„Nem azt mondja meg nekünk

                                                                                                        a múlt, hogy mit kell tennünk,

                                                                                                              hanem, hogy mit kerüljünk el.”

                                                                                                                (ORTEGA y Gasset)

 AZ ELŐITÉLETEK VÉDELMÉBEN(×)

 

Amióta közel kétszáz éve a francia nemzetgyűlés épületébe rontó csőcselék a pipogya „Capet Lajos” fejébe húzta a vörös frigiai sapkát, a liberalizmus megkezdte minden értéket vulgarizáló és egalizáló térhódítását a világon.

Olvasztó tégelyébe belehullt a kultúra, az emberi munka és a szellem minősége és a jogegyenlőség jelszavát félreértve-és magyarázva az emberek az egyenlőségről kezdtek beszélni. A tömeg minden egyes, sokszor akár legérdemtelenebb tagja, egyenlő jogokat követelt magának a közéletben és a társadalom irányításában egyaránt. A többségi (tömeg)uralom megvalósulásával, a „többet ér két csatornatisztító munkás szavazata egy egyetemi tanárénál” elv alapján, az elit egyre marginálisabb helyzetbe kényszerült, majd a nagy bosszúállások és leszámolások időszakában végleg kiszorult a társadalom vezetéséből.(1)

Az egész történelmi folyamat egy szélsőséges és elkerülhetetlen válaszreakció volt a társadalom hierarchikus kereteinek megmerevedésére és zártságára, ám a nagy áldozatok ellenére sem hozta meg a várt eredményt: a nyitott, az emberi értékek szabad kibontakozását lehetővé tevő társadalom-típust. Nem is hozhatta, mert a globálisan érvényesülő társadalmi mozgás-törvények   keretei között minden társadalom kitermeli a maga hierarchiáját, legyen az nemesi kiválasztódáson alapuló, vagy hatalmi hierarchia. A forradalom mindig hatalmi hierarchiát hoz létre, és az ezt alkotó hatalmi elit - maga is érezve a társadalom irányítására való alkalmatlanságát - sokkal hajlamosabb a megmerevedésre, védelmi állásainak körülbetonozására és fedezékbe húzódásra, mint egy konszolidált körülmények között fejlődtt, érdemei alapján szelektálódott, társadalmi elismeréssel rendelkező nemesi elit. Ráadásul, saját érdemtelenségét palástolandó, a hatalmi elit blokkolja a társadalmi nemesedés folyamatát, sőt, az egyenlőség elvének túldimenzionálásával tagadja annak érvényét és jogosultságát.

_________________________________________________________________________

    

 (x)Megjelent  a Havi Magyar Fórum 1997. júliusi számában

 (1)PADÁNYI Viktor  „A nagy tragédia” c. művében erről így ír: „Ma már nincs szerénység, alázat és jelentéktelenségtudat (s ha van, azt Freud óta betegségnek tekintik), emberi lények,...akikben a vegetatív léten túlterjedő szellemi színvonalat csupán olcsó divatcikkek viselése és primitiv szórakozások hajszolása jelenti...feljogosítva érzik magukat primitív jelentéktelenségük és semminél alig több fontosságuk számára ugyanazt követelni, ami egykor csak a legnagyobb, legértékesebb és legfontosabb erőfeszítéseknek járt ki.” Mindazonáltal, hiba lenne az elit marginalizálódását csupán a liberalizmus számlájára írni. Az elit szereptévesztése, népszerűség-hajhászása és belső eltömegesülése ugyanúgy szerepet játszott ebben a folyamatban, mint az, hogy elit-minősültségét hajlandó időről-időre a tömegítélkezés kiegyensúlyozatlan mérlegén „megmérettetni”. Másfelől: a tradicionális európai elit a faji alapon szerveződő új világelit áldozatának tekinthető. Áldozat-jellege a világháborúkat követő cion-bolsevik forradalmakban vált nyilvánvalóvá, amikor is ezt az elitet nyilvánították a Purimot  tartó győztesek elsőszámú közellenségnek és likvidálták a „népbírósági” perekkel. További evidencia, hogy most, több, mint fél évszázaddal a háború befejezése és egy évtizeddel a kommunista diktatúra összeomlása után, még mindig az a hatalmi „elit” (zsidó-bolsevista érdekszövetség) van uralmon, mely a nemzetet megtizedelte, és ugyanaz a többségi  (bolsevik) uralomra épülő parancsuralmi rendszer  („demokratikus” diktatúra = demokratúra), melyet  ez a hatalom létrehozott. A helyzet csupán annyiban változott, hogy ma már a nyugati világ demokratikus rendszerei is fokozatosan ebbe a társadalmi közmegegyezést mellőző, diktatórikus többségi uralom irányába tolódnak el, mintegy átvéve a kedvező „kísérleti tapasztalatokat”. A Kelet-európai társadalmi átalakulásokból leszűrhető egyik legmegrázóbb tapasztalatunk éppen az, hogy társadalmaink mintegy kísérleti terepül szolgálnak; a nyugati államok csak a kedvező, bevezethető és adaptálható tapasztalatokat veszik át, így védve saját társadalmaikat a kísérletezés megrázkódtatásaitól.

