Erdélyi-Erdey D. Zoltán: EGY MEG-NEM-ÉRTETT TÁLTOS-ÜZENET

Madách Imre: Az Ember Tragédiája

     „Őrjöngő röptünk, mondd,

hová vezet?"

 

ATTÓL A PERCTŐL KEZDVE, hogy Arany János 1861-ben bemutatta Madách remekművét a Kisfaludy Társaság előtt, Az ember tragédiája a kritikusok kereszttüzébe került. A kortárs és későbbi elemzésekből kitűnik, hogy a művet sokan és sokféleképpen értelmezték, vagy értették félre.

…A művet ért bírálatok elsősorban a témaválasztás-és megfogalmazás eredetiségét, vélt pesszimista, vagy optimista alaptónusát, valamint a mű nyelvezetét, költői értékét és szerkezeti felépítését érintették. Leginkább a tragédia pesszimista befejezését vetették Madách szemére, bizonyságot téve arról, hogy a bírálók nem jutottak el a mű eszmei mondanivalójának felismeréséig. Még a Tragédia legmélyebb ismerője és „korrektora”,Arany János is, olyan indokolással menti fel költőtársát a „pesszimizmus vádja” alól, ami ismét csak a lényegtelenebb szempontok felé tereli a figyelmet. Arany ugyanis Lucifert az emberiség elpusztítására felesküdt szellemnek tekinti és őt okolja a szerinte sötét alaptónusért.

Azonban, mint látni fogjuk, Lucifernek - aki nevében is a világosság hordozója(!) – tragédiabeli szerepét tekintve nem az emberiség elpusztítása, hanem sokkal inkább felvilágosítása a célja, mely célhoz és az ember, mint társadalmi lény, fejlódése lényegének megértéséhez lelkesítő eszmékben való csalódások sorozatán át vezeti végig Ádámot az Ember örök útján. Lucifer tehát társként, kísérőként és nem kísértőként, vagy ártó szellemként kíséri (és nem kísérti!) Ádámot ezen a vándorúton.

Tudjuk azt is, Madách Imre nem világtörténelmet írt, hanem életének – sokszor keserű – tapasztalatait, elemző és kutató szellemének nagy felismeréseit sűrítette a dráma történelmi jeleneteibe. Műve írása közben fejlődött és alakult saját eszmevilága is, és jutott el maga is főhősével, Ádámmal együtt a tradicionális létszemlélet egyik alap-felismeréséhez, hogy az emberi élet csak a környezettel és a körülményekkel vívott állandó „harcban” teljesedhet ki. Hangsúlyozzuk: kiteljesedésről és nem „fejlődésről” van szó, mert a Madách-i világkép eredetiségét éppen az a tradicionális létszemléletéből fakadó – és sokak által „pesszimistának” bélyegzett belső felismerés adja, hogy nincs evolúció, azaz „fejlődés” a szó materialista, darwini (biológiai) értelmezésében, hanem legfeljebb „visszafejlődés”, leromlás, azaz involúció. Így az emberi faj eltömegesülésével együttjáró szellemi és lelki leépülésének, degenerálódásának képe színezi végül is sötétre ezt a világképet.

Mindaddig azonban, amíg az ember hajlandó a küzdelemre, ez a világkép a legkevésbé sem sötét, hanem bizakodó. Ebben a hangulatban jut el a dráma főhőse a tizenharmadik stációban a felismerésig:

…A cél voltaképp mi is?

A cél megszűnte a dicső csatának,

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.

Ebben a furcsa, látszólag önmagáért való küzdelemben, mely az egyén szempontjából nézve ráadásul mindig elbukik, vagy inkább: oka-fogyottá válva feladással végződik, de igazi célhoz sohasem juthat, mindegy, hogy az eszme „kereszt, vagy tudomány, szabadság, vagy nagyravágy formájában hatott-e, előrevitte az embernemet.”

Ezzel Madách egy másik fontos tradicionális alaptételt mond ki: azt, hogy létezésünknek csak világról alkotott nézetünk, az ideológia adhat értelmet. A liberális demokrácia ideológia ellenessége és a történelmi fejlődést lezárni akaró és lezártnak tekintő társadalom modellje szenved ezzel meggyőző vereséget.

Ádám egész küzdelmén végighúzódó motívum, hogy az ember nem válhat valami "isteni akaratnak" beállított zsarnokság és önfeladásra biztató fátum súlya alatt akarattalan és irányítható bábbá, hanem kibontott zászlók alatt egyesítve erőit, szembeszáll azzal. Ám, ennek a harcnak nincs eleje és vége, és nem is lehet, mert maga ez a meg-megújuló, véletlenekkel folytatott és az embert magát is megújító küzdelem az élet lényege. Ezekben a konfliktusokban teljesedik ki az ember-élet és szembesül a szerzett tapasztalatok birtokában új, magasabb szintű kihívásokkal.

A cél pedig – akár vélt, akár valós -, mihelyt közelbe kerül, eloszlik mint a szivárvány, hogy mindjárt más, új lehetőségek táruljanak fel. A korábban kívánatos jó rossznak lesz forrása, a rettegett rosszból pedig jó származik. A cél tehát, mely felé törekszünk, maga az út, melyen az ÉLET új népek, fajok és kultúrák kialakításával halad a valami felé, aminek mibenléte azonban a káosz-elmélet szerint is előre nem meghatározható. A változó kombinációk lehetőségeit kutató, önmagát a komplexitás felé fejlesztő ÉLETnek része az Ember, mely az élők között egyedül rá jellemző kultúra teremtő képességével emelkedik az anyagi világ fölé.

Az embert és világát a szellem elsőbbsége jellemzi az anyagi világ materiális valóságával szemben, noha ez utóbbitól nem függetlenítheti magát, mint erre a későbbiekben még más vonatkozásban utalunk. „Ugranám, és testem visszahull” – mondja Ádám – „s ha képzetem magasb körökbe von, az éhség kényszerít, hunyászkodottan leszállni ismét a tiprott anyaghoz.”

Azonban hosszú még az út a felismerésig, hogy az emberi szellem is csupán egy alkalmazkodási formája az ÉLETnek az élettelen világgal folytatott harcában. Az ember feladata pedig éppen ebben áll: új, az élők világában eleddig teljesen szokatlan eszközzel, a szellem fegyverével segíteni az élő és ÉLETet hordozó bolygónak, a Földnek megmaradását a Kozmosz hideg magányában.

A Föld Szellemének szava ezért már az Úr hangján szólal meg:

„És minden érzés, mely benned feszül, csak

Kisugárzása e csoport anyagnak,

Mit földnek hívsz, s mely ha más leendne,

Nem léteznék többé, véled együtt…”

Az ember ezt a hivatását azonban csak önmaga szünet nélküli tökéletesítésével töltheti be. Ehhez vágyain, gyarló önmagán kell először úrrá lennie. Fel kell ismernie a Természet alaptörvényeit és vonatkoztatnia kell azt saját magára és társadalmára, azaz: korlátoznia kell önmagát – saját megmaradása érdekében.

