és
lakozzatok abban; mert nektek adtam azt a földet, hogy bírjátok azt.”
(Mózes IV. 33, 52-53.)
VILÁGVALLÁS EGY FAJ
SZOLGÁLATÁBAN
A Sötétség korában az emberiség történelme a Gonoszság romboló
erejének és Isten teremtő hatalmának harcáról szól. A megtisztulás felé
közeledve, e harc – melyben a magyarság ősi küldetését követve mindig a Teremtő
Erő oldalán állt - századunkban döntő szakaszához érkezik. Hogy e harcban nemzetünk méltó társa,
segítője lehessen a Teremtőnek, meg kell tisztítanunk lelkünket az ezeréves
mákonytól.
A harcos Chrestos Jézusnak
szembe kell fordulni a zsidók „megváltásáért” feláldozott „Megváltóval”, igaz
ÜDVÖZÍTŐNKNEK a zsidó Messiással…
Az istenek elfáradtak -
mondta halkan. Halksága éppúgy jól bevált szónoki fogás volt, mint első
pillanatra meghökkentő első mondata. Azért kezdte halkan, hogy még jobban
fokozza a csendet és a figyelmet, és azért kezdte meglepő megállapítással, hogy
már első mondatával felkeltse az érdeklődést.
Csakugyan, a
hallgatóság, mely zsúfolásig megtöltötte az alexandriai könyvtár csarnokát,
megdöbbenve figyelt…Timarchos elégedetten nézett körül és megismételte emelt
hangon a szokatlan kezdetet:
-Az istenek elfáradtak és azért engednek templomaik közé új
hiteket, szövetségeket, babonákat, melyeknek sohasem volt olyan termékeny talajuk Rómában és a hellén kultúra egész
világában, mint ma.
-A legveszedelmesebbről és legjelentékenyebbről: Mitrászról már a
múltkoriban egyszer beszélgettünk. Nem sokkal utána következik jelentőségében
egy titokzatos zsidó babona: a kereszténység.
-A zsidókról tegnap volt szó. Megállapítottuk vallásuk lényegét:
elsősorban az egyetlen és láthatatlan Isten hitét. Meg is indokoltuk ezt azzal,
hogy ez a nép akkor kovácsolódott eggyé, amikor Mózes nevű vezére után negyven
évig bolyongott a sivatagban. Igy természetes, hogy a láthatatlan Istenben hisz
csak. Hellászban, Egyiptomban, vagy bármely más termékeny helyen a természet ezerszínű:
tenger, városok, ligetek, erdők, folyók, szigetek és hegyek segítik a
képzeletet és kívánják az istent…
-De a sivatagban, ahol egyetlen fa sincs, ahol a szem nem lát
mást, csak homokot, vagy követ és eget, ahol csak érezni kell a felettünk állókat, mert gyötörnek szomjúsággal,
hőséggel, hideggel, ernyedtséggel, nem kereshet az ember mindenre külön istent.
Magától adódik, hogy a változatlan föld
örök egyhangúsága felett egyetlen könyörtelen akarat uralkodik. Ő teremti az
oázisokat, Ő sújt le a hőguta forró nyilával, vagy a számum dermesztő
szárazságával. A zsidók akkor, negyven év alatt, kivetkőztek minden kultúrából
és az ott felsarjadt nemzedék a sivatag hitét vitte magával, mely erős volt és
rettenetes és bele vájta magát a homokká őrlődött lelkekbe.
-De a zsidóság nemzeti életének elpusztulása idején vallásukat is
enyészet fenyegette. Sorsuk hazátlanság és megvetés, ha itt-ott meg is maradnak
kegyelemkenyéren, soha még csak reményük sincs a nemzeti feltámadásra; örök
szolgái maradnak a római sasnak. A rómaiak pedig vallásukkal és istenükkel
együtt épp úgy megvetik őket, mint a négereket. De a zsidók maguk is
elzárkóznak és elzárják istenüket a terjeszkedés elől. Támadt azonban soraikból
egy rendkívüli képességű férfiú, ki látta népének elnyomott voltát és
elhatározta, hogy ha erővel nem is, de sorvasztó
szellemmel tönkreteszi a hódítókat, megdönti Róma uralmát és a zsidó népet
és istenét segíti uralomra az egész földön.
-Ez a férfiú átalakította a
Mózes-féle zsidó vallást. Kihagyta belőle mindazt, amit az idegenek
megvetettek benne, és csak azokat az elveket hagyta meg, melyek alkalmasak
arra, hogy érzelmes lelkekben legyőzzék a zsidók iránt érzett ösztönös
ellenszenvet és felvetessék velük a zsidó - most már név szerint
„keresztény”- vallást.
-
Megdöbbentő sikert aratott Jézus (átalakított) tana. Először ugyan úgy
látszott, hogy emléke elenyészik az ismeretlenségben, a jeruzsálemi templom
falain belül, de azután egyszerre, váratlan lökéssel előtörtek ezek a tanok és
eljutottak a birodalom minden részébe.
-Mert a lelkek üressége telítettség után sóvárog és mohón szív
magába mindent, ami betölti… És Jézus tana elég sokágú ahhoz, hogy meg lehessen
vele telni.
-Jézus élete jelképesen a
zsidóság története.
-Azért van ez az egész történelem egy ember életébe sűrítve, hogy ne
legyen nemzethez, egyetlen nép büszke öntudatához kötve.
