A NAGY PARADOXON

Az előző fejezetekben David DUKE nyomán végigjártunk egy gondolati utat, mely elvezetett az emberi rasszok közötti különbségek lényegének felismeréséig. Olyan tényeket, jelenségeket feszegettünk, melyek tapasztalati úton régóta ismeretesek, a tudomány által újabban bizonyítottak is, de amelyeket a liberális „agymosó” publicisztika következetesen elhallgat, illetve hamis megvilágításban sulykol a közvéleménybe. Ismerős Orwell-i képlet, hogy torzul el közismert fogalmak jelentés-tartalma, s változik éppen elenkezőjére eredeti értelmének.

...Minden baj gyógyítása a diagnózissal kell kezdődjön, ezért...megkíséreljük feltárni részint ennek az ön-és nemzetpusztító magatartásnak az okait, másrészt azokat társadalmi átalakulásokat, melyek lehetővé tették és eltűrik, hogy e hazaárulást és fajirtást egyesek az állami politika szintjén gyakorolják. Mert erről és nem kevesebbről van szó…

Ezért mélyebben és oknyomozóbban kell belepillantanunk abba a történelmi örvénylésbe, melyet DUKE úgy egyszerűsít, hogy „a természeti erőkkel hosszú időn át vívott harc során az emberben rögzültek azok a képességek, melyek civilizáció teremtésére alkalmassá tették. Majd, az általa teremtett civilizáció intézményei és (társadalmi) folyamatai visszájára fordították ezt a fejlődést, genetikailag legyengítették az embert és visszavetették a barbárság korába.” DUKE ezt az ismétlődő folyamatot nevezi a „Nagy Paradoxonnak”.

Ebben a folyamatleírásban azonban a szimplifikációk, gondolati egyszerűsítések miatt lényeges dolgok sikkadnak el. Például az, hogy mit értünk „civilizáción”, mi teszi képessé az embert civilizáció teremtésére, hogyan értelmezhető a „fejlődési folyamat megfordulása” (egyáltalán: beszélhetünk-e fejlődésről?), vagy mit jelent az „ember genetikai gyengülése”. Mert ebből a megfogalmazásból csak úgy, mint a könyv más fejezeteiből világosan kitetszik, hogy DUKE is – talán egyfajta amerikai „civilizációs ártalomként” – nem tesz különbséget kultúra és civilizáció között, még kevésbé utal ezek szerves kapcsolatára, ráadásul „az ember fejlődéseként” értékeli azt a veleszületett képességét, hogy egyre bonyolultabb gépeket tud készíteni.

Feltételezhető, hogy itt egyszerűen csak a liberális napisajtó pongyola szóhasználatának átvételéről van szó, mert az angol nyelvben mindkét fogalomra van külön szó, ellentétben pl. a franciával, ahol a civilizáció kifejezést használják akkor is, ha kultúrára gondolnak. Azonban ahhoz, hogy az ember mesterséges környezetének e két alkotóeleme közötti lényegi különbségre és kapcsolatra, s mindezekkel összefüggésben az igazi és valóban létező NAGY PARADOXONRA rávilágíthassuk, TOKAY Lászlót⁽¹⁾ követve ismét egy kis gondolati kitérőt kell tennünk.

Az ember mesterséges környezetét anyagi javak és szellemi értékek alkotják, melyeknek az egyes embercsoportok történelmi korok, élettér és társadalmi helyzet függvényében különböző mértékben részesei. Mennél többen jutnak hozzá a mesterséges környezet materiális elemeihez, annál magasabb az illető társasközösség civilizációja, minél többen részesei a szellemi értékeknek, annál magasabb a kultúrája.

