Erdey D. Zoltán: FAJ és TÁRSADALOM
A FAJ, mint REALITÁS- GENOTÍPUS és NEMZETBIZTONSÁG

A fajok eredetének „fejlődést” feltételező darwini megközelítése félrevezető. Különösen, ha ezt - mint D. DUKE teszi⁽¹⁾ - a "fejlődést" valamilyen mechanikus szerkezet (pl. autó) folyamatos fejlesztésével, tökéletesítésével próbálják szemléltetni. Az élőlények, fajok ugyanis már megalkotásuk (teremtésük, vagy kialakulásuk) pillanatában életképes, vagy életképtelen, sikeres, vagy  pusztulásra ítélt, de mindenképpen „lezárt” alkotások. A fajok tömegesen bizonyos földtörténeti időszakokban felerősödő mutagén hatásokra alakulnak ki és ettől kezdve nem fejlődnek a szó genetikai értelmében.⁽²⁾ Kialakulásuk pillanatától – ha egyébként életképesek, azaz egy bizonyos élethelyzetnek és környezeti feltételnek megfelelve a bioszféra egy szegmensét Élettel tudják megtölteni - a fajok előtt három történelmi (ha úgy tetszik: „fejlődési”) út áll:
a) tulajdonságaikat sorozatos átörökítéssel rögzítik (génkonzervativizmus) és tovább élnek, vagy
b) elkorcsosulva („elfajzás”) kihalnak, esetleg
c) genetikailag kombinálódva („keresztezés”) új fajtaváltozatokat (rasszokat) hoznak létre, melyek szintén beltenyésztéssel rögzülhetnek, s keletkezésük percétől kezdve ugyancsak tökéletes, lezárt „alkotások.”

Új fajok, tehát, csak a gén-kód megváltozásával (mutációval) jöhetnek létre olyan földtörténeti korokban, amikor a mutagén és szelekciós hatások felerősödnek.⁽³⁾ A kiválasztódás viszont, melyet a „fajfejlődés motorjának” tekint a darwinista biológia, éppen nem a „fejlődést” segíti, hanem a fajok leromlását gátolja, és semmi esetre sem eredményez új fajt.

A kereszteződéssel azonban létrejöhetnek a TEREMTÉS nagy időszakain kívül is új tulajdonságokkal rendelkező vérvonalak, fajták (v. emberi vonatkozásban rasszok), de ehhez az kell, hogy az új tulajdonságok beltenyésztéssel rögzüljenek. Erre a lehetőségre: az új fajtaváltozatok kialakulására azonban humán vonatkozásban nem hozhatunk példát, hiszen új rasszok kialakulásáról, azaz kereszteződésekkel létrejött új tulajdonságok rögzüléséről már régóta, s egyelőre különösképpen azért sem beszélhetünk, mert ehhez éppen annak a beltenyésztettségnek kellene erősödni, melynek erőszakos, politikai és gazdasági eszközökkel való feloldásával (migráció, erkölcsi normák fellazítása) a faji hegemónián alapuló világuralomra törő hatalmi körök éppen ellenkező irányba: az eltömegesülés, fajhígulás és a korcsosodás felé igyekeznek eltolni az általuk kezelhetetlennek ítélt nemzetállamok társadalmait.

Emberi vonatkozásban - modern világunkban - csak a mindennapi tragédiákkal terhes második, korcsosodási folyamatotra láthatunk példákat. Erre utalnak Kisfaludy Sándor mottóbeli sorai is.

       ___________________________________________________

⁽¹⁾David Duke: My Awakening - Free Speech Press, Convington, IA. USA, 1999;

⁽²⁾ Még a szokások „fejlődéséről” sem beszélhetünk. Konrád Lorenz etológiai kutatásai meggyőzően bebizonyították, hogy a fajok és fajták veleszületett viselkedési formákkal rendelkeznek. Mások emberi vonatkozásban is kimutatták, hogy minden faj(tá)nak vannak olyan viselkedési formái, melyeket nem oszt meg más fajtával. Ez döntő érv nemcsak a fajok egymásba olvaszthatóságával, hanem a különböző etnikumok egy társasképletbe olvaszthatóságával szemben is.