-Jézus (átformált) tanaiban röviden benne vannak a zsidó
törvénykönyvek összes tanításai. De nem abban a zord és egy vándor törzs világához
illő eredeti alakban, ahogyan Mózes könyveiben, hanem a mai életformákhoz
alkalmazottan.
-A kereszténység…előnye, hogy nincs földhöz, helyhez, nemzethez
kötve. Sőt, egyenesen az államok megbontására törekszik. Azt az elvet
szeretné elfogadtatni, hogy a nemzetek nem különböznek egymástól emberi
mivoltukban, és eljöhet egy kor - ebben reménykednek -, amikor nem az
erőszak, hanem a hit nyomán egy táborba kerül az egész világ. Jézus egyszerű
hasonlatával élve: egy akol leszen és egy pásztor...”
76
EZEKET,
A KERESZTÉNYSÉG TÖRTÉNETI KIALAKULÁSÁT és Jézus Urunk tanításait az azokat
meghamisító zsidó Saul rabbi tanaival teljesen egybemosó, lényegét, célját és
értelmét így félremagyarázó, de magának a judeo-christianizmusnak(x)
lényegét és világtörténelmi célját még szóhasználatával is kristálytisztán
megfogalmazó gondolatokat egy olyan katholikus családból származó író mondatta ki
regényében az alexandriai filozófussal, amely család pápát is adott a római
egyháznak. Véleményét ezért is hitelesnek és jellemzőnek kell elfogadnunk.
Azért idéztük, hogy dolgozatunk elején munka-hipotézisként rámutathassunk: a zsidó- kereszténység (a továbbiakban: zs.k.)
a világtörténelem legátfogóbb és legtartósabb kísérlete egy faji-vallási alapon
szerveződő világuralom megvalósítására.
A zsidó-kereszténység eredeti
célkitűzéseit mindig is alapjaiban veszélyeztették azok a próbálkozások, melyek
az evangéliumi tanokat az ősi (ótestamentumi, azaz zsidó) vallásról
leválasztani, azzal mintegy szembeállítani igyekeznek. Nem véletlen tehát, hogy
a keresztény vallásnak már a kezdeti belső harcai is az ősi, mózesi törvények,
szokások és külső jelek érvénye, vagy érvénytelensége körül zajlottak. Az
ortodoxia látszólag értelmetlen vitái, fegyveres konfliktusai, tömeg-kivégzései
mögött mindig felsejlik az igazi ok, hogy a megreformált zsidó vallás és az erre épülő hit csak felszín és
eszköz, mely indirekt módon szolgálja az egyetemes célt: a mózesi törvények
átértelmezésével és terjesztésével lépésről lépésre egyengetni egy faji-vallási
alapon szerveződő hegemonisztikus világuralom útját. (××)
________________________________________________________________________
(x)
Zsidó-kereszténység
(zsk) lényege az evangéliumi tanok lefedése. Zsidó-keresztények
eredetileg azok a - főleg jeruzsálemi
gyülekezethez tartozó -
kikeresztelkedett zsidók, akik a mózesi törvényeket kötelezőnek ismerték el. A
jeruzsálemi gyűlés ezeket a törvényeket - a körümetélés kivételével - a kereszténység kritériumainak tekintette, majd a jeruzsálemi
gyülekezetből fejlődött
római katholikus egyház kanonizálta azokat (Ap. Csel.
15.rész). Jézus tanításait, az Evangéliumokat, a zsk. „Újtestamentum” néven a
zsidó Bibliába ágyazta, ezzel mintegy a
kereszténység védőburkába zárva a zsidó vallást és népet.
(xx) Másként, mint e mögöttes
célokat figyelve, nehezen lenne érthető, hogyan torkollhatott a IV. században
az ortodox vallási irányzat és Árius követői közötti, egy látszólag lényegtelen
kérdés: az Atya és Fiú egylényegűsége körüli hitvita százezrek életét
kioltó pusztító harcokba, és hogy vezethetett ez az egész végül a Római
Birodalom bukásához.
Minthogy ez a tétel nem
következtethető ki az evangéliumokból, az egylényegűség kérdésében a
357-es szerémi zsinat még kompromisszumra tudott jutni; Árius tanaiból
azonban az is következett, hogy Isten nem intézhette „sajátkezűleg” a világ
sorsát és nem „kommunikálhatott” közvetlenül teremtményeivel, ez pedig már a zsidó
hitregék alapjait támadta. Az ortodox irányzat térvesztésével
így maga a zs.k. igazi célja került veszélybe!
77
Csak e célok felismerésével
és megértésével nyerhet ugyanis konkrét értelmet a „megváltás”, a
„kiválasztottság” és az „eleve elrendelés” fogalma. Csak így foghatjuk fel a bibliai
Jézus kiforgatott, a zs.k. rejtett céljaihoz idomított szavainak
értelmét, vagy - értelmetlenségét: Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem
inkább, hogy betöltsem. (Máté 5, 17)
Betölteni, mit? A Törvényt!
Természetesen nem a Szeretet Törvényét, hanem a zsidóságét, a mindennél
keményebb ősi parancsot, mely azt mondja, hogy „Pusztítsd ellenségedet!” és Mózes végső próféciáját:
„…terjeszkedel
nyugotra és keletre, északra és délre, és tebenned
és magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei…
oly nép
lesz (Izrael népe), mely maga fog lakni és nem számláltatik
a
nemzetek közé…és bátorságban fog lakni Izrael és egymaga lesz
Jákob
forrása a gabona és bor földjén…
(Móz. I. 28, 14; IV. 23, 9; V. 33,
27,28.)
