosszabb elbeszélések, drámai feszültséggel megalkotott jelenetek s frappáns külsô és belsô leírások, alakrajzok olvashatók. A Fogságom naplója csak Kazinczy halálának százéves évfordulóján, 1931-ben jelent meg nyomtatásban.
A véletlen játéka ugyan, mégis érdekes, hogy éppen abban az esztendôben (1819), amikor Kazinczy diadalra vitte a nyelvújítási harcot, s befejezte, amiért világra jött, a székesfehérvári színészek zajos pesti sikere egy fiatal írót emelt ki az ismeretlenségbôl, Kisfaludy Károlyt (1788-1830). 1819 után Kazinczy vezérszerepe halványulni kezdett, személye fokozatosan háttérbe szorult. A fiatal írók Kisfaludy Károly és évkönyve, az Aurora köré csoportosultak, s Széphalom helyett Pest lett az irodalmi élet központja. - Mégis: Kazinczy igazi gyôzelmét az jelentette, hogy az új, romantikus írónemzedék (Kölcsey, Vörösmarty, Bajza József, Kisfaludy Károly stb.) már a megújított magyar nyelven alkották meg műveiket.
Kosztolányi Dezső (1885-1936)
Kosztolányi a Nyugat első nagy nemzedékének a századelő művészi átalakulásának képviselője. Rendkívül tehetséges volt, s nagy könnyedséggel, tökéletes rímeléssel verselt. Távol állt tőle Ady küldetéstudata és Babits morális szigorúsága is, az ő erkölcse a szépség volt, s az alkotás függetlenségét hirdette. Egyformán maradandót alkotott lírában és elbeszélő prózában. Virtuóz műfordító, az irodalom, a versek tudományának szakembere is, minden nyelvi dolgok tudója. Őt tartják az utolsó olyan zsurnalisztának, aki az újságírást Mikszáth színvonalán művelte.
Élete:
1885. március 29-én született Szabadkán egy, a helyi gimnázium tanár gyermekeként. Kiskorában sokat betegeskedett, s nagyon szerette nagyapját, aki sok mindenre megtanította és rengeteg történetet mesélt neki. Gimnáziumi tanulmányait Szabadkán végezte, ahol az iskolai önképző kör élére állt, majd jelesre érettségizett. Ekkor került szoros barátságba unokatestvérével, a későbbi novellista Csáth Gézával. 1903-tól a budapesti egyetem hallgatója magyar-német szakon, itt kötött szoros barátságot Babitscsal és Juhásszal is. Ekkoriban kezd el újságokba írni. 1904-ben egy évig Bécsben is járt egyetemre, ám korán hazatért. 1906-tól a Budapesti Napló munkatársa lett, ahol Ady helyét vette át. Kosztolányi első verseskötete 1907 ben jelent meg Négy fal között címmel. 1908-tól a Nyugat munkatársa, majd az első nagy sikert az 1910-ben megjelent Szegény kisgyermek panaszai c. kötet hozta, amit sorra követtek a további verseskötetek. 1910-ben kiadta a Modern idők c. műfordítás gyűjteményét, ami nagy hatást váltott ki, Kosztolányi a fordítást a nyelvek közötti kölcsönhatásként értelmezte. 1913-ban vette el feleségül Harmos Ilonát, akitől ’15-ben megszületett Ádám nevű fia. A háború után az Új Nemzedék munkatársa, s alap politikai szerepe miatt őt is támadások érték, többen elfordultak tőle ekkor. 1921-től a Pesti Hírlap munkatársa lett, s ekkor jelent meg sok nyelvművelő cikke, nyelvszemlélete a legújszerűbb volt a magyar klasszikus modernségben. A húszas években sok újabb verseskötete jelent meg és ekkortól jelentek meg nagysikerű regényei is. Thomas Mann-nal is megismerkedett. A harmincas évek elején Shakespeare fordítása jelent meg, valamint kínai és japán versek fordított gyűjteménye is megjelent. Költészete a halál közelségében teljesedett ki igazán, 1935-ben talán a legszebb verseit tartalmazó kötetét adták ki, a Számadást. 1936-ban többévi szenvedés után ínyrákban meghalt Budapesten.
Költészete:
Kosztolányi első verseskötete 1907 ben jelent meg Négy fal között címmel. Nem a valóságélményeiből táplálkoztak ekkor még versei, hanem a századvég modern költőit követte. Verseiben nem eszméket hirdetett, hanem elsősorban dallamokat, hangulatokat teremtett. Lírája az impresszionizmus jegyében bontakozott ki.
Az első nagy sikert az 1910-ben megjelent Szegény kisgyermek panaszai c. kötet hozta. Ez merőben új gyermekábrázolást hozott, eddig a gyermekkort idillinek ábrázolták, a gyermek eredendően jó, csak a társadalom rontja el. A szimbolizmus felfogása szerint a gyermek még teljesen ösztönlény, nem érvényesül a felettes én, őszinte és nem fojt el semmit, nyíltan kiéli ösztöneit. A gyermek szemével láttatva, a kor olvasói számára elfogadható volt a dekadencia, hisz a gyermek még nem felelős tetteiért. A szereplíra sajátos megvalósulásának lehetünk tanúi, hiszen a költő beleéli magát a vidéki kisgyermek helyzetébe. A versek újszerűségét a kettős látószög állandó egybejátszása adja: a felnőtt nézi benne gyermek-önmagát, a s a gyermek ámulva fedezi fel a világot. A kötet a magyar irodalom legegységesebb világképű és hangnemű versesköteteinek egyike.
A kötetben a verseknek nincs külön címük, ez az egységet hangsúlyozza. A kötet első versében a Mint aki a sínek közé esett címűben, a költő minősíti a többi verset. Arra a hiedelemre épít, hogy közvetlen a halál előtt lepereg az emberben az élete. Költeményt írni a halál és élet határhelyzetének tartja, ezért végzetesen komoly. Az idő múlását és a dolgok tünékenységét szemlélteti: színek, hangulatok, sejtelmek, riadalmak, szépségek mind azok. Azt írja róla “Egy percben megfogni ami örök”. Tehát a vers sűrített, és mélyebb dolgokat lát, mint a hétköznapokban “lát ahogy nem látott soha még”.
Az emlékidézésben nincs határozott epikus kronológia: a kötet a gyermeki képzelet rapszodikus ugrásait követi. Változás csak úgy fedezhető fel, hogy az évek múlásával, a gyermek egyre többet látott már, de egyre több dologtól is fél. Kosztolányi a gyermekkort olyan teljességnek, gazdag világnak fogta fel, melyhez képest a felnőttkor lelki elszegényedést, fokozatos beszűkülést jelent.
A Szegény kisgyermek panaszainak sikere annak volt köszönhető, hogy a korabeli olvasók, a gyermekszereppel azonosulva el tudták fogadni a műveket. Ezek után Kosztolányi ki akart lépni ebből a szerepből, kérdés volt, hogy így is meg tudja-e értetni magát. Lírája ekkor válságba került. Ekkor megjelenő köteteit még a Szegény kisgyermek panaszai határozza meg. A következő kötetében már kilép ebből a szerepből, de szerkezetileg még kötődik hozzá. Civilizációkritika jelenik meg, mert Magyarország nem tud kilábalni a hadigazdaságból és ez az értelmiséget megviseli. A néha öncélúnak látszó fiatalkori könnyedség, a formai bravúr a világháború idején kezd eltűnni művészetéből. Észreveszi mások szenvedését, a szegények nyomorát, s önvád gyötri a maga gondtalanabb életéért.
A gyermek tisztaságát, szűzi ártatlanságát a felnőttség „szerepei” váltották fel, s ezzel párhuzamosan eltűnt a gyermekkor csodálatos gazdagsága, beszűkült a hajdani élet ezerféle lehetősége is. A Boldog, szomorú dal az 1920-ban megjelent Kenyér és bor c. kötet nyitó darabja, de a verset ’16-ban írta. A költemény a férfikor delelőjén álló, elismert és jó anyagi körülmények között élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése. Már az ellentmondó cím felkelti az ember érdeklődését. A vers elején leltárszerűen számba veszi, hogy milye van, s mintha önmagát kívánná mindenáron meggyőzni saját boldogságáról. Az élettől mindent megkapott, ám érzi az e mögötti elégedetlenséget. Ennek átmeneti leplezésére szolgálnak a bravúros rímek és a merész asszonáncok. A vers utolsó soraiban a „de” kötőszó után hangváltás történik, feltör az eddig akarva rejtett keserűség, az önmarcangoló bánat, az elégedetlenség. A stílus is zaklatottá válik, s az „éjjeli” én kerül elő. A „nincs” szóval pedig lerombolja mindazt, amit eddig felépített, s kifejezi a hiányérzetét, hogy keresi a vágyott „kincset”, amely még a gyermekkorból származó vágyálom. A vers végül kiábrándul, lemondó, szomorú vallomással zárul.
Kosztolányi költészete a 30-as években – Babitséhoz hasonlóan – elmélyült, kiteljesedett. Legnagyobb költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság dicséretéről szólnak a halál közelségében született legszebb alkotásai. Utolsó verseskötete 1935-ben jelent meg Számadás címmel, melynek versei megtervezett sorrendjükben fejtik ki tényleges művészi hatásukat.
A halállal farkasszemet néző költő egy lehetséges magatartása a felülemelkedés, az elkerülhetetlen rettenet bölcs elfogadása, férfias tudomásulvétele. Ez a lélek állapot jelenik meg a Marcus Aurelius c. művében. M. A. római császár, sztoikus filozófus és író volt. A rapszodikus menetű alkotás a maga szabálytalan hosszúságú, rímtelen soraival az antik tragédiák kardalaira emlékeztet. A császárt ünnepli benne, aki a közönséges tömeg fölé emelkedve harcol a barbárság ellen, s a filozófust, aki emberi méltóságát megőrizve megveti „mindazt, ami hazugság”. M. A. jellemzése szinte észrevétlenül megy át az író önjellemzésébe, s az eszménykép kibontakozása egyben saját ars poeticáját, hitvallását, emberi-költői magatartását is taglalja. A császár ás filozófus alakjában elsőnek az árvaság, a magány ragadja meg: a bamba tömegtől visszahúzódva egyedül, elhagyottan él „e sanyarú földön”; „koldus imperátor” volt, s a jelző világ javaival szembeni belső megvetését érzékelteti. Nem áltatta magát a halhatatlanság illúziójával, bátran nézett szembe a tragikus emberi sorssal. Azt a gondolkodót látja benne, aki különbséget tudott tenni igazság és hamisság között. A nagy írótárs előtti tisztelgés, a filozofáló elmélkedés elszakítja ugyan egy röpke pillanatra a lehúzó valóságtól, de megérzi közte és ideálképe közti mérhetetlen távolságot. Ezért hangzik fel a költemény lezárásában a jajjal felerősített esdeklő fohász: még egyszer hadd emelhesse fel hihetetlen, kételkedő szívét M. A. testvéri szívéhez.
Az Őszi reggeli az ősz-élmény egyik változata: az életigenlés és a haláltudat szólal meg benne egyszerre. Az ősz dáriusi gazdagsággal kínálja a természet csodáit, s mindez az élet végtelen szépségét, kincseinek bőségét jelképezi. A szinte gyermeki ámulat felfokozza ezeknek az adományoknak az értékét a drágakövek metaforáival: a nehéz szőlő „sötét smaragd”, a hatalmas körte „jáspis fényű”, a kövér bogyóról elguruló vízcsöpp, akár a „briliáns”. A bűvöletbe és az önfeledt csodálkozásba beleszól az élete őszére jutott, gondolkodó felnőtt kijózanító keserűsége: mindez számára már elérhetetlen, a természet, a továbbra is megmaradó világ közömbös, részvétlen az ember sorsa iránt. A kincses igéző tökéletesség látványa, a gyönyörű beteljesülés élménye még tragikusabbá teszi az elmúlás kikerülhetetlenségének tudatát. Csak egy halk, már nem tiltakozó, hanem beletörődő, s hit nélküli sóhajban fakad fel az élet szeretete, a léthez való ragaszkodás vágya: „jobb volna élni”. Az ellentétes kötőszó („ámde”) után már a lemondás szólama kap hangot, de a tragikumot oldja. A záró kép sugallata az elmúlást minden élőlény természetes végső aktusaként tünteti fel, mely szükségszerű, de nem feltétlenül riasztó és félelmetes.
A Számadás jelentős darabja a Halotti beszéd, melyben nem a saját, hanem egy másik, egy embertestvér halálán töpreng el a költő. A cím és a két megszólítás („Látjátok feleim” – „édes barátim”) legelső összefüggő szövegű nyelvemlékünket, a Halotti beszédet idézi fel, s egyszerre távlatot ad a Kosztolányi versnek: arra késztet, hogy évszázadokat átívelve összehasonlítsuk a két temetési beszédet. Az 1200 körül keletkezett prédikációban a középkori szerzetes a bibliai történettel igazolta a halál elkerülhetetlenségét, sorra figyelmeztetett, hogy mindnyájan a sír felé haladunk. Kosztolányi nem a halála rettenetéről, miszticizmusáról szól elsősorban, hanem sokkal inkább az élet ősi titkáról, az ember méltóságáról, megismerhetetlen csodájáról. A halotti beszéd egyetlen központi gondolatot fejt ki részletesebben: minden ember egyedüli, egyetlenegy, senki mással össze nem téveszthető, soha meg nem ismétlődő csoda. A halál tehát olyat semmisít meg, ami soha többé nem lelhető fel a végtelen térben, sem a végtelen időben: „Szegény a forgandó, tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse”. Minden ember, különös, kiismerhetetlen világ: halála a világmindenség pótolhatatlan vesztessége. Ezt a gondolatot emeli ki az első szakasz végén a megrövidült sorok rímeinek furcsán ható csilingelése: „de nincs már. / Akár a föld: / Jaj összedőlt / a kincstár.” A rímek önálló életre kelnek, a szövegből kiszakadva új jelentést kapnak:” nincs már – kincstár”, „a föld – összedőlt”. A halott élő alakját apró értéktelen, hétköznapi mozaikokból rakja össze a versbeli szónok, de így is, ezekből is egy autonóm egyéniség feledhetetlen és megismételhetetlen alakja bontakozik ki:” a homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlenegy”. Az ember az élet tisztelete és szeretete a költemény legfőbb üzenete, s ez önmagában is bátor kiállás volt az embertelenné váló világban. Azelőtt a névtelen ember előtt tiszteleg a költő, aki életében „küzdve tört jobbra”.
A Számadás, s egyben a magyar irodalom egyik legjelentősebb, nagy gondolati költeménye a Hajnali részegség. Minden filozófia egyik végső kérdésére, a Vajda János: ”Mért születni, minek élni…” felvetésre keresi a választ. A költő mintha egy furcsa utat járna be a versben: a szürke mindennapi lét sivárságából indul el, s eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig, egy sajátos létértelmezésig. A költemény látható nyelve rapszodikus versépítésről tanúskodik. Változó a strófák sorszáma, a sorok 3-11 szótagosak, sok a soráthajlás, rendszertelenül váltják egymást a rímek, és a ritmus is izgatottságot sugall. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg az eszmélkedés, a töprengő gondolkodás folyamatát. Már maga a hangütés szerénykedő feltételes módja is jelzi ezt a közvetlenséget, a kötetlen beszélgetést. A vers lírai hőse a megszólított ismerősnek meséli el gondjai természetes következményét. Ezek után lehangoló, kiábrándító leírás következik. Az álmatlan elbeszélő figyelme másokra terelődik, szobájából be lehet látni az otthonokba. Itt elég negatívan írja le, amit lát, a mindazt, ami ezek mögött van. A beszélő maga is azonosul a többiekkel, nem vonja ki magát a lehangoló, közös emberi sorsból, valamint egyes kifejezések arra utalnak, hogy állatokról, esetleg gépekről lenne szó. Kiszolgáltatottságot, elgépiesedést, ürességet sugall a vers első nagy szerkezeti egysége. A „de” kötőszót követően megváltozik a szemlélődés iránya, a földivel szemben az égire siklott a tekintet. Megpillantotta a hajnali égbolt „tiszta, fényes nagyszerűségét”: a lassan kihunyó csillagok ragyogását, a hajnalhasadás ünnepi csodáját. S megkezdődik az ámulat, s valami varázslat folytán a felnőtt átlép a gyermekkor védett, s a végső kérdésekre még nem gondoló biztonságába. A hétköznap szürkeségével szembekerül az égi, ünnepi létezés misztikus szépsége, s e 68 soros részben a gyermek, a lírai narrátor. Az ő korlátokat nem ismerő képzelete népesíti be mesebeli lényekkel az őszi pirkadat gazdag csodáit. A látomás középpontjába egy báléj vége került, amikor is feltárul a mennyei palota kapuja, mialatt a házigazda búcsúzik bálozó vendégeitől. A gyermek jellegzetes ámuló-bámuló gesztusát fejezi ki a látomássár végén a helyzetrögzítés: ”Szájtátva álltam, / s a boldogságtól föl-föl kiabáltam”. Ekkor a költemény gondolkodó hőse a gyermekkori mennyországból visszahull a felnőttség sivár világába. Bűntudattal fordul maga ellen, magát vádolja a számonkérő kérdőmondatok felkiáltásaiban. Az új élmény szemszögéből kudarcnak, értelmetlen kisiklásnak érzi lenti, robotoló életét. Nyers elutasító szókapcsolatokkal határolja el magát a jelentéktelen kéziratoktól, talmi életcéloktól. Ezek miatt, csak későn, az élet végén látta meg az égi estélyt, pedig már 50 éve fölötte volt. Csak most a halál közelében jött rá, hogy a létezés csodálatos, s az életnek mégis van értelme. Ennek az új megvilágosodásnak a hatására fordul ismét a bizalmas barátjához, s neki gyónja meg ellentmondó érzéseit. A művet lezáró vallomásban egyszerre van jelen az önfeledt boldogság és a közeli elmúlás tragikus boldogtalansága, a vallási hitetlenség és ennek ellenére egy áhítatos hit „egy nagy ismeretlen Úr” létében. Ez a megtört beismerés kényszeríti a földre boruló hálaadásra.
Míg Babits a homo moralis, addig Kosztolányi homo esztétikusz: istene a szépség, az esztétikum. A közéleti politikától elzárkózik, neki az eredetiség a megfogalmazás a fontos. Hiányzik belőle a küldetéstudat, a pályakezdés időszakában a személyes én világa fogalmazódik meg verseiben, formagazdagság jellemzi, szintúgy, mint Babitsot. Kései költészetében a közélet a világ felé fordul, formagazdagsága leegyszerűsödik, klasszicizálódik.
Legutolsó verse a Szeptemberi áhítat, gyerekes ámulattal zengi az élet gyönyörűségeit. A költemény születésekor már túl volt egy súlyos műtéten, újra bizakodni kezdett, s egy új, utolsó nagy szerelem éltette. A költő a megsemmisülés előtt szeretne "még újra lenni" és hinni az "élet örök kincsében". A költemény második része az újra felfedezett világ minden parányi részletének áhítattal és naiv ámulattal való megcsodálása. A halálból visszatérő, újraszülető lélek boldog rajongással kiált fel: "Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is". A halál szemszögéből nézve széppé varázsolódik a csúnya, a fájdalom, a szegénység is, hiszen mindez az élet tartozéka, s a létezés a nem-léttel szemben csakis boldogítóan gyönyörű lehet. Az életben való gyönyörködés varázsolja csodás meseországgá az egész világot, ahol minden titokzatos szépséggel telik meg. A költemény lírai hőse kapkodó sietséggel fedezi fel, s mutatja meg a hétköznap legmindennapibb tárgyait, amelyek most soha nem látott szépséggé változnak: pl. egy kis templom; a műhelyében dolgozó varga; a zuhogó eső. Az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult amiért a vers kezdő soraiban fohászkodott. Ezzel a hittel lázad az elmúlás, a rohanó idő ellen a záró sorokban.
A költő a szeptemberi naphoz fohászkodik; ez a nap az élet forrása, érleli az édességet, menedéket jelent a hideggel, a halállal szemben. Fiatalságára, életrevalóságára hivatkozik, lelkendezve mutatja föl a szeptember érett gyümölcseit. Majd egyetemes távolokba nyitja a képet, s egy csodás országban találjuk magunkat. Az idill a tovatűnt gyerekkort idézi fel benne; aztán váratlanul össze nem tartozó dolgokat sorakoztat egymás mellé, seregszemlét tart a világ mozzanatai felett, s a halálra készülő ember örök kérdését teszi fel: “Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? …”. A vers végén az élet teljes diadalát hirdeti: “Szép életem, lobogj, lobogj tovább, | cél nélkül, éjen és homályon át.”
Novellái:
Édes Anna
A regény 1926-ban keletkezett, nagy volt a kritikai visszhangja, de nem egészen értették meg. A jelentés egy olyan elemét emelik ki, ami nem a legfontosabb (vidékről feljött cselédlány problémái). A kritikusok beszélnek mélyebb jelentésről, de azt olvasótól függőnek tartják.
A regény keletkezésének két legendája is van, az egyik szerint az író ismerte Annát (realista regény), a másik szerint felesége ötletét írta meg (naturalista regény). Mindkét lehetőség elképzelhető, hisz a regényben található tipizálás, társadalomkép, és erős a lélekrajz is. A mű keretes szerkezetű, és többször is megjelenik benne a történelem. Az író ironikusan szemléli mind a közelmúlt, mind az elbeszélés jelenének eseményeit. Ezeknek az egyik jelentés kialakításában van fontos szerepük. Az első részből megtudhatjuk, hogy az emberek csak pletykából ismerik a történelmet, az írót is, és egymást is, távol vannak egymástól. Anna történetét is átírják egy idő után, összekeverik Katicával. Anna csak a gyilkosság után talál egy kis melegséget (a rendőr is olyan, mint ő). A mű igazi jelentéséhez a szereplők cselekedeteinek indítékait, a pszichológiai hátteret kell vizsgálni. Emberi sorskérdéseket vet fel: kiszolgáltatottság, közömbösség, részvét ill. szánalom hiány. Kosztolányi bemutatja a cselédek életét: tárgyként kezelik őket (cselédkönyv), pedig a legszemélyesebb szolgálatokat végzik el. Anna helyzete is megalázó (kétszer kapja ugyanazt a kenyeret, Katica pulóverét kapja). Moviszter beszél a cselédek lelkivilágáról, szerinte az apró rosszaságok szelepek, melyeken keresztül levezetődik a feszültség. Anna tökéletes cseléd: nála nincs szelep (ezért fog robbanni). Érzékenységének reakciói ösztöni szinten játszódnak le. Annak ellenére, hogy tökéletes, őt sem veszik emberszámba, s hogy mintacseléd lehessen, csak embersége feladása, megnyomorítása árán valósulhatott meg. Bár megfordul Vizyék fejében, hogy együtt lefényképezkedjenek Annával, de hamar elfelejtik, nem embernek tekintik, hanem hibátlanul robotoló gépnek. Kevesebb pénzt fizetnek neki, mint Katicának (áthághatatlan osztálykülönbségek). Anna csapdába kerül, ezért öl. Ösztönlény (szag riasztotta). Reflektálatlan, nem tudja, mit tegyen, sem a családváltáskor, sem a vőlegénnyel kapcsolatban. A kérdésben végül a történelem vagy a sors dönt: ez az ösztönlény kerül be a többi ösztönlény társaságába, Vizyné és Jancsi rá vetítik ki elfojtott vágyaikat. Vizyiné gyermekét látja benne, Jancsi a szeretőjét. Anna ezt a terhet nem tudja elviselni, ráadásul elvették gyerekét is, ezért fog ölni. Jancsi Annával csak Elekesnek akart bizonyítani, kapcsolatukban Annát státusza fölé emeli, színésznőnek öltözteti, és mikor ezt Elekes nem veszi észre, Jancsi számára is elmúlik a lány varázsa, csak élvezeti cikknek tekintette. Később megismétli ezt a kapcsolatot egy örömlánnyal: tudatos züllés, önpusztítás. Jancsi gátlásos, azért használ közmondásokat, hogy önbizalmát növelje: a közmondások könnyen véghezvihető dolgokra vonatkoznak, ha erre is ezeket használja, ezek is azok lesznek. Anna elcsábítása nem sikerül, hisz a lány csábítja el őt. Anna nem az erőszaknak adja meg magát, hanem a gyengeségnek (Jancsi sírt). Annában így a pusztítási vágy és az anyai ösztön keveredik az emberi vonásokkal. A tárgyaláson mindenki Anna ellen vallott, mert mindenki a saját érdekeit nézte, s csak Moviszter mondta ki az igazságot, hogy gépként bántak vele. Moviszter az író maga, ő az író gondolatait továbbította. Az emberi bajokra csak egy megoldás lehetséges: az irgalom, a keresztényi szeretet.
Esti Kornél
Kosztolányi szépprózájában sajátos színt jelentenek az Esti-novellák (1925-1936), melyekben csak egy közös van: Esti Kornél, aki egy rejtélyes, talányos alak. Az író szándékoltan is laza szerkezetű művet akart létrehozni. Esti Kornélról: „Ez az alak, az ő másik énje, az ő érzelmes és polgári énjének csúfondáros és korlátlan mása, aki kimondja és főképpen megteszi mindazt, amit ő szeretne, a 19. századvég regényesen szabad életét éli K. D. helyett, aki csak dolgozik. Az első fejezetben úgy mutatja be E. K-t, mintha az író ikertestvére lenne v. másik énje. Az emlékeket idéző íróban úgy jelenik meg E K. alakja, mint a gonoszkodás, a vásottság, a féktelenség, a léhaság képviselője. Esti bujtogatta folyton kihívó és dacos engedetlenségekre, merész képzelgésekre, vakmerő és tilalmas tettekre az írót, ám „szeretett szájhősködni, hazudozni”. E. K. riasztó és igéző is egyben: a rossz és a jó, a romboló és a teremtő hajlamok szétfejthetetlenül szövődnek össze jellemében. A történetek egy jelentős részében viszont a hős vonzóbb, emberségesebb énjének parancsára cselekszik, s látjuk őt fellengzősnek és megrendültnek is.
Esti Kornél figurája olyan lehetőséget teremtett Kosztolányinak, hogy a világ és az élet dolgait játékosan, ironikusan, eltúlozva és sajátos nézőpontból mutathassa be, olyan szerepet, amelyben kedvére bánhat tabukkal, kicsúfolhatja mások és a maga elveit.
Kosztolányi pályájának indulása elhelyezhető a klasszikus modernségben, addig később mind a lírában, mind a prózában az avantgárd utáni modernség tapasztalatáig jut el. Elmondható tehát, hogy a modernség eme két fázisa között nálunk leginkább Kosztolányi poétikája teremt kapcsolatot a folytonosság jegyében. Az alkotásaival való szembesülés éppen ezért elengedhetetlen feltétele a jelenkori irodalmiság megértésének is.
Kölcsey Ferenc (1790-1838)
Élete:
Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született Sződemeteren. Édesapja, Kölcsey Péter nemesi származású földbirtokos. 6 éves koráig Sződemeteren lakott. Gyönge testalkatú, s visszahúzódó, zárkózott természetű gyermek volt. Örömtelen ifjúság jutott neki osztályrészül: mindkét szülőjét hamar elvesztette. Ez a magány állandósult egész életében. 1796-1805-ig a debreceni kollégium lakója. Nagyon sokat olvas, a könyvek világába menekül. Nagyon sok antik művet olvasott, innen ered az antik világ iránti vonzalma. Kazinczyval Csokonai temetésén találkozik először (1805), s főiskolai deáksága idején már levelezett vele. Kazinczy szívébe zárta, bátorította őt. 1805 és 1807 között sok verset írt, de Kazinczyval való megismerkedése következtében ezeket megsemmisítette. Jogi tanulmányai befejezése után Pestre utazott joggyakorlatra. Ekkor kapcsolódott be az ottani irodalmi életbe, de ott csak bő fél évig tartózkodott. Ezután rokonainál lakott, majd 1815-ben öccsével Csekén telepszik le. A természeti táj elragadó, de a vidéki magány és a hozzá hasonló emberek hiánya teljesen letörte: művelt emberek közé vágyott. 1817-ben, Kazinczytól való elfordulása után, a magány még nyomasztóbbá vált. Öccse megházasodik, így Kölcsey rábízza a birtokot, mert Pestre szeretne költözni. 1826-tól Szemere Pállal együtt szerkeszti az első magyar esztétikai folyóiratot, az Élet és Literatúrát. 1827-ben öccse halála után végképp megsemmisíti Pestre költözésének tervét. Életének új fordulata következik, amikor hivatalt vállal és "a közdolgokba való avatkozás által" kívánta "kideríteni" lelkét. 1829-ben Szatmár megye aljegyzője, 1832-ben pedig főjegyzője. 1832-től országgyűlési képviselő. Pozsonyban írta egyedülálló remekművét, az "Országgyűlési naplót", de 1835-ben lemond mandátumáról, ugyanis elvei megtagadását kérik tőle. 1836-ban az országgyűlés feloszlatása utáni politikai perekkel foglalkozott. Élete utolsó hetében Wesselényi Miklóst védte. 1838. aug. 24-én halt meg.