Az emberi öntudat ébredésének és a velünk született ős-tudásanyag konfliktusokkal terhes kibontakozásának útját járhatjuk végig Ádámmal utazva az álombeli időgépben, kísérletezve, elbukva és újra felemelkedve, ám kudarcainkból sokszor mégis mit sem okulva. Az egyes színekben felvillanó történelmi mozaikképek tehát nem egy „utat” jelölnek, nem valami féle „fejlődési állomásokat” jelző mérföldkövek, hanem kérdésekre adott válaszok. Az anyag és a szellem, az általános és az egyedi, az univerzális és a kiváló, a speciális, a civilizáció és a kultúra, a „fejlődés” l’art pour l’art hajszolása és a tradíciókra épülő és építő fontolva haladás közötti örök rivalizálás fogalmazódik meg e képekben és kapunk bennük választ felvetett kérdéseinkre.

A kérdések jellegéből adódóan azonban, ezek a válaszok többnyire nemlegesek. A Természet csak IGENnel és NEMmel felelhet a feltett kérdéseinkre. Ha e kérdések valamilyen természeti törvényekbe ütköző elvárást tükröznek, a válasz egyértelműen csak NEM lehet. Az Ember egyik tragédiája, hogy magát mindig kivételes lénynek szeretné tekinteni és kivonni az általános Törvény alól. Az Élet válasza erre az elvárásra NEM, és az ember a sok NEMet látva pesszimizmussal vádolja a Törvényt magyarázó prófétát, látnokot, költőt. Ádám csalódásai a hiú reménykedések, irreális, a világot szabályozó törvényekkel, emberi természettel nem számoló ábrándok, az emberi nem „fejlődésébe” vetett hamis hiedelem büntetései.

Nem véletlen tehát, hogy az isteni hangra figyelő Költő sorra látja megbukni kora, a XIX. század fő szellemi irányzatainak tantételeit; ezért lesz minden történelmi kép, melyen Ádámot végigvezeti, egy-egy baloldali eszméből való kiábrándulás. A szabadság, egyenlőség, tudományos és gazdasági tévtanok, az ember és természet kapcsolatának liberál-materialista felfogása szenved sorozatos vereséget ezen az álombeli vándorúton, melynek végén – legyen bármily hosszú is – ugyanaz a természetében, vágyaiban, kétségeiben és nemes szenvedélyében esendő, de mindig felemelkedő és újrakezdő ember áll előttünk, mint az út elején, hogy felismerve végre élete értelmét, kövesse a számára rendelt (és nem általa választott!) utat.

ÁDÁM ÉS ÉVA álombeli utazása a negyedik színnel kezdődik. Ebben Ádám, mint fáraó kénytelen rádöbbenni, hogy a küzdelem hiánya lelki kiüresedéshez vezet; hogy a jólét nem boldogít, ha nem kell azért fáradozni. Az örökletessé vált hatalom törvényszerűen öncélúvá válása minden társadalmi rendszer végét jelenti. Minden társadalmi rendszert az elfásuló, önmagába záródó elit tesz működésképtelenné, sőt elviselhetetlenné. Mert a dicsőség érdem nélkül csak „percnyi dőre játék”. Csak az érdem lehet az elit minősültség alapja, s az ebből fakadó hiányérzet torkollik önpusztításba, amikor az öncélúvá vált hatalom az egyiptomi jelenetben a rabszolga nép felszabadításával önmaga revíziója helyett az iránytévesztett elit tipikus útját választja és felszámolja önmagát.

A népen azonban így nem lehet segíteni, mert a tömeg, melynek a társadalomba rendeződés óta sorsa az örök szolgaság, képtelen élni a szabadsággal. „Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri” – inti Lucifer Ádámot – „és új urat keres holnap magának,…kiben tudattá vált a népi ösztön, s ki a szabadság bámult bajnokául fényes helyedre tolakodni mer. Míg a tömeg, nem nyerve semmit is, nevet cserél, a gazda megmarad.” Lucifer szavai itt már a két évezred utáni eseményekhez kapcsolódnak és a párizsi színben nyernek végső értelmezést és magyarázatot.

Csodálatos megfogalmazása ez, nem a tömeget, hanem a demagóg nép-vezéreket felemelő tömegmozgalmak hiábavalóságának, ami egy évszázad múlva, „letisztult” formában a „demokratikus” választásokra alapozott politikai váltógazdaság intézményében válik nyilvánvalóvá, hogy azután ez, mint a médiákra és számítógépekre alapozott modern hatalomgyakorlás egyik eszköze fojtsa teljes apátiába a liberális demokrácia tömegtársadalmait.

A forradalmi eszmék kavargását követő átmeneti szélcsendben Madách világosan érzi, hogy nem a nép hatalom alóli felszabadításának, hanem a hatalom megszerzésének vágya motiválja minden korban a tömegmozgalmakat és azok vezérszónokait.

A nép, a tömeg, ugyanis nemcsak eltűri, de igényli is a hatalmat, ám az alapvetően transzcendens emberi természet nem viseli el a lefojtottságot. A forradalmak, a nép jajának oka sohasem a hierarchia, hanem annak megmerevedése, a kaszthatárok átjárhatatlanná válása. Minden vég azonban egyúttal kezdet is, minden hatalom összeomlása egy újabb hatalom kiépülésének első lépése.

Íme tehát, együtt van a forradalmakat kiváltó három tényező: az uralkodó elit szereptévesztése, a hierarchikus keretek megmerevedése és a tömegek emiatti elége-detlenségét kihasznáó népvezérek hatalomvágya.

Mert minden ember uralomra vágy.

Ez az érzet, s nem a testvériség,

Mi a szabadság zászlajához űzi

A nagy tömeget, - ámbár öntudattá

Nem ébred benne, és csak sejtelemkint

Zaklatja minden olyasért, mi új

S mi tagadása a már meglevőnek;

Abban remélvén testesülve látni

A boldogságról képzett álmait.

A társadalmak természetes állapota az alá-és fölérendeltség, sőt, ha úgy tekintjük: a rabszolgaság, melynek alanyait nevezhetjük történelmi korok szerint pénzen vett, vagy fegyverrel hódított, idegen fajú rabszolgának, az uralkodó réteggel fajilag azonos, de jogfosztott jobbágynak, bérrabszolgává tett proletárnak, vagy a pénz személytelen uralmának magát „önként” alávető, látszólagos szabadság, sőt szabadosság-jogaiban tobzódó modern kamatrabszolgának; a társadalmi kereteket monarchiának, köztársaságnak, feudalizmusnak, kapitalizmusnak, vagy kommunizmusnak; a hatalomgyakorlás módját monarchikusnak, demokratikusnak, vagy diktatórikusnak – mindez a rabszolgaság, mint társadalmi alap-intézmény tényén nem sokat változtat.