 

27

 

Pedig köztudott és mindenki által könnyen átlátható tény, hogy nem vagyunk egyenlők, sem egyénileg, sem kollektíven. Ahogy az egyének, úgy az egyes népek, fajok között is óriási különbségek vannak képességekben és felhalmozott, öröklött őstudásban. Ez a különbözőség az egyéni és faji nemesedés alapja. A liberalizmus és minden egyéb egalizáló törekvés és forradalom egyik legfőbb veszélye éppen az, hogy megszakítja ezt a nemesedési folyamatot. A liberalizmus szabadságot hirdet, de a tradíciók lerombolásával szabadosságot  teremt; demokráciát  kínál a tömegeknek, de az érdemtelenné vált, megmerevedett születési arisztokrácia helyére saját, nem kevésbé érdemtelen és örökletessé vált hatalmi elitjét helyezi ahelyett, hogy egy tényleges demokrácia keretei között érdemei alapján kiválasztott nemesi elitet állítana a társadalom élére. A liberalizmus, ahelyett, hogy esélyegyenlőséget adna, farizeus képmutatással  (jog)egyenlőséget  hazudik a népnek.

A (jog)egyenlőség a történelem egyik legnagyobb hazugsága, melyre a XX. század liberális és marxista társadalmainak tömeguralma épül.

A liberális demokrácia (LD) tulajdonképpen egyfajta, kommunisztikus színezetétől megfosztott bolsevik diktatúra, mely a hazugságoknak a kommunista mintához hasonló, ám annál sokkal finomabb szövésű hálóját borítja a társadalomra. E háló minden egyes láncszeme az egalizálást, a társadalmi entrópia növekedését, azaz a társadalom „hőhalálát” segíti. E hazugság-láncolat egyik sokat hangoztatott eleme az előítéletek elutasítása.

Itt, mint annyi más esetben, a fogalomzavart és az ebben rejlő demagóg félremagyarázhatóság lehetőségét használják ki a tolerancia apostolai, és bélyegeznek elfogultságnak minden előítéletet.

Az előítéletnek, mint a megismerés és az életben való tájékozódás fontos elemének fogalmi szófacsarása a „felvilágosodással” kezdődött, amikor a babonák és fél-tudományos kényszerképzetek egész, akkori világképet formáló logikai rendszerét vonták Descartes és követői az ész ítélőszéke elé, és tették azokat az „elfogulatlan” tudományos vizsgálódás tárgyává, elfogultságnak bélyegezve egyúttal minden előítéletet, mintegy egybemosva ezzel a két fogalmat.

28

Szükséges pedig különbséget tenni az elfogultság, tehát egy véleménnyel, jelenséggel, személlyel kapcsolatban megnyilvánuló, sokszor csak érzelmileg motivált részrehajlás, kritikátlan elutasítás, vagy elfogadás, másfelől az előítélet, azaz a megismerést és az önvédelmet szolgáló egyfajta „munkahipotézis” között. Ezért mindaz, ami a lexikonokban (pl. Pallas-lex.) éppen az említett fogalmi konfúzió miatt - az „Előítélet” címszó alatt olvasható, az az „elfogultságra” lenne vonatkoztatható és érvényes. Az előítélet ezzel szemben egy teljesen természetes, az állatvilágban csak úgy, mint az emberi társadalmakban mindenütt jelenlevő, fontos szerepet betöltő jelenség, melyre az önvédelmi szempontból nélkülözhetetlen mimikri és az önvédelmi reflexek egész rendszere épül, az emberi közös-ségekben pedig mindezeken túl a szólásokban és közmondásokban megfogalmazott igazságok és törvényszerűségek axiomatikus ismeretrendszere. Ez a készen kapott, reflex-szerű őstudás teszi lehetővé számunkra a világban való gyors tájékozódást, az első benyomások alapján való döntést olyan esetekben is, amikor a jelenségek alaposabb vizsgálatára nincs időnk, vagy lehetőségünk.

