Horváth fia János György
Aranykopjás fővezér
"E nap ragyogja be és hozza el a hetedik égből Őseink üzenetét, mely így szól, üzen:
Akarj, magyar, van mit akarnod! Szeri Pusztán és véresküvel, örök időkre néked ezt hagyták meg.
Tedd, amit őseid tettek, hogy az ősi Életfának holnap is termő ága sarjadjon, aminek az Öregisten téged is teremtett!
Legyen áldás az Őstevőnek, az Ősöknek, s nékünk múlhatatlan győzelem! Áldás!..."
A balatoni főútról Boglár után lekanyarodva, Buzsák előtt elfogy alólunk az országút. Nehezen járható, homokba vájódott mélyút vezet innen Kistatárvár felé. Elhagyott, lepusztult tanyák szegélyezik az utat, míg azután ez az ösvény is véget nem ér egy kis, fehérre meszelt falú portánál.
A drótozott kapuról alig lehet eldönteni, hogy kifelé szolgál-e, vagy befelé, s a környezet első pillantásra nem utal fővezéri szálláshelyre, pedig a ház fölötti dombtetőn ott leng az Árpád-sávos lobogó. Csak ez és a kapun levő különös névtábla mutatja, hogy jó helyen járunk: Koppány nembeli Karaul Horváth fia János György Aranykopjás fővezér főhadiszállásán, ahová a háromnapos Tavaszünnep szertartására érkeztünk.
Mielőtt még megfogalmazódna bennem az első benyomás és a szegényes környezet által kiváltott csalódás, a házból szikár, magas, mosolygós szemű, napbarnított arcú férfi jön elő. Fején prémes, csúcsos süveg. Csizmaszárig érő köntösét széles, csatos bőröv fogja össze, melyen különös csengettyűk, őzláb-nyelű tőrök, kések függnek. Modora közvetlen, hangja megnyerő, egész lényéből valami őserő árad. Naptól cserzett, de alig ráncos arca nagyon ismerősnek tűnik, pedig tudom, sohasem találkoztunk korábban. Ősmagyar arc. A harminc generáción átmentett vonások ezer év szenvedésének nyomait viselik. A Koppány ősökét, Tiborcét, a minden időkben bujdosókét és hazájukból száműzöttekét. A legfrissebb seb: a háború után a családját ért meghurcoltatás és az '56 utáni tizenegy börtönév.
Márciusban Újra Kezdjük - volt a jelszó a szabadságharc leverése után, és őbenne feltámadt az ősi virtus. Fegyvert szereztek és a késői Koppány unoka, mint kiskorú, ennyivel "úszta meg" a kalandot. Mégis, ahogy élettörténetét hallgatom, arra kell gondolnom, hogy az igazi hősiesség nem is ez volt. Ez "csupán" az ősi gének által motivált gyerekkori vakmerőség volt. Mert, ahogy ősei, úgy ő sem tudta nézni, hogy hazája idegen faj prédája legyen. Nem tehetett másként!
Az igazi hősi élet azonban ezután következett. Tudatosan vállalni a magyarságot és az ősi hitet, s mindezzel együtt a kirekesztettséget és a szegénységet, akkor is, amikor a sors később választási lehetőséget is kínált. Mert őt is megpróbálták megvesztegetni a kútmérgezők valamilyen zsidó-keresztény felekezet nevében, de nem hagyta el őrhelyét. Magyarságom és hitem a világ minden kincséért sem eladó - mondja, olyan magától értetődő természetességgel, ami csak a sors által súlyosan megpróbált emberek sajátja.
Ha megvásárolni nem lehet, majd megfélemlítjük - gondolták -, de rajta, aki büszkén vallja, hogy őse a magyar szabadság első mártírja volt, akinek szüleit ávós pribékek gyötörték halálra és aki maga is tizenegy évig ült Kádár börtönében, nem foghat már semmiféle fenyegetés. Gazdagságra nem vágyik; őseitől örökölt tisztségét viseli olyan méltósággal és elfogulatlanul, amire ma már aligha találni példát.
Míg sétálunk fel az Aranykopjás fővezéri szállás fölötti dombon kialakított kultikus helyhez, röviden elmondja az előző esti szertartás lényegét, melyen mi, sajnos, nem lehettünk jelen.
Ünnepi találkozóinkon mindig hagyományos táltos szertartásra, táltostűz gyújtására kerül sor. Magyar és ősi keleti énekek, zene hangzanak el és igaz szóval, komoly beszéddel megemlékezünk atyáinkról, őseink szokásairól, történelmünk eseményeiről, nemzetünk sorsáról, időszerű sorskérdéseinkről, tennivalóinkról - miként őseink tették volt.