?
A
zs.k. Biblia és vallás egyik lényege éppen az, hogy Jézus
eltűntetett, eredeti tanításainak,
ennek a bizonyos hiányzó „ötödik” evangéliumnak a helyét a Thóra ötödik könyvével, a Deuteronómiummal igyekszik betölteni, zsenialitása pedig
abban áll, hogy mindezt úgy teszi, hogy a „keresztény” embernek még csak fel
sem tűnik a Bibliából sugárzó keresztényellenesség és számtalan ellentmondás.
Hová
tűnt tehát a történelmi Jézus és tanítása és hogyan torzult ez a vallás
eszközzé egy hegemón uralomra törő népfaj céljainak szolgálatában? Erre a kérdésre próbálunk meg az alábbiakban egy vázlatos
történeti áttekintéssel választ adni.
A világi hatalomhoz való viszonyát
illetően a keresztény vallásfelfogás a hit terjedésével és megerősödésével
párhuzamosan jelentős változáson ment át. Az egyház vezetésében tömegekre
gyakorolt hatás növekedésével párhuzamosan
egyre nagyobb hangsúly kerül a hatalomra, és válik egyre formálisabbá,
virtuálisabbá maga a hitgyakorlás. A népek számára mindig lelki támaszt jelentő
A HIT, mely Arany János szavai szerint „tűrni és remélni
megtanít”, a világi és egyházi hatalom
szféráiban fokozatosan elveszíti spirituális tartalmát és a
tömegbefolyásolás puszta eszközévé válik. Végigtekintve ezen a folyamaton,
melyet a felebaráti szeretet filozófiáját hirdető egyetemes egyház a római
katakombák homályában szervezkedő őskeresztények önpusztító mártíromságától a
tridenti zsinatig (1545-63.), majd attól napjainkig megtett, a katholicizmus
jelenkori válságához vezető utat nem tekinthetjük csupán egyfajta „történelmi
fejlődés” természetes következményének.
Itt ugyanis többről és másról van szó.
Az V. (a meghamisított történelemírás
szerint VIII.) században indult az a folyamat,
amikor az egyház megkezdte világi hatalma kiépítését és elindult a mózesi
próféciák beteljesítése útján. Kifelé a legkisebb változtatástól is görcsösen
ódzkodó, látszólag még a Szentírás betűihez is görcsösen ragaszkodó és a
krisztusi tanokat dogmává merevítő római egyház belső vezetésében a vagyonokkal
szerzett stallumok alapján megindult a szekularizálódás, a világi és egyházi
hatalom összefonódása - mai értelmezésünk szerint a katholikus egyház hatalmi,
sőt világhatalmi eszközzé válása.
Az egyházi
világbirodalom kiépítését természetesen kitérők, megtorpanások - belső hatalmi
harcok!- tarkították és tették egyúttal zavarossá, nehezen felismerhetővé a
folyamatot. (Vajon nem e „megtorpanások” állnak-e egyes pápák, uralkodók
meggyilkolása, megbuktatása mögött, régen csak úgy, mint napjainkban!?) A
kereszténység belső háborúi és fel-fellobbanó zsidóüldözések jelzik a két
pólus: az evangéliumi (manicheus-keresztény) és az ótestamentumi
(zsidókeresztény) tábor küzdelmét és erőviszonyait. Az üldöztetések idején
ugyan némi vagyont vesztő, ám a háborúkban mérhetetlenül meggazdagodó, vagyona
révén kikeresztelkedéssel, - vagy akár anélkül! -, előbb a világi
arisztokráciába, majd onnan az egyházi vezetésbe beépülő konvertita zsidóság
térnyerése egyre nyilvánvalóbbá válik. (Nem
véletlen, hogy a zsidóüldözések idején éppen a pápaság nyújtotta mindig a
zsidók számára a védelmet!) Ilyen módon előbb az
elvilágiasodó főpapság, majd ezek hatására az evangéliumi kereszténységtől
mindinkább eltávolodó, kiüresedő vallás is hitelét veszti és új, az
Evangéliumok tiszta vizéből merítő tanoknak nyit teret - mert a lelkek
üressége telítettség után sóvárog…
A kereszténység történelmének
véres népmozgalmait és a lutheri hitújítást az egyház túlzó, helyi (nemzeti) érdekeket is sértő globalizáló
politikája váltotta ki. Európa népeiben másutt is, akár nálunk, ellenérzést
szült, hogy Krisztus királyságát Róma nemzetidegen, lelkükben az eljövendő
mózesi birodalom képét melengető papjai
vitték el hozzájuk. Mint CZEGLÉDY Emánuel református lelkész írja az egyház
nemzetnevelő hatásáról szóló tanulmányában: „…Magyarországon nemcsak a
tudomány, az irodalom és a művészetek nevelői voltak idegen papok, hanem az
Árpád-háznál éppen úgy, mint a Habsburg dinasztiánál tanácsadói, zászlós urai,
sőt kincstárnokai is a királynak. Törvényeink éppen úgy katholikus hatásra
mutatnak, mint kultúránk teljes terjedelmében. Ugyanezt a képet mutatják a
többi középkori államok is, mert Róma paptermelő képessége szinte
kifogyhatatlan volt.”