                                                                                       

Előítéletekre tehát szükségünk van. Különösen most, amikor egy új, külsőleg tőlünk talán nem is nagyon különböző, de az emberiség közös kultúrájától, tradícióitól, érzéseitől idegen embertípus készül átvenni a világ vezetését. Az emberiség egy olyan világ kapujához érkezett, amikor fennáll a veszélye annak, hogy az eleddig csak rémálmokban és tudományos-fantasztikus filmekben elképzelt „homo nouvo”, a géntranszformált új ember megjelenik közéletünkben, átvéve a hatalmat a lassan állati sorba visszasüllyedő tömegember felett.

E kreatúrák szálláscsinálói éppen azok, akik a másság elfogadását, a fajok keveredését és ezáltal az emberi fajok eljellegtelenítését szorgalmazzák. Céljaik már most világosan körvonalazható: el akarják érni, hogy a jövő század - nyelvében, szokásaiban, viseletében homogenizált, antropológiai jegyeiben kevert és eljellegtelenített, a más, a szokatlan, az eltérő felismerésére képtelenné tett – tömegtársadalmába a kilökődés veszélye nélkül be lehessen ültetni és el lehessen terjeszteni azt az új uralkodó réteget, mely, kívül állva az emberi társadalmakon, mentes az érzelmektől, nemzeti (etnikai) kötődésektől és így mindennél alkalmasabb egy totális hatalom kiszolgálására és megvalósítására.

A „szokatlan”, a „más” gyors, reflex-szerű felismerésére a jövőben talán még nagyobb szüksége lesz a nemzeti kereteit megőrizni akaró emberiségnek, mint valaha. A történelem folyamán minden népben kialakultak azok a veleszületett, vagy tanulással kialakított reflexek, amelyek lehetővé tették, hogy felismerje fajtársait, sőt jellegzetes viseletekkel, jelképekkel, vallási hovatartozással is felerősített, kihangsúlyozott megkülönböztető jegyek alapján el is különítette magát az idegenektől. Ezzel nem a „másság” kihangsúlyozása volt a cél, hanem az idegenséget, a népre, nemzetre, nemzetségre igazi veszélyt jelentő ellenség képét akarták nyilvánvalóbbá tenni.

 

29

 

Az előttünk álló új történelmi korszakban azonban már nemcsak a kisebb-nagyobb érdekcsoportok, nemzetek szembenállása várható  - állíthatjuk, hogy ez a legkevésbé - hanem az emberiség kollektív szembenállása az emberiséget terrorizálni rendelt és hivatott új (klónozott, génmanipulált) emberrel, valamint az azokat mozgató, cionista, nemzetek feletti intézményekkel és szervezetekkel.  

Ezek itt fognak élni  - már itt is élnek! - közöttünk, anyátlan, apátlan, „genetikailag átnevelt”, a mindenkori hatalmat gátlástalanul kiszolgáló lények, akik felismerésére és elpusztítására képtelen lesz az előítéletek immun-rendszerével nem rendelkező emberiség.

Amiként megbetegszik és elpusztul a szervezet maga, ha önvédelmi rendszere - az immunrendszer - sérül, vagy a betolakodó vírus mimikrije folytán képtelenné válik annak felismerésére, akként kerülhet végveszélybe a nagyobb organizmus, az emberi társadalom is, ha rosszul értelmezett toleranciából, a másság tudatos negligálásából és megtűréséből nem utasítja el, vagy ki a rá veszélyt jelentő ellenséget.

Fel kell tehát elevenítenünk a faji-nemzeti összetartozásra, származásra, megkülönböztetésre, a másság felismerésére vonatkozó előítéleteinket, hogy képessé tegyük magunkat a tájékozódásra. Mert amíg van olyan állam, érdekszervezet, faji alapon szerveződő gazdasági-pénzügyi hatalmi érdekközösség, mely a népek fölötti hegemóniára, sőt a (nemzet)államok erőszakos, vagy sziszifuszi, lassú, alattomos aknamunkával való felszámolására, átalakítására és népének másodrendű állampolgárrá, szolgává süllyesztésére, vagy egyenesen egy nemzetek fölötti világbirodalom kiépítésére tör, addig nem szabad lebontani azokat az önvédelmi mechanizmusokat, előítélet-rendszereket, melyek képessé tehetnek bennünket ellenségeink felismerésére és a velük való szembefordulásra.