Utána az ősi áldos üstje körül vidám szóval örülünk az örök fénynek, az újjászülető életnek és a ránk váró ez évi feladatainknak - igazi aranykopjás módon.
A Táltosdombon, a négy világtájra szakadt magyarságot jelképező Négy Nyír alatt rögtönzött történelemórát hallgatva már nem is találgatom, hogy ki ez az ember? Érzem, hogy több, mint aminek mondja magát. Szegény, vagy gazdag, a tudás kútjától elüldözött, vagy annak őrzője, táltos, vagy autodidakta történelem tudós? - nem tudok rá pontos választ adni. Materiális értelemben a szegénynél is szegényebb, aki tizen-egynéhány ezer forintos havi jövedelméből, mélyen a hazai nyomorszint alatt él - sokszor, mint mondja, hagymán és kenyéren -, de mégis gazdag, sok gazdagnál is gazdagabb, aki filléreiből is tud áldozni a magyar ügyért. Kevés kárpótlási pénzéből, darabonként eladogatott földje árából finanszírozza az ősműveltségi rendezvényeket, varratja a csodálatos hímzett zászlókat. Mindezt nem pénzért, hivatalos elismerésért teszi. Miközben gyakran éhezik, kétezer-ötszáz kötetes könyvtárat gyűjtött össze és tartja kincseit ládákban, dobozokban, mert könyvtárszobája természetesen nincs.
Ö az utolsó magyar táltos, a Koppány nembéli hagyományőrző Karaul, a Szent Tűz őrzője, akiben őseinek nagy lelke lakik, és aki az ősi módon meggyújtott tavaszköszöntő táltostűz szertartásán az Őrzött Tűz erejével éleszti fel a Táltos dobot, és vidáman kurjantja az égbe, a Hadak Útjára elköltözött vitézek, Őseink felé, hogy meghallják:
Áldás! Jő a Magyar Tavasz, lesz Magyar Feltámadás akkor is, ha az égből a mennydörgős Isten nyila csapkod, ha kénköves eső hullik és a Fekete Fergeteg Úr vihara száguldozik a somogyországi ősi szállások felett!
Arany Atyácska Áldásos Fénye ragyogjon reánk és ügyeinkre! És adjon ismét erőt ifjúságunknak!
Az Öreg Istennek örök Dicsőség! Az Ősöknek Tisztelet! Nékünk Győzelem!
Áldás! Áldás! Áldás!..
A reggeli tavasz köszöntés után Kisberénybe megyünk, a "Csodaszarvas földjére", ahol Pucskó Zsolt saját kis 13 hektáros birtokán álmodja életre a Hon-visszafoglalás kori világot, ősi épületeivel, szokásaival, ételeivel.
A szálláson már javában tart az íjászverseny. A versenyzők jó része ősmagyar szabású köntöst, süveget visel, ruházatával is jelezve, hogy nem egyszerű sportnak, hanem őskultúránk részének tekinti az íjászatot. Természetesen nem kötelező ez a viselet, de azok számára, akik így is alkalmazkodnak ősi hagyományainkhoz, kisebb a nevezési díj. De ettől függetlenül is, olyan szép, praktikus ez a viselet, annyira illik nőknek, férfiaknak egyaránt, olyan összhangban van a hely hangulatával, hogy az ember rövidesen kényelmetlenül kezdi érzi magát a megszokott utcai ruhájában.
Megérkezésünk után az Aranykopjás Fővezér ősi módon köszönti a szállás vezetőjét és a vezéri szállássá nyilvánított hajlékra felkerül a rend Árpád-sávos, hadi-sallangos lobogója, rajta az Arany-kopjások jelvényével és rovás-írásos jelmondatával: "Tengri nevében lóra, csatára, ne feledd, Atilla volt ősapád!"
A szállás vezetője, Pucskó Zsolt, ezután önmagáról és munkájáról szól néhány szóval. Elmondja, hogy gyermekkora óta foglalkozik hagyományőrzéssel, s azt a tudást, amit ez idő alatt szerzett szeretné élővé tenni és átadni ezen a 13 hektáros, hagyományos anyagokból és módszerrel készült épületekkel berendezett területen, ahol sem a látótávolságon kívül leparkolt autók, sem pedig villanyvezeték, vagy műtárgy nem zavarja az összhatást.