A reformkor kialakulása
A társadalom fő feladata az 1820-as években még mindig a polgári átalakulás felgyorsítása. Az irodalomban a nyelvújítás sikerére építve a nemzeti irodalom kibontakoztatása, Pest-Buda fejlett irodalmi központtá fejlesztése (sajtó, könyvkiadás, színjátszás fejlesztése), valamint a nemesi és népi irányzatok egyesítése. Az 1820 – 30-as, valamint az 1832 – 36-os országgyűlésen úgy tűnt, hogy ezekre lehetőség nyílik.
1830-ban határkő Széchenyi Hitel című könyve (polgárosodást, modernizációt sürget, külpolitikai tényezők: párizsi júliusi forradalom, lengyel szabadságharc eltiprása – felrázzák a társadalmat). 1841-től Kossuth szereplése – Pesti Hírlap. A reformkor a polgárosodás felgyorsulását és a magyar nemzeti ideológia megfogalmazódását hozza. Az irodalom vezető szerepet játszik. A romantika és a liberalizmus eszméi összefonódnak.
A romantika kialakulása, stílusjegyei
A reformkorban az irodalom fő vonalát a romantika adja. A 19. sz. első felében ez az uralkodó művészeti irányzat, eszmeáramlat és világszemlélet. Az egyéniség és a művészet szabadsága jegyében bontakozik ki, alapja a végtelenség áhítása és a korlátok elleni lázadás. Történelmi hátterét a nagy francia forradalom, Napóleon uralma, a függetlenségi harcok és az ipari forradalom adja. A romantikus életérzés két szélső pólusa a kitörő lelkesedés és a teljes világfájdalom. A romantikát erős líraiság hatja át.
Irodalmi műfajok:
- Regény: virágkorát éli
- Elégia: emlékező, borús hangulatú lírai mű, melyben a gondolat az érzelem szűrőjén keresztül fejeződik ki
- Műballada: újabban „drámai és lírai elemekkel átszőtt elbeszélő költemény”-ként definiálják
- Népdalok: népről-népre terjed, szerzője ismeretlen
- Népballadák: olyan ballada, mely a nép ajkán terjed, szerzője ismeretlen
(ballada: kis terjedelmű epikus költemény, mely drámai párbeszédeket is tartalmaz, és lírai hangulatot hordoz)
Kölcsey jelentősége
Szembefordul Kazinczyval, bírálja Berzsenyit, Csokonait. A közélet színterére hosszú magány és visszavonultság után lép. Jogi végzettségű. Szatmár megye képviselőjeként a közteherviselésért és a népképviseletért harcol, aljegyző lett. Támogatta Széchenyi terveit, majd Wesselényivel kötött barátságot. Utolsó éveiben is a polgárosodás harcosa, a perbefogott Wesselényi védelmén dolgozik, Deák Ferenc munkatársaként.
Haza és haladás gondolata Kölcsey költészetében
Himnusz (1823)
1823. január 22-én írta (ez a nap jelenleg a magyar kultúra napja). A himnusz istenhez szóló magasztos költemény, általában latin nyelvű. Nemzeti szimbólum, egy nemzethez tartozást fejez ki. Kölcsey százada adja meg a nemzeti himnuszok szerepét, hiszen a nemzeti összetartozást hivatott szolgálni verssel és dallammal. A vers pontosan és logikusan van felépítve. A Himnusz előzménye Berzsenyi ódái a magyarokhoz, a kurucköltészetben a Rákóczi indulók, a Bibliában a jeremiádok voltak. Kölcsey visszahelyezi költeményét a múltba. Verse követi a jeremiádok szerkezetét. Műfaja óda. Variáns, keretes szerkezetű, a versszakok 3-3 felé tagolódnak. Rímképlete: magyaros, hangsúlyos verselésű, 1 sor 2 ütemre esik szét - bimetrikus. 1 sor 6 illetve 7 szótagból áll páros rímekkel.
Az 1. vsz. és a 8. vsz. kerete a versnek, a 8. vsz. csak kis változással tér vissza.
Az 1. vsz. megszólítottja az Isten. A költő az Istenhez fohászkodik a nemzetnek jobb sorsáért. A kérést nyomatékossá a felszólító igealakok teszik (álld, nyújts, hozz).
A 2-3. vsz. Isten ajándékát, a honfoglalással nyert szép hazát, mutatja be: az ország felvirágozásáról, a föld gazdagságáról, a győztes honvédő háborúkról beszél. A honfoglalási kép után a tokaji bort, a kunsági kalászt, Magyarország legjellemzőbb képeit vázolja fel. Ezután Mátyás Bécset megalázó hódításával folytatja, amit alliterációval ér el: „Bécsnek büszke”. Ezekről büszkén beszél, felébred benne a nemzeti öntudat.
A 4-5. vsz. éles átmenet az előző versszakok között. A balsors évszázadait halmozza egymásra. Bűneink miatt az Isten haragja, megérdemelt a büntetés, de a sorscsapások mértéke nagyobb, mint az elkövetett bűn. A tatárjárás felidézése után a török hódoltságot említi meg. Beszél még a belső viszályról is.
A 7. vsz. a múltból a jelenbe vált át. A Rákóczi szabadságharc utáni helyzetet mutatja be. Úgy látja, a nép sorsán csak az isteni kegyelem tud változtatni. Ellentétekkel teli ez a szakasz és az előző (vár - kőhalom, kedv - öröm, bércre hág - völgybe száll).
A költemény a magyar történelem fontos mozzanatait mondja el sorban (a II., III., IV., V. versszak a múltat mutatja be; a VI., VII. a jelent; a VIII. versszak a jövőt is bemutatja). A felsorolásból kiderül, hogy Mátyás halála és Mohács után változott az ország sorsa rosszra (logikai ballépés: a mongolok sokkal előbb voltak, mint Mohács, de Kölcsey előbb a pozitívumokat, utána a negatívumokat akarta felsorolni). Kölcsey szerint bűneink végzetes következménye a belső viszály és a ránk támadó török és tatár csak isten ostora.
A szavak hangulata fontos stíluselem: balsors, megbűnhődés, vérözön, lángtenger. A verset kettősség jellemzi: a múlt mindig dicső, a jelen pedig mindig tragikus. A szöveg erősen patetikus: felkiáltások, megszólítások, indulatszók (Isten, áldd meg a magyart / Hajh, de bűneink miatt…). A lírai én megszólítja Istent, aki a jó és a rossz ura. Először kívülállóként szólítja meg, majd újra személyesen (”őseinket felhozád / Értük Kunság mezején / Értük bűneink miatt…”). Majd ismét kívülállóként beszél. Isten mindent lát, mindent hall. A beszélő áldásra kéri, majd felsorakoztatja bűnhődéseinket: („rab mongol nyilát / Zúgattad felettünk / Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettük”). Bűnt vagy bűnöket a bűnhődések miatt nem sorol fel. Valami miatt kell bűnhődni, esetleg az ősbűn miatt vagy nemzet nem meghatározott bűne miatt. A beszélő rászól Istenre, hogy letelt a bűnhődés ideje („Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.”) Lehet, hogy az isteni büntetés a megújulás, a jobb jövő érdekében történik. Pontosan lehet tudni, hogy ki a Himnusz elbeszélője. Vallásos beszédmód jellemzi, amelyben a beszélő a nemzet és Isten között közvetít. Romantikus stílusjegyek fedezhetők fel, a képek festőiek, túlzóak és mozgalmasak. Pl. utalásokat találunk a Rákóczi-szabadságharcra vonatkozóan is: „vár állott, most kőhalom”. Eddig beszél a történelemről, a Rákóczi-szabadságharc az utolsó pont (bujdosó, kalász, szőlő, kenyér, bor) – jellegzetesen a kuruc kor költészetének szavai. A Himnusz olyan szerepvers, amelyet mintha egy református prédikátor mondana el, aki ugyanakkor reformkori költő (literátor), aki közvetít Isten és ember között. A szöveg nyelvezetében az archaizáló (régiesség) és a reformkori beszéd keveredik egymással. A szöveg nemzetfogalma egyértelműen a nyelvi nemzetfogalmat fedi, mégpedig úgy, hogy mindenki magyar, aki a közös történelem részének vallja magát. Az első egy nagyon erős felszólítással kezdődik. A költő az áldást kéri Istentől a magyarság további harcaihoz, jólétéhez. Az utolsó versszak ellentéte ennek, a vers végkövetkeztetése. Gyenge, könyörgésszerű, már lemond a harcról és csak egy kis alamizsna békéért könyörög.
A verset Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben a Nemzeti Színház pályázatára, s így lett a magyar nép himnuszává.
Huszt
A költemény műfaja epigramma (görög - felirat), lírai műfaj, mely rövid, tömör, csattanóra épülő, néhány sorból álló, általában disztichonban írt vers. Két része van: előkészítő és lezáró szakasz. Két típusa van: magasztos hangvételű, dicsőítő (görög típus) és az élcelődő, csipkelődő, humoros hangvételű (latin típus). A Huszt a nemzeti romantika irányzatába tartozik. Az első 4 sor balladisztikus kezdet: éjszakai kép egy várromról. A második 4 sor pedig egy intelem, tanító jellegű. A régi dicsőség árnyalakjának szózata és tanításának szigora a már szállóigévé lett parancsban összegződik: "Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!".
Zrínyi dala (1830)
A költőt lehangolják a Szatmár megyében tapasztaltak, az adózó nép állapota, a paraszti nyomorúság. Ez a hangulat szüli a párbeszédre felépített nagy alkotást. Zrínyi és a költő fájdalmas dialógusából kiderül, hogy már nincs igaz magyarság, a nemzet már csak nevében él. A kérdező Zrínyi és a feleleteket adó költő párbeszéde mögött érezhető a német Herder hatása, akinek az életképtelen kis nemzetek halálával kapcsolatos jóslata mélyen élt az értelmiségben. Ez a nemzethaláltól való szorongás sokakra hatott.
Zrínyi második éneke (1838)
Nyolc évvel későbbi versében Zrínyi már a megszemélyesített sorssal perel a nemzet fennmaradásáért. Logikus folytatása ez a Zrínyi dalának, de ott még két egyenrangú fél, két költő vitázik a nemzeti lét sorskérdésein. Itt azonban a metafizikai értelemben megjelenített Sors önhatalmú lény, akarata kikezdhetetlen, végérvényes. A vers rövid mondatai kategorikusak: nemzeti értelemben vett jövőnk nincs, új nép veszi birtokba földünket, mely nép érdemes lesz a továbbélésre. Himnuszhoz hasonló a vers hangneme (áldást kér), a költő a sorshoz szól (Isten). Vallásos, patetikus a hangnem, emelkedett hangulat jellemzi ezt a költeményt. Formailag dialógus, de egy monológ, belső dialógus, nem konkretizálható a lírai énre sem. Pszichológiai folyamatok vannak a versben: az 1. vsz-ban a kiindulás kilátástalan ("szenvedő, nyög, vérkönny), a 2. vsz-ban a költő segítségre vár, s megjelenik a külső és belső ellenség képe is, a költő fél a magyar nemzet eltűnésétől (1795. Herder jóslata nem lesznek magyarok), a megoldás abban látszik, hogy ez a nemzedék eltűnik, újabb, jobb nép jön... Reménykedik a jobb jövőben, és a végén meg is nyugszik, hogy ez valóra fog válni.
Vanitatum vanitas (1823)
Jelentése: hiúságok hiúsága, illetve hiábavalóságok hiábavalósága. Egyértelmű utalás Salamon királynak a prédikátorok könyvére (Ószövetség)(állítólag ő írta). A múlandóságról szóló tanítás. A költő nem a saját képében szólal meg (kivéve az első 4 sort), hanem a bibliai Salamon tanításaként. Így méri fel a lét, a természet, a történelem, és a kultúra területét. Az első szakasz előrevetíti a tanulságot, s ez a vers visszatérő sora is: minden hiábavaló. Olyan érzelmi mélyponton írja a verset, amikor már cinizmusba torkollik a fájdalom. Minden nemes emberi értéket megkérdőjelez, s a vers eljuttatja a költőt a világ tagadásáig. Nincs kegyelem sem Platónnak, sem Szókratésznek, sem a Biblia nagyságainak, sem a természettudománynak, mert „mind csak hiábavaló”. Csak a túlvilági boldogság számít, nem a földi hiúságok. A közbezárt hét szakasz lét; 2,7,8 a történelmi erők és kiemelkedő személyiségek: 3-6. szerkesztési elvük: metaforikus ellentétpárok halmozása: "Földünk egy kis hangyafészek... Sándor csillogó pályája...". Ez a maga sok-sok részletével a teljesség, a minden dologra való kitérés illúzióját kelti. Kevés ige, fellebbezhetetlen igazságot sugalló mondatok, névszói állítmányok jellemzik a verset, minden korra érvényes tapasztalatok. Az ellentétpárokkal a költő az ideáljait rombolja szét, komolyan gondolja, bár belső vívódást okoz neki. Romantikus irónia: ami világfelfogás, nem pedig stilisztikai eszköz, a világ minden értékét értéktelennek tartja, és megkérdőjelezi fontosságát.
„Hát ne gondolj e világgal, /Bölcs az, mindent ki megvet, / Sorssal, virtussal, nagysággal /
Tudományt, hírt, s életet. / Légy, mint szikla rendületlen, / Tompa, nyugodt, érezetlen.”
Ismerve további tevékenységét, tudjuk, hogy ez az élettagadó magatartás később nem jellemzi Kölcseyt.
Parainesis
-Kölcsey prózai művei is igen jelentősek, pl.: a beszédei, hiszen jelentős szónok volt.
-A címben található görög szó jelentése: buzdítás, intelem. Tulajdonképpen filozófiai végrendelete a költőnek, unokaöcsének, Kölcsey Kálmánnak írta, aki később honvédtisztként hősi halált halt a szabadságharcban. Tanításai a következők: A hazát mindenekfölött szeretnünk kell, akár életünk feláldozásával is. (Mi hozzátehetjük, így tették ezt elődeink is, pl.: Balassi, Petőfi is a háborúkban elesett katonáink.)
-Kölcsey meghatározza, hogy mi a haza. Szerinte a legszentebb kapcsolat és fogalmába beletartozik a ház, a föld, a szülő, a hitves, a gyerek, a rokon, a barát. Ezt írja a költő:
"Szeresd a hazát! Boldog leszesz,
ha a férfikor napjaiban e szavakat
úgy fogod érthetni, érezhetni, mint kell."
-A hazát akkor tudjuk szeretni, ha cselekszünk is érte, s ezt akkor tehetjük meg, ha elméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkezünk.
-Mindenekfölött fontos nyelvünk ápolása. Kölcsey kimondja, hibátlanul, hajlékonyan és választékosan kell beszélnünk anyanyelvünket.
-Más nyelvek tanulása igen hasznos, de anyanyelvünk ápolása és fejlesztése kötelesség.
-Kölcsey nem elfogult, mert népünk szeretete mellet azt is kihangsúlyozza, az emberiség szeretete is fontos.
-Szebb tanításokat és időszerűbbeket ma sem tudunk elképzelni.
Madách Imre
- Madách Imre élete
1823. január 21-én született a Nógrád megyei Alsósztregován. Édesanyja Majthényi Anna jóvoltából anyagi függetlenséget élvez.1837-től a pesti egyetemre került. Itt jogot és bölcsészetet tanult. 1840: szülővárosában helyi szónok. A M.T.A. tagja, a Kisfaludy Társaság 1862-től választja meg. Művei: Civilizátor című vígjáték a Bach-rendszerről és a Lantvirágok című szerelmes versek gyűjteménye. Feleségéhez, Fráter Erzsébethez szól a Vadrózsák ciklus. Az ember tragédiáját 1859. február 17-én kezdte el és 1860. március 26-án fejezte be. Arany János igen „jeles mű”-nek tartotta. 1864. október 5-én halt meg Alsósztregován.
Az ember tragédiája
A) Forrásai, világirodalmi előzményei
- a XIX. századi természettudományok fejlődése
- lelki- világnézeti válság
- a determinizmus eszméje: e tanítás szerint a társadalom meghatározott törvények szerint fejlődik, s a fejlődés egy bizonyos ponton megáll. (determinált: meghatározott)
- a társadalmi haladás tagadása
- hit én hinni akarás
- Madách ismeri az angol utópista szocialisták (Mórus Tamás: Utópia – elképzelt társadalom) és a francia kispolgári szocialisták műveit (Saint Simone, Fourier, Owen).
B) A drámai költemény alapkérdése és műfajának jellemzése
Mi az emberi élet értelme? Létezik-e a világban haladás, fejlődés vagy egy bizonyos pont után minden az ellentétébe csap át? Az élet és a halál filozófiai kérdéseinek felvetése. Ezek alapján szokták a művet „emberiség költemény”-nek nevezni.
Az ember tragédiája drámai költeménye. E meghatározáson beül nem a dráma, hanem a költemény a hangsúlyos. Nem a drámai konfliktusokat részesíti előnyben, hanem az epikus elemeket. Romantikus műfaj.
C) A triádaszerűség bemutatása, a hármas szerepfelosztás, a szereplők jellemzése
A mű 15 színből áll. Az első három és az utolsó szín ún. keresztszínek vagy biblikus színek. A közbülső színek a történeti színek. A színeken belül és az egyes színek között is ún. triáda-szerűség figyelhető meg. 3 szereplő található minden színben. Az egyes történelmi korok is hármas beosztásúak. (ókor: Egyiptom, Athén, Róma; középkor: Konstantinápoly, Prága, Párizs stb.) Hármas elv érvényesül az egyes színek eszmeiségében is: tézis (tétel), antitézis (a tétel cáfolata), szintézis (összegzés), amely előrevetít minden szín végén egy újabb eszmét. Így kapcsolódik össze az egyes történelmi korok története. A szereplők jellemzése:
Lucifer: (fényt hozó) A tagadás szellemét képviseli. Tudja, milyen az ember, ezért siettetni próbálja elbukását. Feltárja előtte a lehetőségeket, felkínálja a tudást, mindezt azért teszi, hogy elpusztítsa Isten legfőbb teremtményét.
Ádám: (ember) A hit és a hinni akarás jellemzi. A világon létező első ember. Próbákat áll ki, kételkedik, de mert nem magára, legyőzi kételyeit.
Éva: (első nő) A természetet testesíti meg. Ő a sejtett, a titokzatos, a szépség, az egyensúly, a harmónia megteremtője, bizonyíték arra, hogy mindaz megtörtént, amit
Ádám elfogadott vagy elutasított.
D) A keretszínek bemutatása, értelmezése
A világ keletkezését, az ember megjelenését a Földön Madách a Biblia, a keresztény vallás alapján képzeli el. A 15 részből álló költemény első három színe (I. A mennyekben, II. A Paradicsomban, III. A Paradicsomon kívül) és az utolsó szín (XV. színtere azonos a harmadikéval) keretbe foglalja a közbeeső tizenegyet, s ezért keretszíneknek, biblikus színeknek nevezzük őket. A Tragédia keretszínei külön „drámai” egységet alkotnak. Ezek cselekményét röviden így lehetne összefoglalni: Az Úr és Lucifer között konfliktus támad. Lucifer fellázad az Úr ellen, tagadja a megteremtett világ jogosultságát, s legfőbb művében, az emberben akarja az Urat vereséggel sújtani: az embert akarja megsemmisíteni, kiiktatni a teremtésből. Az emberre bocsátott álom segítségével célját már-már eléri, de Éva anyasága meghiúsítja terveit, s Lucifer végül is elbukik.
E) A történelmi színek elemzése, az egyes színekben megjelenő eszmék, azok magyarázata, elbukása
1) ÓKOR:
a) Egyiptom: A hatalom eszméje
Ádám ifjú fáraó, minden dicsőség, hatalom az övé, „s a kéj, mit ember elviselni bír”. Mégsem boldog, mert mindezt nem magának köszönheti, nem küzdött meg érte. Halhatatlanságát akarja megvalósítani. A rabszolgák piramist építenek neki. Azt reméli, ezzel legyőzheti a rá mért isteni büntetést, a halandóságot. Lelkében mégis „mondhatatlan űrt” érez. Nem boldogságra, hanem inkább dicsőségre vágyik. A trón magasából nem hallja a nép fájdalmas sikolyát. Erre Éva teszi érzékennyé. „Millijók egy miatt”. Értelmetlennek találja, amit „millijók vesztével és millijók jajával” érhet el. A szín végén megszületik a szabadság-eszme, egy olyan szabad állam vágya, ahol minden ember egyenlő. Ádám kiábrándult a nagyravágyásból.
b) Athén: Az önfeláldozást az öntudatlan nép elveti
A szabadság eszme, az egyenlőség torz megvalósulása taszítja Ádámot a csalódásba, kiábrándulásba. A nép jogilag szabad, de lelkileg mégsem az. Ádám keserűen látja be: „ mi dőre a szabadság”. Megjelenik a nagy ember és a gyáva, ingatag, a nyomor által szolgává süllyesztett tömeg ellentéte. Ádám csalódásából menekülve a gyönyörben, a kéjben keres feledést. Első kudarca után megtagad minden eszmét és erényt. Az emberek nem elég okosak ahhoz, hogy élni tudjanak a szabadságukkal.
c) Róma: Minden eszmény tagadása
A bukás előtti időszak bemutatása. Egy életformának, az élvezetekbe menekülésnek a csődjét ábrázolja. Éltető eszme híján a közösség széthullott, lezüllött. Ádám nem találja meg a boldogságot, mert „a szépség s kéj eszményképe mindig elérhetetlen varázsként leng előtte”. A meglévő világot elutasítják. Új eszme tűnik fel: szeretet és testvériség, mely a kereszténység eszméje. Ádám új világot akar teremteni, „melynek világa a lovag-erény lesz; Költészete a oltár oldalán; A felmagasztalt női ideál”. Nincs tisztesség és hűség. Pusztít a lepra és a pestis. Rablás, gyilkolás jellemzi a népet. „Ma néked, holnap nékem, édesem”: mindenkit érhet baj, csalódás.
2) KÖZÉPKOR:
a) Konstantinápoly: A kereszténység eszméjének eltorzulása
Ádám, mint Tankréd, egy keresztes lovagként szerepel. A rablás és a fosztogatás kerül előtérbe. A polgárok attól tartanak, hogy Ádám is eretnek, tehát a kereszténység ellen lázadók egyike. Egyetlen „i” betű (homoiusion: hasonló lényegű és homousion: egylényegű) miatt eretnekek ezrét küldik tűzhalálba. Eltorzult, visszájára fordul a „szent tan”, a testvériség-eszme. Éva a „felmagasztalt női ideál”, aki kolostorban él. Ádám ismét vereséget szenved a nagy és szent eszmékért vívott harcban. Nem akar többé semmiért sem lelkesedni, kiábrándult és pihenni akar.
b) Prága I.: A tudás értéktelensége
A középkor alkonyának világában vagyunk. Eszménytelen és eszme nélküli, közömbös világ. Ádám cselekvő történelmi hősből csupán szemlélő lesz. A nyugalmat, a világgal való nem törődés békéjét egy tudós alakjában reméli megtalálni. Ő Kepler, a nagy felfedező, csillagász. Tudományát csak addig tudja titkolni, míg időjóslatokat, horoszkópokat nem kényszerül készíteni. Éva egyénisége itt a legösszetettebb: gyengédség, kacérság, lelkifurdalás változatai egyesülnek benne. „Csodás kevercse rossz s nemesnek”, mégis vonzza Ádámot. Ádám nem találta a pihenést, a romlott kor betört magányába. Olyan jövőről álmodik, mely szembe mer nézni „az elavult lomokkal; nem retten vissza a nagy eszközöktől”. Kiábrándítja a rideg közöny.
c) Párizs: Álom a középkorban, mely az újkort idézi
Ádám Dantonként jelenik meg a francia forradalom napjaiban, s legelső szavai: „Egyenlőség, testvériség, szabadság!” A korábban már megszületett eszmék most együttesen öltenek testet. Ádám újra cselekvő hős lesz, rendíthetetlen meggyőződéssel áll a nagy eszmék szolgálatában. Évának itt kettős szerepe van: büszke márki-nő és durva forradalmárnő. Megjelenik a nagy egyéniség és a tömeg ellentéte. Ádám ismét elbukik, mégis lelkesülten ébred fel álmából. Ez az egyetlen szín, melyen nem a csalódás, kiábrándulás, hanem a bizakodás hangjai követnek. Ez a szín álom az álomban.
d) Prága II.: Az igazi tudás a tapasztaláson múlik
A fellelkesült Ádám – Kepler – hittel, bizalommal tekint a jövőbe: „S fejlődni látom szent eszméimet; Tisztúlva mindig, méltóságosan”. A középkori tudományok értéktelenségéről, szellemi önállóságról elmélkedik. Saját ars poeticájának a romantika programját hirdeti meg a költő. A tudás csak akkor hatalom, ha tudunk vele bánni.
3) ÚJKOR:
a) London: A szabadverseny az új polgári társadalmat hozza létre
Ádám már nem aktív, középponti hős, hanem szerep nélküli szemlélő. Ennek a színnek nincs kerek története. Össze nem függő jelenete, epizódok füzére. Megszólal a csalódás hangja: „Jerünk tehát, mit is nézzük tovább hogyan silányul állattá az ember”. (Szereplők: bábjátékos, kisleány, anya, leány, ékszerárus, polgárlány, kocsmáros, munkások, koldus, katona, mesterlegény, kéjhölgy, zenész, árusok, ifjú, cigányasszony, tanulók, gyárosok, nyegle, lovel, tömeg, elítélt.) A jelenben Madách csak a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek megcsúfolását látja. Minden áruvá vált. „Kutyának harca ez egy konc felett”. Éva szerepe itt is összetett. Az érdek vezérli, de megőrzött némi tisztaságot is. Ádám látja e világnak elkerülhetetlen bukását, halálraítéltségét. A szereplők most „összeműködnek” egy nagy haláltáncban, ahol Éván kívül mindenki meghal. Éva dicsőülten felemelkedik, hogy a Földre mosolya hozzon gyönyört. A szerelem, a költészet és az ifjúság diadalmaskodott a halál törvénye felett. Ádám a szín végén egy olyan világba, társadalomba vágyik, melyet „a tudomány eszmél magának; És melynek rendén értelem virraszt”. Bizakodással folytatja történelmi útját.
4) FANTASZTIKUS VILÁG:
a) Falanszter: Az emberi értékek helyett a természettudományok valósága emberteleníti el a világot
Ez a szín már a jövőbe mutat, egy olyan világba, melyet Madách elképzelt. Az utolsó 3 álomjelente, utópia. Új kérdés merül fel. A determinizmus, vagyis a természeti végzet és a szabad akarat kérdése. Ádám eleinte lelkesedik. Szeretné felfedezni azt az új eszmét, mely „nemesb célhoz vezérelendi végre” a világot. A tudomány célszerűsége uralkodik a falanszterben. Kialakul egy elembertelenedett társadalom, ahol az embereknek nincsen szabad akarata. Kiürült, szívszorítóan rideg, boldogtalan, érzéketlen világ ez, s mindenkinek rossz. Teljes egyenlőség van, megszűnt az egyéniség. Ádám újara csalódott. Egymás iránt érzett szerelmüket Évával betegségnek tartják. Ádám el akar szakadni a Földtől, „magas körökbe” kívánkozik, puszta szellemi lénnyé szeretne válni.
b) Az űr: Materialista szemlélet, mely szerint Ádámot anyagi mivolta is a Földhöz köti
Ádám Lucifer segítségével az űrben repül. Ki akarja tépni magát az emberi sors földi megkötöttségéből: a természeti végzet elől a térbe menekül. Elvágyódik a Föld köréből, de vissza is sírja azt, fáj tőle elszakadnia. „Győzött hát a vén hazugság” – Lucifer gondolja, hogy sikerült megsemmisítenie az embert. Ádám a Föld szellemének hívó szavára újraéled. A küzdelmet választja a vereségek ellenére is. „A cél voltaképp mi is? A cél, megszünte a dicső csatának, A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga”. A nagy eszmékért vívott küzdelem értéke akkor sem csökken, ha nem hozza meg a rémélt eredményt. dámot csak ezután éri a legszörnyűbb csalósás.
c) Az eszkimó-világ: Az állattá korcsosult embert csak az életben maradás vezérli
Az ember nem tudja legyőzni a természeti végzetet. Az ember állattá silányult, erkölcsileg és fizikailag elkorcsosult. Fő vonásai a félelem és az éhség. Barbár világ, ahol a szomszédok megölik egymást. Kevesebb ember kéne hogy legyen és több fóka. Ádám, mint „egészen megtört aggastyán”. Az hiszi, itt vége az életnek, már nem születnek új eszmék. Az ember tehetetlen, sorsát nem irányíthatja, a természeti törvények vergődő foglya csak. (Lucifer szerint) Ádám undorodva bontakozik ki Éva karjaiból. Az álom véget ér.
d) A paradicsomon kívül: Az élet folytonosságát nincs joga Ádámnak
megszakítani
Ádám felébred álmaiból. Szabad akaratra hivatkozik, tapasztalatai birtokában tőle függ, hogy útját, azaz az emberi történelmet hogyan alakítsa. Öngyilkos akar lenni Lucifer lefegyverző ellenérvei hallatán. A kétségbeesés szirtfokáról Éva anyasága szólítja vissza az életbe. Az élet folytatása Ádám számára erkölcsi paranccsá vált. Elszakad Lucifertől, s az Úr kegyeibe fogadja. Kezd reménykedni, hogy megélt álmai hazugok. Ádámban sok kérdés merül fel, melyekre szeretne feleletet kapni, mert a „bizonytalanság pokol”. Nem kap egyértelmű, világos választ az Úrtól. „Küzdj’ és bízva bízzál!; Végtelen a tér, mely munkára hív”. A mű befejezése mégsem tragikus színezetű. Ádám minden kudarca ellenére újra kezdi a küzdelmet.