Tradicionális nézőpontból azonban vitathatatlan, hogy bármilyen társadalom csak hierarchikus keretek között működhet úgy, hogy e működés fenntartása a legkisebb társadalmi energiákat kösse le, és csak a hierarchikus társadalmak képesek egyedül féken tartani a tömegek agresszivitását. Ezért nem a társadalmi rendszerek, vagy hatalom-gyakorlási módszerek teljesen értelmetlen megváltoztatásától, politikai párt-programokban megfogalmazott „-izmusoktól” várható egy tartósan működőképes társadalom megvalósítása, hanem a nyitott, hierarchikus társadalmi szerkezet kiépülésétől, bármilyen, magántulajdonra épülő társadalmi rendszer keretei között.

Lucifer tanácsát azonban, hogy „adj ezen néhány kivált egyénnek láncot és gyűrűt, adj más játékszert, s mondd: ím a tömeg fölébe tollak, ez teszen nemesebbé, és elhiszik, és a népet lenézvén elszívlelik, hogy őket is lenézd,” a természeti és társadalmi törvényekkel nem számoló, ideákat követő Ádám (a fáraó) nem fogadja meg. Új kalandra készülve, búcsúszavaiban - „Enyésszen az egyén, ha él a köz, mely egyesekből nagy egészet csinál” - már az antik demokrácia alapeszméje sugárzik fel.

Ezen új zsarnokság, a démos hatalmának öncélú tobzódását látjuk rövidesen egy újabb történelmi pillanatba sűrítve, az athéni jelenetben.

MILTIADÉSZT, a marathoni hőst a Parosz-szigeti sikertelen hadjárata után a hatalmától és tekintélyétől félő tömeg árulónak kiáltja és megöli. Csőcselékuralom, népítélet, pénzen vett és eladott szavazatok – a XIX-XX. század embere előtt nagyon is jól ismert jelenségek – mutatják, hogy hová vezet a demokrá-ciának akár az antik formája, mely a szabadságot általános polgári jogként, akár pedig a liberális formája, mely azt általános természetjogként értelmezi.

Az átélt szabadságharc és az európai forradalmak tragikus tanulságait sűríti Madách Imre a vesztőhelyre készülő Ádám (Miltiadész) szavaiba: „a népnek … természete, hogy a nyomor szolgává bélyegezze, s a szolgaság vérengző eszközévé süllyessze néhány dölyfös pártütőnek.” Demagóg pártvezérek által fellázított népek, koncon marakodó csőcselék, az „önszégyenét meg nem bocsátó nép” tobzódása a leszámolás éveiben, valamint az önmaga alacsonyságához és színvonalához szabott vezetőket választó tömegek képe vonul el nemcsak a történelmi múltunkat, hanem már a jelen valóságunkat is látó lelki szemeink előtt, hogy azután Ádámmal együtt hajlamosak legyünk levonni a reményvesztettség tanulságát: „…miért is vágynék magasra bármi hő kebel? Éljen magának és keresse a kéjt, mellyel betölti arasznyi létét…”.

Ám, ezzel máris kész a következő feladvány: győzhet-e a csupán önérdekét leső polgárerény és elvtelenség a létet gazdagító hősiesség és elvhűség fölött?

A hős, ha fizikailag sorsa is a majdnem törvényszerű bukás, mindig erkölcsi győztesként távozik, a polgár pedig ön-és értékpusztító „győzelmének” áldozatává válik. Láthatjuk: ahogy pusztul az egyedi és a kiváló, és ahogy terjed a kommersz, úgy sorvad a kultúra. Ebben az általánossá váló lelki kiüresedésben a tömegek sorsa a mind mélyebb nyomor, a gazdagoké az önpusztító élvhajhászás.

Kövessük hát Ádámot ebben az új, hedonista kalandban, hogy vele együtt mi is új felismerések részesei lehessünk. Hogy láthassuk, hogyan sóvárog a lélek a legnagyobb jólétben is életadó eszmék és célok után.

EZÚTTAL AZ ANTIK RÓMÁBAN VAGYUNK, Catullus, a költő, és szeretője, Lesbia (itt: Hippia) estélyén. Itt rögtön meg kell jegyezzük: miként maga az egész mű, úgy benne ez a szín is eklektizáló. Múlt, jelen és jövő összefonódását, egyidejűségét, az ok és okozat elválaszthatatlanságát akarja hangsúlyozni Madách, amikor a Kr.e. 54 körül meghalt Catullus estélyén megjelenteti Péter apostolt. Kettőjük képletes találkozását ugyanúgy nem érezzük anakronisztikusnak, mint a XI. századi keresztes lovag, Tankréd megjelenését a IV. századi Bizáncban. Ez a szerkesztési mód is Madách tradicionalista történelem-és létszemléletét, a történelmi események általa is vallott ciklikusságát, hármas dimenzionáltságát látszik igazolni.

Az emberi lélek teremtett tulajdonsága, hogy tartósan elviselhetetlennek tartja és nem fogadja el a jóléti társadalom-modell liberál-hedonista életfelfogását, mely az élet célját nem annak kiteljesedés felé vezető gazdagításában, hanem a kockázat-és küzdelemmentes anyagi jólétben látja. Ádám, a főhős életében is csupán múló epizód ez a csalódást követő lelki elernyedés és elbizonytalanodás. Új eszmék után sóvárgó imájában már ismét az örök megújulásra, az önmaga fölé emelkedésre sarkalló prométheuszi vágy jelenik meg. A glóriában felsejlő kereszt és a római limesekhez közelítő nomád seregek patkódübörgése hoz új eszmét és friss vért az enervált Európának. Ez a kép vezet át bennünket és Ádámot a középkori lovagvilágba, az erénnyé magasztosult önmegtagadás és a harcos Egyház, a szeretet nevében gyilkoló kereszt világába.

KONSTANTINÁPOLYBAN, a Római Birodalom kettéválásának idején, a világtörténelem egyik legértelmetlenebb vallási háborújával álcázott hatalmi vetélkedés dúl Konstantius, Konstans és Konstantinus között. A testvérharchoz Arius követői és ellenfelei adják az ideológiai hátteret. Az Atya és Fiú egylényegűségén, vagy különbözőségén – gyakorlatilag egy i-betű fölött – folyik a százezrek életét követelő több évtizedes harc, melyben már rég elveszett és csak sötétséget árasztó dogmává merevedett az éltető hit.

Ebbe, az „eretnek” ariánusok máglyáival kivilágított Bizáncba érkezik Ádám, Tankréd, a felszabadított Jeruzsálem hőse szerepében, hogy ámulva tapasztalja, miként válik/válhat a vérével védelmezett szent hit üres szócsaták játékszerévé. Amit látni kényszerül, az nem a hit torzulásának kezdete, és nem is a vége, hanem folytatása a monoteizmussá degradált ősi hit tartalmi kiüresedésének. A Költő végül Luciferrel mondatja ki a konklúziót: „a szent tan mindig átkotok, ha véletlen reá bukkantatok: mert addig csűritek, hegyezitek, hasogatjátok, élesítitek, míg őrültség, vagy békó lesz belőle.”