Az 1517. október 31-vel kezdődő keresztény vallási reneszánszba
azonban egy „sajnálatos tervezési hiba” is csúszott.
79
A lutheri reformációnak ugyanis csak
egyik éle irányult az egyházi dogmák ellen. A másik (amiről sohasem beszélnek!)
a zsidóság egyházi és világi
életben való térnyerésének
megállítását tűzte célul. LUTHER hét – ma is megszívlelendő! - pontot javasolt
a zsidók „megrendszabályozására”:
- zsinagógáikat, vagyis
iskoláikat fel kell gyújtani;
- házaikat le kell
rombolni;
- el kell venni minden
imakönyvüket és Talmudjukat;
- rabbinusaiknak
halálbüntetés terhe alatt meg kell tiltani, hogy tanítsanak;
- meg kell tiltani nekik,
hogy az országban szabadon csatangoljanak;
- meg kell tiltani nekik az
uzsoráskodást; rablott aranyukat el kell venni;
- a fiatal és erős zsidókat munkára kell fogni, hogy „arcuk
verítékével keressék ők is kenyerüket!”
(HUBERT Lipót.: Zsidóság és
kereszténység I. p.184).
LUTHERnek a fenti, „Von der Juden und
ihren Lügen” (A zsidókról és hazugságaikról) című tanulmányában tett javaslatai
találkoztak a zsidók egyházi és világi térnyerése és társadalmi élősködése
miatt mindinkább elégedetlenkedő akkori nemzeti oldal véleményével. A korabeli
egyházi hierarchiából fokozatosan kiszoruló nemzeti arisztokrácia ezért első
pillanattól természetes szövetségesét látta a reformációban, mely e főúri
családok vezetésével nemcsak német földön, hanem mindenütt, így természetesen
Magyarországon is fokozatosan nemzetivé vált - miképpen ezt CZEGLÉDY fentebb
hivatkozott tanulmányában részletesen kifejti.
És ez volt a fő hiba!
Mert nem
az váltotta ki az ellenreformátorok elkeseredését és dühét LUTHER és CALVIN
hívei ellen, hogy - miként azt PÁZMÁNY Péter írásaiból gondolhatnánk - oldottak
bizonyos egyházi dogmákat és a keresztény vallást közelíteni próbálták az
evangéliumi (valójában az „ó-testamentumi”!) alapokhoz; ezeket a reformokat, ha
kényszerből és éppen a terjedő reformáció ütőkártyáinak semlegesítése céljából,
a tridenti zsinat is megpróbálta valamilyen formában és mértékben akceptálni.
A
katholicizmus legfájóbb veresége az volt, hogy veszélybe kerül az „egy pásztor,
egy akol” elv, azaz a pápaság világuralma és ezáltal a zsidó globalizációs
törekvés sikere! A hitágazatokra bomlott kereszténységet
már nem lehetett központilag irányítani az ősi, egyetemes cél felé. Az új
evangélikus egyházak demokratizálódtak, vezetésük nemzetivé vált és papságuk
(sajnos csak átmenetileg!) kikerült az internacionalista befolyás alól.
Ezzel a zs.k. katholikus
egységből kiszakadó keresztény világ átmenetileg irányíthatatlanná vált és ez
visszavetette a másfél évezredes globalizációs folyamatot, veszélyeztetve ezzel
a katholicizmust történelmi küldetése teljesítésében.(×××)
_______________________________________________________________________
(xxx) Ezzel a lehetőséggel azonban
maguk a reformátorok sem számoltak, akik a „pápistaságban” - a mögöttes
célokat nem látván - nem az egyetemességet kifogásolták, hanem a
keresztény hitet képmutatássá züllesztő elüzletiesedést és
szekularizálódást. Így vélhetjük, hogy az evangéliumi tisztaságot tanító,
de továbbra is ótestamentumi alapokon álló reformáció
őszinte javítási szándékból, de a zs.k. lényegének és céljainak teljes
fel-nem-ismeréséből született. Ez a félreértés pedig már magában hordta a
reformáció későbbi meghasonlásának, belső ellentmondásainak és végső
eljellegtelenedésének csiráit…
80
Évezredes alakoskodással,
kikeresztelkedéssel, vagyoni áldozatokkal szerzett katholikus egyházi pozíciók
devalválódtak, mert ezeket a Róma befolyása alatt álló hatalmi bázisokat nem
lehetett átmenteni az új egyházba. A minden országban nemzetivé tisztult
reformáció így válhatott ideiglenesen a nemzeti mozgalmak és megújulás
forrásává.(××××)
Egyúttal ebben a nemzeti
öntudatra ébredésben találhatjuk meg a reformáció gyors terjedésének
magyarázatát is. A vallást bizonyos külsőségektől, sallangoktól, túlkapásoktól
megtisztító, de annak lényegét (azaz zs.k.
alapjait!) nem érintő reformok nem váltottak volna ki olyan elsöprő
hatást, ha a katholikus vallási vezetésből mindenütt kirekesztett nemzeti
arisztokrácia nem látott volna az új hitágazatban lehetőséget és eszközt Róma
hatalmának gyengítésére. Minthogy a reformáció ilyen módon valójában nem a
zs.k. vallási vonalat, hanem csupán Róma vallási mázba burkolt zsidó hatalmi –
ma úgy mondhatnánk: globalizációs - törekvéseit gyengítette érthető, hogy miért
válhatott ez a vallási irányzat elsőszámú közellenséggé Európa zsidó befolyás
alatt álló, vagy zsidó származású uralkodó családjainak (a pápák többségének és
pl. Habsburgoknak) szemében.