F) Ádám, Éva és Lucifer jellemzése:
Ádám, mint drámai hős összetett alak, aki egyszerűen mutatja meg általános és egyedi vonásait. Szerepbe öltözik. Játszó és kommentáló hős. Az emberiség ősatyja. Nem csak kérdezni tud, de meg is látja a kérdéses dolgokat, elemzi, megismeri, megítéli azokat, dönteni és cselekedni képes. Felnőtté öntudatosuló hős. A tragikum Ádámban van. Az Úr alkotta emberi tulajdonságai (szenvedélye, álmai, ereje, gyarlósága) ennek a tragikumnak a forrása. Önmagával küzd és önmagáért. Ádám gondolkodása (meditációja) teremt kapcsolatot a kudarc és újrakezdés között. Élni csak gondolkodva, a jelenségek elemzésével lehet.
Éva, az öröm, a sejtett, a homály, a vágy, a szépség, az otthon, az anyaság megvalósítója és a férfi tükre, biztonsága, érzékeny képmása. Ádám tettének tanúja, igazolója. Bizonyság arra, hogy amit a férfi cselekedett, nem volt álom, képzelet. Ádám számára a cselekvés, akarat ürügye, az élet értelme és célja. Ezt a szerepét azzal valósítja meg, hogy biztosítja az élet folytonosságát.
Lucifer tudja, milyen az ember, ezért képes bűnre csábítani, megtéveszteni. Ádám látomásainak, próbáinak, emberré, hőssé születésének idejére narrátorrá lesz. Előre ismeri az emberi vágyakat, a cselekvés, az érzés eredményét, hibáit, néha el is mondja Ádámnak a következményeket, mert siettetni szeretné a kiábrándulás útján. Keserűen veszi tudomásul, hogy nem valósíthatta meg tervét: az ember legyőzését.
G) A mű mondanivalójának kifejtése
A bukásból felemelkedő, a küzdelmet újra vállaló ember példa minden kor számára. Az Úr szavai szerint „Mondtam ember: küzdj, és bízva bízzál!”
I.) Madách jelentősége, egyéb művei
Madách mondanivalója mindig a nagy összefüggésekre, az elvontabb lényegre irányul. Egyidős Petőfivel, kortársa a fiatalabb reformnemzedéknek, átéli az emberré emelkedés, az értelmi nemesedés lelki programját. Mindig a „kezdetek”-kel indul, és elbeszéli a maga időrendjében, amit előtte minden kor író filozófusa elbeszélt és elrendezett a saját időrendjében. (Dante: Isteni színjáték; Milton: Elveszett Paradicsom; Goethe: Faust; Byron, Shelley). A humánum ősi forrásánál, a görög műveltségben keresi az élet mélységiben rejlő, értelmes szépet. A kor igazi esztétája és kritikusa. Egyéb művei: Mózes, Civilizátor, Lantvirágok.
Mikes Kelemen
Mikes Kelemen (1690-1761) régi irodalmunknak - Pázmány Péter mellett - egyik legkiválóbb prózaírója. A 18. század talán legjobb alkotását, a Törökországi levelek című emlékiratát nem Magyarországon, hanem emigrációban, bujdosása idején a törökországi Rodostóban írta.
1690-ben született az erdélyi Zágonban református köznemesi családból. Atyját korán elvesztette: Mikes Pált, a Thökölyhez hű nemest 1691-ben a császáriak elfogták és halálra kínozták. Édesanyja újra férjhez ment, és fiával együtt katolikus hitre tért.
A kolozsvári jezsuita kollégiumban tanult. 17 éves korától kezdve mint belsô inas, majd mint kamarás önzetlen hűséggel szolgálta II. Rákóczi Ferenc fejedelmet. A kuruc szabadságharc elbukása után követte ôt a száműzetésbe is: vele volt Lengyelországban, Franciaországban, végül 1717 ôszétôl a törökországi Gallipoliban, majd Rodostóban.
Túlélte bujdosó társait. Soha nem térhetett vissza hazájába. 1741-ben ugyan kegyelemért fordult Mária Teréziához, de a királynô elutasította kérését. Rodostóban halt meg 1761-ben pestisben.
Törökországi levelek
Mikes leveleinek eredeti "címe": "Constantinapolyban Groff P... E... írott leveli M... K..." Mikor a század végén, 1794-ben ezeket a leveleket Kulcsár István író, lapszerkesztô nyomtatásban megjelentette Szombathelyen, ô adta Mikes művének a Törökországi levelek címet.
Egy elképzelt, Konstantinápolyban élô erdélyi hölgyhöz, az "édes néné"-hez 1717 októberétôl 1758 decemberéig összesen 207, valódi keltezéssel ellátott levelet írt, s ezekben beszámolt törökországi tapasztalatairól, legszemélyesebb élményeirôl, gondolatairól s a bujdosók sorsáról. Tehát nem valódi (misszilis), hanem csak képzelt (fiktív) levelek ezek.
A levél műfaj igen kedvelt volt a korszak francia irodalmában, s e leveleknek évtizedeken át való írogatása lehetett Mikes legfôbb idôtöltése és vigasztalója a bujdosásban. Ennek a műfajnak nincsenek merev szabályai, a tartalmat tekintve rendkívül rugalmas: korlátozás nélkül szólhat mindenrôl.
A könnyed, szellemes társalgási stílusban megírt "csevegés", az anekdotázó hajlam, a lebilincselô, egyik tárgyról a másikra térô gondolatszövés, a naplószerű vallomások megkapó ôszintesége s a jellemábrázolás természetes volta Mikes leveleskönyvét a 18. század közepének legkiválóbb művévé avatja, mely még ma is élvezetes olvasmány. Nyelvére az ízes, székelyes fordulatokban bôvelkedô erdélyi társalgási nyelv jellemzô. Kerüli az idegen szavakat, latin kifejezéseket alig-alig használ.
1758-ban kapott engedélyt a konstantinápolyi osztrák követtôl, hogy levelezhet erdélyi rokonaival. A valódi levelek megindulása abbahagyatja vele fiktív leveleinek írását. - A "levelezés" mellett hatalmas fordítói munkát is végzett: több kötetnyi könyvet fordított franciából magyarra.
37. levél
Ez a levél a bujdosók rodostói mindennapjairól, életérôl, "klastromi" rendjérôl számol be. A képzelt levelezôtársat tudósítja, de a leírt megfigyeléseket, tapasztalatokat mindig személyes érzelmek járják át, s így válnak ezek a tudósítások eleven, élményszerű leírásokká.
A tréfálkozó hangnem rögtön az elsô mondatban tetten érhetô, de e mögött a játékos ötlet mögött ott remeg a szülôföld utáni örök sóvárgás fájdalma: "...úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont."
A 37. levél a jól megkomponáltak közül való: távolról közeledik a tulajdonképpeni témához, életük egyhangúságának bemutatásához. A logikus gondolatmenetet követve kifogyhatatlan mesélôkedve minden fontos és kevésbé jellemzô dologra, tapasztalatra is kitér. Rodostó fekvésének, kies környékének bemutatása közben leírja az itteni szôlôművelés módját, beszél a gyapottermesztésrôl, felvillantja a város sajátos jellegét (nincsenek utcára nyíló ablakok), lakosainak szokásait.
"Már eleget beszéltem a városról és a földjérôl; hanem a mi házunknál lévô szokásról kell szólni és az idô töltésérôl" - ezzel a fordulattal hagyja ott a bevezetésnek szánt részeket. Kissé kelletlenül ír a szigorú napirendrôl, a "klastrombéli rendtartásról" s a ritka szórakozási lehetôségekrôl (vadászat). Társaságot, évôdô, csevegô társalgást kedvelô egyéniségének nem valami kedvezô lehetôségeket nyújtanak az itteni furcsa szokások: a helybeli asszonyokkal nem találkozhat, elszaladnak az idegenek elôl ("Nem törôdöm rajta, mert közönségesen az örmény asszonyok olyan fehérek, mint a cigánynék."); "fôrenden lévô emberek itt nincsenek", a törökök látogatása pedig igen unalmas dolog ("ők a beszélgetéshez, nyájassághoz éppen nem tudnak."); minden "mulatságuk" abban áll, hogy néha elmennek Bercsényiékhez vagy ebédre, vagy vacsorára.
Az utolsó bekezdés még egyszer összegezi a levél fontosabb témáit.: "micsoda városban telepítettenek le bennünket; annak micsodás lakosai vannak, micsoda környéke; itt micsodás szokást tartunk". Záradékul ezt kiegészíti saját napirendjének közlésével.
112. levél
A tréfálkozó, évôdô hangnemet a megrendültség áhítatos, vallásos ünnepélyessége váltja fel itt, hiszen II. Rákóczi Ferenc haláláról tudósít a "mind téntával, mind könnyhullatással" írt levél. Elôször a halál tényét közli a levélíró, s jelképes jelentôséget tulajdonít a halál napjának: "Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni." De igazán nem is a fejedelem siralomra méltó, "mert ôtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomban vitte", hanem azok, akik itt nagy árvaságra jutottak. - A bujdosó fejedelem haldoklása a nagyhét napjaira esett: virágvasárnapjától nagypéntekig tartott. Mikes kiemeli roppant önfegyelmét: a házirendet ekkor is pontosan meg kellett tartani.
Rákóczi halála fokozta árvaságuk, számkivetettségük fájdalmát: magukra hagyta ôket "ezen az idegen földön". A befejezésben egybemosódik a politikai és az életbeli, evilági számkivetettség tudata: az itt maradottakban még inkább erôsödött a honvágy mind a szülôhaza, mind az égi, mennyei otthon után. Ezért "irtózatos sirás, rivás vagyon" közöttük.
Mikszáth Kálmán (1847-1910)
Mikszáth Kálmán a 19. sz. egyik legnagyobb magyar írója, sikereit a kis terjedelmű alkotások hozták meg. A „kis műfajt” választotta „nagy mondanivalójának”. A magyar széppróza Mikszáth művészetében szakadt ki Jókai romantikájának bűvköréből, s közeledett a realizmus felé. Jellemábrázolásában – a különcökhöz való sajátos vonzódása miatt is – kísért még bizonyos romantikus egyoldalúság. Írásaiban a nosztalgikus-elégikus s az ironikus-humoros hangnem keveredik.
Élete:
Mikszáth Kálmán 1847. január 16-án született a Nógrád megyei Szklabonyán, dzsentri család sarjaként. A középiskola alsó hat osztályát a rimaszombati református gimnáziumban végezte. Selmecbányai református líceumban érettségizett. Tevékeny tagja volt az iskolai önképzőkörnek. A pesti egyetemen négy évig jogot tanult, de diplomát nem szerzett. Balassagyarmaton Mauks Mátyás főszolgabíró mellett esküdtként helyezkedett el. Mauks házában megismerkedett főnöke idősebbik lányával, Ilonával. ’72-ben megkérte a kezét, de a szülők nem engedték; féltették a magyar írók szegényes sorsától. Ügyvédsegéd lett Balassagyarmaton (visszautasította a megyei aljegyzőséget). Ezek után mintegy megszöktette Ilonát, és Pesten a szülők beleegyezése nélkül ’73-ban összeházasodtak. Mikszáth a Magyar Néplap szerkesztője lett. Saját költségén kiadott kétkötetnyi novellagyűjteménye nem hozta meg a kívánt sikert; Kálmán fiúk születése másnapján már meghalt: elváltak. Két és fél évig a Szegedi Napló szerkesztője, majd 25 évig a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott. A Tót atyafiak (’81) és A jó palócok (’82) című kötetek meghozták a régen várt elismerést. ’82-ben Moháron újra elvette Ilonát (később 3 fiúk született). A Petőfi Társaság, a Kisfaludy Társaság, az MTA tagja. Szabadelvű Párt képviselőjeként a parlament tagja. 82-től a Pest Hírlapban Országgyűlési karcolatokat jelentet meg (ironikus hangnem). Egyre inkább kiábrándul kora politikájából, itt ennek ad hangot. Utolsó éveiben egyre távolabb került a politikától. 1910. május 16-án a pesti Vigadóban ünnepelték a negyvenedik írói évfordulóját, de két hét múlva, 1910. május 28-án váratlanul meghalt.
Művei:
Mikszáth műveire kezdetben nagy hatással volt Jókai romantikája, mégis eltért tőle. Mikszáth egy teljesen új világot mutat be, a parasztok világát. Parasztábrázolása csendes líraiság és a szelíd humor jellemző. A népmesékből, balladákból sokat merített, ez alakította ki a stílusát, az ún. "asztali beszélgetéseket"-et. Történeteinek hangneme nem elborzasztó, az író inkább igyekszik tompítani a tragikus események élét. Általában ragyogó emberi jellemeket mutat be, akikkel legtöbbször tragikus események történnek, meg akarja győzni az olvasót arról, hogyha az élet úgy hozza, a legegyszerűbb emberből is erkölcsi nagyság válhat. Novelláiban a természet együtt él és lélegzik az emberi sorsokkal, az érzelmek előképét vagy utórezgéseit mutatja be. Azonban a paraszti életet nemesi szemüvegen keresztül szemléli, ezért óvakodik a naturalista eszközöktől, a hétköznapi gondok nem jutnak el hozzá. Minél egyszerűbb az ember, annál kevesebb gondja van. Tehát Mikszáth Kálmán Móriczcal ellentétben nem valóságosan festi meg a parasztokat.
Tót atyafiak
Műveiben a korabeli dzsentrit két jellegzetes típusban ábrázolta: az úri svihák (csirkefogó) és az úri Don Quijote (illúzióvilágban élő, nemes eszmékért reménytelen harcot vívó egyén) alakjában. A Tót Atyafiak 4 terjedelmes elbeszélést tartalmaz. Mind tragikus; különleges, zárt világban játszódnak, ahová a civilizáció még alig jutott be. Ezekben az írásokban még találhatók romantikus motívumok, ám azzal, hogy Mikszáth a paraszti élet felé fordult, el is távolodott a Jókai-féle úri-nemesi romantikától. Novelláiban az egyszerű falusiak főhőssé nőnek, Mikszáth felismeri ezeknek az embereknek a lelki tisztaságát, romlatlanságát. A író a népi mesemondó tudatvilágát imitálja, s a naiv, élőszóbeli előadás fordulatait utánozza.
Ilyen Az a fekete folt és a Lapaj, a híres dudás c. elbeszélés is, melyek rokonságban állnak egymással. Látszólag mindent megtudunk a két főszereplőről: Olej Tamásról, a híres brezinai akol és juhász bacsájáról, vmint Lapaj Istókról, akinek az ősei juhászok voltak, de ő már csősz. Az író az expozícióban elsősorban a falusi közvélemény ítéletét tolmácsolja. Romantikus színezetet kölcsönöz e két műnek az ellentétekre épülő kompozíció.
Az előbbi mű hőse bensőséges viszonyban van a természettel, birkáit mind ismeri, s csak 3 ura van: az Isten, a talári herceg és a vármegye. Az elbeszélést végig mondák légköre lengi be, sok a mesebeli leírás és túlzás, s Olejről is népdal szól, s ezer juha van: meseszám. Olej is beleillik a természeti világba, a természeti világ a legnagyobb érték. A falusi közvélemény szemében Olej Tamás egy érzéketlen ember, erdei vadállat, mindez a kép azért alakult ki róla, mert a felesége sírján egyáltalán nem sírt. Ám az író feltárja lelki életének bonyolult mélységeit, melyből kiderül, hogy 16 év után sem halványult el benne felesége emléke. Igazi jelleme akkor tárul elénk, amikor az ifjú Taláry Pál herceg el akarja csábítani a bacsa 16 éves naiv kislányát, Anikát. Ám Anika és az egyetlen környékbeli fiú, Matyi is vonzódik egymáshoz. Olej Tamás nem hajlandó eladni a lányát urának, a hercegnek, ám meginog egy kicsit, mikor a herceg az egész nyájat kínálja fel neki. A gazdagság kísértése és a kíméletlen önvád között gyötrődik, eleinte az emberi tisztesség győz benne, ám egy meggondolatlan pillanatában enged a csábításnak. A herceg egyébként úgyis megszöktette volna Anikát, ha a bacsa nem egyezik bele, viszont később így is megteszi. Ez a pillanatnyi erkölcsi botlás a bűntudatnak, a mardosó önvádnak olyan viharát kelti lelkében, hogy egészen belebetegszik, hallucinál, s szinte már megőrül. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a gazdagságért eladta a lányát. Ezt a terhet már nem bírja elviselni, felgyújtja az aklot a juhokkal együtt, mely egy „fekete folttá” ég el, ő maga pedig világgá szaladt. Olej Tamás meghasonlottságában, önmagára mért súlyos ítéletében, az emberek morális kétségbeesése nyilvánul meg, aki nem tud becstelen módon élni. Ez az erkölcsi igényesség emeli a dúsgazdag és kéjsóvár herceg fölé, aki nem érzett semmi lelkifurdalást.
A másik, rokon mű főhőséről, Lapaj Istókról is kiderül, hogy nem egy durva érzéketlen ember, hanem mélyen érző, jószívű ember. Eladja kincseket érő dudáját két párnáért, egy derékaljért s egy anyakecskéért, hogy felnevelhesse egy megesett, öngyilkos cselédlány árván maradt csecsemőjét.
Az arany kisasszony lassan indul, hogy aztán mind gyorsabb ütemű elbeszéléssé váltson át, s végül egyszerűen megszakadjon. A szöveg első része Selmecbányába kalauzolják az olvasót. Furcsa vidék ez: a barátnők a kertjükből átkiabálhatnak egymásnak, de ha meg akarják látogatni egymást, az másfél óra gyaloglást jelent. Az egész város egy völgykatlanba épült, s a házak lépcsőzetesen emelkednek egymás fölé. Ez a rendkívül szokatlan tér a színhelye a történetnek. Csemez úr, a kémiaprofesszor azt fogadja el vőnek, aki Krisztinka lánya súlyának megfelelő mennyiségű arannyal fizet érte. Mirkovszki Miklós vállalkozik a feladatra, és Amerikába utazik, hogy aranyat ásson. Még két agglegény is megkéri a lány kezét: Csutkás tanár úr és Luppán Demeter, bányagróf. Az idő elteltével a lány fonnyadozik, az apa meghal, a fiút senki nem tudja értesíteni a történtekről, mivel nem tudják a címét. Legendává merevedik, mint az elérhetetlen külvilág. A történet nagyon rövid, nem több mint átmenet két időtlennek tetsző álló helyzet között.
A negyedik műben, a Jasztrabék pusztulása c. darabban a ravasz csendbiztos, Gerde István és a hírhedt tót rablóvezér, Jasztrab György küzdelmét beszéli el. Gerde a babona erejével legyőzi ellenfelét, amikor a rablóvezér le akarja lőni, de nem találja el, s a kezében lévő két ólomgolyóval „bebizonyítja”, hogy rajta nem fog a golyó. Erre a mogorva haramia rémült tekintettel megadja magát, minden szörnyű bűnét bevallja.
Jó palócok
A mű az író szülőföldjének tájaira vezeti az olvasót, itt jobban otthon is érzi magát, mint a Felvidéken, az itteni emberekről sokkal felszabadultabban ír. Itt alkalmazza a később oly’ elterjedt szabad függő beszédet, azaz, nem lehet eldönteni, hogy az író vagy a szereplő gondolatai, érzelmei öltenek-e nyelvi formát. Parasztjai lényegesen különböznek az előző kötet bogaras, magányos különceitől. Mikszáth palócai kedvesek, falvakban laknak, jó barátok, s talán mindenki rokona mindenkinek, titkaik nincsenek (egyetlen kivétel van: Filcsik István, akit mogorva, pogány embernek tartanak, akinek csak a bundája számít, amit végül ráterít egy koldusasszonyra, s gyermekére). A 15 kis novella együttes terjedelme meg sem közelíti a négy tót elbeszélést, ez jórészt annak köszönhető, hogy a természeti leírások hiányoznak ezekből a művekből, bár a természet még mindig aktív szereplő. Kivételes remeklések ezek Mikszáth életművében, melyekben a sűrítés mesterének bizonyult. A balladaszerűséget a palóc elbeszélésekben a gyakori tragikus mozzanatok támasztják alá. A novellák balladás hangulatát, sejtelmességét fokozza a babonáknak, hiedelmeknek a világa is.
A jó palócok szereplői is polgárosulatlan parasztok. Bede Erzsi - Bede Anna tartozása - nem kevésbé él a régi hiedelmekben, mint Jasztrab György. Úgy próbálja meg biztosítani nővére nyugalmát a sírban, hogy letölti helyette a büntetését. A babonák világát az elbeszélő mélyen átéli, csakis így sikerül meggyőznie az olvasókat, hogy a hiedelmek mekkora szerepet töltenek be a nép életében. Az ilyesfajta hasonlóságokat leszámítva a Jó palócok erősen különböznek a Tót atyafiaktól. Sokkal nyíltabban fejezik ki érzelmeiket (Pl.: A néhai bárány történetében mikor a kisgyerek megtalálja kedvenc bárányát egy ködmön béléseként, s leleplezi a hamisan esküdni készülő nagygazdát).
A kis csizmák c. részben az öreg, fösvény Bizi József, mindenét elveszíti Isten haragjából: a lányát, ökreit, lovait csűrét, legényfiát is majdnem. Nem segít a vásárolt Mária kép és az új kőkereszt sem, azok is tönkremennek. Végül az öreg egy csizmát vásárol Filcsik Istvánnal a falu gyermekének, az árva Andrásnak, s ekkor minden jóra fordul: lovai megkerülnek, legényfia is meggyógyul.
A rövid szövegekben Mikszáth sokszor belülről közelíti meg szereplőit. Ilyen a Szűcs Pali szerencséje c. novella is. A megjavult korhely sikeres leánykérés után leissza magát a kocsmában. Másnap az ágyán találja a jegykendőjét. Kikosarazták, vagy csak álmodta az egészet? A szöveg a hős kijózanodása előtt véget ér.
Más esetekben az elbeszélő csak a történet csúcspontján vált át belső nézőpontra: A péri lányok szép hajáról írt történetben csak hézagosan ismerjük meg az előzményeket, mivel csak a nővér szemszögéből látjuk az eseményeket, aki csak annyit lát, hogy húga haját bosszúból tövig levágta a szomszédasszony. Arra, hogy a szégyenbe a kisebbik lány belebetegedik, majd meghal már csak következtethetünk. A nézőpontváltozást figyelhetjük meg a Tímár Zsófi özvegységében is: a férj szemével látjuk a világot a templomtoronyból, amíg le nem zuhan. Itt a szerető feleség hazavárta hűtlen férjét, aki azt üzente, hogyha szereti jöjjön el érte, s a nagy öröm hatására történt meg a tragédia.
A „Királyné szoknyája” c. novellában a természet bünteti meg a kapzsi Mudrik Mihályt, aki a Gyócsi-árvákat ki akrja semmizni az örökségből, ám a természet az ő földjeiket gazdaggá teszi, míg a lányának és magának megtartott földeket a víz tönkretszi.
A Szegény Gélyi János lovai c. novellában a férfit megcsalta a felesége, s ezért a hegyen utazva, a kocsi gyeplőjét a lovak közé dobta, s így valószínűleg egy szakadékba zuhanva meghaltak. Az az asszony, aki itt is szerepelt (Vér Klári), A bágyi csoda c. részben is főszerepet kapott, ahol a korábbi férje, a molnár bevonult katonának, s az asszony azt mondta, hogy „előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem elfordul tőled”. Az asszony megcsalta a férjét Gélyi Jánossal, s a zsilipek miatt a patak is visszafelé kezdett el folyni.
A Két major regény c. részben egy juhász elmegy, hogy haldokló fia számára feleségül kérje a szomszéd lányt, hogy talán így meggyógyul, ám a lány eltűnt (valószínűleg már öngyilkos lett, mert csak ruhadarabjait találtak meg), s mire a juhász hazaér a fia is meghalt.
A misztikum nagy részben befolyásolja a Galandáné asszonyom c. részt, ahol az asszonyról úgy tartották, hogy boszorkán és széttépték az ördögök, ám mindezt egy gyermek mond el elég kuszán. Ugyanitt egy ember kontraktust kötött az ördöggel, s ennek értelmében öngyilkos lett egy évvel az „üzlet” után.
Ezek a babonás hiedelmek A gózoni Szűz Mária c. novellában is megtalálhatók, ahol egy menyecske azzal kérkedett, hogy többször is megjelent neki a Szűz Mária, s szerelmének azt mondja, hogy szabad szeretniük egymást megengedte a Szűz, ám egy este a férfi elhagyott mátkája jelenik meg előttük a közös gyermekükkel, mire a lány elismeri, hogy csak a férfi pénze kellett neki.
Beszterce ostroma
A realizmus a XIX. század egyik irodalmi és képzőművészeti stílusirányzata, ábrázolási módja. Lényege, hogy a művész nem elfordul, mint a romantikában, hanem szembefordul a saját korukkal. Megpróbálnak minél életszerűbb képet alkotni a valóságról. Ezért részleteiben vizsgálják, tanulmányozzák a világot, a környezetüket és az egyént is. Ebben az időben születik meg a modern lélektani regény.
Mikszáth a regényt először a Pesti Hírlapban közölte folytatásokban, kötetben 1895 novemberében jelent meg. Ebben az időszakban Mikszáth már egyre jobban kiábrándult kora politikájából. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy a műben a jelent annyira negatívan ábrázolja. Ez egy anekdotikus történet. Nevetséges, mulatságos, mégis tragikus regény.
A mű főszereplője gróf Pongrácz István. Fura, különc, „későn született“ ember volt, rögeszmés hóbortjainak élő figura, jó kinézetű, ám sánta ember volt, ám rögeszméit nem fejti meg az író. Számára az idő a XVII. században megállt, hamis illúziói elhatalmasodtak szemléletében, s egy régmúlt kor erkölcsi szokásai szerint él. Tót parasztjaiból hadsereget szervezett, az ingyenélőknek rangokat adott, továbbá vitézi tornákat, hadgyakorlatokat tartott. Háborúzgatott is maga ellen, utánuk pedig nagy győzelmi lakodalmakat tartott és földeket adományozott. Hogy asszony legyen a háznál megvásárolta egy vándorcirkusztól Donna Estellát, akiből várasszony és amazon lett. Hasonlóságot lehet találni Pongrácz gróf és Don Quijote között. Mindketten megfeledkeztek az időről és egy rég letűnt világ ideáljának hódoltak. De a két hős között mégis lényeges különbségek figyelhetők meg. A spanyol író hősének világboldogító nagy eszméi vannak, rajong az igazságért, nők, gyerekek, árvák és szegények védelméért. Pongrácz István viszont csak a saját hóbortjának él, nyugodtan éli a maga különc, rögeszmés életét, s ebben cinkosa az egész vármegye. Pongrácz István sok tekintetben becsülésre méltó ember, nemes, érzelmes lélek, egész lényében van valami lovagi finomság. Hiányzik belőle a mohó önzőség, a nagyravágyás és mindenekelőtt a hazug képmutatás. Az író nem fedi fel igazán, hogy őrült-e a hőse vagy csak rendkívül hóbortos emberről van szó, aki csak egyszerűen különc. Nem azonosul vele, ám rokonszenvet érez iránta, és nem teszi nevetségessé, csupán kicsit mosolyog rajta.
A cselekmény két időben és térben eltérő szálon fut az első két részben. A két főszereplő, Pongrácz és Aporka sorsa csak a 3. részben fonódik össze, ettől kezdve már egységesebb a mű, a negyedik fejezettől pedig az események fokozatosan felgyorsulnak.
A regény egy anekdotával kezdődik, mely szerint a Rákóczi-szabadságharc után, az osztrákok a várak nagy részét lerombolták, ám Nedec várát meghagyták, mert kastélynak minősítették, pedig egy szabályos vár volt. A színhely bemutatása elnagyolt, az írót láthatólag sokkal jobban érdekli a környék mondanivalójának, babonás hiedelmeinek sajátos, az ősi múltat őrző hangulata.