Gyalog-és lovas-íjászatokat, néptánc rendezvényeket, kézműves ősműveltségi táborokat tartanak, ahol a résztvevők megtapasztalhatják kultúránk egyedülálló szépségét. Mert, mint minden szerves kultúra, a mienk is egységes, melyből nem szabad egy elemet kiragadni - vallja Pucskó Zsolt. Ezt az egységet azzal is bizonyítani szeretné, hogy egy helyen és időben próbálja meg láttatni és megszerettetni ezeket az elemeket. A vendégek lovagolhatnak, íjászhatnak, ismerkedhetnek hazánk néptáncával és zenéjével, gyakorolhatják az ősi kézművesség egyes elemeit, (fazekasság, fa-faragás, ötvösség, nemezelés stb.) és - nem utolsó sorban kóstolhatnak magyar ételeket és italokat.
Ez utóbbi is hozzájárul ahhoz, hogy a vendég itt egy percig sem érzi magát "vendégnek", alkalmi látogatónak, hanem egy szellemi-lelki testvéri közösség tagjává válik, maga mögött hagyva a külvilág minden gondját, baját. Amikor megérkeztünk már éppen lekerült a tűzről és a rönkasztalon párolgott a bográcsban az áldos leves, amit csak azért nem nevezek a szállás "specialitásának", mert ezt a - bár százféleképpen -, de csak jól készíthető ősi ételt nem szabad ilyen gasztronómiai kifejezéssel illetni. A közeli Balatonpart legdrágább éttermeiben sem lehet ilyet kapni, mert elkészítéséhez több kell, mint alapanyag és szakácstudás. Hogy mi ez a többlet? Aki kíváncsi rá és erre az ősi ételünkre, az zarándokoljon el Kisberénybe, a Csodaszarvas földjére .
Ebéd után folytatódik az íjász verseny, de én már inkább csak a játék öröméért "lövöldöző" gyerekeket nézem. Vannak nagyok, kisebbek és olyan kicsik is, hogy még csak csetlenek-botlanak az íjjal, de már kilövik a vesszőt, ami néha el is ér a célig és néha talál is. Őket nézve arra gondolok: adná az Öregisten, hogy ifjúságunknak nemcsak ez a kis része, hanem nagy többsége ilyen szépen, hasznosan, ilyen gyönyörű környezetben töltené szabad idejét - nem lenne akkor semmi baj ebben az országban!
A napi "kötött" program a díjkiosztással és Koppány-Karaul táltos köszönő szavaival zárul. A díjakat a gyalog íjász csapat vezetője, Kovásznai Zsolt adja át a nyerteseknek, vagyis inkább a résztvevőknek, mert itt valamilyen helyezést minden versenyző elért. A szép emléklaphoz a legjobbaknak ajándék nyílvessző is jár (a Fürkész íjász egyesület vezetőjének, Lisztes Atillának ajándéka). De mindez csak emlékeztető, mert a legszebb ajándékot - azt gondolom - mindenkinek ez a csodálatos, verőfényes tavaszi nap jelenti, melynek emléke örökre beivódik kicsik, nagyok emlékezetébe.
Hazafelé még rövid látogatást teszünk Koppány vezér ősi várában Somogyváron. A lerombolt egykori Nap-szentély helyén megemlékezünk arról, hogy csalta tőrbe és gyilkoltatta meg teuton pribékjeivel Vajk-István Koppány vezért, a trón Vérszerződés szerinti törvényes várományosát.
Egy ezer éve elkövetett (ország)árulás eredményét jelképezik ezek a romok, örök emlékeztetőül, hogy ez maradt nekünk, a jövevényeket mindig befogadó és általuk mindig kihasznált és hátba támadott magyaroknak ezeréves Kárpát-medencei múltunkból.
Más népek várkastélyaik, katedrálisaik dús falai közt merenghetnek nagy történelmi eseményeikről és hőseikről, mi romok között. Nem egyszer hazájukból kiűzött hőseink emléke borong e romok fölött, melyek nem is mindig az ellenség, hanem sokszor a mi sorainkból támadt árulók kezei nyomát viselik.
A szomorú gondolatokat is elűzendő, Koppány Karaul táltos, Aranykopjás fővezér, a lenyugvó nappal szemben állva tolmácsolja búcsúzóul és bíztatásul az ősi intelmet:
"E nap ragyogja be és hozza el a hetedik égből Őseink üzenetét, mely így szól, üzen: Akarj, magyar, van mit akarnod! Szeri Pusztán és véresküvel, örök időkre néked ezt hagyták meg.
Tedd, amit őseid tettek, hogy az ősi Életfának holnap is termő ága sarjadjon, aminek az Öregisten téged is teremtett!
Legyen áldás az Őstevőnek, az Ősöknek, s nékünk múlhatatlan győzelem! Áldás!..."
Magyar Tavasz 2001, Kikelet havának napfordulóján, a magyar Újév napján.
173