Őrült paródiáját látjuk itt az igazságot kutató eszmék harcának. Milyen messze került az ember az antik vitaszellemtől, amire pedig az egész mű alap-gondolata is épül: az, ahogy Ádám és Lucifer színről-színre vándorolva sétálgatnak át az életen, miként tették ezt valaha Pláton és tanítványai a Akadémos kertjében, séta közben vitatkozva, thesis és antithesis ütköztetéséből szűrve le az igazság felé vezető szintézist, pártoktól és hatalmi elvárásoktól függetlenül, a logos útját követve.

És milyen messze kerültünk az ősvallástól - az egy és megnevezhetetlen Teremtőbe vetett hittől, mely a hívőtől megértést várt el, nem áldozatot - most, amikor a szeretet vallása nevében szólítanak fel: „Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket!”. Ezen eltorzult vallás nevében gyújtják a máglyák tüzét a hitbeli másként gondolkodók alá, és ennek nevében vonulnak tíz-és tízezrek a mártírhalálba vezető Via Dolorosa-n, hogy a vértanuk és leendő szentek halálával tegyenek vitán felül állóvá tévtanokat.

Mert ezúttal is, mint annyi más esetben, téveszmékért vállalják az áldozatok a tűzhalált. Mártíromságuk éppen úgy tragikomikus, mint Tankréd frusztrá-ciókkal terhelt lovagi erénye, mely meddő sóvárgásban nyer kielégülést.

E korban, melyben már semmi sem az, aminek látszik, vagy láttatni akarják; ahol egyazon fán terem a szeretet és a gyűlölet, a hit és az eretnekség, a vallás és üzlet, brutalitás és lovagi erény, elmosódik a határ tragédia és komédia között is, s mindez már csak nézőpont kérdése. ”…Mit borzadsz? Tragédiának nézed?– kérdi cinikusan Lucifer – nézd legott komédiának, s múlattatni fog.”

Bölcseletében így olvad eggyé a Jó és a Rossz, hogy azután mindegyik ellentétének legyen a forrása:

A bűnös önmaga a győzelem,

Mely szerte szór, száz érdeket növel.

A vész, mely össze hoz, mártírt teremt,

Erőt ád…

De szavai e ponton már mintha szofista okoskodásba csapnának át, amikor azt mondja: „…egyént sohasem hozandsz érvényre a kor ellenében: a kor folyam, mely visz, vagy elmerít, úszója, nem vezére az egyén. Kiket nagyoknak mond a krónika, mind az, ki hat, megérté századát, de nem szűlé az új fogalmakat.”

Miért mondatja ezeket Madách éppen Luciferrel, a mindig bölcsen összegző és magyarázó ősszellemmel?

Miért értené, érthetné jobban a világot az, aki kitaposott úton halad, mint aki utat tör?

Miért lenne nagyobb hatása annak, aki csak viteti magát az árral, de nem gazdagítja korát új eszmékkel?

Ellentétben van-e, lehet-e egyáltalán nagyság és szellem, hatóerő és új gondolat?

Mi a „nagyság”, s mit jelent az, hogy a „kor ellenében”? A kor, a történelem, nem halad magától, hanem az eseményeket hatóerők mozdítják egy eredő irányába. Az egyik eszmét szül, a másik érvényre juttat – külön-külön hatástalanok tán, de együtt korszakalkotók.

A létrejött változás az egyik számára kényszer, a másiknak cse-lekvő változtatás, de minden nagyság, akár az akció, akár a reakció oldalán áll, akár támadó, akár védekező pozícióból küzd, mindig a kor ellenében, azaz a történelem irányát módosítva lesz, vagy lehet naggyá. Aki nem vezére, csak „úszója” az eseményeknek, nem „nagy”, nevezze bár annak a szolgalelkű történetírás.

Nem volt tehát szerencsés gondolat szétválasztani a történelmi hatóerő fogal-át, és elszakítani az eszme hordozóját, „szülőjét” a haszonélvező utókortól, még akkor sem, ha ez kronológiailag indokolt is az esetek többségében. Ahogy minden utód ős is egyben, úgy egyes korok sem csupán örökösei, hanem szülői is kultúrateremtő ideáknak. Minden gondolat másiknak szülője, és annál könnyebben juthat érvényre, mennél igazabb.

Úgy látjuk, Lucifer itt mintha kiesett volna szerepéből és látva, hogy a negatív tapasztalás ereje nem hat, mintha a predesztináció mákonyával akarná Ádám kísérletező kedvét szegni.

Újabb csalódás tehát Ádám sorsa és átlátva eszméi csődjét, harca kudarcát, egy konszolidált korba menekül, „mely nem küzd semmiért, hol a társas rend megszokott nyomát, e megszentelt előítéletet nem bántja senki”.

A MEGSZILÁRDULT RENDNEK ezt a küzdelmektől nem háborgatott szigetét Prágában találja meg Ádám, Rudolf, az alkímiába és csillagjóslásba habarodott Habsburg császár udvarában, ahol őt udvari csillagjósaként, Kepler szerepében látjuk viszont.

Üres címekbe és stallumokba merevedett, rangkórságos világba csöppenünk, ahol a hierarchikus keretek áttörhetetlensége már a szellem és nemesedés gátjává válik. Ez az újabb értéktorzulás Ádám számára újabb csalódás forrása és joggal tör ki belőle a keserű kérdés: „Kétséges rang-e hát szellem, tudás? Homályos származás-e a sugár, mely az égből homlokomra szállt? Hol van nemesség más ezen kívül?”

A magyar irodalomban eddig még senki sem definiálta világosabban és tömörebben az igaz nemesség fogalmát.(××) Látjuk azonban, Ádám még keserű pillanatában sem a nemesség (és nemesedés) létét, szükségességét és elismerését kérdőjelezi meg, hanem annak puszta, tartalmatlan ranggá merevedését. Tehetség, tudás, a Teremtő által adományozott nemesség kényszerül alázkodni egy félbolond császár és üresfejű udvari emberei világi hatalma előtt. Kitörni ebből a körből és érvényre juttatni a tiprott érdemet – a tudományban vigaszt és felejtést kereső tudós a forradalmi változástól remél egy jobb kort, „mely a rideg közönyt leolvasztandja, s mely új tetterővel szemébe néz az elavult lomoknak”. Ádám borgőzös látomása lassan a párizsi jelenet álomképévé olvad.

SZÓNOKI EMELVÉNYEN látjuk itt viszont Ádámot Danton szerepében, amint demagóg frázisokból összetákolt beszéddel vadítja a csőcseléket. A XX. századi cion-bolsevista diktatúra előérzete csap meg, hallgatván a népre hivatkozó zsidó forradalmár szavait, akinek célja: hatalmát a terror rémületével fenntartani.

Lángokban álló kastélyok a Loire mentén, kiirtott arisztokrácia és a régi rend brutálisan meggyilkolt hívei: az értékek válogatás nélküli pusztítása jelzi mindenfelé a forradalom útját. És amerre elhaladván eszméi szétterjednek, egy korszak, egy szofisztikus életstílus, egy halódó, megújulásra képtelen kultúra száll sírba hibáival, gyarlóságaival, de vitathatatlan értékeivel is.