A gróf szomszédai a Behenczy báróék voltak. Régen dúsgazdagok voltak, ám mikor az asszony meghalt akkor Behenczy Pál és fia, Károly mindent eldorbézoltak, a félévente kapott járadékot 2 hét alatt elverték, s utána a düledező kastélyukban tengették napjaikat. A Behenczyekben Mikszáth megteremtette az elaljasodott, erkölcsileg lezüllött, élősködővé vált dzsentri típusát, az „úri svihákokat”. Károly később elment otthonról, s Pongárcz szolgálatába állt, előbb várorvosként, majd ezredtulajdonos lett, végül előkóstoló. Egy idő után viszont megkívánta Estellát, megszöktette, s Besztercebányára vitte. A gróf kérte a várostól kiadatásukat, de követeit kinevették, mire megindította seregét Beszterce ellen.
A regény második részében megszakad az eddigi cselekmény szála, s Apollónia történetét kezdi el mesélni. Itt Mikszáth mérlegre teszi kora meggazdagodott polgárságát. A zsolnai vaskereskedő fiainak, a Trnowszkyak történetét írja le. Az egyik fiú, György orvos lett, de szegény volt, mert a tótok egészségesek, korán meghalt, s egy 11 éves árvája maradt, Apollónia, aki később rendkívül szép, kecses lány lett. A másik két testvér meggazdagodott, Péter mézzel és viasszal kereskedett, Gáspár juhokkal foglalkozott, hamar Zsolna leggazdagabb polgárai lettek, ám nagyon gyűlölték egymást. Apollóniát a városi írnok, Klivény József fogadta örökbe, hogy majd keres rajta, de ez nem jött be, s rongyokban járatta, cselédként tartotta és a feleségével együtt verte, magyarsága miatt pedig vétségeit elnézték a hivatalban. Ezek után Apolka élete megváltozott, rengeteg ajándékot kapott nagybátyjaitól, majd félévente lakott náluk felváltva. A Trnowszky fivérek is „bolondok”, az önzés, a kapzsi falánkság ütközött ki különcködésükben. Egymást licitálták túl a lány nevelésében, Péter pánszláv, Gáspár (Tarnóczy lett a neve) magyar neveltetésben részesítette. Egyszer aztán Gáspár elzavarta a lányt, mert fia Miroszláv (Emil) szerelmes lett belé, Péter pedig nem fogadta be, mert Gáspárnál szeretett volna maradni. A lány ismét az írnoknál lelt otthonra, ám az el akarta adni valakihez feleségül (maga is el akarta volna venni), végül az idősebb Behenczynek ajánlotta fel.
A harmadik részben a szálak összefonódnak. Pongrácz seregével együtt akkor érkezik Zsolnára, mikor ott a patak partján megtalálják a kétségbeesett Apolkát elájulva. A város vezetői és a gróf tisztjei el akarták téríteni Pongráczot a szándékától, ám ő hajthatatlan volt. Végül egy 5 fős színésztársulattal eljátszatták a városi küldöttség szerepét, akik földet, vizet és füvet vittek a grófnak, és Estella helyett haditúszként Apolkát. Ekkor hatalmas büszkeség, diadalittasság lett rajta úrrá. Később a lány hatására a gróf megváltozott: eddig olyan volt, mit egy anekdota hőse, ám most személyisége elmélyült, egész lénye csendesebbé, szelídebbé vált, kezdett úgy élni, mint egy igazi mai úr, s csak a „hadizsákmánnyal” és annak neveltetésével foglalkozott. Úgy törődött vele, mint egy lovag vagy egy apa, ám nem tudta, hogy szerelmes belé, ezért párbajozott is érte az Ordódy fiúval (itt megsebesült) és a Tarnóczy Emilt pedig börtönbe záratta, mert el akarta venni tőle a kiszemelt örökösét. Az örökös rettegés, hogy elveszik tőle Apolkát, megrendítette a grófot, állapota egyre romlott, elméje megbomlott: hallucinált, őrült gondolatai, rögeszméi, víziói voltak. A regény végén a megszökött Tarnóczy Emil 600 forintért visszavásárolta a megöregedett és megcsúnyult Estellát a fiatal Behenczytől, s elcserélte őt Apolkával. Ekkor az ismét lovaggá nemesedett Pongrácz készítetett egy nagy koporsót, hogy kedvenc lovával együtt temessék el, s ekkor megmérgezte magát, öngyilkos lett.
A regény befejezése nem komikus, inkább a tragédia színezi át. A grófot végül egyedül temették el, az ábrándokat szétfoszlató valóság győzelmét hangsúlyozza az író az utolsó sorokban. Mikszáth keserűsége abban rejlik, hogy Mo-n már azt, aki nemesként él azt bolondnak tartják. Legfeljebb Blázy polgármesterre (aki 2 évig ült a szabadságért Kufsteinban), s a romantikus polgár Tarnóczy Emilre (aki nemes érzésű, tele idealizmussal) tekint némi reménnyel, bizakodással a kiábrándult író.
A Noszty fiú esete Tóth Marival
Noszty Feri huszárhadnagy, akinek feltétlenül pénzre van szüksége, szemet vet a környék leggazdagabb lányára, Tóth Marira. Cselszövésekkel, kompromittáló helyzet teremtésével, a gyakorlott szívhódítás minden eszközével igyekszik elérni, hogy a felesége legyen a lány, aki finomságával, romantikus egyéniségével egy tisztább világot képvisel. Az apa, az amerikás Tóth Mihály átlát a cselszövényen és az utolsó pillanatban megakadályozza a házasságot. A regényben megjelenik a vármegyei és miniszteri apparátusba beépült kiterjedt Noszty atyafiság, s mindnyájan szívvel-lélekkel szurkolnak a hozományvadászat sikeréért. Noszty Feri semmitől sem riad vissza, hogy a család régi híréhez az eltékozolt vagyont megszerezze. Csal, hazudik, váltót hamisít, a brancsbeliek szemében mégis tökéletes úriember. Mikszáthoz az egyszerű emberből lett milliomos, a "kifli-király" Tóth Mihály áll a legközelebb. Felruházza saját életrajzi adataival, jellemével, világnézetével. Tóth Mihály a legjobb polgári erények megtestesítője, Amerikába azért utazott, mert király nélküli országot keresett. Hazajőve a magyar mezőgazdasági ipart akarja fellendíteni, kórházat alapít, segíteni akar a népen. Az egyik legjobb Mikszáth-regény.
Móricz Zsigmond
A Nyugat
1908. 01. 01. – 1941. 08.
1905. Figyelő (Osvát Ernő) – A Nyugat előfutára
Célja: sok új, tehetséges író (Kosztolányi, Révész, Hatvany, Ady)
Nyugat-európai irodalom bevezetése
Nyugat: Fenyő Miksa, Osvát Ernő
Címlapján a Beck. Ö. Fülöp tervezte Mikes-pecsét
Magas szintű művészi igény
Minden szerző változást akar.
Első nemzedék: világháború után (Babits, Móricz, Kosztolányi, Krúdy, Karinthy)
Második nemzedék: 20-as évek végétől (forradalmak és vesztes háborúk emléke)
Harmadik nemzedék: ezüstkor (Radnóti, Vas, Weörös, Zelk, Rónay)
Móricz Zsigmond élete
1879. Tiszacsécse, paraszti-papi család
1884. nagybátyjához költözik
Tanulmányok: református kollégium, Kisújszállás, Debrecen, Budapest (jog, bölcsészet)
1903. Újság című napilap munkatársa
Népköltészeti út Szatmár megyében
1905. Holics Eugénia (Janka)
1907. Országos Monográfia szerkesztője
1908. Hét krajcár (Nyugat)
1915. haditudósító
1919. Kisfaludy Társaság tagja
1925. felesége meghal
1926. Simonyi Mária
Nyugat szerkesztője
1942. Budapest
Móricz Zsigmond munkássága
Hét krajcár (1908): siker, paraszti téma, dzsentri ábrázolása
Tragédia (1909): téma: a parasztság szegénysége, nyomorúsága egy észrevétlenül élt, szegény paraszt tragikus történetében
Főhős: Kis János, az egyszerű, szűklátókörű ember, aki egy életen át dolgozott és éhezett. Egyetlen dolog érdekli még: az evés. Néha jó ételekről álmodik, és akkor düh és harag fogja el. Rosszkedvű és kétségbeesett lesz.
Bosszú: „kieszi” a gazdát a vagyonából, ragaszkodik a rögeszméjéhez, és ez okozza a halálát.
Idő: kb. 1,5 nap
Szerkezet: drámai felépítés:
Expozíció: megismerkedünk a környezettel
Bonyodalom: meghívás a lakodalomba
Cselekmény kibontakozása: az ebéd (naturalizmus)
Tetőpont: a falat megakadása
Megoldás: Kis János halála
Jellemzők: paraszti téma (reális ábrázolás), erős sűrítés, nyelvezet (paraszti, tragikomikus)
Barbárok (1931): téma: az embertelen, barbár világ bemutatása
Mondanivaló: nem csak az emberségükből kivetkőzött emberek a barbárok.
1. rész: néhány óra
2. rész: több mint 1 év, a barbár világban is lehet embernek maradni
3. rész: néhány óra
Jellemzők: balladás előadásmód, nyelvezete, szókincs (népies)
Az Isten háta mögött: téma: a kisvárosok bemutatása, rajza félfeudális Magyarországon, a magyar Bovaryné ábrázolása
Színhely: Ilosva, a kisváros világa
Mennyire másként alakul ugyanaz az emberi élet (sors) a francia és a magyar viszonyok között.
Bovaryné: ki akar törni, és néhány órára sikerül is (bálok, színház, szerelem)
Veres tanítóné: ki akar törni, de nem sikerül. Komikus öngyilkosság (kiugrik az ablakon, de túléli). Nem kap elégtételt. Elmúlt az ifjúsága.
Idő: néhány nap.
Nagy Lajos
Nagy Lajos (1883-1954) könyörtelenül józan megfigyelô volt, írói magatartását az igazsághoz való kérlelhetetlen ragaszkodás jellemezte. Szakított a magyar elbeszélô irodalomban hagyományos anekdotizmussal, érzelmességgel, és az elbeszélés változatos formáit munkálta ki.
Elsô írói korszakának két nagy témája a tisztaságát, szépségét elvesztô, áruvá lett szerelem, a kielégítetlen, megalázott
testi vágy és az igazságtalan társadalmi rend. Az írót a keserű tehetetlenség érzése tölti el, látszólagos tárgyilagossága mögött lefojtott indulatok rejtôznek. A novellákat erôs szálak fűzik a naturalizmushoz, az ösztönélet elemzése különösen nagy
szerepet kap bennük.
A húszas évek közepétôl novelláinak három típusát érleli ki:
a) Munkásságában tovább él a hagyományos realista novella, kerek történettel és drámai összeütközéssel (1979 május, 1932).
b) Kísérletezik az indulatok lírai áradását szabadjára engedô expresszionista hangvételű novellatípussal is (Jeremiáda, 1927).
c) Szimultanista novelláiban montázstechnikával az egy idôben és különbözô helyeken lejátszódó eseményeket, az élet ellentétes mozzanatait állítja egymás mellé (Napirend, 1927; Január, 1929; Bérház, 1931).
A harmincas évek elején az író Három magyar város (1933) és Kiskunhalom (1934) c. munkáival az irodalmi szociográfia,
az ún. falukutató mozgalom elôfutára lett. Ezekre a műveire hatással volt a Neue Sachlichkeit (naje zahlihkájt), az új tárgyiasság néven ismert stílusirányzat, amely Németországban lépett fel a 20-as és 30-as években az expresszionizmus ellenhatásaként. Az irányzatot kiábrándult, szkeptikus szemléletmód jellemzi, az írók megvetik a túláradó érzéseket, csak a puszta tények tárgyilagos leírására szorítkoznak, jellegzetes műfajuk a riport- és dokumentumregény.
A Kiskunhalommal Nagy Lajos írói pályájának tetôpontjára ért el. Ebben a szociográfiai regényben egy alföldi falu életének egyetlen napját rajzolja szimultán módszerrel montázstechnikával. A falu társadalmának keresztmetszetét dokumentatív tényközléssel és történetek elbeszélésével adja, a regényben szociografikus elemeket és eljárásokat alkalmaz.
Az elbeszélô nem fűz kommentárt az ábrázoltakhoz, de az elôadás hol ironikus, maróan gúnyos, hol pedig tárgyilagos, visszafogottan Iírai hangneme jól érzékelteti az író szemléletét. Śgy idézi meg a poros falu képét, a kicsinyes, szürke emberi sorsokat, hogy közben érezhetôvé válik a dermedtség, a mozdulatlanság mögött munkáló erôknek a könyörtelensége, az élet reménytelen egyhangúsága és sivársága.
Nemes Nagy Ágnes
Nemes Nagy ágnes (1922-1991) lírájában az intellektusnak, az értelemnek különleges szerepe van. Vágy a tiszta ismeretre és az ismeret hiánytalanul teljes kifejezésére: ez a hajtóereje költészetének. Versei azonban nem a gondolati tartalmakat, hanem a gondolkodás szenvedélyét közvetítik.
Elsô kötete, a Kettôs világban (1946) már címében is sejteti a pálya késôbbi alakulását. A versek kettôs világba vezetnek: egymással szemben áll és egymást tükrözi a közeli és a távoli, a véges és a végtelen, a lenti és a fenti, az érzéki és az érzékfeletti, a földi és az égi világ. A költô a világot látomás értékű látványok színterének tekinti, ahol a dolgokban a dolgok eszméjét, lényegét szemlélheti.
A tíz év termését begyűjtô Napforduló c. kötetben (1967) találta meg igazán az egyéniségére szabott, egyéni közlésmódot. A tárgyak új művészi funkciót kapnak a versekben, a költô valahogy belűlrôl, a tárgyak lelke felôl törekszik az érthetetlen világ megértésére. Átvilágítja a tárgyakat, a lényegükig hatol, szinte azonosul velük: " Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az én
szívemben boldogok a tárgyak" (A tárgyak). Úgy idéz elénk tárgyakat, jelenségeket - olyan megszervezettségben, történésben vagy szituációban -, hogy azok alanyi jelentést kapnak. A kötet verseinek legtöbbször nincs a hagyományos értelemben vett témájuk, nem egy, hanem több élménybôl táplálkoznak. Ezt a szintetikus, összetett élményt adó jelleget úgy éri el a költemény, hogy a szerzô a dolgokat bonyolult kapcsolódásokon keresztül kűlönféle élményekkel, képzetekkel, hangulatokkal érintkezve jeleníti meg érzékletesen képekben, s a látványokat, látomásokat a legkülönfélébb, általában igen távoli képzetkörök elemeibôl rakja össze.
Szemléletében az egész világ egyetlen, egységes, élô organizmus, nem válik kűlön élettelen tárgy és eleven tett, a költô is egynek tudja magát az egyetemességgel.(Között,1962.)
Németh László (1901-1975)
"Az ember ezermesternek született, s mindenki rabszolga, ha nem érdeke, hogy remeket csináljon. Ha távozóban egy más bolygón megkérdeznék, mi volt a földi élet legnagyobb öröme: a tanulást mondanám. Nem azt amelynek a végén egy vizsga áll, hanem amit az ember kíváncsiságból, kirándulásként tett egy új nyelvbe, az azon át megközelíthető világba, egy új tudományba, munkakörbe."
Széles látókörű, nagy tudású író. A társadalomtudomány mellett a természettudomány is érdekli. Tíz nyelven olvas. Enciklopédiás érdeklődés és mérhetetlen tanulási vágy jellemzi.
ÉLETE: Nagybányán született 1901 április 18-án, értelmiségi családból. Apja Németh József tanár, orvos, anyja Gaál Anna. 1904-ben Szolnokra, majd 1905-ben Budapestre költöznek. Középiskoláit Szolnokon kezdi el, de az utolsó két osztályt Budapesten fejezi be. 1919 Őszétől fél évig a bölcsészkar hallgatója, majd 20-ban az orvosi egyetemre íratkozik át. 1925-ben a Szt. János Kórház cselédkönyves orvosa, de később ő is tanárként dolgozik. Egy időben a budapesti rádió irodalmi rovatának a vezetője.Ugyanebben az évben a Nyugatban megjelenik az első novellája (Horvátné meghal), és kiemelkedő sikert arat, Osvát Ernő további munkára serkenti. Házasságot köt Démusz Ellával. 26-ban megjelenik az első tanulmánya (Móricz Zsigmond). 27-ben a Napkelet munkatársa. 28-ban utazik Olasz- és Franciaországba. 29-ben a Napkeletben jelenik meg az első regénye (Emberi színjáték). Barátságot köt Babitsal, és a Nyugat vezérkritikusa lesz. 30-ban Baumgarten díjat kap, de visszaadja Hatvany Lajos támadása miatt. 32-ben összeveszik Babitsal, és elhagyja a Nyugatot. 32-ben megjelenik saját folyóirata a "Tanú". 33-ban kiadják az első tanulmánykötetét (Ortega és Pirandello). 35-ben csatlakozik az Új Szellemi Front reformmozgalmához. A "Sziget" című folyóirat és a Magyarságtudomány munkatársa. 38-ban a Nemzeti kamaraszínházban mutatják be az első művét (Villámfénynél). 43-ban iskolaorvosként nyugdíjba vonul.47-ben megjelenik az Iszony című regénye. 48-ban jelenik meg az első műfordítása (Thrnton Wilder Caesarja). A két világháború között sok tanulmányt ír. Érdekli a magyar és a világirodalom. A kortársírók műveit méltatja és figyeli a modern európai irodalmat is. Tanári éveit részben Budapesten, részben Hódmezővásárhelyen tölti. 48 után számos meghurcoltatásban van része, és teljesen elhalgattatják.49 és 54 között teljesen mellőzik az irodalmi életben. 51-ben Tolsztoj Ana Karenyinájának a fordításáért József Attila díjat kap. 54-től kezdik műveit kiadni, de nagyon mérsékelt a fogadtatás. 1956.10.20-án a Katona József színházban bemutatják a "Galilei" című drámáját. 57-ben Kossuth díjat kap, amelynek az összegét a vásárhelyi gimnázium könyvtárának ajándékozza. 59-ben a Szovjetúnióba utazik, és utána megírja az "Utazás" című drámáját.A 60-as években kerül igazán vissza az irodalmi életbe. 65-ben Herder díjat kap, 68-ban pedig Batsányi díjjal és "A megbecsülés jele" elnevezésű szovjet kitüntetéssel ajándékozzák meg. Utolsó éveiben súlyos betegség gyötri (hipertónia-magas vérnyomás). Betegségéről vezetett naplóját "Levelek a hipertóniáról" címen adja ki.Agyvérzésben hal meg Budapesten 1975.03.3-án.
MUNKÁSSÁGA: Elsősorban prózaíró, novellái, regényei. Hőse magányos ember, de szellemi és erkölcsi tulajdonságuk révén mások, mint a környezetük. Ezért nem találják meg helyüket a világban, tragikus hősök. Témája a falusi élet , s mégsem a faluról szól, hanem az ember lelki vivódásáról. Hősei gyakran nők, lélektanilag közelíti meg életüket, s a falu és a vidék csak háttér. Ezeket a műveket egyesek tudatregényeknek mondják. A hősök érzelmét, szellemét és társadalmi világképét mutatja meg. Legnagyobb regényei: Irgalom, Égető Eszter, Gyász, Bűn és Iszony. A Gyász című regényét tudatregénynek tartják. A lelki élet folyamatai, a valós világ történései a hős tudatában csapódik le. Az említett regényekben is a főhős Kurátor Zsófihoz hasonlóan ellentétben áll a környezetével, azok nem fejlődő, alakuló jellemek, hanem inkább drámai hősök. A regényei tanulmányai is nagyon fontosak. Tanulmányaiban vagy a világ-, vagy a magyar irodalommal, vagy a társadalommal foglalkozik. Tanulmánykötete a "Minőség Forradalma", amelyben azt elemzi, hogy az ember nem találja meg a munkájában a kreatív munka örömét, és ezért nem is lehet kiegyensúlyozott boldog ember. Majdnem minden munkájkához tanulmányt ír. A drámához való vonzódását, a tanulmányaiból ismerjük meg. Legjobb elemzései a drámáról készültek. A görög drámát elemzi és észreveszi, hogy egy nagy lélek küzd a rázúduló szenvedéssel, elbukik, de bukása is csodálatot vált ki (Antigóné). Ezeket a hősöket tartja ő is eszményképének, az ő hősei is kiváló nagy egyéniségek, akik nem találják meg az utat a környezetük felé. Drámái vagy történelmi, vagy társadalmi drámák. A történelmi drámák hősei a magyar történelem szereplői, pl. Apácai Csere János, Széchényi, Bólyaiak és Görgei. Világtörténelmi hősei: Husz János, Galilei, Gandi, VII. Gergely pápa. Hősei kimondják az igazságot, és ez okozza a bukásukat. A közös gondolat talán az lehetne, hogy szeretem az igazságot, gyűlölöm a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben. A dráma ott kezdődik, ahol a hős tragédiája befejeződött. A drámának alig van cselekménye, minden ami megtörténik a hős lelkében zajlik le. A drámát egy sűrítettnyelv jellemzi, és ez a nyelv szoros kapcsolatban áll a hős gondolkodásával. Minden gondolat egy mondat, és ez nehezíti meg a színpadi sikert.
Pázmány Péter
A magyar prózastílus történetében kiemelkedô szerepet töltött be Pázmány Péter (1570-1637). Jezsuita volt, esztergomi érsek, az ellenreformáció harcos irányítója. - A nyelv egyik nagy művésze: nála lesz elôször európai rangú kifejezôeszközzé a magyar prózai nyelv.
Bôven él a barokk stílus díszítôelemeivel, de ezeket mindig a logikus érvelés szolgálatába tudja állítani. Nagyszabású körmondatai grammatikai bonyolultságuk ellenére is mindig tiszták, áttekinthetôek, egyértelműen vezetnek egyik gondolatról a másikra. Stílusára jellemzô az érzékletes, realisztikus képek, közmondásszerű megállapítások s az elvont, misztikus tartalmak összekapcsolása. îme egy példa: "Mert igaz a mondás, hogy agg lóból nehéz poroszkát (ugrándozó csikót) csinálni, agg fából nehéz gúzst tekerni, horgas tôkét nehéz igyenesíteni, a fehér gyapjat ha egyszer fekete festékben mártod, ki nem tisztul, az új fazékrul nehéz lemosni az elôször belévett szagot..., a szerecsent úgy nem szappanozhatni, hogy fehéredjék: így nehezen hagyja vétkét, aki ahhoz szokott és abban nevelkedett."
Nyelvművészetének magas fokú tudatosságát jellemzi, hogy Kempis Tamás (1390-1471) Krisztus követése című híres munkájának anyanyelvünkre történô átültetése során tisztázza a magyar fordításelmélet alapelveit. Az elôszóban olvashatjuk a következô fontos megállapítást: "Igyekeztem azon, hogy a deák bötűnek értelmét híven magyaráznám; az szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha elôször magyar embertűl, magyarul íratott volna." (A fordítás 1624-ben jelent meg.)
Pázmány hatalmas irodalmi munkásságot fejtett ki. Irodalmi alkotásait elsôsorban a katolikus egyházért való szolgálatnak tekintette, mégis az egyetemes nemzeti értékek hordozói lettek. Félelmes tekintélyt szerzett a protestánsokat támadó nagyszámú vitairatával. Ezekben a szenvedélyes s indulatos érveléssel támadó polémiákban a szatíra, a gúny és a humor stíluseszközei gyakran összekapcsolódnak személyes sértegetésekkel, gyanúsítgatásokkal is. Legelsô ilyen vitairata: Felelet az Magyari István sárvári prédikátornak az ország romlása okairul írt könyvére (1603). - A legszellemesebb, ellenfelének képzetlenségét, alacsony szellemi színvonalát eltúlzó és kipellengérezô polémikus munkája: Alvinci Péter uramhoz írt öt szép levél (1609). (Alvinczy Péter, kassai pap, az ország egyik legtekintélyesebb protestáns prédikátora volt.)
Saját kora nagyszabású hitvédelmi művét, az Isteni igazságra vezérlô kalauzt (1613) értékelte a legtöbbre, ennek azonban ma már inkább csak a teológiai-filozófiai szaktudomány szemszögébôl van jelentôsége.
Imádságos könyv (1606) című ájtatossági műve korának vallásos igényeit elégítette ki; nagy hatását mutatja, hogy Pázmány életében többször is megjelent, s még ma is használják a katolikus hívôk.
Szónoki beszédei közelítik meg legjobban a mai felfogásunk szerinti szépirodalom fogalmát. Élete végén, 1636-ban jelent meg Prédikációk című (rövidített cím) terjedelmes kötete, mely 101 szentbeszédet tartalmaz. Bennük a magyar élôbeszédet emelte szónoki művészetté. Prédikációit el is mondta a szószéken, csak késôbb foglalta írásba "élô nyelvének tanítása után". A katolikus hit igazságáról kívánta meggyôzni hallgatóit-olvasóit, ezért stílusában kerülte a barokkos zsúfoltságot, a retorikai fogásokat, s elsôsorban a követhetô, logikus felépítésű fejtegetésekre összpontosított arányosan tagolt, kiegyensúlyozott körmondataival.
A magyar művelôdéstörténetben kiemelkedô jelentôségű tett volt a nagyszombati egyetem megalapítása 1635-ben, mely késôbb hosszú ideig az ô nevét viselte (ez a mai Eötvös Loránd tudományegyetem jogelôdje).
Petőfi Sándor (1823-1849)
Élete:
Petőfi Sándor 1823. január 1-én született Kiskőrösön. Apja, Petrovics István mészárosmester magyarul jól beszélt és írt; anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvű, mielőtt férjhez ment cselédlány és mosónő volt. Alig két évvel később a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petőfi ezt a várost jelölte meg születésének helyeként. A család jó körülmények között élt, s anyagi felemelkedésük éppen Félegyházán kezdődött. Petrovics István gyakran változtatta fia iskoláit: javuló anyagi helyzetének megfelelően minél színvonalasabb iskolába akarta járatni. Az 1838-as dunai árvíz és egy rokon anyagi csődje, akiért kezességet vállaltak, anyagi romlásba döntötte a családot. A 15 éves ifjú kénytelen volt otthagyni a selmeci líceumot, s megismerkedett a nélkülözéssel, a nyomorral. Színházi "mindenes" Pesten, házitanító Ostffyasszonyfalván, majd katonának csap föl Sopronban. A csaknem másfél éves szolgálat életének talán leggyötrelmesebb időszaka: szenvedéseit csak tetézte, hogy társai és felettesei nem nézték jó szemmel, hogy az irodalom és a művészet iránt érdeklődik, s maga is írogat. A gyönge testalkatú közlegény megbetegedett, egy jóindulatú katonaorvos szolgálatképtelennek nyilvánította, és 1841 februárjában elbocsátották a hadseregből. Leszerelése után nyugtalan vándorút következett. 1841 októberében felvették a pápai kollégiumba, ahol megismerkedett Jókai Mórral. 1842. május 22-én megjelent első költeménye az Atheneumban A borozó címmel, Petrovics Sándor név alatt. A november 3-án ugyanott publikált Hazámban című versét már Petőfi néven írta alá. Petőfi azonban a színészetre érzett elhivatottságot, s 1842 novemberében vándorszíntársulathoz szegődött. Kecskeméten látta viszont Jókait, aki nagyra értékelte előadó-művészetét. Ezután újabb hányattatások következtek. Pozsonyban az országgyűlési tudósítások másolásából tartotta fenn magát. 1843 júliusában jutott el ismét Pestre, ekkor került közelebbi ismeretségbe a radikális szellemű fiatal értelmiséggel. Naponta megfordult híres találkozási helyükön, a Pilvax kávéházban. Még egy utolsó és eredménytelen kísérletet tett, hogy a színészi pályán helyezkedjen el. Így került Debrecenbe, ahol szó szerint nyomorog. 1844 februárjában gyalog vág neki a pesti útnak, hogy műveinek kiadót találjon. Vörösmarty veszi pártfogásába, s az ő ajánlatára vállalja a Nemzeti Kör verseinek kiadását. Bajza és Vörösmarty közbenjárására Vahot Imre segédszerkesztőként maga mellé vette az 1844. július 1-én meginduló Pesti Divatlaphoz. Még ki sem került a nyomdából első kötete Versek 1842-1844 címmel, már megírta és megjelentette A helység kalapácsa (1844) c. komikus eposzát, s hamarosan megjelent a János Vitéz (1845) is. Petőfi megismerkedett Vahot egyik rokonával, a 15 esztendős Csapó Etelkával, aki váratlanul meghal. Az ébredező, de meg nem valósult szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyűjtötte össze Cipruslombok Etelka sírjáról címmel. A fiatal költő még magabiztosan utasítja vissza a támadásokat A természet vadvirága c. versében. Miután kilépett a laptól, 1845. április 1-én indult el felvidéki körútjára, mely valóságos diadalmenet volt. Egy újabb sikertelen szerelem következett életében: megismerte a szép gödöllői lányt, Mednyánszky Bertát, megkérte a kezét, de a lány apja hallani sem akart róla. A Berta szerelem verseit a Szerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845 októberében. 1845. november 10-én megjelent második verseskötete Versek II. címmel. Kétségbeesett lelkiállapotának hű tükre az a 66 epigramma, amely könyv alakban, 1846 áprilisában jelent meg Felhők címmel. Márciusban visszatér Pestre, s a lapkiadók "zsarnoksága" ellen szervezni kezdte a Tízek Társaságát, tíz fiatal író érdekszövetségét. 1846. szeptember 8-án - szatmári útja alkalmával - a nagykárolyi megyebálon megismerte a 18 esztendős Szendrey Júliát, az erdődi jószágigazgató kissé szeszélyes, irodalomértő lányát. Már az első találkozás szerelemre lobbantja Petőfit. A helyzet hasonló a Berta-szerelemhez, de Júlia romantikus érzékenysége, művészetszeretete és elvágyódása a sivár szellemi környezetből más befejezéshez segíti kapcsolatukat. Petőfi verseiből és a lány naplójából szenvedélyes, félreértésekkel teli szerelem története tárul elénk. 1847 májusában Júlia végre igent mond, és apja akarata ellenére, szeptember 8-án összeházasodtak. Az 1847-es év meghozta számára az igazi barátot is. Február 4-én olvasta Arany János Toldiját, s még aznap lelkes prózai és költői levélben üdvözölte az ismeretlen nagyszalontai jegyzőt, s ettől kezdve élénk és egyre bensőségesebb levelezés bontakozott ki köztük. 1847 márciusában megjelent Összes költemények c. kötete, melynek mottója: "Szabadság, szerelem!". Júliusban Váctól Beregszászig beutazta újra a Felvidéket, s erről az útról az Úti levelekben számolt be a győri Hazánk c. folyóiratban. 1848 januárjától Petőfi a forradalomvárás lázában égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai népfelkelésekben. Március 15-ének egyik vezetője, hőse, de az elért politikai eredményeket kevesellte. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, támadta a kormány politikáját, s fokozatosan kezdte elveszíteni korábbi népszerűségét. így kerülhetett sor arra, hogy június 15-én a szabadszállási képviselőválasztásokon nemcsak hogy nem jutott be a nemzetgyűlésbe, hanem valósággal menekülnie kellett a félrevezetett, felbőszített paraszti tömeg elől. Ebből a fájó tapasztalatból születik meg majd Az apostol, mely politikai nézeteinek módosulását jelentette. A szabadságharc idején századosi rangot kapott, de egyelőre nem harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot. Petőfinek gondoskodnia kellett idős szüleiről és áldott állapotban lévő feleségéről is. Júliát Erdődre vitte, de a Szendrey család a felbőszült románok fenyegetése elől kénytelen volt Debrecenbe menekülni. Itt született meg 1848. december 15-én fia, Zoltán. Most már kötelességének érezte, hogy a harctérre menjen, s 1849 januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. A lengyel származású fővezér megszerette, szinte fiaként bánt vele, segédtisztjévé nevezte ki. Nem volt fegyelmezett katona, feljebbvalóival (nem Bemmel) többször összetűzésbe került, májusban lemondott tiszti rangjáról és kilépett a hadseregből. Súlyos anyagi gondok gyötörték, hiszen nem kapta tiszti fizetését. A tavaszi hadjárat győzelmeinek idején szinte földönfutóvá lett. Márciusban apja, májusban édesanyja halt meg, őket is el kellett temetni. Júliával és a fiával először Pestre, majd Mezőberénybe mentek. Az orosz előrenyomulás miatt Mezőberény sem volt már biztonságos hely. Petőfiék Aradra akartak menni, de tervük meghiúsult. Júliát és Zoltánt Tordán hagyta Petőfi, s július 25-én csatlakozott Bem seregéhez. Sem lova, sem fegyvere nem volt, ezért lényegében "civilként" vett részt a segesvári csatában. Itt és ekkor tűnt el örökre Petőfi 1849. július 31-én.