A katholicizmus - felismerve
a veszélyt, amit a nemzeti érzelmű arisztokrácia az egyetemes célkitűzésekre
jelent - automatikusan szembefordult nemcsak a protestantizmussal, hanem
magával a nemzeti vonallal is. Ez az attitűd legmarkánsabban Kollonich Lipót
esztergomi érsek „hármas program-csomagjában” nyilvánult meg: „Magyarországot
előbb németté, aztán koldussá, majd katholikussá teszem.” Németté, hogy
elveszítse identitását, koldussá, hogy elveszítse erejét, és katolikussá, hogy
az elerőtlenedett, nemzetétől elidegenített nép engedelmes befogadó közegévé
váljon a zsidókeresztény (majd később a már leplezetlen zsidó) kozmopolitizmusnak.
Mi ez a program, melynek szelleme ma is fagyos szélként süvít
felénk a múlt ködéből?… Magyarázzuk egyszerűen azzal, hogy az „olvasztó tégely”
elvet nem az amerikaiak, hanem a Habsburgok találták ki? Vagy vegyük úgy, hogy
csak egy fanatikus, magyargyűlölő ellenreformátor túlbuzgóságáról van szó? Ezek
aligha megfelelő magyarázatok.
A
katholizáció és az elnémetesítés ugyanis nem feltételezi egymást, a koldussá
tevést pedig egyik sem. Egyszerűen arról van szó, hogy a magyarság
kiirtásának mindmáig töretlenül folytatott programját kottyantotta
ki háromszáz éve az esztergomi érsek.(×××××) Korántsem véletlen
elszólásról lehetett azonban szó, inkább tudatos provokációra gyanakodhatunk,
melynek célja az volt, hogy „kiugrassza a nyulat a bokorból”, feltérképezze a
nemzeti ellenállás várható gócait. A protestantizmus csak megkönnyítette,
vallási síkra terelte és elködösítette azt a folyamatot, mely nemcsak nálunk,
hanem Európa-szerte (már akkor!) az antiglobalizációs erők felszámolását tűzte
célul.
_________________________________________________________________________
(××××)Ennek természetes következménye lett
azután az a sajnálatos tény, hogy a katholikus klérus, mely egyébként is
internacionalista alapokon áll, automatikusan szembefordult a protestáns
bázisú, vagy szellemi vezetés alatt álló nemzeti mozgalmakkal, és így
Magyarországon, ahol a reformáció nem vált államvallássá, egyszersmind a
nemzeti megosztottságnak is egyik forrása lett. Ezt a megosztottságot
ellenfeleink ki is használták a nemzet gyengítésére.
(×××××) Kollonich ugyanis nem
eredeti véleményt hangoztatott. Már száz évvel korábban ugyanezt mondotta volt
Rudolf császárnak egy Unverzangt nevű
udvari tanácsosa,: „Faciam Hungariam mendicam, deinde catholicam, denique
servam.” A török hódoltság alól felszabadított országrészeken azután már ezen elvek szerint működött a
neoaquistica commissio.
Ebből a szempontból mindegy volt, hogy
egy katholikus WESSELÉNYI Ferencről, vagy NÁDASDY Ferenc országbíróról, a
re-katholizált II. RÁKÓCZI Ferencről, vagy a protestáns ILLÉSHÁZY Istvánról
volt-e szó, vagy - itáliai példát is említve - a D’Este-‘k és Gonzaga-‘k
önállóságának felszámolásáról.(××××××)
Az Egyetemes Egyház valójában egyetlen „nemzethez” (faji kisebbséghez)
kötött „nemzetek-felettiségén” a legnagyobb sebet az eredetileg héber és görög
(később latin) nyelvű Biblia nemzeti nyelvekre fordítása ütötte. Ezzel egyre
szélesebb tömegekhez jutott el az ótestamentumi tanítások lényege a
kiválasztottságról és a megváltásról. Ezek után már hiába próbálták a
hittételek magyarázatával az ótestamentumi terekre és viszonyokra szűkíteni a
mózesi parancsok és jövendölések érvényét. A Biblia magyarázata megszűnt papi
privilégium lenni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a törvényeit változatlanul
szentként tisztelő, szétszóratásban élő zsidóság messze túllépte a „kánaáni”
határokat és a Thora könyvei egyre félelmetesebb háttérül kezdtek szolgálni az
Evangéliumokhoz, melyek a szeretet és az Isten előtti egyenlőség mákonyával
altatgatták az ébredező nemzetek önvédelmi képességét. A reformációval
nemzetivé vált az istentiszteletek nyelve is és a szószékekről elhangzó
prédikációkba egyre több nemzeti érzés vegyült. A lelkek mélyén lassan-lassan
derengeni kezdett a mindmáig ki nem mondott igazság: kétféle parancs van a földön, kétféle
értékrendet követve küzd, remél és szenved az emberiség.
Mert
„kiválasztottjainak” mondá az Úr:
és
lakozzatok abban; mert néktek adtam azt a földet, hogy bírjátok azt.
És
megemészted mind a népeket, melyeket néked ád az Úr, a te Istened;
ne
kedvezzen a te szemed nekik, és ne tiszteld az ő isteneit…
És
lassan-lassan kiűzi az Úr a te Istened e népeket előled.