______________________________________________________________________

(××) Mindeddig erre a definiálásra nem is volt szükség. A magyar nemesség Madách korában jutott el szereptévesztettségének arra a pontjára, ahol fel kellett tennie magának a kérdést: miben áll – kellene álljon - hivatása, nemessége? A válasz keresés és önmagával való őszinte szembenézés Széchenyi által kijelölt útja helyett azonban a magyar nemesség – a dekadencia legvilágosabb jelét mutatva - a visszavonulás útját választotta, és lemondva a vezetés jogáról és kötelességéről, azt a vezetésre, kultúrateremtésre és továbbadásra teljesen alkalmatlan, alulról feltörekvő, tömegpártokba szerveződő, nagyrészt nemzetidegen „polgári” erőknek engedi át.

A legaljasabb indulatokat, bosszúvágyat, kapzsiságot látjuk megtestesülni ebben a népvezérben is, aki nem sokkal később ugyanolyan megérdemelten fejezi be vérpadon pályafutását, amilyen méltán követik őt hasonszőrű vádolói is ezen az úton. Szembeállítható-e azonban a társadalmi korlátok átmeneti felnyitásából származó haszon a forradalmi pusztítás által erkölcsben, anyagi és kulturális értékben okozott kárral? Ki képviseli végül is az eszményt abban a forradalmi zűrzavarban, ahol a hivatott népvezérek és képviselők rendre gyilkosoknak, árulóknak, tolvajoknak bizonyulnak?

Madách mesterien felépített és tömörített álom az álomban jelenetben világít rá a forradalom belső erkölcsi ellentmondásaira: a látszólag igaz ügyért felkelt, de célt még nem látó, korlátokat már nem ismerő győztes nyers erő parttalan tobzódása és az önmaga normáihoz még a vérpadon is hű, értékmentő hősiesség között feszülő ellentétre.

Danton és a marquise két ellentétes, egymást soha meg nem értő és el nem fogadó értékrendet képvisel. Madách ezúttal Éva (a marquise) szavaival kel félreérthetetlenül a tradicionális értékek védelmére. Dantonnak mi sem természetesebb, mint az új hatalomnak behódoló elvtelenség, ami a mélyből jöttek, a kaszton kívüliek sajátja. Ám, Éva válasza meglepi:

Az elhagyott oltárnak is lehet

Mártírja. Oh Danton, magasztosabb:

Kegyelettel megóvni a romot,

Mint üdvözölni a felkent hatalmat;

S e hivatás nőt jobban megillet.

Nemcsak a nemesség, hanem a társadalomban inkább a statikus, a megőrző szerepre hivatott nő feladata az emberiség közös kulturkincseinek átmentése és továbbadása az eljövendő generációknak.

Bár jelen dolgozatunknak nem tárgya a nő ábrázolása Madách művében, mégis szükséges itt röviden utalnunk arra az elválaszthatatlan egybeforrott-ságra, mely Ádám és Éva: a Férfi és a Nő szereposztásában az egész művön át – és természetesen az életben is – nyomon követhető. Az ellentétek kiegyenlítő, a Természet rendjébe harmonikusan illeszkedő, békés harca ez, ami mindig biztosítja, bármelyik fél álljon is a pillanatnyi helyzetben a jó, vagy a rossz oldalon: úgy a kis egység, a család, mint a nagyobb egység, a nemzet számára az „arany középút” megtalálható.

A kettős, erkölcsi és fizikai vereséget szenvedő Ádámnak azonban nem az álombeli nyaktiló csattanása, még csak nem is az ébredés, hanem a londoni színben feltáruló „szabad világ” farkastörvényei hozzák el a forradalmi eszmékből való végső kiábrándulást.

PRÓFÉCIÁKAT LÁTUNK BETELJESEDNI egymás után. A párizsi jelenetben még azt láttuk, mint hozza a tömeget nem a testvériség, de az uralomvágy a szabadság zászlói alá. Itt, a londoni színben már annak lehetünk tanúi, mit kezd a nép a kivívott „szabadságával”. Új, személytelen, a korábbiaknál is rosszabb urat választott magának: Mammon-nak, a pénz istenének szolgálatába állt. Nincs már becsület, csak érdek, nincs hősiesség, csak pöffeszkedő hatalom, nincs szerelem, csak szex, nincs tudomány, csak sarlatánság, nincs művészet, csak szórakoztató ipar – minden árucikké vált. Már nem a fáraó hajcsárjai, hanem az éhség hajszolja a munkást, aki az igazi és a bérrabszolgaság között már aligha találhat különbséget.

Ebben a keretben már nyomokban sem lelhető fel tettekre ösztönző eszme. A tőke uralma soha nem látott méretű, puszta létért folytatott küzdelembe kény-szerítette és atomizálta a társadalmat, kiölve belőle minden tetterőt. Ádám és társa: Lucifer idegenül mozog a vásári nyüzsgésben és ez az első jelenet, hogy nem nyílik számukra tér.

Csodáljuk meg ismét Madách látnoki erejét, hogy felismerte: a francia forradalommal egy olyan folyamat vette kezdetét, ami teljes zsákutcába vezeti az emberiséget. Az innen induló materialista színeknek nemcsak az életidegenségét és anti-humanista jellegét, hanem számunkra elfogadhatatlan, ellenszenves voltát is hangsúlyozni kívánja Madách azzal, hogy ettől kezdve Ádám már nem aktív résztvevője, hanem csupán passzív szemlélője az eseményeknek.

A liberális eszmék és a materializmus mérge nálunk még csak a mű születése idején kezdi átitatni a közgondolkodást, de a költő látó szemei már észreveszik, hogy alakult át az akkori Angliában a demokrácia plutokráciává, és ezen átalakulással párhuzamosan hogy vész ki az emberekből a haza, a közösség iránti felelősség és nemcsak az emberi, hanem minden érték és a hagyomány iránti tisztelet, s ami marad, az nem több, mint individuális törtetés, divatos kifejezéssel „önmegvalósítási kényszer”, a társadalmon eluralkodó egyfajta „lét-düh”.

Ádám pedig ismét kénytelen belátni tévedését:

Ismét csalódtam, azt hivém, elég

Ledönteni a múltnak rémeit

S szabad versenyt szerezni az erőknek.-

Kilöktem a gépből egy főcsavart,

Mely összetartá: a kegyeletet,

S pótolni elmulasztám más erősebbel.

E társadalom, mely céltalanul él és enyész el, elindult a végzete felé. Azok az erők, melyek a pénz szolgaságába hajtották, csak úgy lennének legyőzhetők, ha az ember győzedelmeskedne saját természetén. A jelenet záró képében Éva alakjában az emberi nemnek ez a jobbik énje jelenik meg, de mi itt, a XXI. század kapujában már nemcsak sejtjük, hanem tudjuk, látjuk, hogy ehhez a harchoz a Nő ereje önmagában kevés lesz.