Indulása a népies költészet jegyében (1842-1844)
A romantika ünnepélyessége, szónokiassága, szerkezeti bonyolultsága s időmértékes ritmikája helyett a közvetlenséget, a természetes könnyedséget, a köznapiságot, az egyszerű szerkezeti felépítést és a magyarosnak tartott ütemhangsúlyos verselést tekinti elérendő célnak, követendő példának. A népköltészetből nyer tárgyi és formai ihletet, s ez önmagában romantikus vonás. De nem "utánozza" a népdalt, hanem mint egyszerű, egyenes, nyílt egyéniségének legtermészetesebb kifejező formáját használja. Ekkor írt verseinek többségére a tréfás hangnem, a szándékoltan egyszerű nyelvhasználat, a természetesség jellemző. Legfőbb esztétikai elve az egyszerűség, mely tudatos munka eredményeként jön létre. Mint minden kiemelkedő, korszakos költő, ő is nagymértékben kitágítja a líra témakörét, s új műfajokat teremt.
Önálló hangját keresve jutott el a hetyke tónusú, humoros bordalokhoz, melyekben még némi Csokonai hatás érződik. Az italozó legényembert megszólaltató versek Petőfinek egyúttal legelső helyzetdalai is. A helyzetdalban beleéli magát egy-egy sajátos emberalak helyzetébe, s egyes szám első személyben magát az alakot szólaltatja meg. Ezek a legjellegzetesebb költeményei, melyekben szerepjátszó hajlama leginkább meg nyilvánulhat. (pl.: Befordultam a konyhára..., A borozó, A szerelem, a szerelem...,Temetésre szól az ének..) Petőfi plebejus látókörében gyakran jelennek meg népi alakok és a népi élet jellegzetes jelenetei, mindezekkel életképeiben találkozhatunk. A mindennapok jellegzetes helyzeteit felvázoló életképekben Petőfinél rendszerint sok a lírai elem, olykor a kedves humor is. (pl.: A csaplárné a betyárt szerette, Megy a juhász a szamáron) Petőfi életképei, helyzetdalai az évek során egyre több személyes vonással telítődnek. A jellemképben a költő egy-egy gyakori, általában népi típus vonásait vázolja fel. Ez a műfaj is a népköltészet körében alakult ki, jellemképszerűek a helyzetdalok is. (pl.: Pató Pál úr)
A borozó a maga vígan pergő trochaikus lejtésével egy sajátos, a mindennapitól eltérő emberideált ünnepel. A vers beszélője fittyet hány a zord világnak: a „gondűző borocska” erejével fölébe emelkedik a sors hatalmának; a bor lírájának ihletője, szerelmi bánatának feledtetője, s boros fővel fog nevetve a temető jégölébe dűlni. Ez az önarckép – természetesen – nem Petőfié, akiről egyik tudós életrajzírója kimutatta, hogy egy ültő helyében képtelen volt 2,5 deciliter bornál többet meginni. Helyzetdal ez: egy borissza, vidám versfaragó helyzetébe éli bele magát a költő.
Családi líra
Új témakört jelent irodalmunkban családi lírája, a családi élet intimitásai korábban nem voltak témák. Petőfi jelentős újszerűsége, hogy legszemélyesebb, legbensőbb családi kapcsolatairól is fesztelen, közvetlen modorban közügyként beszél. (pl.: Egy estém otthon, Füstbe ment terv, István öcsémhez, Szülőimhez, A vén zászlótartó).
Egy estém otthon (1844)
E Dunavecsén keletkezett költeményét Illyés Gyula „forradalmi nagy versnek” nevezi, az új ízlés egyik diadalának, mely szembefordul a korábbi költő-eszménnyel. A költemény alanyiasságát nem csonkítja a leíró jelleg; a költő elbeszél, egy élményét mondja el, apja és anyja képeit varázsolja elénk, de úgy, hogy bennük és általuk önmagát is kifejezze. A költemény egészének bensőséges és közvetlen líraiassága, intim, családias hangulata sajátos egységbe olvasztja a személyeset és a tárgyiast, a leírást és a vallomást-a költői egyéniség, a felszabaduló személyesség hőfokán. A költő nagy művészi erővel imitálja a kötetlen, könnyed családi társalgás természetességét, s a csipkelődő, ironikus dialógus és elbeszélés felvillantja apa és fia ellentmondásos viszonyát: a szeretet mellett egymás kölcsönös meg nem értését. A jambikus ritmusú versben valóban nincsenek „költői kifejezések”, csupán a legvégén ragyog fel a tükörmetafora, mely az édesanyja iránti rajongását érzékelteti. A versforma tökéletes közvetítője a tartalomnak: a jambikus lejtés zavartalanul érvényesül a magyar előbeszéd tagolásához igazodó sorokban, illetve az előadásnak szinte prózai egyszerűségét nem keresztezi a jambikus metrum.
Tájköltészet
Versei bizonyítják, hogy merészen újító leírója lett egy olyan magyar tájnak, amelynek szépségét addig csak kevesen fedezték fel a költészet számára. Egész sor tájleíró költeményben rajzolta meg szülőföldjének évszakonként változó arcát és jellemző részleteit. Költészetében a táj nemcsak lírai témaként jelenik meg, hanem mint a szülőföldnek, a hazának egy része. Tájleíró lírájában a rónaság, amely nem korlátozza a tekintetet és a szárnyaló képzeletet, a szabadság szimbólumává válik. Leírásai a valóságábrázolás mesterművei. Közvetlen, élőbeszédszerű stílusa új korszakot nyitott a magyar irodalomban. E témakör első remeke az Alföld (1844). Későbbi tájleíró versek: A csárda romjai (1845), A Tisza (1847), A puszta, télen (1848).
Az Alföld (1844)
Ez a vers a tájköltészetének első remeke. Ez az alkotás szenvedélyes vallomás a szülőföldről, a szülőföldhöz való ragaszkodásról. Egyik legfőbb szerkesztőelve az ellentétezés illetve a szembeállítás (1-2. vsz.). A második versszak végén a rónák végtelenje a végtelen, korlátok nélküli szabadságot jelenti a költő számára, majd a továbbiakban egy sajátos szerkesztési technikával: a látókör tágításával, később fokozatos szűkítésével, egy ponttá zsugorításával, végül a horizont legtávolabbi széléig való lendítésével a költő az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel. A 3. versszak a látókör kiszélesedésével kezdődik: „a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe” tárul a szemünk elé. A következő versszakban az Alföld jellegzetességeit (pl.: gulya, ménes, tanya, délibáb stb.) mutatja be, a nagyobbtól a kisebb egységek felé haladva. Az utolsó, 12. strófa meghitt, szenvedélyes vallomás, mely hatásosan zárja le a költeményt.
A puszta télen (1848)
A címben szereplő puszta szó kettősjelentésű; főnévi értelemben a Rónaságot jelenti, melléknévi értelemben pedig a sivárságot, kopárságot. A mű címe a vers idejét és alanyát határozza meg. Az otthon melegét az ajtón kívüli, zord téli világgal szembesíti, s a kettő ellentétét állítja a vers középpontjába. A költemény sóhajtással kezdődik, majd megszemélyesítéssel folytatódik. A második strófában a már más alkotóktól ismert negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét (pl.: Berzsenyi: Közelítő tél). Az első három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelennek meg (üres halászkunyhó, hallgatag csárdák, uralkodnak a szelek, stb.), a következő egységben azonban már az emberi színhelyek felé fordul a figyelem. Úgy tűnik, mintha a beszélő a védett szoba melegében szólna az ellenséges, hideg télről. Az őszről mint gondatlan rossz gazdáról beszél, mert amit a nyár gyűjtöget, az ősz elfecsérli, a tél már nem leli a kincset. Télen az emberi tevékenység is lelassul. Ilyenkor csak a szelek és a hideg uralkodik. A béresnek ilyenkor van több ideje nyugodtan pipára gyújtani. Míg a 2-6. vsz-ban konkrét képek, helyek, szereplők tárulnak a szemünk elé, a hetedik strófában a vers általánosba megy át. A 8. versszakban a betyár alakját is megjeleníti, érzékeltetve helyzetének kilátástalanságát. Ezt a megjelenő betyárt Petőfivel is azonosíthatjuk, hiszen - akárcsak a költő – kívül helyezi magát a fennálló törvényeken A tél a körforgásszerű lét legmélyebb pontjának mutatkozik. A tél fontos jelkép Petőfi költői világában: itt összegződnek mindazok az erők, amelyek a bensőséges, derűs emberi életet veszélyeztetik. A vers zárlatában a lemenő napot az országából elűzött királyhoz hasonlítja. A versforma eléggé bonyolult; a nyolc ütemhangsúlyos verssor szótagszáma ilyen módon alakul: 6-12-12-6-6-12-12-6
Elbeszélő költemények
Az új költői ízlés, magatartás megállapodottságát, tudatosságát jelzi, hogy A helység kalapácsában támadó modorban határolja el magát a romantika dagályosságától, az érzelgős, szentimentális irodalmiság finomkodó cikornyásságától, a túlzásba vitt pátosztól, az előkelően fennkölt hangnemtől. A helység kalapácsa komikus eposz, remek stílusparódia és kacagtató történet: egy kisszerű küzdelmet, egy kocsmában kezdődő és lezajló szerelmi versengést a nagy eposzok ünnepélyességével ad elő, valamennyi eposzi kelléket felhasználva. Igen nagy távolság keletkezik így a maga vaskos, reális figuráit felsorakoztató falu világa és a túlzó romantikus stílus sallangos kellemkedése között. 1844 novemberében fogott bele a János vitézbe. Új ízlésének megkoronázása, összegzése ez az elbeszélő költemény, "mese"-eposz. Versformája a régi hagyományokból örökölt négyütemű 12-es, de már páros rímekkel. Pátosztalan nyelve a népnyelv kifejező gazdagságából táplálkozik. Cselekményében a valószerű falusi életkép a mesevilág jól ismert motívumaival s a népi mesemondó színes képzeletével, tódító nagyotmondásaival kapcsolódik össze. A talált gyermek Kukoricza Jancsi János vitézzé lesz, s nemcsak erejével, bátorságával, eszességével kell rendkívüli akadályokat legyőznie, hanem jellempróbáló erkölcsi csapdákon is sikerrel túljut: nem nyúl a rabolt pénzhez, nem fogadja el a királylány kezét és a francia királyságot. A falu két árvája végül az örökös boldogság hazájában, Tündérországban találkozik, s mindketten Tündérország örökös uralkodói lesznek. A János vitéz a szegények, az elnyomottak győzelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, megpróbáltatásokon, de szól írójának derűs optimizmusáról is.
A helység kalapácsa (1844)
Komikus eposz. A magyar romantika kedvenc műfaját, az eposzt parodizálja. Voltak, akik arra a következtetésre jutottak, hogy Petőfi ebben a művében Vörösmarty stílusát csúfolja ki. Az eposz eszközeit használja: van előhang, utóhang, vannak állandó jelzők, van seregszemle (amikor a kocsmába belép Fejenagy), isteni beavatkozás is (bíró). Azonban ezt az előkelő stílust alantas dolgok leírására használja. A falusi emberek a hősei, köznapi történettel foglalkozik, ettől paródia. Azonban ez a mű két műfaj ötvözete: nem csak eposz paródia, hanem anekdotaszerű elbeszélés is (elbeszélés: jellegzetes mű falusi szereplőkkel, a falusi életből kiragadott jelenetekkel). A helység kalapácsa nemcsak a klasszicista eszményt, a túlzásba vitt pátoszt, a fennkölt hangnemet és a jellegzetes eposzi kellékeket teszi nevetségessé, hanem a költészet romantikus, ünnepélyes értelmezését is. Kedvelt fogása a megfordítás: pl. az első énekben a helyszín a templom, eposzhoz méltó, tehát középület. A második énekben az újabb színhely a kocsma. Sajátos nyelvi kifejezéseivel és tárgyválasztásával (a falusi nép vasárnapi foglalatosságai) a kritikusokat megbotránkoztatta („a pokolbeli kínok bicskája”, „a kétségbeesés bunkósbotja”, „ártatlan vagyok én, / Mint az izé”, stb.)
Az egész ironikus: a pap és a kovács vetélkedése (már eléggé öregek: 55, 40 évesek), nem illenek hozzájuk a szerepek: Fejenagy a hősszerelmes, Kántor a bukott trubadúr, Erzsók a szerelem tárgya. Ez a szerep össze nem illés a szatírának jellegzetes eleme. A népi szereplőkön alkalmazza a szatírát, így lesz anekdotikus. A hosszú hasonlatok az eposzi hasonlatok paródiái (hogyan veszekednek a kutyák a koncért). "Felhevülésének gyors talyigája": ez rossz metafora, mert a talyiga nem gyors (képzavar). Amikor Fejenagy mászik le a templomból, akkor a kötél és a bőr párbeszéde egy erőltetett allegória, vagy például a szerelmének hatalmasságát akarja jellemezni, de a gazdájukhoz rohanó malacokhoz hasonlítja magát, koronája bornak és pálinkának (stíluszavar). A szereplők körüli képanyag illik a személyek foglalkozásához (pl.: Harangláb úgy cibálja a hajat, mint a harangkötelet). A paródia másik jellemzője eszköze a csattanós történet. Tehát ez az eposzparódiának és a szatirikus anekdotának a keveréke. A műnek két célja van: 1. lejáratni a nagyon népszerű romantikus eposzt, 2. megteremteni a verses elbeszélés alapjait. Ezzel a művel akarta előkészíteni a terepet a János vitéz számára. Érdekessége, hogy a korabeliek nem értették meg Petőfi szándékait, azt hitték, hogy egy rosszul sikerült eposz. Báró Eötvös József védte meg.
János vitéz (1844)
Elbeszélő költemény, amely a romantikus eszményt próbálja egyensúlyba hozni a népiesség eszközeivel. A hangsúlyozottan népi hős választásával a költő egyértelműen állást foglalt a nép felemelkedése mellett. Kukorica Jancsi sokban emlékeztet a romantikus hősre, aki a környezetéhez képest magasabb rendű, azzal állandó feszültségben él, de jobb létrehozására törekszik. A művet a meseszerűség jellemzi. A János vitézben nagy szerep jut a mese világától idegen, valószerű életképeknek (Jancsi falujában játszódó jelenetek) és a (Háry János nagyotmondásait idéző) komikusan képtelen kalandoknak (a huszárok fantasztikus útja, a francia udvart elbeszélő részek). A jellegzetes mesealakok a megszokottnál összetettebb szerepet kapnak (az óriások egyszerre töltik be az ellenség, a segítő-adományozó, s végül az útbaigazító szerepét), János vitéznek pedig nemcsak erejét, bátorságát és eszességét igénylő próbatételeket kell kiállnia, hanem a népmesékben igen ritka erkölcsieket is (zsiványkaland; a francia királylány kezének elutasítása). Tündérország idillje a köznapi világ kilátástalanságára irányítja rá a figyelmet.
Forradalmi látomásköltészet
Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáradatát, verseiben, leveleiben, nyilatkozataiban jelen voltak az utópikus szocialista és a kommunisztikus nézetek is.
Költészetében 1846-tól felerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak a zsarnoksággal, s ezután – hirdeti a kemény meggyőződés hitével – „a menny fog a földre szállni”. Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselő-választás kudarcáig.
Egy gondolat bánt engemet (1846)
A forradalmi látomásversei közül egyik legjelentősebb, mely „a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik”. Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. A bántó, elviselhetetlen gondolat a hosszú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután lét metafora (fa, kőszirt) fejezi ki egyenlőre a költő óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a másiknak, a hosszú és beteg sorvadásnak vágybeli ellentétei: az épnek és erősnek hirtelen, elemi erők által okozott, nagyszerűjelenségektől kísért pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költő számára is felfoghatatlan. A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést megelőző időt. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy látomásban. Ez a látomásszakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely időben egymást követő jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az előzőekhez képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekből ismert vízió: minden rabszolganép a „világszabadság” szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek erősítik az ütközet elképzelését: lelkesedés „piros” színe az arcokon és a zászlókon s az „elharsogják” ige a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése.
A külön sorba kerülő világszabadság erőteljes hangsúlyt ad a nagy célkitűzésének. Egyes szám első személyben folytatódik a költemény. A felzaklatott költői képzelet a közvetlen összecsapás forgatagába vezet. Gyors mozgással kapcsolódik az acéli zörej, az ágyúdörej, a trombiták riadója, a fújó paripák száguldásának látomásai. Elesni a csatában nem passzív megsemmisülés, hanem hősi halál az utolsó csatában. A ponttal és a gondolatjellel lezáruló mondattal a költemény visszatér az előbbi ritmushoz, lecsendesedik, lelassul. Az ünnepélyes temetés a végső látomás. Az utókor, a hálás nemzedék adja meg a végtisztességet az önfeláldozó hőseinek. A rapszódia a „szent világszabadság” jelszavának zengésével zárul.
A XIX. század költői (1847)
A versben az érvelés játszik szerepet. Petőfi azonosul a romantikus költői eszménnyel, a költő vezér, lángoszlop, aki küzd a népért. Szenvedélyesen szólít fel: „Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez!”, „Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!” (1. vsz.). meghatározza a népvezér költők szerepét, rendeltetését (2. vsz.), felháborodottan átkozza meg a gyáva és hamis, hazug próféták magatartását (3-4. vsz.). Az elérendő célok között páratlanul radikális gondolatot találunk: az egyenlő elosztás követelményét. Mindez jól érzékelteti, mennyire messzire ment volna el forradalmi elképzeléseiben. De amennyire radikális, annyira utópisztikus ez az elképzelés. Az ígéret földjét, a Kánaánt még messze nem érték el. De „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán…”, nos akkor beszélhetünk igazán a jólétről, a Kánaán szerepéről, ahol rabság után a jobb élet, a szabadság vár (5. vsz.). Ez nemcsak Petőfi idejében, de napjainkban sem mondható el. „És addig? …/ …folyvást küszködni kell.- / Talán az élet, munkáinkért, / Nem fog fizetni semmivel,” De ez senkit sem tántoríthat el a további harctól. A költemény mégis megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert. A biblikus motívumok átszövik a verset, s a politikai meggyőződést a vallásos hit magasságába emelik, a látomást ars poeticává avatják. Ez a költemény minden romantikus szenvedélyességének ellenére is kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésű kompozíció; az indulatok nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a strófaszerkezetek és a rímek szabályos ismétlődését. Inkább érvelő, bizonyító, meggyőző retorikára esik benne a hangsúly. A XIX. század költői c. versben a forradalmi jövendöléseit ars poeticává emeli, s általános követelményként állítja valamennyi költő elé. A középpontjában a megváltó szándék áll. Petőfi a szabadságot várta és jövendölte „az emberiség második megváltója”-ként. A nemzeti függetlenség hiánya és a polgárosodás megkésettsége következtében nálunk is a nemzet ébresztőjének, tanítójának és lelkiismeretének tekintette az irodalmat a közvélemény-formáló nemesi értelmiség. A költőtől azt várták, hogy vezér, politikus is legyen egy személyben. Petőfi jóval radikálisabban gondolkodott, mint a nemesi értelmiség túlnyomó része.
A Világosságot! (1847) c. bölcseleti költeménye a használni vágyó, a cselekvő költő filozófiája. Számára a kérdések kérdése az, hogy használ-e vagy sem a világnak „aki érte föláldozza magát. Bár kételyektől gyötörten, de mégis hinni akarja, hogy a világ az általános boldogság kora felé halad. – Arany Jánoshoz írott első prózai és költői levelében is a nép politikai szolgálatát teszi meg költészete céljának: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ezzel a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek…”.
Júlia-versek
Petőfi mottója 1846-47. táján: "Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem." Ez megjelöli ekkori költészetének két legfontosabb témakörét, s megszabja a költő értékrendjét: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság. Tehát a politika mellett másik nagy ihletforrása a szerelem, az igazi mély szenvedély. Petőfiben egy pillanat lobbantotta lángra a szerelmet, s ettől kezdve sorsa elválaszthatatlan lett a 18 éves leányétól, Szendrey Júliáétól. Szerelmük történetének minden fordulata megtalálható a versekben. Petőfi boldog, de boldogsága nem felhőtlen. Júlia ugyanis szeszélyesen, rejtélyesen viselkedett vele, szívét sem lekötni, sem a feléje áradó szerelmet nem akarta és nem tudta visszautasítani.
A nagy szerelmi élmény 1846 nyárutóján várt Petőfire. Erdélyi körútra akart utazni, de elakadt Szatmár megyében. A megyebálon ugyanis megismerkedett Szendrey Júliával szeptember 8-án, az erdődi jószágigazgató lányával. Az első pillanatban megszerette, Júlia azonban még habozott, s ezért a költő is rendkívül bizonytalan volt. A telet egymástól távol töltötték. Petőfi egyik nagy ihletforrása a szerelem, igazi mély szenvedély. A Júlia-versek nem egységes költemények, több népdal is, helyzetdal is van közöttük. 1847-ben jelent meg az Életképekben Petőfi Reszket a bokor című verse. A magyar népdal természeti képpárhuzamát művészien felhasználó szerelmi vallomás befejező része hozta meg a költő számára a döntést. „Hogyha már nem szeretsz, / Az isten áldjon meg, / De ha szeretsz, úgy / Ezerszer áldjon meg!”. Júlia egy közös ismerősük Petőfinek küldött levelében válaszul csak ennyit írt: „1000-szer, Júlia”. Petőfi 1847 tavaszán megkérte Júlia kezét, a leány apja elutasította. Ennek ellenére megismerkedésük évfordulóján (szept. 8.) házasságot kötöttek. A mézesheteket A Szatmár megyei Koltón, Teleki Sándor gróf kastélyában töltötték, majd Pestre költöztek és 1848 nyaráig Jókai Mórral közös bérletben laktak a VII. kerületben.
Reszket a bokor, mert... (1847)
Ez a vers a szakítás, a végleges „isten áldjon” verseként született. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükröz. Az indító kép a lélek rezdülését sejteti a már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. A második strófa képi anyaga a régi szenvedély felerősödéséről vall, a záró szakasz az évszakok ellentétéből levont következtetés után a kijózanodást mutatja, s a köznapi búcsúformula az indulatok lehiggadásáról ad hírt. Ismeretes a vers sorsfordító szerepe: Júlia e vers hatására viszonozza a költő érzelmeit, és beleegyezik a házasságba („Ezerszer Júlia”). Petőfi teremtette meg irodalmunkban a hitvesi költészetet: feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit.
Beszél a fákkal a bús őszi szél (1847)
Koltón, a mézeshetek idején írta ezt a versét. Tárgya nem a szerelem. Júlia jelen van benne, de nem csak testi valóságában alszik. Hangulatmegkötő helyzetképpel indul a költemény. Az őszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve rázzák fejüket. Ezzel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése, a délutáni kényelmes pihenés. Nyugodt, szinte álmosító hangulat lesz úrrá az első versszakon, ezt a későbbiekben csak a refrén őrzi. Ezzel a nyugalommal kerül ellentétbe a következő négy strófában a költői én egyre szenvedélyesebbé váló elmélkedése. A poéta kezében "imakönyve": a szabadságháborúk története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. A meditáció a szabadságért vívott háborúktól ível a jövendő kor látomásáig, a "vérpanoráma" iszonyatáig, de közben minden strófa végén megpihen a képzelet a refrén intimitásában. A végső képet indulatok töltik meg, mellette halkan piheg a refrén, jelezve a roppant távolságot a bús őszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között.
Szeptember végén (1847)
Költészetünk egyik legszebb elégiája. Nemcsak gyönyörű vallomás a halhatatlan szerelemről, hanem sejtelem is az emberi élet és boldogság gyors mulandóságáról. Rejtélyes, mert Petőfit nagy boldogsága közepette lepi meg az elmúlás gondolata. Az első versszakban természeti ellentéteket figyelhetünk meg (tél-nyár), feltűnnek a rohanó idő képei, s a költő ugyanezeket az ellentéteket figyeli meg önmagában (ifjú szív-ősz haj). A rohanó, feltartóztathatatlan idő képével indul a második strófa, mely Kosztolányi szerint a legszebb magyar verssor. Az ihlető alkalom benne van a versben: a koltói kastély ablakából látott nyárvégi táj, amelynek mélabúval átszőtt leírása megvan Júlia akkor írt naplójában is. A természet közelgő hervadása saját fiatalságának és boldogságának mulandóságára figyelmezteti a fiatal férjet. Az elégia mégis a síron túl is élő, halhatatlan szerelem szenvedélyes vallomásával zárul. A múlandóság az élet eliramlása ébreszti fel a költőben a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség képét, akit még a sírban is szeretni fog.
Minek nevezzelek? (1848)
A költemény egyetlen feladata, hogy kifejezze a Júlia iránt érzett szerelem nagyságát. Feleséget aligha ünnepeltek gyönyörűbb szavakkal, mint Petőfi ebben a versében Júliát. Minden szakasz elején a reménykedő bizakodás, a végén a tehetetlen kétségbeesés hangja szólal meg a megismételt kérdésben. Hogy felelni tudjon az újra meg újra elhangzó kérdésre, a fantázia segítségével különböző helyzeteket idéz fel emlékeiből. Az elragadtatott költő a szenvedéllyel szeretett asszony szépségéből a szemét, a tekintetét, a hangját és az ajkát emeli ki természeti képekkel. A kedves szeme: bűvös sugarú esti csillag; tekintete: szelíd galamb; hangja: tavaszt hirdető csalogánydal. A refrén tízszeresen ismétli: „Minek nevezzelek?” A három jelző (Édes szép ifjú hitvesem) tökéletesen összefoglalja mindazt, amit a költő elmondott a versben. Az első három versszakban az imádott nő tulajdonságait írja le, s a vers a negyedik strófában éri el a csúcspontját. A befejezés azonban nyitott marad, ami azt tanúsítja, hogy a nyelv szegényes eszköz Júlia szépségének méltó kifejezésére. A Júlia-versek a napló hitelességével örökítik meg a szerelem kezdetét, kibontakozását és a boldog házaséletet. A hitvesi költészetnek irodalmunkban első klasszikusa Petőfi. Előtte csak egy-két költő emlékezett meg feleségéről (Kisfaludy Sándor).