Az első tényező az élettér, a második a tenyésztettség függvénye. A civilizáció fokát az határozza meg, hogy a természeti erőforrások milyen bőségben állnak rendelkezésre és a kollektív életforma, valamint a technika fejlettsége ezek felhasználását milyen mértékben teszi lehetővé, a kultúráét pedig az, hogy az illető társasközösség örökletessé vált tulajdonságaival mennyire lett alkalmas a kollektív együttműködésre, mennyire lett gazdag szellemi értékekben. Ez pedig gyakorlatilag nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az olyan nagy életterű és erős kültenyésztettségű társadalomnak, mint az amerikai, szükségképpen magasabb lesz a civilizációja és alacsonyabb a kultúrája. Ebből világosan következik, hogy az embert nem a „civilizáció intézményei” vetik vissza periodikusan a barbárság korába – mint ahogy azt DUKE állítja -, hanem a túlzott vérkeveredés következtében előálló „kulturális elerőtlenedés”, azaz a társadalmi fellazulás. És ráadásul, ezek a folyamatok sem egyformán érintenek mindenkit és minden társadalmi réteget. Mindaz, ami a mai (és korábbi) tömegtársadalmakban kultúra szigeteket alkotó, magas szellemi értékeket őrző egyének és csoportok (elit, nemzeti elit = nemesség) körében az általános társadalmi degeneráció érzetét kelti, nem más, mint a saját és a társadalmi környezetük kulturnívója közötti diszharmónia, s ennek semmi, de semmi köze a technikai civilizációhoz és annak fokához. Ezt azonban még ki kell egészítenünk azzal a gondolattal is, hogy amíg a civilizációs egyenlőtlenség (kevesek krőzusi gazdagsága és a tömegek nyomora) lázongásokhoz vezet, addig a kulturális egyenlőtlenség csupán a magas műveltségűek körében válhat depresszió, egyfajta „világ-vége” hangulat forrásává, mert - ahogy mondani szokták - a butaság - a fizikai nyomorral ellentétben - a tömegeknek sohasem fáj!

_________________________________________

¹ Tokay László: Kultúra és civilizáció - KARPATHIA, München, 1954.

Ha a civilizációs egyenlőtlenség (azaz az autentikus elit kirekesztettsége, az ál-elit hatalomgyakorlása és az ezzel párosuló nagy gazdasági egyenlőtlenség) és a kulturális egyenlőtlenség egyidőben jelentkezik és ölt tűrhetetlen méreteket, forradalmak, háborúk törnek ki. Ebben a mondatban a tűrhetetlen szón is hangsúly van, mert a kultúra és civilizáció egyébként csak igen ritka történelmi korokban és helyzetekben fejlődhet kiegyensúlyozottan. Ehhez az kell, hogy mind az illető nép tenyésztettségi körülménye, mind pedig élettere megfelelő legyen. Ha azután ez a kedvező konstelláció (együttállás) hosszabb ideig érvényesül, akkor nemzet és kultúra születik, melyek mindegyike stabil, történelmi korokat át-és túlélő és átható képződmény, ellentétben a civilizációval, melyet egy gazdasági válság, vagy háború is megrendíthet. Mint azt az előző fejezetben (Rassz és intelligencia) DUKE gondolatmenetét követve már kifejtettük, az egyes emberek (individuumok) kultúra befogadó képessége egyedileg és fajilag is különböző. Rámutattunk, hogy ebben a különbözőségben a fajnak és az egyedi öröklöttségnek sokkal meghatározóbb szerepe van, mint a környezeti hatásoknak.

A fehérek és négerek aránya az egyes intelligencia-tartományokban a lakosság százalékában (USA)

Ezt a tudományosan igazolt megfigyelést most még kiegészítjük TOKAY azon megállapításával, hogy azonos rasszokon és kultúrkörökön belül is koronként változik a kultúra befogadására alkalmas és kevésbé alkalmas egyedek aránya. Ezért kézenfekvőnek látszana ezzel a biológiai ciklikussággal magyarázni a történelem ciklikusságát, azonban ez utóbbinak sokkal összetettebb okai is vannak. Magára a kultúra periodikus hanyatlási folyamatára azonban a biológiai ciklusok váltakozása, azaz a kultúrember és a tömegember számbeli arányeltolódása megfelelő magyarázattal szolgálhat.

Meg kell jegyeznünk, hogy a „tömegember” kifejezést sokan az átlagemberrel azonosítják, holott a két fogalomnak semmi köze egymáshoz. Míg az „átlagember” egy csoport jellemző típusát jelenti, addig a „tömegember”, mint látjuk, minőséget jelöl: olyan emberi minőséget, mely a belső értékek nélküli, érzékei, ösztönei és fizikai szükségletei által vezetett, emelkedett gondolkodásra képtelen, gátlástalan, erőszakos, sekélyes szellemi világú emberek sajátja. Minden társadalomban jelen vannak - sőt, túlnyomó többségben ezek vannak jelen! -, de veszélyessé, társadalomformáló erővé csak akkor válnak – válhatnak – ha a társadalmat vezető elit helyét, annak meggyengülése következtében, sikerül elfoglalniuk.

Tehát, a liberalizmus azért is hanyatló társadalmi forma, mert uralkodó típusa a tömegember, mely mindig az ilyen és ehhez hasonló leszálló, az egyéni értéktelenséget felértékelő, szabadosságot, társadalmi és erkölcsi devianciát megtűrő korszakokban és társadalmi rendszerekben találja meg létformáját.