Erről és az ezt követő színekről értekező műelemzők közül sokan vetették Madách szemére e jelenetek úgymond „materialista” tónusát. De, mint látni fogjuk, erről szó sincs. Ahogy a párizsi színből senkinek sem jutna eszébe a népuralom, vagy a diktatúra, valamint a londoni színből a liberális szabad-versenyes kapitalizmus dicséretét kiolvasni, úgy a falanszter jelenetbe is nehéz lenne belemagyarázni bármilyen materialista tantétel alátámasztását. Ellenkezőleg: talán éppen ezekben a színekben domborodik ki leginkább Madách tradicionális létszemlélete.

MERT LEHET-E GÚNYOSABBAN INDÍTANI egy kommunisztikus társadalom-modell leírását, mint ahogy azt Lucifer teszi a falanszterben!? Tessék, íme, beteljesült álmod – mondja Ádámnak -, nincsenek már eszmék, haza, melyekért annyi vér, viszálykodás folyt évezredeken át; a társadalmat már nem kisszerű érdek, hanem a ráció irányítja és győzött a kozmopolitizmus.

Ádám válaszában azonban máris megfogalmazódik az első kétség:

Egyet bánok csak: a haza fogalmát;

Megállott volna az tán, úgy hiszem,

Ez új rend közt is. Az emberkebel

Korlátot kíván, fél a végtelentől,

Belterjében veszt, hogyha szétterül;

Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz;

Félek nem lelkesül a nagy világért,

Mint a szülők sírjáért lelkesült.

Ecce homo – íme, az Ember, a maga örök változatlanságában; az Ember, aki változást csak a régi keretek megújításával, nem pedig azok eltörlésével akar, bármily terhesnek érezte is azokat korábban.

Amint járjuk Ádámmal a falanszter múzeumát és látjuk sorban a „természetet legyőző”, azt saját érdekei alá rendelő, világától és isteni törvényektől elidegenedett, elfordult ember munkájának eredményét: a kipusztított növény-és állatfajok sokaságát – Ádám mindegyik felismerése egy-egy sikoly, mely már mintha nem is az ő, vagy a Költő, hanem a Teremtő szájából hangzana. Család, haza, hit, remény, ábránd, szépség és költészet, immár mindaz, ami az életet valaha széppé, a fájdalmat elviselhetővé, az áldozatot értelmessé tette, a múzeum lomtárába került. A rideg matézis megölte az egyéniséget, az önmagát és mesterét túlszárnyalni igyekvő, előrelendítő lelkesedést.

Járjuk az Életnek ezt a szomorú panoptikumját és lehetetlen nem gondolnunk rá: ma naponta egy fajjal lesz szegényebb globalizálódó világunk és évente magyarországnyi területtel csökken földünk erdőterülete. Sétánk a tudomány világában, a falanszter-tudós társaságában, egyre jobban elmélyíti az ellentétet a tudománytól az ember felszabadítását váró reménykedésünk és az embert éppen e tudomány nevében minden elképzelhetőnél mélyebb és kilátástala-nabb rabszolgaságba süllyesztő kommuna-világ között.

„Csalódtam hát a tudományban is” – mondja keserűen Ádám – „unalmas gyermekiskolát lelek a boldogság helyén, mit tőle vártam.”

De csalódása még nem teljes. Az örök Ádámnak meg kell tapasztalnia, hogy öl ki ez a világ minden emberit. Az alkotó tehetség, a lefojtott tetterő gyötrődését láthatjuk az új alakban mindig születő és köztünk levő örök Plátón, Cassius, Luther, vagy Michelangelo sorsában, akiknek már nem adatik meg ebben a kisszerű világban a nagy tettek, alkotások lehetősége.

És megölve a legszentebb: a család. Az örök Nő, aki a londoni szín végén még a menekülés utolsó reménysugarát nyújtja felénk, most meggyalázva, tenyészállattá aljasítva, anyai és jövőt formáló szerepétől megfosztva áll előttünk. Mintha egyenesen hozzánk, a génkorszak emberéhez szólna, kiáltana az üzenet, amikor látnunk kell, hogy az a világ, mely lombikban kutatja az Élet titkát, hogy válik minden téren az Élet gyilkosává.

Hol van itt az egyesek által Madách szemére vetett, mások által „érdeméül” emlegetett materialista szemlélet!? Az ebben a jelenetben ismét csak kívülállóként, megfigyelői szerepet játszó Ádám sorra áll ki a tradicionális értékek védelme mellett, és ebben a kiállásban ezúttal társa az örök opponens Lucifer is. Mindketten vallják: az Élet nem lehet kísérletezés tárgya, az embertől nem szabad elvenni a küzdés, a véletlenekkel való szembeszállás, az alkotás, a jövő-alakítás, a nemzethez, családhoz tartozás örömét. Talán annyit hiányolhatunk, hogy Madách nem elemzi ezen elsivárosodási folyamat mélyebb okait, hanem a szükség parancsát véli látni mögötte. Az igazi ok, melyet ha ismerne, vagy ki merne mondani, a kilátástalanság még nyomasztóbb erővel terhelné, rejtve marad.

Mi azonban világosan érezzük: a szükség kényszere hamis érv. Az emberiség sokkal nagyobb szükséghelyzetekben is volt már történelme során, de mindig megtalálta azt a megoldást, ami életét és fejlődését legkevésbé korlátozta. Elképzelhető-e, hogy éppen most, amikor a tudomány soha nem látott eszközöket adott a kezébe, hagyja világát, életkörülményeit börtön-szürkeségűre sivárosodni és önkéntes rabságba, a falanszter világába menekül?

De ha ez elképzelhetetlen, mi mégis hát az az erő, vagy hatalom, mely az emberiségnek ilyen rab életet szán?

Tudjuk, Az Ember Tragédiájának megjelenése idején a világ pénzügyi központjai már nagyrészt zsidó kézben voltak. A Moloch gyomra kitárult és már nyíltan szervezkedtek azok a nemzetközi erők, épültek azok a hálózatok, melyek a tőke éhségét a nemzeti erőforrások elszívásával akarták kielégíteni. A világ gazdasági erőforrásainak koncentrálásával, az internacionalizmus tanainak terjesztésével, az eszményképek és a nemzeti keretek lerombolásával a nemzetek világát tömegek világává alakították, hogy az eltömegesült rab-nemzetek feje fölött megszervezhessék globális világuralmukat. Ekkor már alig harmincöt év volt a bázeli cionista világkongresszusig, ahol a zsidók kidolgozták világ feletti hatalomátvételük félelmetes stratégiáját.

Lehetetlen, hogy Madáchnak - aki előre látta a génkísérletek lehetőségét és veszélyét, amikor génekről még nem is tudott a tudomány, és átérezte egy (inter)planetáris társadalom abszurditását, amikor az ember még nem, hogy a világűrt, de a levegőt sem hódította meg - éppen a körülötte zajló és a világ eseményeit mozgató fő hatalomkoncentrálódási folyamatok kerülték volna el a figyelmét?