Felül kell vizsgálni és újra kollektív tudásunk szerves részévé kell tenni azokat az ősi tapasztalatrendszereket és elfeledett fogalmakat, melyek alapján bizonyos jelenségek, érdekeinket veszélyeztető emberek és embercsoportok neve mellé esetenként egy óvatosságra intő felkiáltójel tehető. Nem mindig kirekesztés, vagy negatív diszkrimináció céljából, hanem csupán azért, hogy ne bízzuk önfeledten a „kutyára a szalonnát”...

Közismertté kell tenni a hírekben szereplő közéleti személyek, bűnözők stb.  származási-etnikai adatait, hogy a társadalom ne csak az őt érintő eseményekről, hanem az azokba involválódott személyekről, körökről is tájékozódhasson. Csak ilyen ismeretek birtokában válhat ismét működőképessé a társadalom liberális téveszmék által lebénított önvédelmi rendszere, csak így várható el a bel-és külbiztonság jobb megszervezése, a bizalmi munkakörök körültekintőbb betöltése, a társadalom és az ország méltóbb képviselőinek kiválasztása.  

 

30

 

Már szinte halljuk is az érintettek köréből az ellenvéleményeket, hogy a  fennálló törvények alapján ilyen diszkrimináció nem lehetséges, és kapásból felsorolnak még legalább tíz ellenérvet, hogy mindez különösen nálunk miért nem lehetséges. Pedig, gondoljunk bele: a kiválasztás rendszere már régen így működik! Minket, a nemzeti (jobb)oldalt már régen ilyen szempontok és előítéletek alapján állítanak félre, és jól körülhatárolható gazdasági és politikai vezető posztok betöltésénél a mi rovásunkra már régóta érvényesül a faji-származási diszkrimináció. (Idézzük emlékezetünkbe a régi, de ma is aktuális kommunista szóviccet, mely szerint a vezetői hármas követelmény: a vezető legyen éber (azaz párt-hű), stréber, és héber.)

Nemzeti tisztánlátásunk és a vezetői alkalmasság elbírálhatósága céljából is  meg kell szűntetni a családi nevek használata és megváltoztathatósága („magyarosítás”)  körül uralkodó önkényességet és védelem alá kell helyezni a történelmi írásmódú magyar családneveket. A jelenlegi liberális gyakorlat ugyanis legtöbbször nem a névmagyarosítás igazi célját: a nemzettel való azonosulást, a beolvadást szolgálja, hanem egy priuszos előélet palástolását, terhes rokoni kapcsolatok elfedését, a törvények kijátszását, nem egyszer ősi magyar családnevek bemocskolását – egyszóval nem tekinthető másnak, mint törvényesített álnév használatnak. A felsoroltak csupán kiragadott szempontok, melyek a gyors közéleti tájékozódást segíthetik és csak vetületei, parányi töredékei annak a nagy, tudományos előítélet-rendszernek, amelynek a neve: történelem. De, miként a történelem maga sem ad a jövő problémáira tanácsot, megoldási javaslatot, úgy az előítéleteink sem irányt mutatnak, hanem csupán figyelmeztetnek lehetséges veszélyekre.

Nemzetünk most újabb nagy önvédelmi harcát folytatja egy globalizálódó világban. Előítéletek nélkül élni és felvenni ezt a harcot éppen olyan, mint valaha páncél és sisak nélkül menni a csatába. A felnövekvő új nemzedék divatos, előítélet mentes nevelése pedig nem egyéb, mint a nevelés hiánya.

(1996)

§§§

Erdélyi-Erdey Zoltán agrármérnök, nemzeti ébredést élesztő írási a '90-es évek közepétől jelennek meg különböző nemzeti lapokban. Ezt az esszéjét a Havi Magyar Fórum közölte az 1997. júliusi számában. Publikált dolgozatainak egy részét a Sub rosa – Magyarok, tinéktek szólok... című esszé-kötetében foglalja össze az ezredfordulón. Megalakítja az Ébredés Mozgalmat és összeállítja a tradicionális nemzeti jobboldal (TNJ) nemzetpolitikai programját. Grandpierre K. Endre trténész és Dr.Badiny Jós Ferenc sumerológus professzor hitújítási kezdeményezését követve újjáéleszti ősi magyar hit táltos-manicheus napkeresztény egyházát, melynek élére az Ébredés Mozgalom és az Aranykopjás Szervezet a 2003. évi dobogókői Táltos Szeren nemzeti főtáltost választ, Koppány nembeli Karaul Horváth fia János György táltos Aranykopjás Fővezér személyében.