(3) Napjaink történelmi korszakát génkorszaknak is nevezik. Az ember irányított mutációval, génátültetéssel már nemcsak új mikroorganizmus törzseket képes létrehozni (biológiai fegyver), hanem kísérletet tesz új tulajdonságokkal rendelkező magasabbrendű szervezetek, sőt emberi mutánsok előállítására is. Az ilyen kísérletek olyan emberiség és élet elleni bűntettek, melyeket csak a tradicionális létszemléletű nemzeti kormányok világméretű uralomra jutása szűntethet meg, bíróság elé állítva e kísérletek végrehajtóit és finanszírozóit egyaránt. 

23

Mindezt előre kellett bocsássuk mielőtt rátérnénk a faj lényegének meghatározására, amely már önmagában sok, további kérdést vethet fel.

A biológia tudomány, elvetve a morfológiai fajfogalmat, az egy fajhoz tartozás kritériumának azt tekinti, hogy az egyedek egymással párosodva termékeny utódokat tudjanak nemzeni.

A természetben azonban számos olyan példát is találunk, ami kétségessé teszi ennek a túl egyszerű definíciónak általános érvényét. Ma már azért sem kételkedhetünk abban, hogy ez a faj-meghatározás pontosításra szorul, mert Vercors Tropi-komédiájának borzalmas víziója éppen napjainkban öltött konkrét formát: pár éve világméretű felháborodást kiváltva világra hozták, majd pápai követelésre - állítólag - megsemmisítették egy olasz orvos és egy nőstény csimpánz közös utódát (kölykét, vagy gyerekét? – döntse el ki-ki ízlése szerint). De ellene szól ennek a fajfogalomnak többek között a különböző (földrajzi, szaporodási, genetikai stb.) izolációk léte, valamint a keresztezéssel létrehozott hibridek csökkent életképessége is.

Duke⁽¹⁾ a három nagy ember-rassz között több mint 50(!) fiziológiai és szociológiai különbségről tesz említést. A bőrszín-és hajzatbeli nyilvánvaló eltéréseken túl, különbség van az agy méretében, az agykoponya felépítésében, a fogazatban, az intelligenciában, az izomzatban, a hormonszintben, nemek közötti viszonyban, a vérmérsékletben, az élettartamban és egy sor személyiség-vonásban. De, e sok tulajdonságbeli különbség ellenére ezek a rasszok még egy fajhoz tartoznak!

Másfelől viszont sokszor azt tapasztaljuk, hogy már százalékosan egész kis genetikai különbség is eredményezhet új fajt. Így pl. a csimpánz és az ember DNS-e között mindössze 1,5% különbséget lehet kimutatni.

Ha viszont – mint láttuk - akár nagy számú tulajdonságbeli különbözőség sem eredményez szükségszerűen új fajt, és kis genetikai különbözőség, azaz nagy genetikai hasonlóság sem jelent automatikusan egy fajhoz tartozást, akkor mindez felértékeli és új megvilágításba helyezi a korábban jelentéktelennek tartott fajtabeli (rassz) eltérések jelentőségét.

Ezen eltérések jelentőségének megértéséhez azonban először tisztáznunk kell néhány olyan széles körben használt, de nem pontosan értelmezett biológiai fogalmat, mint a genotípus, a genocídium (fajirtás) és a faj-öngyilkosság.

A magyar biológiai lexikon szerint a genotípus egy szervezet (egyed), vagy szervezetek csoportjának (fajta, rassz (race)) egy, vagy több tulajdonságát, esetleg jellemző vonásainak összességét meghatározó génkészletet jelenti, melyet a szülők az utódokra örökítenek át. Ezen alaki és élettani tulajdonságok külső megjelenési formája a fenotípus.