Hogy a látszat mégis ez, azt két dologgal magyarázhatjuk.

Az egyik az, hogy Madách nem nemzeti történelmet írt, hanem az emberiség, közelebbről a tradicionalitás egyetlen járható útjáról letért európai kultúra eszmei válságait, útkereséseit és sorozatos zsákutcáit mutatta be, történelmi jelképekbe sűrítve. Ebből a szempontból nézve a hatalom birtoklása teljesen másodlagos kérdésnek látszott. A műnek ez a szimplifikáció önmagában még nem hiányossága, ám attól a pillanattól kezdve, hogy az ősi, tradicionális értékrend felborul, a hierarchikus keretek fokozatosan megszűnnek és a társadalmak a liberális demokrácia történelem-nélküli hullamerevségébe kerülnek (londoni szín, falanszter jelenet), ösztönösen érezni kezdjük az okozat mögött az igazi ok, a mozgató akarat hiányát.

A másik ok ennél összetettebb. Amíg a tradicionális gondolkodás érvényesült, a társadalom önvédelmi reflexei jól működtek és védekezni tudott a nyíltan támadó külső és a lappangó, látens, a társadalmat magát és alapvető értékrendjét veszélyeztető, bomlasztó, belső ellenséggel szemben.

A francia forradalom azonban nemcsak ezt az értékrendet borította fel, hanem alapjaiban ásta alá az európai kulturális hagyományokra épülő társadalmak védekező képességét is. Az ellenség megmaradt, képe, külső jegyei alig változtak, de Voltaire türelemről és a toleranciáról szóló szavai kihúzták az erkölcsi alapot a társasközösségek alól, hogy a korábban az ellenség felismerését, kirekesztését lehetővé tevő - jóllehet, önmagukban nem üldözendő - külső jegyeket továbbra is az „idegenség jeladóiként” tekinthessék. A társadalom védekező képessége ettől kezdve már legfeljebb allergiás, túlérzékenységi tüneteket produkált, ami - e tünetek elmúltával - a faji sérthetetlenségük pajzsa mögé húzódó nemzetellenes erők még korlátlanabb terjeszkedését tette lehetővé.

A sok felszínes, nem a valóban üldözendő mélyebb tartalmat, hanem csak az ezzel asszociált külső jeleket érintő és így igaztalannak, oktalan gyűlölködésnek beállítható vád az emberek többségét azután érzéketlenné tette a tényleges, igazi szándékait a szabadkőműves páholyok és zsinagógák homályába rejtő közös nagy veszély iránt is.

El kell azonban ismernünk, hogy e veszély mibenlétének feltárására egy biblikus alapokról induló műnek Madách korában még nem is lett volna lehető-sége…

AZ EMBERI HALADÁSBAN, tudományban végsőkig csalódott Ádám utolsó kísérletet tesz, hogy az eszmei szabadság és a földi gondoktól nem korlátozott lét ideáját megvalósítsa: elszakadva a föld porától, az űrbe kilépve kíván kitörni a földi élet determináltságából. Ám, ő is a Föld gyermeke, akár a mitológiai Antaios, aki azonnal elvesztette erejét, amint attól elszakadt. Ahogy az ember nem ismerheti meg azokat az alaptörvényeket – vagy inkább csak A TÖRVÉNYT -, melynek létét köszönheti (falanszter jelenet: „De azt a szikrát honnan veszed?”), ugyanúgy nem hagyhatja el büntetlenül az őt teremtő Földet sem, azt az élővilágot melynek az emberi létforma is szerves része.

A világűrbe kilépni készülő Ádám ezzel az ősi törvénnyel találja magát szemben. A Föld Szellemével folytatott párbeszédében az idealista és materialista világnézet egyik gyakran vitatott áltudományos alapkérdése vetődik fel. Azonban a „mi volt előbb: az anyag-e, vagy a szellem?” alapvetően értelmetlen kérdésfeltevésben a Föld Szelleme nem az elsőbbséget, hanem az összetartozást hangsúlyozza. Szavaival maga a tradicionális világnézetű Madách foglal állást:

…Előbb való-e rózsánál az illat,

Alak a testnél, s napnál a sugára?…

…minden érzés, mely benned feszül, csak

Kisugárzása e csoport anyagnak,

Mit földednek hívsz…

Az elmúlás szelétől megérintett, a világűr kábulatából eszmélő Ádám újabb csalódása árán belátja, hogy az emberi élet célja – kicsiben, nagyban – a kiteljesedésre való törekvés és az errefelé vezető út megtalálása. Visszatérve a földre azonban már a jégmezők sivársága, a kihűlő Nap és a pusztuló élet képe fogadja.

EZ AZ ESZKIMÓ SZÍN a mű talán legnehezebben értelmezhető jelenete.

Mintha a Költő maga is feladta volna főhősével együtt a harcot, és az élet értelmetlenségére, a küzdelem céltalanságára akart volna rámutatni. Pedig, mint látni fogjuk, korántsem valamiféle pesszimista végkifejletről van szó.

Ez és az előző három szín (London, falanszter, világűr) nem a nihilizmus apoteózisa, hanem kora hódító világnézetének: a materialista gondolkodás zsákutcájának és teljes csődjének költői megfogalmazása. Egyazon gondolatmenet logikája vezet bennünket, szinte nyílegyenes úton – materialista lineáris világkép! – a materiális-monetáris szemlélet értékrombolásán át a falanszter világ szürkeségébe, onnan a „végső menekvés”: az űr rideg magányába, majd a halál küszöbén vissza a kizsarolt, kihűlő földre.

Hogy a hivatalos irodalomkritika is mennyire félreértette (vagy félre magyarázta!?) Madách szándékát, arra álljon itt bizonyságul néhány sor Az Ember Tagédiája századfordulói kiadásának előszavából, Dr. Palágyi Menyhért tollából:

„…a baj csak az, hogy a falanszter-színben az eszményies Ádám-Kepler szembe kerül a zsarnok tudóssal, holott a tragédia szerkezetéből az következett volna, hogy Ádám maga lépjen elénk, mint a falanszter tudósa… De nagyobb baj, hogy művének történeti színeit az eszkimó-jelenettel zárja le, mert e vigasztalan kép, melyet az anyag-elvű gondolkodásmód sugalmazott… túlságos súllyal esik a materialista irányzat mérlegébe…”.

Ennél jobban aligha lehetne félreérteni-értelmezni a mű mondanivalóját. Még csak fel sem merül a kritikusban, hogy semmisem állhatott távolabb Madáchtól, mint az, hogy műve végén szolgáltasson érveket egy addig következetesen elvetett irányzat, gondolkodásmód, vagy világnézet mellett. Fel sem vetődött, hogy a történelmi hűség követelménye, nem pedig Madách személyes világnézeti állásfoglalása volt, hogy a francia forradalomtól tért hódító materializmusnak következményeit és előre látható zsákutcáit mutassa be, ne pedig valami irreális, idillikus vágyálom-képben mossa el a tragédia mondanivalóját.