Nem lehet
őket hirtelen kipusztítanod, hogy a mezei vadak
meg ne
sokasodjanak ellened!
De az Úr,
a te Istened elődbe vezeti őket és
nagy
romlással rontja meg őket, míglen elvesznek.”
(Móz. IV.33, 52-53; V. 7, 16. 22-23.)
A
nem kiválasztott népekhez pedig szól az Evangélium tanítása ekképpen:
fordítsd
felé a másik orcádat is!”
(Máté: 5, 39)
Az
egyikhez tehát a parancs: Pusztítsd ellenségedet! Irtsd ki még az írmagját is!
A
másikhoz a parancs: Szeresd ellenségedet!… (Máté:
5, 44.)
(xxxxxx) Hogy
a reformációnak mennyire nem csupán és nem elsősorban vallási tézisei, hanem
nemzeti jellege jelentett szálkát a klérus és a vele szövetséges hatalmak
szemében, azt számtalan magyar család - tk. a Zrínyi, Zay, Rákóczy, Bocskay,
Thököly családok - történetéből is láthatjuk. A reformációnak, mint nemzeti
irányzatnak az üldözése és hátrányos megkülönböztetése mindaddig tartott, amíg
a felvilágosodással meg nem születtek azok a tanok (liberalizmus) és
intézmények (szabadkőművesség), melyek a zs.k. célok átvételére és vallási
irányzatoktól független továbbvitelére voltak hivatottak. Ekkor azután már kiadhatta
az új eszmékkel rokonszenvező II. József a „tolerancia edictum”-át (türelmi
rendeletét –1781) A felvilágosodás eszméi egyúttal a reformáció alól is
kihúzták a talajt; az ellenzékiség elvesztette nemzeti és vallási jellegét és
internacionalizálódott.
82
Nem volt szabad tehát tovább várni, amíg a világ népei
rádöbbennek, hogy ilyen „hendikeppel” nem harcolhatnak egy következetes
elszántsággal előre nyomuló hegemonisztikus világhatalommal szemben. Gyorsan
abba kellett hagyni a nyílt hitvitákat, mielőtt még elmérgesedtek volna és
lelepleződtek volna a magát római katholicizmusnak nevező zsidó szekta igazi
céljai.
Nem volt szabad megvárni,
amíg tömegek és egész nemzetek értik meg azt, ami Saul rabbi
„Pál-fordulásának”, „megtérésének” lehetett a magyarázata a Damaszkusz felé
vezető úton, nevezetesen, hogy a
megváltás értelme nem az alig érthető „eredendő bűn” jóvátétele - Jahve
egyfajta megkövetése egy ősi, általa kiprovokált kihágásért -, hanem a zsidó
nép megváltása, azaz felszabadítása és kiválasztottságának elismertetése
a mártírok vértanúságával hódító útjára indult zs.k. vallás által.
Sürgősen taktikát kellett tehát változtatni!
Ennek lehetőségét a
felvilágosodással kapcsolatos szellemi mozgalmak hozták el, és a világot a szent
cél felé terelő erők eszközül a középkor óta létező és a XVIII. sz.
elejétől világhálózattá szerveződő szabadkőművességet választották.
A szabadkőművesek kezdetben
Benedek-rendi szerzetesek vezetése alatt egyfajta öntörvényű, „kőműves-céh
jellegű” társaságot alkottak Angliában. Ezek a főleg egyházi személyekből álló,
kolostorok, templomok építésével foglalkozó társaságok az 1666-os nagy londoni
tűzvészt követő építkezések idején fokozatosan elvilágiasodtak. A nagy
építkezések befejeződése után ezek az építőmunkával foglalkozó társaságok
lassan elveszítették építő-céh jellegüket és féltitkos, homályosan fogalmazott
emberbaráti célokat hirdető páholyokká alakultak át. Amikor 1717-ben Londonban
megalakult az első egyesített európai nagy-páholy, annak már teljesen
spirituális jellege volt.
Ez a zárt, titokzatos, a
Szentháromság (Atya, Fiú, Szentlélek) és a liberalizmus (szabadság, egyenlőség,
testvériség) hármas jelszavával harmonizáló „Hit-Remény-Szeretet” szimbólumrendszerét
kisajátító, országhatárokon átnyúló mozgalom alkalmas keretnek bizonyult - akár
csak korábban a kereszténység! - egy látens, homálykedvelő, gazdasági-politikai
világhatalom megszervezésére.
Látnunk kell tehát, hogy a zsidó vallás és a jézusi kereszténység „kereszteződéséből”
kisarjadt „kereszténység” természeténél fogva zsidó vallás (zsidó-kereszténység).(×××××××)
(×××××××)Ezt a mondatot a ‘80-as évek
közepén, dolgozatom első formába öntése idején belső meggyőződésből, de teljes
meg nem értésre számítva vetettem papírra. Meglepve, egyszersmind
igazamban megerősödve éreztem magam, amikor később kezembe került
dr. MIHÁLY Ferenc „Bibliába temetett magyar őstörténet” c., 1999-ben megjelent
esszé-gyűjteménye, melyben mintha gondolataim tükörképét láttam volna viszont.