Harmadik költői szakasza
1844-ben Petőfi érdeklődése a politika felé fordult. A francia forradalom történetét olvasta jakobinus szellemű írásokban. Ez hatással volt álláspontjára. Petőfi körül kialakult egy radikális csoport, a Tízek Társasága. Ez fiatal írókból állt, akik nagyobb honoráriumot akartak a kiadóktól. Életképek címmel újságot indítottak, és elhatározták, hogy más lapoknak nem írnak, csak az Életképekben jelentetik meg írásaikat. Az újságot viszont elvették tőlük. Ennek ellenére a fiatal írók együtt maradtak és politizáltak. A Tízek Társaságából Fiatal Magyarország nevű szervezetük alakult ki. Most már függetlenséget és köztársaságot akartak. A Pilvax volt a törzshelyük. A forradalmat 19-ére tervezték, de a 14-i bécsi forradalom miatt 15-e lett.
1848. márc. 15-e a pesti forradalom napja. Petőfit nem érte váratlanul a „népek tavasza”, a forradalmi hullám. Naplójegyzeteiben és leveleibe erre már korábban is tett célzásokat. Márc. 15-én, amikor a bécsi forradalom hírét vették, Petőfi kezdeményezésére határoztak úgy a Pilvaxban összesereglett ifjak, hogy a népgyűlést azonnal meg kell tartani. A nevezetes nap eseményeit még aznap éjjel prózában is, versben is megörökítette. Büszkén vetette papírra: „Nagyapáink és apáink, /Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit mint mink / Huszonnégy óra alatt.”
Nemzeti dal
1848. márc. 13-án írta, eredetileg arra a népgyűlésre, amelyet a pesti ifjúság 19-én akart megtartani. Az események azonban felgyorsultak. 15-én a Pilvaxban olvasta fel. Már az első versszak kimondja a lényeget. Lelkes, drámai hangon, felkiáltásokkal és költői kérdéssel a haza szabadságának kivívására szólít fel, és felveti a kérdést: „Rabok legyünk vagy szabadok?” Szenvedélyes mondanivalót a versszakok végén a „Rabok tovább nem leszünk! sor zárja. A műben a refrén a nép szövege. Elsősorban megszólítja a tömeget, a népet. A harmadik sorban a nép nevében kérdez. Mozgósító szövegnek készült. A Nemzeti dal a forradalmi időszak nyitánya. Itt benn vagyok a férfikor nyarában (1848, Pest)
A márciusi ifjak
1848. júniusában írta meg ezt a művét, mely nem vált népszerűvé. Vátesz költő képi világára utal a harmadik versszak harmadik sora: "megillettük" (=megérintettük). Ez Jézusra, a feltámadásra utal. Messiásként akarja föltámasztani a népet. Hasonló versekben a tetteikért megbecsülik a népet haláluk után, de itt a kiábrándulás jelentkezik (a babérkoszorút ellopják). A jövőkép itt már más: a jövő nem a visszanyert paradicsom, az egymásra találásra már csak csodaként emlékeznek. Tehát a történelem nem változik. Nem engedi tudatosan rávetíteni a kiábrándulást a társadalomra.
Az apostol
1848 nyarán választások voltak, Petőfi Szabadszálláson jelöltette magát képviselőnek. De még a városba sem engedik be, kudarcot vall. Ennek hatására írja meg ezt a művét. A nagy elbeszélő költeményben a következetes forradalmár alakját akarta mintaképül állítani a nemzet elé. Főhőse Szilveszter, akinek sorsában saját életének szálait is beleszőtte (maga a név is személyes vonatkozású), más mozzanatok viszont Táncsics Mihály sorsára emlékeztetnek (titkos nyomda, börtön). Szilveszter a tudatosan cselekvő forradalmár. Akárcsak Petőfi, ő is rendületlenül hisz a nép erejében, az elnyomottak felszabadításáért vívott harc győzelmében. Őt is a szabadságszeretet hatja át, feltétel nélkül vállalja elveit, és mindenét feláldozza a haladásért folyó harcban. A költő Szilveszter fejlődése során négy fordulóban mutatja be hőse összeütközését a (feudális) társadalommal. A gazdag úr házánál „lopva tanul”, 16 éves korában fellázad megalázó helyzete és a „nagyságos úrfi” bánásmódja ellen. Elhagyja az úri házat. Tanulmányainak befejezése után falusi jegyző lesz, hogy öntudatra ébressze a népet. A földesúr és a pap összefog ellene, a félrevezetett nép elűzi a faluból. A nép azért nem ismeri fel apostolait, mert évszázadok óta vakságban tartják. A városba megy, ahová a földesúr lánya is követi (Szendrey Júliára emlékeztet). Ott könyvet ír az elnyomás ellen, ezért börtönbe vetik. Szilveszter könyvének programja: vagy mindent, vagy semmit; cél a teljes egyenlőség. A mű szerint a jelenben ezek nem valósulnak meg, majd csak a következő nemzedék valósítja meg. A cél csak a jövőben valósítható meg, mert a nép még szolganép. Optimista a jövőre nézve, jelenkorral szemben viszont pesszimista: "Messze még a Kánaán". Büntetését letölti, kiszabadul, merényletet követ el a király ellen. Szilvesztert lefejezik. A magányos, néptől elszakadt forradalmárnak el kell buknia. Műfaja: verses regény. Az író beleszól a történetbe, kommentálja azt, egy egész életutat mutat be. Városi történet, a falusi betét csak arra való, hogy találkozzon a néppel. A strófaszerkezet nem kötött.
A menekülő romantika az utolsó korszakokban
1848. decembere a szabadságharc nagy végpillanata, úgy tűnik küszöbön a katonai vereség. 1849. Január Pest-Buda kiürítése, a kormány Debrecenbe költözik. 30.000 magyar katona szemben 100.000 osztrákkal. A helyzet pesszimizmusra, reménytelenségre ad okot.
Európa csendes, újra csendes (1849)
A szabadság itt istenként jelenik meg. Különös érvelés: minél reménytelenebb a helyzet, annál biztosabb, hogy győzünk. Már csak egyedül maradtunk, itt csak mi vagyunk érdemesek Isten segítségére. Ez szinte már irracionális gondolatmenet. Petőfi történelemfelfogása: történelmi szükségszerűség a fejlődés, a szabadság győzelme. A vers eleje megszólítás az istenként létező szabadsághoz, a kérdés műfaja ima. Az utolsó 2 szakasz szintén ima, többi átmenet óda és ima között. A költemény első része a néphez szól, de mintha önmagához szólna a nép egyik tagjához. Ima sajátos formája. Nem mozgósító jellegű, töprengő megszólítás, monológ. A haladás győzelmébe vetett feltétlen hit jellemző Petőfi költeményeire 1849 elejéig. A nép egyre inkább eltűnik, mint alap, úgy tekint rá, mint ami kiskorú, méltatlan a nagy emberek közreműködésére. Nincs szerepük a haladásban, vagy egyáltalán nincsenek jelen. De továbbra is fönntartja a haladás elvét (Hegel filozófia).
Pacsirtaszót hallok megint (1849)
Pozitív érték: dal, költészet, negatív érték: korona, harc. Más költeményeiben a harccal maximálisan azonosítja magát, itt azonban szembeállítja a költőt és a katonát. A katona mivolta veszélyeket tartogat, ha harcol, ez megszünteti őt költőnek lenni. A költői érték jelenik meg pozitívan. Menekülő romantika: negatív dolgokból pozitívak felé menekül. A szerelem metafizikai értékként jelenik meg. A természeti értékek az emberi világgal szemben állnak.
Szörnyű idő (1849)
Ez az utolsó ránk maradt verse. Itt megváltozik Petőfi világképe, gondolatvilága. Első két szakasz: a valóság rossz, legalábbis rossz oldaláról mutatja be. Eddig az égről más feltételezései voltak (segít), most ez is negatívvá válik. Kiesett abból a világból, ahol a jó győz, ami jellemző az Európa csendes, újra csendes versére. Megváltozik a történelmi szükségszerűség: a nemzethalál reálissá válik, ami belefér a történelembe. A történelmet egyébként emberfeletti erők irányítják, negatívan. Kiveszett belőle az ember. A harmadik szakasz új viszony a valósághoz, sajátos viszonyulás ember és valóság között (lehet, hogy marad valaki). A költő azonban megmarad az emberfeletti álomvilágban, de ez negatív, a lírai én nem racionálisan gondolkodik. Abszurd világkép jelenik meg, ami nem emberi, nem reális, ezért történhetnek meg, olyan dolgok, amik megtörténnek. A valóság egy irracionális mese. Petőfi életének utolsó félévének költészete későbbi irányzatokhoz (századvégi modern költészet) kapcsolódik, ezeket készíti elő.
Radnóti Miklós (1909-1944)
Radnóti Miklós a Nyugat harmadik generációjához tartozott. Költő, műfordító, prózaíró volt. Életművével ma már a magyar irodalom klasszikusai között foglal helyet.
Élete:
1909. május 5-én született Budapesten polgári családból. Anyját születésekor, apját tizenkét évesen vesztette el, gazdag anyai nagybátyja nevelte. Az elemit és a középiskolát Budapesten végezte, majd a csehszlovákiai Liberecben a textiltechnikai főiskolán tanult. 1930-ban a szegedi egyetemre iratkozott be magyar-francia szakos hallgatónak. A haladó baloldali mozgalmakkal már az 1920-as évek végén kapcsolatba került. Bekapcsolódott a szegedi fiatalok falukutató munkájába, s kapcsolatban volt az illegális kommunista pártszervezettel is. 1926-ban ismerkedett meg nagy szerelmével, Gyarmati Fannival, akivel 1935-ben házasodott össze. ’28-ban versei jelentek meg az 1928-ban, a Jóságban és a Kortársban is. 1930-ben jelent meg első verseskötete, a Pogány köszöntő. Később ledoktorált, disszertációja Kaffka Margit művészi fejlődése címmel jelent meg. Ekkor írásaiból, fordításaiból, tanításból élt. 1937-ben irodalmi munkásságának elismeréseként Baumgarten-díjat kapott. Párizsi útjain a modern irodalommal és művészettel ismerkedett. Fordított Appolinaire és La Fontaine műveket. Figyelte a spanyol szabadságharc eseményeit, részt vett a FKP mellette szervezett akciójában is. Azonban a magyarországi fasizmus térhódítása egyre nehezebbé tette életét. 1940-től kezdve kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos volt. 1944-ben a szerbiai Borba hurcolták, majd a menekülő hitleristák kegyetlen erőltetett menetben vitték Németország felé. Az agyongyötört költőt 1944. november 6-a és 10-e (9.) között lőtték agyon SS-katonák, mert a győri kórházba nem fért be 21 társával. A költőt a Győr melletti abdai tömegsírba temették. Amikor holttestét exhumálták, viharkabátja zsebében találták meg utolsó, halála előtt írt verseit (Bori notesz).
Költészete:
Korai költészete
Korai költészetében még Ady és Babits hatása érződik, ám saját stílusa hamar kialakult. Főleg az avantgárd hatott rá, így első 3 kötetének versei szabad versek, mely az elődeiktől függetlenedő költők formája volt, mely a formai kötetlenségeket merész képek zsúfolt halmozásával kapcsolta össze. Egyes verseinek a versmondattana is furcsa volt, hiszen egyetlen mondatból álltak. Első három kötetének (Pogány köszöntő, Újmódi pásztorok éneke, Lábadozó szél) legfőbb tárgyköre a természetélmény és az ujjongó szerelmi érzés, továbbá megjelenik a bukolikus költészettel való kapcsolat, majd az elégiák is megjelentek. A fiatal Radnóti költészetének egyik jelentős szólama a közösségi felelősségtudatból, a szociális elégedetlenségből fakadt.
Korai versei közt található a Mint a bika c. műve (1933), mely az Újhold első költeménye. Bár itt már megfigyelhetünk egy stílusváltást, mert a stílus leegyszerűsödött, ám ez még mindig egy rímtelen szabad vers. Az egész költemény egy részletesen kibontott „homéroszi” hasonlat. Ez idő tájt fejezte be tanulóéveit és ekkor kezdődött a férfikor érett lírája. A vers egyben számvetés eddigi életével és szembenézés a jövővel. A versben éles határt von eddigi és mostani élete között. Egyetlen hasonlatot fejt ki, mint a cím is utal erre. A múltban a fiatal bika csak játékból hirdette az erejét: környezetében ő volt a legerősebb, ebbe az ábrázolásba némi önirónia is vegyül. A "de" kötőszó után fordul a mű menete: idősík váltás történik, s a játéknak vége, a bika veszélyt szimatol. Az előző rész zsúfolt mozgalmasságával szemben itt a mozdulatlanság dominál, hiszen a bika megáll, figyel, majd érzi is a veszélyt. A fogalmi és a képi sík szint azonosult már: a költő eljutott a fenyegetettség és a rá váró halál felismeréséig, s erre egy új életprogram eltervezésével válaszol. Az utolsó két sor már áttételek nélkül, E/1-ben szól. A bátor, morális gyökerű hősi helytállás gondolata a kollektív reménység hitében oldódik fel: halála példaképül, okolásul szolgál majd a „késő koroknak”.
A Kortárs útlevelére c. vers a kötet záró költeménye, mely szintén rímtelen szabad vers. Itt még utoljára el akarta mondani az életbe most kikerülő társainak az élet néhány fontos részét. A vers három lehetőséget említ, amely szerint a kor embere berendezheti életét, ezek az ügyes és éber önvédelem; az elaljasodás, mely megment az üldözéstől, ám beletörődés a szolgaságba; végül a szembeszegülés, a lázadás a mocskoló korral. Ezt a magatartást, majd a jövőben az utódok fogják értékelni. A költemény lezárásában az a meggyőződéses hit fogalmazódik meg, hogy az emberiség túl fogja élni a rázúduló történelmi csapásokat, s vállalni fogja a költő hagyatékát.
Az idill és a halál képe
Következő köteteiben folytatódott és ki is teljesedett az a művészi-stílusbeli átalakulás, mely már az Újholdban megkezdődött. Radnóti visszatért a kötött, szabályos formákhoz, a szabályos strófaszerkezethez s a Ny-európai verselés többé-kevésbé szabatos használatához. A következő két kötete (Járkálj csak, halálraítélt és a Meredek út) szabályos, rímes jambusokban írt verseket tartalmaznak. Ez a klasszicizálódás a kor íróinak többségénél megfigyelhető: az avantgárd írók elfordultak az izmusoktól és visszatértek a humánumot őrző formákhoz. A képek természetesebbek, könnyen érthetők lettek, jobban szolgálták a mondanivalót.
A fenyegetettség érzése, az Európa-szerte teret hódító fasizmus, az erőszakos halál előérzete váltja ki belőle a harcos humanizmus egyre erősödő és tisztuló hangját. Az embertelenség világából gyakran vágyik a derű, a csendes béke, az idill honába. Ilyen a Járkálj csak, halálraítélt c. verse is. A fasizmus hatalomra jutásától kezdve Radnótinak kétszeresen is halálraítéltnek kellett magát tudnia: a világnézete és a származása miatt is. A kötet címadó versében jelképesen értelmezi élethelyzetét: a táj leírása és megjelenítése ad alkalmat az értékek pusztulásának kiáltásszerű hangsúlyozására. Az önmegszólító vers szorongása kiterjed az énen kívüli világra is. Az ősz, a tél hagyományosan alkalmas a pusztulás érzékeltetésére. Az első két versszak jelzői és igéi is mind a pusztulás képét erősítik, s ekkor előtör belőle a keserűség dühe. A félelmében elbújó macska rémülete átvitel révén a tájat is megváltoztatja: "a rémülettől fehér és púpos lett az út." A vers második része a halálraítéltnek, azaz a költőnek mostani feladatait összegzi: tisztán, bűntelenül és keményen kell élnie. Ismét felfigyelhetünk a legismertebb költői képek többértelmű voltára. Az előbb leírt Mint a bika című versben a farkascsorda a vandál pusztítás jelképe volt, itt pont ellenkező jelentésű lesz, itt a lélek szabadságát a végsőkig védelmező ellenállás jelképe; ugyanaz a tartalma a küzdő bika és a sok sebből vérző nagy farkasok képének, így tehát megváltozik a farkas-motívum. Ez a verse is szembe kerül az általános zűrzavarral, a bomló értékrenddel, pedig itt már az antikvitás sorfajai is megjelentek. A "Meredek út"-tól kezdve mind magasabban szárnyalt költészete, amely a háború körülményei között egyre sötétebb színezetet kapott. Mind gyakrabban jelenik meg nála a halál gondolata, szinte előre érzi, hogy az embertelenség áldozata lesz.
A hitvesi szerelem legkitűnőbb alkotásai a negyvenes években születtek. A személyes élet intimitása és a történelem tragikuma emeli ódai magaslatra ezeket a verseket. A közülük is talán a legszebb a Tétova Óda (1943), mely méltán állítható Petőfi Minek nevezzelek? c. költeménye mellé. A vers címében a „tétova” jelző bizonytalanságot, határozatlanságot jelez. A költő lehetetlen feladatra vállalkozik: szerelmének „lényegét” szeretné egyáltalán képben megragadni. Már korábban is próbálkozott a költő evvel, ám mindeddig nem sikerült. E szerelem a kamaszkori érzésektől a háborúban veszélyeztetett férfi érzéseiig gazdagodott, s rendkívül összetetté vált – ezért is torpan meg a vers elején. A „rejtett csillagrendszer” metaforája a szerelem végtelenségére utal, míg a „kőben a megkövesedett csigaház” a szerelem halhatatlanságát fejezi ki. Ezeket a végleteket egyetlen versben összefogni lehetetlen vállalkozás, s be is ismeri, hogy ez most sem sikerült neki. A vers első részét lezáró ars poeticában kifejezi, hogy ezt a „küzdelmet” nem adja fel, hiszen ezért költő, meg kell találnia azokat a bizonyos szavakat. A következő rész az esti otthon meghitt világába vezet, ahol a köznapi dolgok igézete veszi át a szerepet. A szerelmi érzés hallatlan gyöngédségét érzékelteti, hogy az átlelkesült tárgyak is a szeretett nőt dicsérik. Miközben a költő a reménykedő jövőt tervezgeti, az asszony lassan elszenderedik, s az elalvásnak az apró mozzanatai közvetítik a testi-lelki vágyakozásból adódó meghatottságot. Az eddig keresztrímes jambikus verssorok „szabályossága” a költemény befejezésében rímtelen szabad versbe megy át: a vallomás szétfeszítette a forma kötöttségét. A beszélő aztán azonosul a másikkal, egyek lesznek a szerelemben, az alvásban. A vers utolsó soraiban a hitvesi rajongás kiismerhetetlen titkairól vall. A költemény végül is mégis sokat tudott elmondani a szerelemről.
Tragikus és felemelő, hogy Radnóti lírájának teljes kibontakozása 1943-44-ben, a fasizmus magyarországi tombolásának idején következett be, amikor a költő személy szerint kiszolgáltatott áldozatként hányódik - vetődik a munkatáborokban. 1944-ben tör fel ajkáról a hazaszeretet forró vallomása a Nem tudhatom c. versében. A vers fájdalmas hitelét és szépségét az biztosítja, hogy nem nagy szavakat használ, hanem apró, személyes lírai képekben vall arról, mit jelent számára a haza. Az ellenséges repülőnek csak térkép ez a táj, amelyen elpusztítandó célpontok sorakoznak. A költő számára a nagy előd: Vörösmarty Mihály szülőhelye és apró, fájdalmasan boldog emlékek sora, amelyek ehhez a tájhoz kötik. Radnóti tudja, hogy a hatalom terrorja és az áruló urak ellenére élnek még dolgozók, tiszta emberek, költők és gyermekek - ők a jövő igazi letéteményesei és urai, a vers hitvallás a hazához, amely a költőt kitagadta, amelyhez mégis, elgyötörten is ragaszkodik. A megalázó faji megkülönböztetés ellenére is magyarnak vallja magát. A legönzetlenebb hazaszeretet bizonysága az is, hogy a hazai föld pusztulása fájt neki akkor, amikor az ellenséges bombázókötelékek az Ö személyes szabadulásáért harcoltak, egyedüli reménységet láthatott volna bennük halálos fenyegetettségében. A vers a véres küzdelem élményéből nő ki ("lángoktól ölelt kis ország"). Kettős ellentét tölti meg feszültséggel. Az egyik ellentét a perspektívaváltáson alapul. A pilóta fentről. távolról, a költő lentről, közelről néz. Ebből következőleg a pilóta szemlélete külső, tárgyilagos, a költőé belső, érzelmi. A pilótának "térkép a táj" , a "gyárat a vad laktanyát" látja rajta. A költőnek apró képek sokasága, népe és saját szülőhazája. Először nagy kulturális örökséget idéz, a Szózat szavait fogalmazza meg ("Belőle nőttem én... testem is majd e földbe süpped el." (Vörösmarty) "bölcsőd az, s majdan sírod is..." ) Ezután idillikus, bensőséges képekben tárul fel mindaz, amit a "látcsőn" nem látható, az élet apró emberi mozzanatai sorakoznak, az elmúlt ifjúság felvillanó emlékei. Ehhez a szemléleti ellentéthez társul egy gondolati ellentét. A háborús pusztítás embertelenségével a költő szembeállítja az építő embert a jövő nemzedéket, amelyben "felnő az értelem". Nem hallgatja el a nemzeti felelősséget ("hisz bűnösök vagyunk mi akár a többi nép") de a végső mondanivaló az erkölcsi felelősség vállalása a haladás híre. Radnóti legkimagaslóbb költői erényeit egyesíti a vers. A dialektikus szemlélet ("másnak mit jelent, nekem szülőhazám"), ódai pátosz (a Szózat idézése), illetve az idill és az elégikus borongás összhangját. Egyik legjelentősebb eljárás az idősíkok váltogatása. Régmúlt: Vörösmarty, egyéni múlt: iskoláskori mozzanatra emlékezés a jelen és a jövő szembeállítása kifejezésben. ("Az elmúltra való emlékezésben még fájdalmasabb a jelen"). Nem a kitaszított ember bosszúálló dühével, hazájával, hanem a jövőt féltő, a jövőben bízó hazafi gondjával: "Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztóéji felleg".
Eclogák
Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. Egy sajátos antik műfajt újít fel és honosít meg a háborús esztendőkben: az eklogát.
Általános jellemzés: Az ecloga szó latinul válogatást jelent. Theokritoszra vezethető vissza - pásztorénekek idilljének (eidüllion - képecske) szembeállítása a városi élettel. T. költeményeinek legelterjedtebb darabjai a bukolikák, párbeszédes pásztori költemények, melyet Vergilius honosított meg a római költészetben. A motívumkincs megmarad, de ezek a pásztorok már művelt, világot látott emberek és itt már két értékrend áll egymással szemben: civilizálatlan, barbár világ és a kultúrált világ, ahol a művészet, ez az embert segítő mentalitás is jelen van. Radnóti 1937-ben Vergilius emlékére lefordítja a IX. eclogát, melynek hatására megváltozik a művészete. Az ő eklogái „háborús idillek”, a háború borzalmai között őrzik a békés élet szépségét. Az emberi méltóságot megsemmisíteni akaró barbársággal szegül szembe bennük a művészet és a szellem ereje.
Az Első ecloga (1938) hasonlít a legjobban Vergilius költeményeire, ez párbeszédes hexameteres költemény. Latin idézet található az elején, ez a mottó Vergiliustól származik, ezzel a két kor közötti hasonlóságra utal („Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és a bűnök sokasága”). A mű egy pásztor és a költő dialógusából áll, de lehet, hogy ez csak egy belső vita, egy önmagával folytatott dialógus kivetítése. Az egyforma sorok és a hexameterek adják a ritmust. Bukolikus idillként indul, a kezdés tele van a természet képeivel. A pásztor kérdése viszonylag jelentéktelen dologra kérdez rá. A pásztor 2. szövegében már meg-megbontja ezt az idillt, a tócsa képe, április bolondja. Elfagynak a szép tulipánok - megsemmisül a szépség, felzendül a kiábrándultság hangja. A költő válasza már teljesen elszakad az idilltől - "undorodom csak". Ezekben a képekben ott remeg az embertelenség, a kegyetlenség megsejtése, a rettenet az eljövendő szörnyűségektől. A pásztor kíváncsi ennek az okára. Spanyolországból indul, de kitágítja egyetemessé. Ember, állat együtt menekül, felsorolás - felnagyított kép. Mintha egy film képkockái jönnének: "annyi halott... ,hogy nincs aki eltakarítsa". Ekkor kitér az egyén sorsára, Garcia Lorca személyes tragédiájára. A legnagyobb fájdalom, hogy nyom nélkül tűnt el, s nemcsak fizikai léte, hanem a művei is elpusztultak. Amikor a pásztor ismétel: "nem menekült. Meghalt", már József Attilára utal, így már személyes közelségbe hozza a költőhöz a halált, aki a figyelem középpontjába kerül, s a jövőjére terelődik a figyelem. Végül a költő saját magáról beszél, hogy a költő hogyan élhet ebben a világban - olyan, mint egy megjelölt tölgyfa. Az elődök példájának követése s az Arany János-i „mindvégig” erkölcsi parancsa szabja meg a Költő magatartását. A vers legvégén lenyugszanak a kedélyek, a lélek megnyugszik, melyet az alliterációk és a mély ill. magas magánhangzók szabályos váltakozása tesz érzékletessé.
A Negyedik ecloga (1943) a költő és hang párbeszéde, s itt már egyértelműbb, hogy egy személy van. A hang megfoghatatlan, az ekloga kellékeiből csak a párbeszédes forma maradt meg. A születés, az élet és a halál képeit eleveníti fel, s szerinte a jövő, a feloldozó halált jelenti. A szabadság jelenti a vers magját. Az 1. vsz. a születés, biológiai kép: de már ez is a világ ellenére történt. A hang szerint talán nem véletlen, hogy a betegségek ellenére megmaradt, a sors célt adott neki. Szentenciaszerű súlyos megállapítás: "Őrök kísértek végig". A hang szép dolgokat említ az életből, de a költő szerint "rabságból ezt se látni". A létében szerette volna átélni a természet szabadságát. Az érett gyümölcs, a vihar képe, hogy a költői én is halálra érik. De a gyümölcs halála természetes. Egy dolog van, amit tehet: cselekedni - a költő írjon, ha máshova már nem, akkor az égre. A költemény az élet szörnyűségeit helyezi előtérbe.
A Hetedik ecloga (1944) c. költeményében is feltűnnek a biblikus motívumok, melyek a zsidó-keresztény hagyományokra utal, hangsúlyozottan szembeállítva ezeket a kor zavaros eszméivel. Ez is magyarázza, hogy ilyen tárgyilagos részletességgel írja le a tábort. A verset a költő levelének szokták tekinteni, ám inkább egy párbeszédszerű monológ. Úgy tesz a költő, mintha mellette lenne a felesége, többszőr is megszólítja, s neki mutatja be a tábort. A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok ábrázolása: a valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik össze. Ez már a vers indításakor elindul, mikor az esti szürkületben „eltűnik” a szögesdrót, s így a szabadság illúziója érződik, ám az ész tudja, hogy a drót még ott van. Hasonlóképpen szabadul fel a képzelet is, ahogy a foglyok az otthonról álmodnak, ám aggódó félelemmel telnek el, mert nem tudják, hogy meg van-e még az otthonuk. Evvel együtt a költészet értelmére is rákérdez ebben a helyzetben, hogy van-e még értelme a költészetnek, ha már nincs, aki megértse a verseket. A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függesztette fel, a költő naturalisztikus hitelességgel mutatja be megalázottságát. A többi fogollyal ugyanúgy él, csak míg a többi már alszik, addig ő még irogat. A szörnyű valóság nyomasztó élményével az álom és az álmodozás kerül ellentétbe, mindannyiukban annak a reménye tartja az életet, hogy egyszer talán még hazatérnek, ám emellett ott van a közeli halál képe ellenpontul. Ezt az utóbbi érzetet erősítik a hibátlan hexameterek, melyek szétzúzzák az álmok képeit, ismét megjelennek a szögesdrótok és az őrök. Majd kifejezi a költő, hogy már az alvás sem nyújt neki megnyugvást, nem alszik, s emlékei fakasztják fel a múlhatatlan szerelem megindító vallomását. A mű antik örökségére utal egy Horatius-vers visszhangja is a költemény végén.