Madách természetesen nem akarhatta, hogy a materialista tanoktól már jócskán megfertőzött gondolkodású „nagyérdemű közönség” az előadás után abban a gondolatban megnyugodva ballagjon haza, hogy: „lám, lám, minden jól van így, mert majd minden jól végződik!”

Hát, nem végződik jól, mert nem végződhet jól. Az üzenet világos kell legyen mindenki számára: Isten nélkül, az isteni Törvény ellenében, a matézisre épített emberi világunk pusztulásra ítéltetett!

A művet olvasva, átélve, egy percig sem kételkedhetünk benne, hogy Ádám és Lucifer szemével Madách tisztábban látott és láttatott múltat, jelent és jövendőt, mint amire mi ebben a haszontalan információkkal összezavart és borzalmas történelmi tapasztalatokkal terhelt világunkban képesek lehetünk. Látott, de amit látott, annak kifejezésére, úgy érezte, még a költészet ereje is kevés. Beszéd, magyarázat helyett tükröt tartott elénk: „nézd, ember, hová vezet, ha elszakadsz a Teremtő Erőtől, hová vezet az oltárok ledöntése, a csak felszínesen logikus, valójában teljesen logikátlan materialista gondolkodás!”

Látta a veszélyt, hogy az önmagát túlélt, feudális elit és az Egyház uralma alól felszabadult népek a régi rend jelképeivel együtt a mindennemű sikeres társadalomszervezés alapjául szolgáló tradíciót és hierarchikus kereteket is elvetik, hogy előbb nemzeti(ségi), majd internacionalista tömeggé alakulva egy minden korábbinál megbecstelenítőbb úr: a Pénz szolgálatába szegődjenek.

Sztregovai magányából látta, hogy népe is ezen újabb áldozatra készül, de neki nem adatott meg Mózes ereje, hogy összetörje az Aranyborjút, csak a látnoki erő, hogy a választott út kilátástalanságát kora elé tárja. Ezért, és nem személyes meggyőződésből, vezet végig bennünket ezeken a rideg, emberi érzés nélküli, természetidegen korszakokon.

Egy „hiányosságot” azonban mégis érezhetünk: mintha egy lépcső kimaradt volna a falanszter-szín és az űr-jelenet között: az emberiség történetének az a lezáruló szakasza, amikor az ember egy „ön-kiválasztott” népfaj vezetése alatt, a történelem terrorjának engedve, kapzsiságból a maga és más élőlények számára végleg lakhatatlanná teszi életadó földünket, és végső menekülésként az űrbe kényszerül. Jelenkorunk jobb megértését segíthette volna…

VÉGET ÉRT TEHÁT – mondhatnánk: csúfos bukással – Ádám álombeli hősi küzdelme – és most, az ébredéssel, kezdődik az új, az igazi. De vajon tanult-e az Ember, az örök Ádám, történelme álomképeiből, vagy régi hibáit, tévedé-seit készül újra és újra ismétlni? Az ébredés pillanatában még minden olyan egyszerű, magától értetődő. Az Úr hangja megnyugtat:

Karod erős – szíved emelkedett:

Végtelen a tér, mely munkára hív,

S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd

Szüntelenül, mely visszaint s emel,

Csak azt kövesd…

Becsukjuk a könyvet – a történelemórának vége, és körülnézünk. Az ablakon besüt a nap és ezernyi madárdallal éled a tavasz. Madách Imrével együtt hisszük: semmi sincs elveszve, még minden jóvá tehető.

Hisszük, hogy a harmadik évezred küszöbén ismét válaszút előtt álló emberiség visszatalál a helyes útra, hogy értelmes eszközül szolgálva együttműködhessen a Teremtővel a földi élet megőrzésében és kiteljesítésében; hogy nem akadályozni, hanem segíteni fogja a Földet a Kozmosszal vívott élet-teremtő harcában.

Hisszük, hogy az emberiség még időben felismeri a veszélyt és összefogva képes lesz ellenállni a „hideg tudás, dőre tagadás” és a fondorlatos számítás erőinek, és ki tudja kerülni azt a csapdát, amit a globális hatalmat megszerezni kívánó erők állítottak számára.

Madách Imre nem idézte Zrínyi szavait: „Magyarok, tinéktek szólok!” Magyarul írt, természetes, hogy hozzánk beszélt. Ő talán nem is gondolt többre. De mi úgy gondoljuk, hogy mivel semmi sincs ok nélkül a nap alatt, nem lehet véletlen, hogy ez az általános érvényű, emberiséghez szóló üzenet a mi nyelvünkön hangzott el, azon a nyelven, melyet a Teremtő talán elsőként adott az Embernek. Ezért hisszük azt is, hogy az a nép, melynek nyelvén ez a szózat először elhangzott, rendkívüli szerepre hivatott ebben a kollektív útkeresésében!

(Vg., 1998. május 17.)

Erdélyi-Erdey D. Zoltán (f. csíkszentkirályi Andrássy Judit) 1948-ban született Debrecenben, székely eredetű földbirtokos-értelmiségi családban. Családja Erdélyi, menyői, ditrói, székelykocsárdi, lugosi, szatmári előnevű - ősi lófő székely - ágainak nemességét erdélyi fejedelmek (Bethlen Gábor, Rákóczy György, Apaffy Mihály és II. Rákóczi Ferenc,) armálisokkal erősítik meg a XVI-XVII. században. A család magyarországi ága XIX. század elején települt át Erdélyből Debrecenbe, illetve a város melletti Ebes-pusztán levő birtokára. Magyarország 1945-ös orosz megszállása után minden vagyonukat elvesztették.

Erdélyi-Erdey ágon családjának harmadik mérnök-generációs tagja: dédapja bányamérnök, nagyapja erdő-és bányamérnök, ő maga a Debreceni Agrártudományi Egyetemen (DATE) kap agrármérnöki (1975), majd ugyanott szakmérnöki diplomát. Nemzeti ébredést élesztő, tradicionális létszemléletű írásai a '90-es évek közepétől jelennek meg különböző nemzeti lapokban. Az ezredfordulón megalapítja az Ébredés Mozgalmat. Publikált dolgozatainak és előadásainak egy részét a Sub rosa – Magyarok, tinéktek szólok... című esszé-kötetében foglalta össze az ezredfordulón. Dr.Badiny Jós Ferenc sumerológus professzor és Grandpierre K. Endre történész hitújítási kezdeményezése nyomán újjáéleszti az ősi magyar hit táltos-manicheus napkeresztény egyházát, melynek élére az Ébredés Mozgalom a 2003. (1703.) évi dobogókői Táltos Szeren Koppány nembeli Karaul Horváth fia János György táltos, Aranykopjás Fővezér személyében nemzeti főtáltost választ.

Az alábbi Madách-tanulmánya „A Tradicionalitás Érvényesülése Madách Imre: Az Ember Tragédiája Című Művében” címmel a Havi Magyar Fórum 1998. júliusi számában jelent meg.