„A megmaradás feltétele külföldön és az óhazában” c. dolgozatában MIHÁLY Ferenc
ezt írja: „Az idegen mitológián alapuló vallás - nevezzék bár
Krisztiánnak, magyarul kereszténynek - nem más, mint zsidó szekta. Egy
népnek az a vallása…, melyet neki nyilatkoztatott ki az Isten… mi
eldobtuk magunktól az Élő Istent és Jehovához pártoltunk…” Írásomat mégsem fogalmazom
át - elkerülendő a „plagizálás” vádját -, inkább annak bizonyságául tárom a tisztelt
Olvasóim elé, hogy milyen különböző logikai utak vezethetnek egymástól távol
élő és egymást még hírből sem ismerő, de azonos történelmi háttértudattal
rendelkező embereket azonos végkövetkeztetésekhez…
83
A
római katholikus egyházi vezetésbe (klérus) kezdettől fogva nagy számban
épültek be konvertiták, „kikeresztelkedett” zsidók, akik régen - akár csak ma -
fontos küldetést teljesítenek. Korábban már kifejtettük, hogy véleményünk
szerint a reformáció egyik legnagyobb jelentősége abban volt, hogy a keresztény
hitéletet Európa sok országában szinte teljesen kivonta a zs.k. klérus
befolyása alól és megpróbált a keresztény vallásnak nemzeti jelleget adni,
megjegyezve azonban, hogy a reformok alig érintették magának a zs.k. vallásnak
ótestamentumi, tehát zsidó alapjait.
Rövidesen állami és egyházjogi
rendeletek tömege született, hogy az elvesztett befolyást valamiképpen
visszacsempésszék a protestáns egyházakba, de ez az igyekezet nemsokára több
okból is kezdte elveszíteni értelmét.
Egyrészt
- mint említettük - más, közvetlenebb hatalomgyakorlást lehetővé tevő csatornák
épültek ki, másrészt a reformáció saját „méregfogát” húzta ki azzal, hogy eleve
nem szerepelt céljai között a nemzeti mozgalmakhoz való csatlakozás, sőt maga
is megrettent attól a hatástól, amit ezekre a mozgalmakra gyakorolt. Nem
használta ki a nemzeti egyházzá válásban rejlő óriási lehetőséget, azt, hogy saját, testreszabott, nemzeti
lelkületéhez illeszkedő vallást adjon a népnek. Ehelyett az uralkodókkal és a klérussal
való kiegyezést keresve lendülete megtört, kiüresedett és jellegtelen
proteus-vallássá vált.(××××××××)
Ezzel
a vallási irányzattal tehát a hatalomnak kezdetben nem lehetett, később pedig
már nem volt érdemes szövetkezni. A célt, hogy a reformációt visszatereljék a
közös akolba, ugyan még ma sem adták fel, amit az ökumenikus zsinatok és
rendezvények sorozata is bizonyít, de az állam és az egyház szétválása után a
szerveződő világbirodalom érdekérvényesítése egyházi síkon még áttételesebbé
vált, tehát feltétlenül új, közvetlenebb csatornákat kellett keresni.
Nem
tudhatjuk pontosan, hogy a zsidó világszervezetek mikor kezdték felismerni a
kereszténység minden behízelgő és misztikus sajátosságával rendelkező
szabadkőműves szervezkedésben rejlő lehetőségeket, és mikor kezdett ez a
mozgalom szaturálódni és zsidó befolyás alá kerülni. Feltehetőleg akkor
figyelhettek fel rá az „illetékesek”, amikor a mozgalom átlépte a nemzeti
határokat és kezdett nemzetek feletti hálózattá válni. Gyaníthatjuk, hogy a
szabadkőműves páholyok gyors európai (német-és francia országi) elterjedése és
a világhálózat kiépülése a XVIII.
sz. első felében éppen a
zsidóság szervezkedésével függhet össze, aminek súlypontja így az egyházi
síkról fokozatosan e féltitkos társaságokra tevődik át.
____________________________________________________________________
(××××××××) Ma a reformációt már csak
külsődleges jegyek és az elnevezés különbözteti meg a katholikus vallástól.
Tartalmilag, eszmeiségében ugyanaz, az egyetemesség és a globalizációs célok ugyanolyan
hű kiszolgálója. Ezt a kiüresedést és okafogyottságot jelzik a templomok üres
padsorai. Sok, mélyen vallásos református embert tartanak távol az
istentiszteletektől az ott hallható szervilista, zsidódicsőítő,
tartalmatlan prédikációk.
84
Mindazonáltal,
kezdetben sok nemzsidó tagja is volt a mozgalomnak, melyet ezekkel a kirakatba
állított személyekkel, fedőszervezetekkel és fedőtevékenységek folytatásával
sikerült a közvélemény szemében hosszú ideig egyfajta „jótékonykodó,
emberbaráti, nemesi-értelmiségi” mozgalomnak
beállítani.
Az
ősi (mózesi) parancsolatok érvényesítésének a kétezer éves római katholikus
egyház és a kétszáz éves szabadkőművesség csupán szervező bázisai voltak. A
tényleges munka, a világméretű társadalmi kiszorítósdi játék fő színterei már
régen is, s ma még inkább a kancelláriák, miniszteri titkárságok, világcégek és
bankok igazgatótanácsai és a
szolgálatukban álló hírközpontok.