A Töredék (1944) c. vers egyesek szerint a VI. eclogát jelenthetné. (Meredek út c. kötetben), ám a hexameterek és ecloga-elemek elmaradtak belőle, s hiányzik továbbá belőle az ellenpont, a békés élet bukolikus idillje, ami a szörnyűségekkel áll szembe. De a virtuozitás, pontosság jellemző rá. 1944. május 19. egy nappal az utolsó behívóparancs előtt. A 3 a mesében szerencsés, de Radnóti életében meredek út. Utolsó lehetőség, hogy kéziratait átadja feleségének. A vers, címe ellenére nem, hat töredékesnek, sőt a lezárás is példátlanul tökéletes és csattanószerű, melyben kifejezi, hogy a költői eszközökkel nem lehet leírni a borzalmakat, s hogy erre csak Ésaiás próféta mondhatna méltó átkot. Az anaforás strófaszerkezet azt a képzetet kelt, hogy a költő többször is nekigyürkőzik ennek a feladatnak. Végig múlt időben szól a vers, s így a bevégzettség tudat önmagára és a korra is utal. Precíz, hiteles leírást kíván készíteni arról a világról, ahol minden érték a visszájára fordult. A költői eszközöket többnyire mellőzve csak tényeket közöl, az elaljasodást, az iszonyatokat mutatja be.
Lágerversek
A la recherche... címe Proust: A la recherche du temps perdu (Az eltűnt idő nyomában) című művére utal. A vers egy visszaemlékezés, a múlt számba vetése; belenyugvó, filozofálgató mű. A jelen szenvedései és a közeljövő még iszonyúbbnak ígérkező rémségei kényszerítik erre. Sok benne a felkiáltás és a kérdés, viszont nagy nyugalom kellett magírásához, mert hexameteres a vers. A régi baráti összejöveteleket, a borozgatásokat idézi, mindez most valószínűtlennek, elérhetetlennek, visszahozhatatlannak tűnik. Feltör benne a fájdalom azokért, akiket elragadott a háború. Nemcsak a munkaszolgálatos társaira gondol, hanem a harcba kergetett katonákra is (Itt utal Appollianaire egyek versére, ahol az I. vh-ban eltűnt barátait szólongatja). De az élőket is felidézi, őket is megnyomorították a háború évei. Megemlékezik azokról is, akik a szabadság védelmében harcolnak és halnak meg spanyol földön, és a földalatti szervezetekben. A nosztalgia és a tragédia egymást váltó dallama most már összefonódik, hogy együtt fejezzék ki a veszteséget, mely immár jóvátehetetlen, végleges és kétségbeesetten kiábrándító. A vers szomorú, rezignált hangulatát nem oldja fel a befejezés sem, de az utolsó sorok csendes fájdalma, a „távoli erdők” és „idegen legelők” nyugalmas képei mégis valami megnyugvást hoznak. A hexameterek egységes ritmusa az emlékezés folyamatát festi alá. A klasszikus formával a költő a téma általános, örök emberi voltát érezteti.
Az Erőltetett menet (1944) a bori lágerben született. A költemény az élethez való ragaszkodás és a fáradt halálvágy között vergődő költő két énjének drámai belső vitáját, küzdelmét tárja elénk. Két egymásnak felelő tízsoros részből áll, s összesen csak 4 mondat van benne. Az első mondatban a kiábrándult pesszimizmus szólal meg, a menetelést és a reményüket vesztett, de éltükhöz mégis ragaszkodó rabok lelki állapotát jeleníti meg. Az otthon váró asszony elképzelt lehetősége ad nekik erőt a továbbhaladáshoz. A második mondat a végleges kétségbeesés szava, kifejezi, hogy már nincs hova hazatérni. Az egész első részt erős irodalmiasság, esztétikai megformáltság jellemzi. Erős ellentétek, szokatlan jelzőhasználat, alliterálások, sok asszociációt felidéző kifejezések és képek vezetnek el az ünnepélyessé lassított, magasztos hangvételű mondatzárásokhoz. A költemény második fele is érvelés: ez a rész az idill vágyának, reményének belső érveit sorakoztatja fel. A 3. mondat a vers érzelmi-hangulati fordulópontja. Az elgyötört vándor nosztalgikusan idézi az egykori otthon, az elveszett béke impresszionista emlékképeit, s az idillbe kapaszkodik, ám tudja, hogy ez csak álom, az otthon már nem léteik. Az utolsó egység a diadalmaskodó elszántságot fejezi ki, s mivel a hold még a helyén van, úgy gondolja, hogy a háború nem rombol még szét mindent, s még van remény, de ez már közel áll a bolondsághoz. A vers 13-14 szótagos nibelungizált alexandrinokból áll, melyet Walter von der Vogelweide kk-i költő használt régen. Maga a forma, a szünettel kettétört sorok (cezúra) tartalmi mondanivalót hordoznak: a foglyok vánszorgását idézik.
A Razglednicák (1944, jelentése: képeslapok) rövid helyzetképek a tájról, az emberekről, a költői sorsról. Az első a háború ijesztő valóságával a szerelem fénylő állandóságát állítja szembe. A kezdő sorokban a hegyekről visszaverődő és lassan elülő ágyúszó megszemélyesítése félelmetes hangulatot kelt. A következő képben a lobogó sörénnyel vágtató paripa szürrealista képe uralkodik, mely a fejvesztett menekülés zűrzavarát festi le és az értelmetlen forgatagot kozmikus méretűvé fokozza. A hasonlatban az angyal a szépség és a jóság megtestesítője, a halálra dermedő bogár pedig a dermedt tehetetlenségé. Szimmetrikus szerkezetű szabályos vers. Páros rímű, nyolcsoros strófa. A második razglednica a valóság (háború) és az idill képei (béke) kerülnek egymás mellé. A költő az égő házak és a riadt parasztok képéről a vizet fodrozó parasztlányra és a birkanyájra fordítja figyelmét. Szimmetrikus szerkezetű szabályos vers. A harmadik razglednica a legrövidebb, de a legmegrendítőbb. Pusztulnak az állatok, akik tehetetlenek, és az emberek szintén. Az alliterációk is a borzalmat fokozzák. A forma fegyelme, harmóniája ebben a versben már megtörik, az első két sor már nem rímel. Az utolsó (4.) razglednica a tarkólövés jelenete, melynek során a költő előtt felvillan saját halála is. A megjelenített halott a költő barátja, Lorsi Miklós hegedűművész volt. A német szavak a gyilkosok alakját is felidézik. A közismert közmondás („A türelem rózsát terem”) ironikus megváltoztatása minden ősi igazságnak. A költő itt tudatosan vállalt személyes halálát foglalta versbe, és épp ezzel a gesztussal emelkedett a halál fölé. Az utolsó sor kijelentése már a halál végtelen csöndjére vonatkozik. A versben lévő sok spondeus alig hallható verszenét képez.
Szabó Lõrinc 1900-1957
Életmûvének szembetûnõ vonása a szenvedélyes gondolkodás, a megismerésre törõ szakadatlan agymûködés. Miskolcon született, Debrecenben volt diák. Egy ismerõs értelmiségi család körében hamarosan szellemi irányítókra, mûvelõdését segítõ barátokra lelt. Tizennyolc évesen megismerkedik Babits Mihállyal, aki 1920-tól másfél évig lakást is ad a fiatal költõnek. Babits barátsága, mûhelye kincs a fiatalember számára. Késõbb megmutatkoznak ellentéteik, Szabó Lõrinc, a barbár tanítvány szembefordul tudós mesterével, és annak eszményeivel. Második kötete, a Kalibán már címében is jelzi lázadásának jellegét, irányát. Kalibán az akkoriban játszott és Babits által fordított Shakespeare-színmûnek, A vihar-nak félig-állat hõse,a humanista bölcs, Prospero ellenfele. A riasztó nyitány ("Égesd el a könyveket, Kalibán! Pusztítsd el õket! Mind!") után a kötet egésze magyarázza és módosítja a képet. A költõ nem csak az értelemmel fordul szembe az ösztön pártjára állva, hanem a társadalommal is az egyén nevében, vagy a várossal a falu nevében. Legfontosabb mozgása a kötetnek a szembefordulás. Fölfedezése a világ ellentmondásossága, s az indulatok, a rombolás szándéka keserûségébõl fakad. A FÉNY, FÉNY, FÉNY címû kötetében már erõsen érezhetõ az avantgarde (expresszionizmus), de érzõdik Ady hatása is. A Kortársaink c. könyvsorozat Szabó Lõric címû kötetében így írnak: "Babitstól elszakadva ímmár nem a belsõ forma geometriája szerint, hanem Ady mintájára, új-romantikus módon, a világ nagy-nagy személyiségeihez szabja ars poeticáját..." De Babits nemcsak a Nyugat nagy nemzedékeinek impresszionista- szimbolista eszményeivel, hanem az avantgard irányzatokkal is szembefordul, csak méhány eszközüket kivánja alkalmazni. Negyedik kötetében az 1926-ban megjelent A SÁTÁN MûREMEKEI-ben továbbviszi, társadalmi értelemben is konkretizálja szembefordulását. A verskötet regénnyel felérõ társadalomrajzot ad. A kisemmizettek nevében szóló, õt szónokló egyén antikapitalista lázadásának végletes, szenvedélyes kifejezése. Szabó Lõrinc költészete a harmincas években a TE MEG A VILÁG és a KÜLÖNBÉKE címû kötetekkel nagyot változik. A kisemmizettek nevében lázító, antikapitalista költõ elfordul az élet szociális rétegétõl. Az atomizált, menthetetlennek, és változtathatatlannak ítélt nagyvilágtól önmagára fordítja tekintetét. Kétely és hitelesség, kiábrándultság kíséri ezt az individualizmust, amely a magányt törvényszerûnek látja, és mindent önmagához viszonyít. Ebben a kegyetlenül racionális, hidegen izzó világban régi nagy témája életének és költészetének egyik izgató élménye, a szerelem is alárendelt szerepben, bár szenvedélyes, és bámulnivalóan tökéletes formában jelenik meg. Szabó Lõrinc világképének alakulásában jelentõs szerepet játszanak filozófifíai nézetek, rendszerek is, pl. a német Schopenhauer pesszimizmusa, az angol Ruosell elmélete az ismeretrõl, a különféle ókori kínai filozófiák dialektikája, és a XX.század tudományos szemlélete, technikai csodái. Szinte mérhetetlen megismerési vágy hajtotta. Látni, tudni, kipróbálni mindent, a testi & a szellemi dolgokat egyaránt. Fontos újítása, hogy "A gondolkozás folyamatában találja meg ihletõ témáit." A személyes, egyszeri élmény Szabó Lõrincnél szinte elengedhetetlen. Ritkán alkalmaz költõi képeket, szókincse egyszerû. Nyelve soxor már szikár, és a köznapi beszédbe hajlik. A fogalom és a logika a fõ fegyvere. Ezekkel kutatja, boncolja a dolgokat, hogy mi van mögöttük, hogy a jelenségek mit jelentenek. Az élmény és az objektív elvonatkoztatás a természettudományos szemlélet, és az önellenzõ kíméletesség, a dísztelen, és mégis érzékletes nyelv. Szabó Lõrinc a fasizmus éveiben beszennyezi személyét. Nem lehet ugyan azt mondani, hogy solgálta a fasizmus eszméit, de egyes versei, Hitlerrõl írott két lelkes cikke 1939-ben, irodalmi közszereplései, olcsó versikék a katonaéletrõl, s hogy még 1944-ben is cenzor volt a vezérkari fõnökségen, sok mozzanat egyértelmûen bizonyította, hogy emberi-mûvészi zsákutcába jutott. 1945 után külsõ körülmények sem segítették eléggé az önmagával való szembenézésben. Életének utsó évtizedében mégis nagyszerû mûveket hozott létre. Szabó Lõrinc hatalmas mûfordítói tevékenységet is végzett. Ezekben is elsõsorban a gondolatiság érvényesül. Az ÖRÖK BARÁTAINK címû nagy mûfordítás- kötetének elsõ kötete 1941-ben jelent meg. Sz.L. zaklatott magánéletet élt, 1921-ben nõsült, 2 gyereke volt, a versekben is gyakran megjelenõ Lóci, és Klára. Házasságkötése után ismerkedik meg nagy szerelmével, akivel 25 évig, a nõ öngyilkosságáig tart kapcsolata. Ezután szonettsorozatot ír, amely a 25-ik év címmel jelenik meg 1957-ben, és 120 szonettben szól az elvesztett szerelmes utáni vágyakozásról. A költõ 1957 tavaszán Kossuth-díjat kap, de ekkor már beteg. harmadik szívtrombózisa után, októberben meghal. Az utolsó évtizedben írott nagy versei közül is kiemelkedik az 1949-es A FÖLDVÁRI MóLóN c. verse.
Tóth Árpád (1886-1928)
A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül az ő életműve a legegységesebb. „Az ő költészetét nemcsak utólagosan színezi a tragikus végzet. A fiatal halál beívódott életébe, gondolataiba, rímeibe. A betegség kiemelte őt profán világunkból, megóvta a harcoktól, a tévedésektől.” Ezért tudott megmaradni „tiszta költőnek” és „makulátlan művésznek”.
Élete:
Tóth Árpád 1886. április 15-én született Aradon. Apja szobrász volt. Ügyesen festett, rajzolt, reáliskoláját kitűnően végezte Debrecenben, majd 1905-ben beiratkozott a pesti egyetem bölcsész karára, ahol a Négyessy-féle stílusgyakorlatra járt. Az egyetemet nem fejezte be, visszaköltözött Debrecenbe, s újságíró lett. 1911-ben megismerte Lichtmann Annát, akit ’17-ben vett el feleségül, ’20-ban született meg Eszter lányuk. Tóth Árpád már gyermekkorától sokat betegeskedett. Hét, Vasárnapi Újság, Nyugat közölte verseit. Első verseskötete, későn, 1913-ban jelent meg, de nagy elismerés fogadta (Hajnali sze¬renád). Hatvany Lajos segítette, majd az ő lapjánál dolgozott. Második verseskötete: Lomha pályán (1917). Háború után Az Est munkatársa. Harmadik verseskötete: Öröm elillan (1921-22). Jelentős műfordító, többek között Baudelaire fordítása híres. 1928. november 7-én halt meg tüdővészben, egy debreceni szanatóriumban.
Költészete:
Költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó szomorúság, s az emberi árvaságba való elmerülés fájdalma. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az elszigeteltség és a szegénység váltotta ki lírájából. Versei jórészt személyes érdekű vallomások, elégiák, lassú ütemű, hosszú sorok melyek egy dúdolgató jelleget adnak költeményeinek. Művészetére az impesszionizmus nyomta rá bélyegét. Verseiben ritkán fordulnak elő szimbólumok, de annál gazdagabbak képekben, hasonlatokban, s különös jelzőkben. Szótára nem nagy, a szókincs egy része sűrűn ismétlődik, főleg a negatív, komorságot kifejező jelzők. Lírája „egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan”, s ez a változatlanság visz költészetébe fárasztó egyhangúságot, monotóniát. Ám később mégis megfigyelhető valamiféle változás: posztumusz kötetében korábbi verseivel ellentétben a gondolatiság elmélyültebb, a forma fegyelmezettebb és zártabb, mértéktartóan bánik a jelzőkkel, rímelése kevésbé keresett, képanyaga természetesebb és egyszerűbb.
Az Elégia egy rekettyebokorhoz c. versét az első világháború külső és belső pusztításai között írta meg 1917-ben. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló „hószín szárnyú Béke” reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen. A vers helyzetrögzítéssel indul: „a hegyen, hanyatt a fűben fekvő”, természetbe félig beleolvadó lírai hős figyelme egyelőre a föléje boruló rekettye sárga virágaira irányul. Az elégia logikai-érzelmi menetét az alapmetafora, a hajó-kép megtalálása és továbbfejlesztése teremti meg. Az 1. strófában a csónakos virágú rekettye még nem kép, csak később fokozatosan válik azzá. Az első 3 vsz. a boldog virág-hajók létezését állítja szembe a bús emberrel. A természeti létezés öntudatlan örömét valóságos jelzőpazarlással fejezi ki a költő, s ezt zavarja meg az árva szörny sóhaja. Voltaképp a 4. vsz-ban kezdődik a vízió. „Én is hajó vagyok” – állítja a lírai én, s így azonosítja magát a boldog virág-hajókkal, továbbá az emberi öntudat negatív értékelést is kap. A személyes sors és szenvedés gyötrelmei is a kibontakozott képhez igazodnak: a hajótest összeroppan és a halál felé közeledik. A strófa utolsó két sorában a nem-lét békés és óhajtott állapotként jelenik meg. A továbbiakban a látomás már az egész már az egész emberiséget átfogja, az emberek is „hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák”, melyek mindegyikére szenvedés és pusztulás vár. A záró rész komor pesszimizmusa az emberiség apokaliptikus pusztulásától reméli csak a Béke vágyott megvalósulását. Az utolsó szakasz már a nyugodt, ember nélküli világ hangnemében zengi a Békét. Tóth Árpád keserű megállapítása, hogy az emberi faj még a természetnek, az ősanyagnak is ártalmára van, ismerős Vörösmarty verseiből is.
A Körúti hajnal az impresszionista költészet egyik mintadarabja. A versben az idő fiktív, a vershelyzet az utca és a napfelkelte. A költemény a pesti táj ébredésének három mozzanatát ragadja meg: a szürkeséget (1. vsz.), az első fény felragyogásának bűvöletét (2-3. vsz.), majd a nappali élet kijózanító valóságát. Az 1. vsz. minden költői eszköze a közömbös szürkeség, színtelenség képzetét, kísértetiességét ábrázolja, s kísérteties hangulatot kölcsönöz a strófának. „Egyszerre” hirtelen megváltozik az utca képe, a vers hangulata, hősének érzelemvilága. Megjelenik a nagyvárosban a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A hajnali fény bűvöletét, fokozza az áhítatos csend is. A színek ragyogni kezdenek a napsütésben, s zenei motívumokkal olvadnak össze, ám ez csak egy pillanatig tart. Kellemetlen, bántó hangok szüntetik meg az áhítatos csendet, nappal lett, s újra fájni kezd az élet. A vers utolsó motívumában a Nap titkon „megcsókolja” egy munkáslány kezét, s ezzel a költő együttérzését fejezi ki a szegényekkel.
Az Esti sugárkoszorú a hitvesi költészet egyik legszebb darabja a magyar irodalomban. A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésével a dolgok halvánnyá válnak, majd ijesztővé és komorrá. S ekkor a kezdeti látvány látomássá alakul át. Az 1. vsz. rajongó ámulása, a 2. strófán tovább mélyül: a csend és az illat átlényegül, és mennyei fényben ragyognak, majd előtör a vallomás: „És jó volt élni, mint ahogy soha”. Ez a boldogság önkéntelen megragadása, s aki ezt a boldogságot adta, az nem földi lény, hanem maga az Isten. A szerelem valami léten túli létbe váltott át. Az „egyszerre csak meg fogod a kezem” sornál” a földöntúli rajongás kiegészül a legszebb földi érzéssel, a szerelemmel, S a verset is végül a leghétköznapibb, ám itt a legünnepélyesebb vallomás zárja: „mennyire szeretlek!”.
A Lélektől lélekig c. 1923-as verse búsongó elégia, melyben egyetlen kép bontakozik ki. Itt a színképelemzéstől jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig, s azok magányáig. Fényük, az „égi üzenet” az űr végtelenjén jut el az egyes emberekig, s a létezés szomorúságát zokogja el. A legfontosabb mondanivaló az utolsó két vsz-ban van, ezek szerint: az egyes emberek között is „roppant, jeges űr lakik”. A verssorok rövidek, a panaszt, az elmélyültebb filozofikus tartalmát félrímes, négysoros vsz-ok követik.
Tóth Árpádnál megfigyelhető egy sajátos versszerkesztés, a Tóth Árpád-vers. Ebben keveri az alexandrint, ami 12 szótagos, 6. után sormetszettel, a nibelungi sorral, ahol a sormetszet szünettel jár együtt.
(U – | U – | U – | – || U – | U – | U – | –)
Tóth Árpád rövid életét szinte végig betegségben töltötte, rengeteget járt szanatóriumokba, s élete során kevés öröm érte: csupán csak felesége szeretete és kislánya tartotta benne az életerőt, kedvet és okot adott némi optimizmusra. Ám a háború és súlyosbodó betegsége is csak az ilyen szomorú hangvételű versek írására ösztönözte.
Vörösmarty Mihály (1800-1855)
Élete:
1800. december 1-én született Pusztanyéken, elszegényedett katolikus nemesei családban, nyolc testvére volt. 1811-től Székesfehérváron, 1816-tól Pesten tanult. Apja halála után Perczel Sándor 3 fiának nevelője, közben elvégzi az egyetem filozófiai szakát. Börzsönybe költözik, a falusi magányba. 1816 és 1825 között több mint 300 lírai verset írt. 1821-ben kezdődött reménytelen szerelme Perczel Adél (Etelka) iránt. Egy évre joggyakorlatra megy Görbére, ahol kapcsolatba kerül a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmával. Pesten újra neveli a Perczel-fiúkat, 1826-ban leteszi az ügyvédi vizsgát. 1830. nov. 17-től az Akadémia rendes tagja. Rendszeresen kap fizetést. 1841-ben megismeri Csajághy Laurát, későbbi feleségét. Elfogadta az 1848-as forradalom vívmányait, támogatta a Batthyány-kormányt. A világosi fegyverletétel testileg-lelkileg összetörte, bujdosott, majd 1850-ben feljelentette magát a katonai törvényszéken. Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt. Pesten lakott állandó orvosi felügyelet mellett. 1855. nov. 19-én halt meg Pesten. 1848-tól képviselő, többször van összetűzése Petőfivel.
Költészete:
Első korszakának egyik fő műve a Zalán futása. Sokan ennek megjelenésétől (1825-től) számítják a Reformkor kezdetét. Zalán a Kelet-Római Birodalom Magyarországi helytartója volt. A közönség Zalán történetét érezte a műben fontosnak. De az igazi történet, a mondanivaló a szellemi történet volt. Elégikus költemény, a dicsőséget szólítja meg először, bírálja saját korát (tehetetlen kor jött el), szerinte Árpád kora sokkal jobb volt. Eszközök: hexameter, toposz, seregszemle, ismétlés.
Szózat (1836)
Vörösmarty a reformmozgalmak megtorpanásakor írta, amikor nyílt szakításra kerül a sor a császári udvar és a magyarok között. Ekkor szólít fel versében mindenkit a költő hűségre és hazaszeretetre. A Szózat felhívás, kiáltvány a magyar nemzethez. Az 1-2. vsz. E/2-ben beszél, így bensőséges kapcsolatot alakít ki az olvasóval. Kulcsszava a rendületlenül. A magyarnak hazáját kell szolgálnia, mert itt született és itt hal meg. Ezt ellentéttel fejezi ki-bölcsőd, sírod, ápol, eltakar. A haza és a nagyvilág egymással szemben álló fogalmak, az egyik befogad, a másik kizár. Máshol lehet, hogy jobban él a magyar, de csak hazájában igazán magyar. Ellentét: áldjon-verjen, élned-halnod. A 3-4. vsz. a múltat említi meg, a honfoglalást. Az 5-6. vsz. hangulata feszesebb lesz. A szabadság metaforát használja, mert ebben az időben jellemző volt a szabadságtörekvés. A nemzet megmaradása a cél, ez kap központi hangsúlyt. A nemzeti túlélés. A 7. vsz. bírálva, elismerve szól a többi néphez. Folytatható-e az ezredévi szenvedés? Hogyan alakul a jövő? Ezek a kérdések foglalkoztatják a költőt. A 8-9. vsz. tagadva bizonyít, amit ismétlésével nyomatékossá tesz: „Az nem lehet”, hogy a szabadságtörekvések nem érték el céljukat. „Ész, erő, s oly szent akarat” - a reformkor mottója. A 10-11. vsz. két dolog közül lehet választani. Hiszünk a reformkor győzelmében, és nemzetünkre jobb idő köszönt, vagy nem teszünk semmit, és a magyarság kipusztul. A 12. vsz-ban a többi nemzet siratja a magyarságot. A vers az úgynevezett skót balladaformára épül. A félrímekkel ellátott 8 és 6 szótagos jambusi sorok váltakozásaiból felépülő négysoros strófaszerkezet. Maga a forma zaklatott, ellentmondást rejt magában. Az alliterációk gyakorisága, múlt idejű igealakok használata ünnepélyes komolyságot ad a műnek.
A Himnusszal rokon: Kiérdemelte-e a magyarság a jobb sorsot? Szintén végigvezeti az olvasót a múlt eseményein, de csak a dicsőséget, a győzelmeket mutatja be konkrét képekben, a negatív dolgok, vereségek általános képekben jelennek meg. Míg a Himnusz Istent szólítja meg, és hozzá könyörög (pesszimista, csodaváró), addig Vörösmarty mondanivalója, hogy mindenki tegyen valamit a Kölcseynél csoda formájában megjelenő jobb sorsért. A Himnusz keretében a kiszolgáltatottság, a könyörgés jelenik meg, ezzel ellentétben a Szózat keretében a mozgósítás van jelen.
A Guttenberg-albumba (1839)
A versnek ünneprontó célzata van. Vörösmarty arról ír, hogy még nem lehet megünnepelni Guttenberg találmányát, mert nem valósult meg a béke és igazság uralma, amelyet a műveltség elterjedésétől várták a kor gondolkodói. Az áltudományok megszüntetését követeli, az örök béke magvalósulását óhajtja. A társadalmi igazságtalanság megszűntetését kéri. Kulturális egyenlőséget kíván a nép különböző rétegei között. Az öt feltétel: babonaság helyett tudomány, háború helyett béke, feudalizmus megszüntetése, ész és értelem terjedése, jogi egyenlőség. A versben fokozás van. Tetőpontja az „igazság” szó. Műfaja epigramma. Egyetlen körmondatból áll (8 tagmondat, 14 sor). 2-2 sor egy gondolat, ami 7 disztichon, ami 14 sor. Cél: a különböző társadalmi osztályok érdekeinek összeegyeztetése.
Gondolatok a könyvtárban (1844)
A költemény rapszódia, kínlódó monológ tele kétséggel, önmarcangoló vívódással. Ekkoriban adták át az Akadémia könyvtárát, s Toldi Ferenc meghívta Vörösmartyt megnézni a könyvtárat. Vörösmartyt mindig foglalkoztatta, hogy az ember életében milyen szerepe van a könyvnek. A költemény terjedelme hosszú. Nem könnyű olvasmány, a költő elmélyült gondolkodására utal. Szerkezete három részből áll: Az 1. részben a költő hangulata elkeseredett. Hiába van kultúra, ha „nyomorra milliók születnek”, és nem a felemelkedést szolgálja. „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” - erre tagadó választ ad. A hangulatát jól jellemzi a gúnyos felkiáltás: „országok rongya, könyvtár a neved!”. A 2. részben megváltozik a hangulat. A költő úgy érzi, mégsem volt felesleges, amit az írók és tudósok leírtak. Hiszen nem a kultúra a felelős a tömegek nyomoráért. A szellemi élet nagyjai azért dolgoztak, hogy segítsenek a nép helyzetén. A 3. részben a költő véleménye egyértelmű. Az első rész bizonytalansága teljesen megszűnt. Vallja, hogy a könyv segíti a haladást. Ennek érdekében kell mindenkinek törekednie. „Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért” - ez szállóigévé vált. Vörösmarty a vers végén az írók és költők feladatáról is szól. ”Előttünk egy nemzetnek sorsa áll” - ezzel utal arra, hogy a nép felemelkedéséért kell dolgozniuk. A könyvnyomtatás célja tehát az ember megnemesítése kulturálisan és erkölcsileg, ez herderi gondolat, szemben Rousseauval. A másodlagos jelentések szintjén azt sugallja, hogy ez nem is létezik, mert a világosság sose terjedhet nyugatról keletre.
Előszó
A szabadságharc bukása után íródott. A nemzet sorsa a természet évszakváltozásaival fonódik egybe. Az 1. részben a költő hangulata kellemes. A közelmúltra emlékszik, a forradalomra. Ezt fejezi ki a természeti képekkel („zöld ág virított”). A 2. részben az 1. rész kellemes hangulata komorrá válik. „A vész kitört” - állapítja meg a költő. A szabadságharc bukásával kapcsolatban hátborzongató képeket idéz fel („emberfejekkel labdázott”). Jelenleg a tél, az elmúlás évszaka uralkodik („Most tél van, és csend, és hó, és halál”). A 3. részben már bizakodóbb. A tavaszt idézi fel a költőt. Az évszakot hajfodrászhoz hasonlítja.