Duke a Random House Webster’s Dictionary-re hivatkozva ezt az alaptételt  azzal egészíti ki, hogy ha egy közös genotípushoz (fenotípushoz) tartozó nemzeti, faji (sőt, a meghatározás szerint: politikai és kulturális!) csoportot megfontoltan és rendszeresen pusztítanak, genocídiumról (faj-irtás), azaz egy bizonyos genotípus felszámolásáról  beszélünk.

Egy adott genotípus azonban nemcsak úgy számolható fel, hogy kiirtják az azt képviselő fenotípushoz tartozó egyedeket, hanem úgy is, hogy idegen genotípus (rassz) génjeivel felhígítják (megváltoztatják) az illető populáció genomját (genom = a kromoszóma garnitúra összes génje). Ezúttal nem gének irtásáról (pl. háborúk), hanem egy „humánus fajirtásról”, a faji tulajdonságokat hordozó homozigóta allél-párok fellazításáról, heterozigótává (vegyes öröklődésűvé) alakításáról van szó. Ez a fajkeveredés genetikai lényege.

Ha ez a fajkeveredés a társasközösség jóváhagyásával megy végbe (libe-ralizmus), akkor faj-öngyilkosságról beszélünk, mely hosszú távon a faj fokozatos átalakulással való megszűnéséhez vezet.

Egy adott faj(ta) kollektív öngyilkossága így nemcsak akkor következik be, ha a közösség tagjai nem hajlandók utódokat nemzeni, és a születési szám a halálozási szám alá esik, hanem akkor is, ha a fajtát képviselő társasközösség a fajkeveredést lehetővé tevő törvényekkel, erkölcsi normáival önként hozzájárul tiszta allél-párjainak, a fajta-(rassz)-tulajdonságokért felelős génkészletének fellazításához.

24

Ebből a szempontból (is!) kell néznünk és értékelnünk „szentisrváni örökségünk” hivatalos részről napjainkban egyre hangsúlyozottabban hangoztatott azon tévedését, miszerint „gyenge az egynyelvű (egyfajú, egy genotípusú) ország („nemzet”)”.

Mint látjuk, ennek ugyanis éppen az ellenkezője igaz!

Egyszerű tévedés lenne tehát ez az állítás, vagy pedig egy olyan köztudatba sajtolt ezeréves történelmi hazugság, mely azt a borzalmas közfelismerést hivatott megakadályozni, hogy Vajk-István óta masszív genocídium folyik a magyarság ellen egy másik állameszme, a „szentpéteri állameszme” jegyében?

Mert az bizonyos, hogy ez az ezeréves „tévedés” egyenes úton vezetett bennünket nemzeti karakterünk, fajtajellegünk - és következésképp – nemzeti életterünk fokozatos elvesztéséhez. A faj(ta) elhalványodása, felhígulása pedig – mint látni fogjuk -  egyenlő a kultúra elsorvadásával és a nemzet halálával.

Ezt a sorsot hagyta ránk intelmeiben örökül országalapító „nagy” királyunk,  és ez számunkra a „szentistváni” állameszme igazi üzenete.

Mindehhez csupán egy gondolat kívánkozik még, hogy jobban rávilágíthassunk egy sohasem feszegetett következményre, a genotípus és nemzetbiztonság kapcsolatára.

A közös gének motiválják azt a párválasztásban csak úgy, mint az utódaink iránti vonzalomban és a nemzeti kötődésben is megnyilvánuló fajfenntartó erőt, mely úgy a család, mint a nagyobb egység, a nemzettestvéri közösség érdekében egyéni áldozatvállalásra is hajlandó. Ez az erő, mely öt és fél évszázaddal ezelőtt még ott feszült a Hunyadiban és a törököt Nándorfehérvár bástyájáról a mélybe ragadó Dugonics Tituszban, majd száz évvel később Dobó karjaiban és Zrínyiében, és megannyi nemzeti hősünkben, a magyarságot sújtó ötszáz éves genocídium során egyre fogyott, halványult. A héroszok kora után lassan a hősök kora is leáldozott. Mára a néptömeggé fajzott „nemzetnek” már csak áldozatvállalásra alig hajlandó fizetett zsoldosai vannak, akik teljesen alkalmatlanok a számukra érdektelen haza (azaz a nemzeti élettér) és a számukra faji vonzerővel már nem rendelkező „nemzet” védelmére.