Ha
ma egy képzeletbeli polár-szűrővel bepillanthatnánk a belénk szuggerált
virtuális világ tükörképe alá, akkor már nemcsak egyes elszigetelt
jelenségeket, diszkriminatív törvényeket, igazságtalan nemzetközi
szerződéseket, háborúkat, történelmi hazugságokat, nemzetekre rátelepedő,
azokon élősködő, őket függő helyzetbe kényszerítő titkos páholyokat és
multinacionális érdekcsoportokat láthatnánk, hanem egy emberi hiszékenységet
tudományos alapossággal kihasználó, computer-hálózatok hajszálerein át a titkos
társaságoknál is hatékonyabban összeszervezett és összedolgozó, egyre
világosabban látható cél felé tartó, kiválasztottságát önmagával elhitető és
ebből erőt merítő élcsapatot, mely - ma már ez is nyilvánvaló - szolgálatába
állította a világ legerősebb nemzetgazdaságát és hadseregét.
Az
1948 óta immár nem kényszerű, hanem tudatosan vállalt szétszóratásban élő
zsidóság az érdekérvényesítés olyan sajátos és fejlett módszerét dolgozta ki,
amely valóban példaként szolgálhat számunkra.
A
zsidóság nemcsak arra mutat történelmi
példát, hogyan lehet egy nemzeti istenbe vetett töretlen hittel megmaradni a
hazátlanságban, sőt előnyt kovácsolni a látszólag kedvezőtlen viszonyokból,
hanem a Jézus tanításait lefedő, zsidó történelmi és vallási közegbe helyező
Saul-Pál zsenialitása révén arra is, hogyan lehet a vallás révén szívós
kitartással más népekbe beépülve, azokhoz külsődlegesen alkalmazkodva, de
elkülönültségüket és céljaikat fel nem adva, a gazdaszervezetként használt
népek életerejét saját céljaikra fel-és kihasználva, saját képükre átformálni a világot.
De
mindez a tapasztalat és felismerés mit sem érne, ha nem értenénk meg a példázat
igazi jelentését. Azt, hogy a
hit csak akkor lehet megtartó erő, ha a nép ősi hitvilágából táplálkozik. Mert
az a hit, mely a zsidóságnak erőt és lehetőséget adott egy világot átfogó hegemónia
kiépítésére, a világ más népei számára - egy meglágyított, elnemzetietlenített
változatban - enerváló hatásúnak bizonyult, lelki kiüresedéshez és
feloldódáshoz vezetett.
Tudjuk,
Mózes - az Úrra hivatkozva - saját népéhez intézte szavait. Törvényei,
próféciái nem hozzánk, hanem a zsidókhoz szólnak. De, ha nem is lelki
épülésünkre, nemzetpolitikai stratégiánk kialakítása céljából mindenesetre
nekünk sem árt odafigyelni rájuk. Mert, ha jól odafigyelünk, ezekből a
kozmetikázott, a zsidó nép korabeli viszonyaira átszabott törvényekből egy
dolog mindenképpen ki kellene tűnjön: az, hogy Isten minden népet kiválasztott,
valamire elhivatott és mindegyiknek adott hitet, saját hitet, az ő lelke
szerint. Aki pedig megtartotta az ő hitét, az megmarad és betölti hivatását,
aki pedig elvetette azt mások hitéért, attól az Úr elfordul és elvész…
Különösen
szól ez az intelem nekünk, magyaroknak, akik ezer éve tragikus történelmi
félreértés áldozatai lettünk. Elfordultunk Ős-Istenünktől, aki behozott
bennünket a földnek ebbe az „Aranyos Szegeletébe”, a nekünk azért juttatott
földre, hogy éljünk benne és ne számláltassunk más népek közé; mi pedig
hálátlanul elfordultunk Tőle, hogy szolgáljuk egy idegen nép idegen istenét.
Azt már láttuk és tudjuk, hogy szólt
Jahve az ő zsidó népéhez; hallgassuk meg végre azt, hogy mit üzen a mi igaz
Istenünk a magyarságnak és rajtunk keresztül más, nemzsidó népeknek!…
Magyarok, tinéktek szólok!…
(1987/93)
|
Erdélyi-Erdey D. Zoltán 1948-ban született
Debrecenben. Székely jogban ősnemes családjának minden ága erdélyi
fejedelmektől (Rálóczyak, Bethlen Gábor, Apaffy Mihály) nyerte nemessége
megerősítését a XVI-XVII. században. A család magyarországi ága a XIX. század
elején települt át Erdélyből Debrecenbe, a közeli Ebes pusztán levő birtokára.
Agrármérnök,
vízgad.-meliorációs szakmérnök (DATE
1975/81). Nemzeti ébredést segítő írási a ’90-es évek közepétől jelennek meg
különböző nemzeti lapokban. Publikált dolgozatainak egy részét a Sub rosa –
Magyarok, tinéktek szólok... című esszé-kötetében foglalta össze az
ezredfordulón. Az Ébredés Mozgalom alapítója. Dr.Badiny Jós Ferenc
sumerológus professzor hitújítási kezdeményezése nyomán újjáéleszti ősi magyar hitünk
táltos-manicheus napkeresztény egyházát, melynek élére az 1703. (2003.) évi
dobogókői Táltos Szeren az Aranykopjás Szervezet és az ÉM nemzeti
főtáltost választ, Koppány nembeli Karaul Horváth fia János György táltos
Aranykopjás Fővezér személyében.
A Szerzőnek ez az egyháztörténeti témájú írása először a Külhoni
Magyarok Vasárnapja (California) 1998. júniusi számában jelent meg.