A vén cigány
Utolsó befejezett költeménye, melynek műfaja rapszódia. A címben szereplő cigány jellegzetes nemzeti motívum: a magyar mulatozás sokat emlegetett kísérője, aki muzsikájával elfeledteti a bánatot. A költeménynek az első strófa és a refrén adja a bordal keretet. A „Húzd rá cigány” felkiáltás elkeseredett ember sírva vigadását idézi, azt a vigasztalhatatlan állapotot, melyet csak a bor és a zene mámora oldhat fel. A vén cigány itt az idős költő metaforája is: a költő önmagának is mondja, amit leír a műben, önmagát buzdítja, „muzsikálásra” szólítja fel, azaz versírásra. A többi refrén - az utolsó kivételével - ezt az önfelszólítást támasztja alá újabb érvekkel. A szenvedés mélypontja után szükségszerűen valami jobbnak kell jönnie. A refrén a közelgő halál érzetével fokozza a buzdítás, a felszólítás erejét. A versben beszélő vén cigány tehát az utolsó nagy erőfeszítésre próbálja sarkallni önmagát. Ehhez felül kell emelkednie a gondokon, le kell győznie legalább a bor és a zene zsongító hatásával a fájdalmakat. Milyen legyen ez az utolsó, halál előtti pillanat? Erre a meg nem fogalmazott kérdésre adja meg a választ a 2-3. strófa: legyen olyan hatalmas, hogy vegye igénybe a költő minden szellemi és fizikai energiáját. De tovább halad a képsor: az utolsó alkotás legyen olyan rendkívüli erejű, mint a „zengő zivatar”, mert csak így lehet méltó a nemzeti és emberi katasztrófákhoz. Miért kell ilyen verset írni? A válasz a következő két strófából olvasható ki (4-5.). A 4. vsz. iszonyatos hangjai egyéni, nemzeti és emberi tragédiákról adnak hírt. Ezek a szörnyű természeti csapások követelik az utolsó alkotást, de a „vakmerő remények” képtelen illúziója is belejátszik az okokba. Olyan megdöbbentő időket élünk - sugallja az 5. vsz. -, mint amilyen végzetes csapás volt az emberiség számára a Paradicsom elvesztése. Mindezt csak halljuk, vizuálisan semmi sem jelenik meg. A 6. vsz-ban a történelem előtti múltba távozást a térbeli távolodás váltja fel. A hang bizakodóra fordul, sejtetve, hogy a kozmikus távlatból már látni lehet egy emberibb jövő jeleit. Közeledik a tisztító történelmi vihar, s Noé bárkája egy új világot zár magába. Az utolsó szakasz fennhangon hirdeti a reményt: „Lesz még egyszer ünnep a világon”. A hit, a remény valós indoklása elmarad ebben az ódai emelkedettségben. Megváltozik a refrén is: ebben az új világban érdemes újra felvenni a vonót, amikor a vén cigány már örömről énekelhet, s nem kell törődnie a világ gondjával. A vén cigány, a költő az új világ derült homlokú poétájává magasodik, a költemény rapszodikus hangja ódaivá tisztul.
Csongor és Tünde (1830)
Vörösmarty Mihály több mint 20 éven át írt drámákat, de kiemelkedő remekmű csak ez a műve. A mű Székesfehérváron jelent meg, ugyanis a pesti cenzor nem engedélyezte a kiadást, a betiltás oka még ma sem világos. Vörösmarty igazán nagy, soha felül nem múlt alkotását a kritika és a közönség egyaránt hidegen fogadta. Kölcsey is háromszor olvasta el, mire megtetszett neki és igazi nagy műnek, kincsnek tartotta. A mű forrása egy XVI. századi széphistória: História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról. Írója egy nem igazán ismert költő, Gergei Albert. A durvaszerkezet két szerelmes kalandjairól szól.
Csongor jellemének és szerepének sajátossága, boldogságkeresése áll a mű középpontjában. A királyfi a mű elején egy "boldogságkereső-túráról" tér vissza eredménytelenül ("Minden országot bejártam, minden messze tartományt... A dicsőt, égi szépet semmi földön nem találtam"). Ekkor találkozik Tündével, az égi szépséggel, de vissza kell térnie Tündérhonba, ezért otthagyja Csongort, de megmondja, hogy merre menjen. Így jut el Csongor a hármas úthoz, ahol találkozik a három vándorral. Mindegyik vándor egy-egy szenvedély képviselője: a király a hatalomé, a kereskedő a gazdagságé, a tudós a tudásé. Mindhárman földi boldogságban találják meg a Tündérhont és megpróbálják Csongort is eltéríteni igazi céljától, ezek a célok csak álcélok, földi célok. Más álcélok is feltűnnek Mirigy tevékenysége miatt. Mirigy a darab finomszerkezetében minden nemes törekvés akadályozója. Saját lányát használja fel gonosz céljai elérésére. A lányt Tünde képmásává alakítja át. Azt szeretné elérni, hogy Csongor ezzel a lánnyal elégítse ki magát és így a földi világban maradjon. De ezek az álcélok megdőlnek, amikor Csongor másodszor találkozik a hármas útnál a vándorokkal, akik mindent elvesztenek, amijük eddig volt.
A történet egy kalandmese, Tünde keresése. A durvaszerkezetben ez Tünde, a lány keresése, a finomszerkezetben viszont Tünde, az égi szépség, a metafizikai világ, a boldogság keresése. Mi a boldogság? A boldogság (18.old.) a természeti világ (méh, rózsa), ami harmonikus, ami szép, de a boldogságot bú lakja (magányos bú), a szomorúság és a boldogság együtt van. Hol van? Messze van, elérhetetlenül messze, a földön nem is található meg (115.old.) (Ezek mind romantikus értékek). A tudós szerint (34.old.): a boldogság = álom, és a valóság csalfa. A boldogság nem elérhető, de aki nem keresi, az értéktelen életet él. Vörösmarty szerint, aki keresi, az csalódott lesz, mivel itt ebben a világban nem található. Heine szerint itt is meg lehet találni, de aki megtalálja, az meghal. Hőseinket földi kísérők követik: Csongort Balga, Tündét Ilma. Hagyomány, hogy a hőst egy rondább, ügyetlenebb szolga kíséri (Toldi és Bence, Don Quijote és Sancho Pansa). A finomszerkezetben a szolgák szerelme és Csongor és Tünde boldogsága is, a földi világ és a metafizikai világ ellentéte. Csongor égi úton megy és csillagokat lát, Balga szekéren utazik és csapszékeket lát. Tünde és Csongor kapcsolata sokkal értékesebb, amíg Balga és Ilma között komikus.
A költemény zárlata: Csongor és Tünde egymásra talál ("Így fogunk mi kéjben élni, s a világgal nem cserélni"), így boldogsággal ér véget, bár az aranyalma hullása csalódást és szerelemmel való beteltséget jelenti: a szerelem múlása. A zárlat a finomszerkezetben a metafizikai értékek beteljesülését jelenti, beleértve a szomorúságot és a kiábrándultságot is. A durvaszerkezet azt fejezi ki, hogy a boldogság felhőtlen és megtalálható. A boldogság csak a magánélet szférájában jelentkezhet, ami elvonulást jelent a világtól. Ez a menekülő romantika jellemzője.
Csongor és Tünde enyelgését a gonosz Mirigy megzavarja, levágja Tünde haját és ezzel elválasztja egymástól a szerelmeseket. Csongor, Tünde keresésére indul és az akadályokat, Mirigy cselvetéseit, a három vándor csábítását legyőzve, földöntúli hatalmak segítségével végül találkozik szerelmesével, felleli boldogságát. A népmesei motívumok mellett (boszorkány, ördögfiak, őrizhetetlen aranyalmafa, Hajnal és Éj országa) realisztikus színezetű alakok is megjelennek (Balga és Ilma). A mesejáték varázsát adó költői nyelv csodálatos könnyűsége, romantikus szépsége, bája nagyrészt a népnyelvből táplálkozik. De a Csongor és Tünde nemcsak a népnyelv érvényesítésével előadott, népi alakokat szerepeltető, népi humorban bővelkedő dramatizált tündérmese, több annál: filozófiai mesedráma, melynek hőse nemcsak szerelmesét, hanem általában az emberi boldogságot is keresi. Csongor vándorlásának színhelye tulajdonképpen az egész Föld, a hármas út vidékről az egész világot belátja, a messziről érkezett és messze tartó vándor általános emberi, történelmi lét jelenik meg az anyagi világ történetének keretében ágyazva. Amiről Csongor megbizonyosodott: hogy pénzvágy, a hatalom és hódítás szenvedélye, az eszmény nélküli szkepticizmus nem ad boldogságot, hanem a pusztuláshoz vezet; a mű az egész emberiségnek szóló tanítás. A Csongor és Tünde azonban a maga egészével hitet ébreszt az emberi boldogság mellett.
A drámában szereplő monológokhoz hasonlóan az egész dráma szimmetrikus elrendezésű, ami jól megfelel a kettősségnek, a csüggesztő történéseknek és a bizakodó megoldásoknak. Csongor éjszaka jelenik meg a tündérfalnál, akkor indul boldogságkereső útjára. Éjszaka van, a darab végén, mikor újra egymásra találnak. A két éjszakai jelenet között csaknem minden közbülső jelenet szimmetrikusan ismétlődik (vándorok). A darabban párhuzamosan mozgó alakokkal találkozhatunk (Csongor és tünde párosát Balga és Ilma kíséri), bár a szereplők rendszerében sok-sok ellentmondás feszül. Csongor az ég féle kívánkozik, Tünde pedig a Föld felé közeledik. Az ideák világában bolyongó Csongor, ellentéte az enni - inni, az életet élvezni akaró Balga. Bár gyakran érezhettük úgy, nem állnak egymással ellentétben, hanem kiegészítői egymásnak, a személyiség különböző szintjeit képviselik. A drámában az alakok és a történet az ember belső világára, belső konfliktusaira vonatkozik. A három vándor egy-egy hatalmassá növesztett szenvedélyt képvisel. Az alakok általánosak, pontosan annyira, mint az általuk képviselt gondolat. Igazi párbeszéd nem alakul ki közöttük és Csongor között, csak monológok váltják egymást. Ezzel is érzékelteti Vörösmarty, hogy az egyetlen boldogító érzés a szerelem boldogsága. Csongor útja a műben elképzelt, romantikus utakon visz, Vörösmarty a létezés labirintusában látja, láttatja Csongort. A főhős nem vízszintesen halad, hanem saját mélységében, lehetőségeiben keresi az utat és végül is oda ér vissza, ahonnan elindult. Ez a gondolat a népmesében is felbukkant: a kincset kereső ember bejárja az egész világot, a kincset végül is a saját házánál leli meg. A 20-as években az írók figyelme mindinkább a népiesség felé fordult. Ez főképp a német romantikusok által fellendített mozgalomnak volt köszönhető (Heine). Továbbá irodalmi úton fejezi ki azt az igyekezetet, hogy a magyarság függetlenségének megtartásához a népben kell keresni a szövetséget. A népi költészet előfutára volt, a helyzetdalok, népi művek majd Petőfinél terjednek ki igazán.
Zrínyi Miklós
A XVI.-XVIII. század uralkodó korstílusa a barokk volt. Magának a barokk szónak két jelentése van, nyakatekert az olasz fordítás és szabálytalan alakú igazgyöngy a portugál eredet szerint. Ebben az időszakban szilárdult meg a feudalizmus, s az egyház is megerősödött. Ezeknek is köszönhetően kialakultak az abszolút monarchiák, s így a polgárok előretöréseinek vége szakadt. A katolikus egyház pedig támadásba lendült, hogy visszaszerezze korábban elvesztett híveit a protestáns egyháztól. A barokk, az európai művelődéstörténetében a reneszánszt követő nagy korszak egész kultúrájának, művészetének és irodalmának legfőbb stílusiránya.
A korstílus leginkább az érzelmekre épít, és ezekre kíván hatni. A reneszánsz a társadalom műveltebb rétegeit célozta, a barokk ezzel szemben az egyszerűbb emberekre hatott. Célja nem volt más, mint a lenyűgözés, meghökkentés, az ámulat kiváltása az emberekből. Míg a reneszánszban minden harmonikus, addig a barokkot a diszharmónia, a vonaltörése jellemzi.
A barokk megjelenését megelőzően az épületek ismertető jelei az egyszerű, harmonikus, könnyed formák voltak, ám ezt követően az építészek a nagy tömeget helyezték előtérbe, az épületek túldíszítettek, féktelenek lettek. A reneszánszban természetes fényt használtak, ám a barokkban már mesterséges fényforrásokat is alkalmaztak, s így a fény-árnyék kontraszt nagyon erősen megmutatkozik: nehezen vehetőek ki a formák, homály jellemzi a műalkotásokat.
Témája vallási, az egyházi eseményeket részesíti előnyben. A művészetek célja a megdöbbentés, elkápráztatás. Tasso a barokk fogalmát tökéletese megfogalmazta:
„Válassza a szépekből a legszebbet,
a nagyokból a legnagyobbat,
a csodálatosokból a legcsodálatosabbat,
s ezt igyekezzék újdonsággal és méltósággal is párosítani.”
Az építészet a klasszikus elemeket zsúfolva alkalmazza, megtört vonalakat, hullámokat épít be. A homlokzatok az aranyozott szobroktól túldíszítetté váltak, a falakon és mennyezeteken freskók jelentek meg, mellyel ugyancsak kápráztatott és lenyűgözött. A barokk templomstílus a jezsuiták révén az egész világon elterjedt. A leírtakat jól példázza az egri Minorita-templom, a római Santa Agnese „érett barokk” templom.
A szobrászat és a festészet terén szenvedélyes mozgású alakok, végletes érzelmek és nyitott szerkezeti formák jelentek meg. Az itáliai barokk szobrászat legjelesebb művésze Lorenzo Bernini, a barokk festészet legnagyobbjai az olasz Caravaggio, a holland Rembrant, a flandriai Rubens, s a görög származású El Greco.
Az irodalomban legfőképpen a művek stílusán és szerkezetén figyelhetőek meg a barokk stílus jellemvonásai, mert az irodalom számára is fontos a gyönyörködtetés és a lenyűgözés. A kor színvonalán virtuóz rímtechnikát, merész, újszerű költői képeket alkalmaznak a költők. Hasonlatai ellentétekkel zsúfoltak, erős érzelmi tartamú szövegeket, hosszú barokkos körmondatokat alkotnak. A próza légiesen könnyűvé vált. Új műfajok is megjelentek, melyekből az egyik legkiemelkedőbb az eposz. Cervantes, Milton, Tasso, Marino mind a barokk irodalom nagy alakjai.
A magyar irodalomban a barokk korszak a XVII. század elejétől az 1770-es évekig tartott, a felvilágosodás kezdetéig. Legkiemelkedőbb alakja Zrínyi Miklós volt, akit a kar és lant hősének neveztek. Élete fő céljának a török kiűzését tartotta Magyarországról, így csak a csaták közötti szünetekben írt. Mindig is előbbre tartott a harcot, mint a költészetet, mégis hírnevét írói munkásságával szerezte.
Költői lélekre és a reálpolitika kiváló képviselőjére ismerhettünk rá egy személyben. Hadvezéri tehetsége, politikai éleslátása történelmünk legnagyobb személyiségei közé emeli. Emberségéről, jellemszilárdságáról már kortársai is elragadtatással szóltak. Udvara a barokk kultúra központja volt, híres képtára és korának legnagyobb könyvtára az ő tulajdonában volt.
Csáktornyán született nagybirtokos arisztokrata családban. Édesapja korán meghalt, fiai, Miklós és Péter nevelését a királyra és Pázmány Péterre bízta. Zrínyi így Habsburg-hű és mélyen vallásos nevelésben részesült. Tanulmányait a bécsi és a nagyszalontai egyetemen folytatta, de megfordult Rómában, Nápolyban, Firenzében és Velencében is. Közismert volt műveltsége, hat nyelven beszélt.
Visszatérve Csáktornyára kisebb-nagyobb támadásokat indított a török ellen. A bécsi udvar ezt rossz szemmel nézte, s kényszeríttették, hogy részt vegyen az I. Rákóczi György elleni hadjáratban. Első felesége, Draskovich Mária Eusébia korai halála miatt másodszor is megnősült, ekkor Löbl Mária Zsófiát vette nőül. 1646-ban tábornokká, majd egy évre rá horvát bánná nevezték ki.
Az 50-es években egyre inkább ráébredt arra, hogy saját céljai és a magyarság érdekei ellentétben állnak a királyi udvar politikájával, s közéleti tevékenységbe kezdett. Kapcsolatokat épített ki Erdéllyel s a felvidéki nemességgel. Az 1663-ban indult háborúban a bécsi udvar sürgősen kinevezte Zrínyit a magyarországi hadak élére. Ő meg is állította az előrenyomuló török sereget, ám ezek után le is váltották. Zrínyi erőteljesebb szervezkedésbe kezdett, ám 1664 telén egy szerencsétlenül végződött vadászat áldozatául esett.
Miközben a délvidéket igyekezett a török elleni harcok bázisává kiépíteni, hadtudományi tanulmányokat folytatott. Tábori kis tracta című műve egy katonai kézikönyv része, mely a hadsereg szolgálati szabályzatáról, szervezéséről, ellátásáról szól. Vitéz hadnagy c. munkája több száz elmélkedés gyűjteménye, ezekben az ideális hadvezér személyét fogalmazza meg, a hadvezetés kérdéseiről töpreng.
Pár évvel később, mikor közéleti tevékenységbe kezdett, akkor írta Mátyás király életéről való elmélkedés c. tanulmányát. Az írásban Mátyás alakjával az ideális nemzeti uralkodót mutatja be, aki példát mutat egy centralizált magyar állam kiépítésére.
Zrínyi sejtette, hogy a Török Birodalom újabb nagyszabású hadjáratra készül Magyarország ellen, a várható események ihlették legmegrázóbb röpiratát: Az török áfium ellen való orvosságot. A vitairat logikus érveléssel vezeti az olvasót az állandó nemzeti hadsereg megteremtésének gondolatáig.
Hallhatatlanságát biztosító nagy műve a Szigeti Veszedelem. Ezzel a művével honosította meg Magyarországon az eddig ismeretlen műfajt, az eposzt. Az eposz az epika műnemébe tartozó nagy terjedelmű elbeszélő költemény. Rendkívüli képességekkel rendelkező hőse egy egész közösség sorsára nézve jelentős tetteket hajt végre. A klasszikus eposznak nélkülözhetetlen részei az eposzi kellékek:
1. invokáció segélykérés (a múzsától)
2. propozíció témamegjelölés
3. „in medias res” a dolgok közepébe vágó kezdés
4. enumeráció seregszemle
5. epiton ornaus állandó jelzők
6. toposzok visszatérő fordulatok
7. taumasztonok csodás elemek
8. epikus hasonlatok nagy terjedelműek
9. deus ex machina isteni beavatkozás
10. hexameter időmértékes verselés
A műben Szigetvár 1566-os ostromát dolgozta fel. Zrínyi Miklós dédapja hősies küzdelmét és halálát, a török felett aratott erkölcsi győzelmét mondja el, s Szulimán szultán halálát, melyet a költő poeticai szabadságával ősének tulajdonít. Az eposzban paradox tételt fogalmaz meg: bár a magyarok mind elestek, mégis őket érezzük győzteseknek.
A török kiűzésének buzdítására írta, a magyar népet összefogásra akarta ösztönözni, mert rájött, hogy csakis nemzeti összefogással lehet szabad az ország. Nem csak a kis embereket szerette volna meggyőzni, hanem a fő- és középnemességet is, az ő buzdításukra írta.
A szerzőre nagy hatással voltak Homérosz, Vergilius művei és Tasso Megszabadított Jeruzsáleme. A csodás elemeket a keresztény és antik kultúrából merítette.
Az előszónak „Az olvasónak” címet adta, az előhangban Vergiliushoz hasonlítja magát: míg ő 10 éven át írta az Aeneist, addig Zrínyinek egy telébe tellett, hogy elkészüljön művével. Persze ez csak túlzás, s valószínűleg télen fejezte be munkáját.
Elmondja, hogy csak saját örömére ragadott tollat, nem került nagy fáradtságába, és ha akarta többet is dolgozhatott volna rajta, s csak a rászánt időn múlott. Nem is javított rajta, mindig első gondolatát írta le. Utal a mű tartalmára, arra, hogy szerelmi szálakat is bele fűzött.
A magyar nyelv szegénységéről is szót ejt, s éppen ezért latin szavakkal egészített ki a szöveget. Megtudjuk azt is, hogy a történetet írói szabadságával másképpen írta, mint ahogy az a valóságban történt, így Szulimán halálát dédapjának tulajdonította.
A szerkezete követi a barokk hagyományokat, 15 énekből áll és 1566 strófából. Az eposz főerőssége a kompozícióban rejlik. A szerteágazó szálakat bűvészi ügyességgel fogja össze. A barokk szerkesztés kettősséggének is eleget tesz: látomásos elemeivel a valóságon túl ragadja az olvasót. A részletek reális ábrázolásával megteremti a valóság illúzióját.
A mű 1.versszakában, az Aeneis nyomán, korábbi szerelmes verseire hivatkozik:
„Én az ki azelőtt iffiu elmével
Játszottam szerelemnek édes versével.”
A 2.versszak témamegjelölés (propozíció), a „Fegyvert s vitézt éneklek” kezdetű sor pedig pontos fordítása az Aeneis ezen sorának. A szigeti hős erkölcsi és katonai nagyságát, rendkívüli voltát említi itt. A 3.-6. strófa a segélykérés (invokáció). Zrínyi múzsaként Szűz Máriát szólítja meg, könyörög, hogy az igazságnak megfelelően írhasson:
„Adj pennámnak erőt, úgy irhassak mint volt,
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt,
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.”
Célja az ideálteremtés: követendő példaképpé emelt hőse, azért is halhatatlan, mert önzetlenül, a kereszténységért halt hősi halált, megvetve a világ javait.
Ebben a versszakban mutatja be a szerző a török hadat, ez a seregszemle (enumeráció).
A cselekmény három szálon fut:
Az 1. szál a 7. versszaktól az égben indul. A XVI. századi históriás énekek és protestáns jeremiádok (hosszadalmas, vég nélküli panasz, siránkozás) vallásos történelemszemléletével találkozunk.
A mindenható Isten látja, hogy a magyarok múltbeli dicsőségük után, most bűnös életet folytatnak. Alectót küldi a földre, hogy gerjesszen gyűlöletet Szulimánban a magyarok ellen. Szulimán apja alakjában jelenik meg és rábeszéli, hogy indítson háborút. Bíztatja, hogy ne féljen, mert a magyarok „még nem látják égni magok házukat/ nem segíti meg senki szomszéd házukat”
A 2. szál a földön folytatódik a seregszemlével (enumeráció): A 2. énekben Araszlán budai pasát ismerjük meg, aki megtámadja Turi György végvárát, de nem sikerül legyőznie, de ezen felül is hőstetteket kíván véghezvinni.
A 3. szál összeköti az eget és a földet. A feszület előtt térdeplő Zrínyit a barokk eszményképnek megfelelően, Krisztus katonájaként („Athleta Christi”) mutatja be a költő. Megtudjuk, hogy meg fog halni, de Isten a halálát jutalommá változtatja, s a mennybe emeli. A kor embereszménye egy hős és egy szent keveréke, aki mélyen vallásos és elszántan küzd a pogányok ellen és kész a mártír sorsra. Már itt előrevetítődik a vár eleste, de az is, hogy az elpusztusztuló védősereg győztesként kerül ki (paradox tétel).
A seregszemle a 3-6. énekig tart. Hosszú a bevezető, nincs „in medias res”. Szerepe, hogy megismerjük Magyarország korabeli állapotát, a magyarság bűneit, a hatalmas túlerővel rendelkező török sereget. Egyik oldalon a nyers erő, másik oldalon a mindent túlélő hősiesség.
Szulimán elhatározza, hogy Eger helyett Szigetet fogja elpusztítani, a magyar sereg felkészül a védelemre, Zrínyi szózatot intéz katonáihoz (5. ének). Az emberség és vitézség erényei vallásos tartalommal egészülnek ki a várkapitány beszédében.
A várat védő vitézek jól tudják, hogy a hatalmas török szultán jön ellenük, de ez a tény is csak tisztességüket, vitézi hírnevüket bizonyítja. A török sereg ereje csupán nagy létszámában és erejében rejlik, a várbeliek viszont erkölcsi fölénnyel rendelkeznek.
Zrínyi számtalan példával igazolja, hogy hányszor győzedelmeskedtek a magyarok a legyőzhetetlennek hitt törökök felett. Érvelésének célja a meggyőzés. Harcuk céljának erkölcsi felsőbbrendűsége nemcsak a győzelmi reményeket táplálja bennük, hanem a mártírhalál vállalásának elszántságát is.
Az ezután következő magyar seregszemle (enumeráció) bebizonyítja, hogy a védősereg a legkitűnőbb harcosokból áll. Az egységes és erkölcsi fölény fokozatosan megtöri a hatalmas létszámú, belső viszályoktól gyengülő török sereget.
Az eredeti tíz ostromot Zrínyi egy nagy ütközetbe tömörítette (7-10. ének). Az összecsapás mellett betartja az előszóban tett ígéretét, s szerelmi szálakat, epizódokat fűz a cselekménybe. Az egyik legkiemelkedőbb magyar vitéz sorsát kísérhetjük szemmel, Farkasics Péterét. A hős sok törökkel elbánt, s magas beosztású harcosokat is legyőzött. A 7. énekben mégis vesztét leli, s gyönyörűen írja le a költő siratását:
„Mint harmat nap előtt, egyszersmind eltünsz.
Mint harmat nap előtt, mint hő az tüz előtt,
Mint álom előttünk, mint füst az szél előtt,”
A török seregből szerelembe esik Delimán, akit Cupido nyila talál el, s ettől kezdve nem tud szabadulni Cumillától. Sok töprengés után szerelméhez siet, kinek szíve már Delimáné. A palotában szerelmük beteljesedik, ám Delimánt visszahivatja a császár. A hadtérre elkísérti szerelmét Cumilla, aki szomját csillapítva szerencsétlen véletlen következtében életét vesztette. A férfi nagy haragra gerjed és bosszút fogad.
A magyar sereg oldalán is szerelmi szálba bonyolódunk. Deli Vidért aggódik felesége, Borbála, s tehetetlenségében férje után ered a csatatérre. Férje éppen az ellenséges táborban kémkedik, s mikor neje megérkezik a táborba rájönnek, hogy áruló, s a hírt vivő követet Borbála megöli. Felesége segítségére érkezik Deli Vid, aki legyőzve támadóit, megmentve nejét elmenekülnek, s menedékre lelnek Zrínyi udvarában.
A 13. énekben sor kerül az utolsó török haditanácsra, ahol egymásnak esnek a vezetők. A vita erkölcsi szétesésről tanúskodik, s arról, hogy a sereg is elgyengült. Többségük az elvonulást ajánlja, ebbe Szulimán bele is egyezik. Ám ekkor következik be a váratlan fordulat, megjelenik az „áruló” galamb. Az üzenet, a magyar sereg gyengeségét és kimerültségét taglalja, s hogy a várban nagyon kevesen maradtak. Ezért a törökök erejüket összeszedve felkészülnek a végső összecsapásra.
A 14-15. ének a végkifejletet megrajzoló két utolsó rész a barokk festészet fény-árnyék technikájára épül. A csodás elemeket (taumaszton) ekkor kapcsolja be a szerző. Alderán, a sötétség ura mozgósítja az Alvilágot, hogy a törökök segítségére siessen. Ám Gabriel arkangyal ezt megakadályozza, s a hősöket a mennybe emeli.
Itt kerül sor Zrínyi vértanúságára. Tárházában kincseit felégeti, magára ölti dolmáját és egy mentét, a legszebbet mindközül. Felvesz két aranyperecet, a sisakjára kócsagtollat helyez, s minkét zsebébe 100-100 aranyat rak. Végül legkedvesebb fegyverét veszi magához. Így tört ki a várból „ötszáz halállal”.
Zrínyi alakja emberfelettivé magasztosul, de mégsem torzul el. Utat tör és megöli Szulimánt, ám őt csak egy távoli „eltévedt” ágyúgolyó öli meg. Ez betetőzi a szigetváriak tetteit, hisz a legveszedelmesebb ellenségtől szabadította meg az országot és a kereszténységet.
Stílusa és nyelvezete Vörösmarty nyelvi, stiláris gazdagságát dicséri, de tömörsége, férfias nyelve is kiemelkedő. A csatajeleneteket szép, reális képekkel jeleníti meg. Gyengéd lírai sorokat költ a szerelemről. A végére mozgalmassá válik, barokk elemekkel halmozza el a művet.
Verselése magyaros, ütemhangsúlyos négyütemű 12-es, melyeket bokor rímmel fog össze.
A kötetet a peroráció zárja, melyben a költő antik mintára hallhatatlanságot ígér magának, de ő nem a költészete, hanem a hazájáért vívott harcai révén érzi ezt elérhetőnek.
„Véghöz vittem immár nagyhirü munkámat,
Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.
És mikor az a’ nap eljün, melly testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széllel az magas egeken.
S honnan Scitiábul kijütt magyar vitéz,
Merre vitézséget látta világ nagy rész,
Azokrul helyekrül minden szem reám néz,
Hirrel, böcsülettel, valamig világ lesz.
De hiremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvivó szablyámmal:
Míg élek, harcolok az ottomán hóddal,
Vigan burittatom hazám hamujával.”