Végül pedig a fentiek tükrében vessünk még egyszer egy gondolati pillantást arra, hogy mit is jelent valójában a „rasszizmus” kifejezés, amit a tökkelütöttek kara azonnal harsogni kezd, mihelyt valaki kiejti a „faj” szót a száján.

A rassz (angolul race), mint fentebb már jeleztük, nem más, mint faj(ta). Ilyen értelemben a „rasszista” nem más, mint „fajtaista”, tehát az, aki a fajok, genotípusok realitásával,  jelentőségével tisztában van, nevezetesen: minden biológus, állattenyésztő, növény-nemesítő; minden gazda, vagy eb-tenyésztő, akinek eszébe sem jutna lovait cigány gebékkel, vagy fajtiszta kutyáit kóbor ebekkel párosítani - és még sorolhatnánk tovább.

Ilyen értelemben tehát minden normálisan gondolkodó, a Teremtés törvényeit elfogadó és azok szerint élni akaró ember feltétlenül „rasszista”, már amennyiben tisztában van a fajok és fajták különbözőségével, a nemzet és kultúra kapcsolatával és jelentőségével. Ha azonban valaki ezen az egyébként értelmetlen kifejezésen fajgyűlöletet értene, amit a liberális agymosók belemagyarázni igyekeznek, akkor azt kell mondjuk, hogy a tradicionalitás, mint létszemlélet eleve kizárja az ilyenfajta „rasszizmus” minden megnyilvánulását, mert minden létező fajt az egy és oszthatatlan Élet részének tekint. Mi mindig, kifejezetten csak fajvédelemről beszélünk, ami viszont nemzetpolitikai programunk egyik legfontosabb alappillére – s ezt nem is tagadjuk.

Miért érezheti hát mégis valaki úgy, hogy a fajvédelem minden tudományos érv ellenére sem lehet egészen  „tiszta” dolog? Azért, mert ősidők óta bennünk él, két rokon érzés: a szeretet és a gyűlölet. Valaha nagyon távol voltak ezek az érzések egymástól. A kizárólagosságra törekvő vallások és a népeket egymás ellen kijátszó és uszító nagyhatalmi politika hozta ezeket egy platformra az emberiség gondolkodásra kevésbé hajlamos részében. Emberi és nemzeti minőségünk mércéje azonban az, hogy mennyire tudjuk magunkban, gondolkodásunkban és életünkben elválasztani e két érzést egymástól.

Erről van tehát szó. De ha „gyűlölettörvényeket” szerkesztő liberális nemzetpusztítóinkat még ez sem győzné meg, akkor megkérdezném tőlük, hogy mikor szándékoznak törvényt hozni azok ellen, akik jobban szeretik saját gyereküket a szomszédénál?

??

Hogy ez nem bűn? Miért? A saját gyerekemet szerethetem jobban a másénál anélkül, hogy a másikat gyűlölném, a saját népemet nem?

Erdey Zoltán „Jobbról nézve: Faj és Nemzet – A nagy paradoxon ” című esszé-kötetével - mely az ÉM kiadványok sorozatban 2002-ben jelent meg, néhány részlete pedig a Szittyakürt 2001. május-októberi számaiban látott napvilágot - Duke világszerte betiltott könyvének (MY AWAKENING – A PATH TO RACIAL UNDERSTANDING - Free Speech Press, 1999) első hazai, kritikai ismertetését vehette kézbe az Olvasó. A könyv függelékébe felvettünk három fejezetet HENRY(I) Ford: International Jew (Nemzetközi zsidó)  című, a The Dearborn Publishing Co. kiadásában 1920-ban megjelent könyvéből (A lélekrontás eszközei: A dzsessz, A film és A sajtó.) Az MNkE honlapjának társadalom-politikai mellékletében indított sorozatunkban ebből a kötetből közlünk részleteket.