Figyeljük ilyen nézőpontból is a történelmet, mely legalább egyik olvasatában lényegében arról szól, hogy a nagy hódításokkal, felfedezésekkel együtt járó élettér növekedés és ebből eredő vérkeveredés (kültenyésztettség növekedése) után zuhanás-szerűen csökken az érintett népcsoportok kulturális színvonala, hódítóé és meghódítotté egyaránt.

Érdekes kérdés már most, hogy kimutatható-e a kultúrák periodikus visszaesése mögött az élettér csökkenése, azaz túlnépesedési folyamat?

Erre röviden azt felelhetjük, hogy ezt alapvetően a kulturnívó - civilizációs szint - természeti környezet - népesség szám négyes kapcsolat rendszer határozza meg. Ez viszont már jelzi, hogy ennek a kérdésnek részletes kifejtése messze túlmutatna e rövid témaismertetés keretein. Egy adott terület túlnépesedése ugyanis lehet relatív, amikor annak oka maga az alacsony kulturnívó, mely nem teszi lehetővé, hogy az ott élő népek az életterük természeti erőforrásait szükségleteiknek megfelelő mértékben mesterséges környezetük tárgyi tényezőivé (anyagi javakká) alakítsák, és lehet abszolút, amikor a terület – szélső esetben maga a Föld – már nem képes az adott kultúrszínvonal által meghatározott igény szerint természeti erőforrásokkal, nyersanyagokkal, energiával ellátni a rajta élő népeket. Az első esetében ezért még elképzelhető, hogy éppen a relatív túlnépesedés - mint kényszerítő erő - válik a kulturális fejlődés hajtómotorjává, míg az abszolút túlnépesedés kétségtelenül a kultúra és az általa determinált igények alászállásával, s az igénytelenebb tömegember típusának elhatalmasodásával, meghatározó társadalmi szerephez jutásával jár.

Most tehát, miután vázlatosan áttekintettük a kultúra, faj és civilizáció kapcsolatát és egymáshoz való viszonyát, vizsgáljuk meg e kapcsolatrendszer azon következményét, mely még inkább rávilágít a népek és kultúrák egyesítését célzó liberális törekvések legfeloldhatatlanabb ellentmondására.

A fentiekből ugyanis világosan kitűnik, hogy a kultúra fajhoz (rasszhoz, nemzethez) kötött, mely az adott fajjal együtt fejlődik s vele is enyészik el. Ugyanazok a (genetikai) hatások teremtik mindkettőt, s ami ártalmára van az egyiknek, árt a másiknak is.

Abból tényből, hogy a kultúrák genetikailag meghatározottak, az is következik, hogy nem adhatók át egyszerű tanulási folyamattal más ember-típusnak, mint az ismeretek, mely utóbbiakat minden faj saját örökletességei szerint illeszthet szellemi világába.^x A kultúra, mint öröklött tulajdonság, csak vérkeveredés útján lenne más fajoknak átadható, a vérkeveredés viszont – mint láttuk - mindig együtt jár a kültenyésztettség növekedésével, azaz a kultúra hanyatlásával.

__________________________________________

^x)Bár, azokat se mindig. Mint a primitív népek és a fehér fajta kultúrájának és civilizációjának találkozása példázza, az örökletességek nagy eltérése esetén az ismeretek átvétele a primitívebb faj kipusztulását eredményezheti. Úgy tűnik tehát, hogy egy bizonyos biológiai fejlettségi fok csak bizonyos mennyiségű és minőségű ismeretanyag beillesztését teszi lehetővé káros következmények nélkül.

A fajhoz (rasszhoz) kötött kultúra-átadhatatlanságában rejlik tehát a Duke által más összefüggésben felvetett Nagy Paradoxon igazi lényege, egyszersmind humán vonatkozásban a „rasszizmus” értelme és fajvédelmi jelentősége, ami egyúttal rávilágít az amerikai „melting pot” (olvasztó tégely) elmélet totális csődjére és értelmetlenségére (illetve, sátáni értelmére és céljára!).

Ez azonban sokkal nagyobb horderejű felismerés, mint azt első pillanatban gondolhatnánk. TOKAY ennek társadalmi jelenségeit és vonzatát így foglalja össze:

„…Érezzük, hogy történik valami nemzeteinkkel, népeinkkel, valami, aminek lényegét nem tudjuk a történelem eseményei alapján értelmezni, ami sokkal mélyebbről determinálja életünket, mint hogy azt a gazdasági viszonyok változásai okozhatnák. …A mélyreható változás az emberi individuumok magatartásában jelentkezik. Olyan emberi magatartást formáló erők működése észlelhető, melyek társadalmi életmenetünk rendjének, összetartó pilléreinek szétrombolására törekszenek. E hatóerők a közvélemény, közfelfogás, közerkölcs és közízlés megváltozásain keresztül működnek elsősorban. Eddigi eszményeinkben való hitet, tekintélyi elvet és általában mindazt megrendíteni törekszenek, ami eddig irányt szabott a fehér emberfajta gondolkodásmódja és érzelem-világa fejlődésének. Arra igyekeznek kényszeríteni e hatóerők, hogy szakítsunk szellemiségünk egész szerves múltjával. Azzal a múlttal, mely közeli és távoli elődeinknek egykor jelene volt és amelytől éppen ezért fajtánk élet-lehetőségeinek jövő sorsa is felbonthatatlanul függ. Ha hagyjuk magunkat megfosztani mindattól, ami szellemiségünknek éltető eleme és figyelmünk testiségünk igényeire redukálódik, máris az életnívó rendkívüli csökkenésével kell számolnunk. Mert, ha egy magasabb-rendű társadalmi rend helyett egy alacsonyabbal is beérjük, ha egy emelkedett erkölcsiség helyett egy alantast fogadunk el, ha az ízlés egy fejlettebb foka helyett egy durvábbal is megelégszünk, az az életnívó leszállását jelenti akkor is, ha a testi jólét minden kívánalmát kielégítjük is.

Ma a tömegember a kortípus. Ez a típus hatalmasodott el a szellemi élet munkaterületein is. Ez a hangadó a szerkesztőségi asztaloknál, a parlamenti padokban, sőt a miniszteri bársonyszékekben is.

A technika virágzása idején az érvényesülésnek nagy előnye a gátlástalanság, és ezen a téren az elmélyülő szellemiség, a jól megalapozott, széleskörű műveltség, a kifinomult érzelemvilág mindig hátrányban van. Az igazi zsenik természetes különállását különcködéssel akarják leutánozni a szellemi élet és tarzánjai, akiknek még a szellemiek terén is az erőszak a fegyverük. Az ő szereplésüket művészetben, tudományban, politikában a dekadencia kíséri, melyet divatossá igyekeznek erőszakolni. Szellemi életünk válságát semmi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a művészetben, politikában, vagy a sajtóban értelmetlen dolgok válnak divatossá. Az intellektuális nihilizmus kortünetté nőtte ki magát…

Sajnos, DUKE nem elemzi ilyen mélységben ezt a kortünetet. Ő elsősorban a felszíni jelenségekről ír tanulságos dolgokat. E jelenségek mélyebb analízise céljából azonban ismét csak TOKAY Lászlóhoz kellett folyamodnunk, aki sorait ugyan ötven éve vetette papírra, de mintha napjaink kórképéről írna és szólna a XXI. század ébredő magyarságához…

David DUKE világszerte betiltott könyvének (My Awakening – A Path To Racial Understanding - Free Speech Press, 1999) első hazai, esszé-szerű, kivonatos, kritikai ismertetését jelentette meg Erdey Zoltán „Jobbról nézve: Faj és Nemzet – A nagy paradoxon” című kötetével, mely az ÉM kiadványok sorozatban 2002-ben jelent meg, néhány részlete pedig a Szittyakürt 2001. május-októberi számaiban látott napvilágot. A könyv 2. kiadásának függelékében olvasható továbbá három szemelvény Henry(I) FORD: International Jew (Nemzetközi zsidó) című, a The Dearborn Publishing Co. kiadásában 1920-ban megjelent könyvéből (A lélekrontás eszközei: A dzsessz, A film és A sajtó.) Az MNkE honlapjának nemzetpolitikai mellékletében indított sorozatunkban ebből a kötetből közlünk részleteket.

A 2002-es kiadványról készült CD lemez a könyv teljes anyagán kívül tartalmazza a téma tárgyalásánál többször hivatkozott Protokol teljes szövegét, MÓNUS Áron Utószavával és MARSCHALKÓ Lajos, valamint az ÉM-kiadvány szerkesztőjének Bevezetőjével ellátva.

Kiegészítésül beillesztettük D. Duke 2006. november,i magyarországi előadó körútjának néhány sajtó-visszhangját, melyek a nemzeti oldal részéről az előadásokat kísérték.