KERTKULTÚRA ÉS NEMZETI FELEMELKEDÉS^x

II. rész: A NÉMETH LÁSZLÓ-I KERTMAGYARORSZÁG MOZGALOM AKTUALITÁSA

Ádám: Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Bírok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól
És kényszerítem nékem teremni.
Éva: Én meg lugast csinálok, éppen olyat,
Mint az ELŐBBI, s közénk varázsolom
A veszett Édent.

(MADÁCH: Az Ember Tragédiája)

CSAK A BEVEZETŐ RÉSZBEN VÁZOLT tardicionális megközelítéssel válhat világossá, hogy a NÉMETH László által több, mint hatvan éve felvetett „Kert-magyarország” elgondolás miért tekinthető mai is, sőt, ma talán még inkább, mint korábban, a nemzeti megújulási mozgalom alapjának. Mert maga NÉMETH László sem csupán egy telepítési mozgalomnak, vagy földreformnak tartotta azt, hanem ebből az egy szóból egy minőségileg új Magyarország és egy új embertípus képét látta kibontakozni. És, bár jóllehet, az általa felvázolt gazdasági struktúra bizonyos tekintetben kommunisztikus színezetű, és egyes elemei akkor is és ma is elfogadhatatlanok, de az alapötlet maga jó és tökéletesen beilleszthető egy jobb-oldali tradicionális agrárprogram keretébe. Ne felejtsük el továbbá, hogy NÉMETH László nem egy részleteiben kidolgozott programot, hanem csupán egy továbbgondolásra szánt koncepciót tárt a társadalom elé. Akkor, a Trianon utáni sokk miatt, erre a továbbgondolásra nem került, később pedig a világháborút követő kommunista diktatúra miatt nem kerülhetett sor. Napjaink globalizációs agrárpolitikája pedig Európai-uniós érdekből ismét csak nem a Németh László-i elgondolás valamilyen formában való megvalósítását, hanem az agrárszféra teljes leépítését, a földek, a magyar nép életterének idegeneknek való kiárusítását és önálló nemzetállami létünk felszámolását tűzte ki célul.

Az 1990-es módszerváltás képmutató jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ország vezető pártjai - a Kisgazdapárt és az egész ún. politikai „nemzeti oldal” soha el nem évülő szégyenére és bűneként - ismételten elszabotálták a százötven éve esedékes földreformot.

________________________________________________________

^xA MIÉP által szervezett Bocskai István Szabadegyetem keretében 1999/2000-ben Győrött, Hódmezővásárhelyen, Békéscsabán, Kecskeméten, Monoron, Szentendrén, Pápán, Zalaegerszegen és Székesfehérváron, valamint Várgesztesen („Sinka István” Magyar Út Kör) és Tatabányán („Turul” Olvasókör) elhangzott előadássorozat szerkesztett szövege. ××× Jensen, a Californiai

Ehelyett az történt, hogy egy kárpótlási komédiával orgazdává és fiktív földtulajdonossá tették - a kezdődő országos fosztogatás erkölcsi jóváhagyatása céljából gyakorlatilag: demoralizálták - a fél országot, a parasztságnak és a munkanélkülivé tett, földműveléshez sokszor nem is értő mezőgazdasági bérmunkásoknak „nyakába privatizálták” a legértéktelenebb területeket, szórványföldeket, és hozzáláttak a kényszervállalkozásba hajszolt új-gazdák és gazdaságok módszeres anyagi tönkretételéhez, a magyar mezőgazdaság tervszerű lezüllesztéséhez.

A cél ezúttal azonban sokkal összetettebb volt, mint az ‘50-es években, amikor Nagy Imréék, majd később Kádárék akarták beszolgáltatásokkal, adópréssel, agrárollóval és erőszakkal a téeszcsékbe kényszeríteni a parasztokat. A mostani ál-kárpótlási színjáték elsőszámú célja az volt, hogy az országos marakodással az odadobott konc fölött eltereljék a figyelmet arról, ahogy a régi és az új, megvesztegetett nomenklatúra, valamint külföldi cinkosaik felprédálták maguk között a nemzeti vagyont, a legszemérmetlenebb módon ellopva egy nép ötvenéves keserves és százszor megvámolt munkájának gyümölcsét.

Fontos, a Kárpótlási-törvényben is világosan kifejezett cél volt megakadályozni a tradicionális és legitim birtok-és tulajdonviszonyok kialakulását azáltal, hogy kimondták: eredeti tulajdonára senki sem tarthat jogot.^(xx) Ennek az eljárásnak további fontos célja az volt, hogy összezilálják, kinyomozhatatlanná tegyék a tulajdonviszonyokat és a korábbi kommunista kormányzat által felhalmozott belső államadósságot ráterheljék, mintegy „nyakába privatizálják” az értéktelen, vagy tőzsdei spekulációkkal elértéktelenített kárpótlási jegyekkel „kárpótolt” és kényszervállalkozásba hajszolt embereknek.

Ezzel párhuzamosan a magyar föld nemzetközileg forgalomképessé tétele és megszállhatósága érdekében kötelezően előírták Magyarország európai integrációját (EU-csatlakozását). Rövidesen nyilvánvaló lett azonban, hogy Európának nem a magyar agrártermékek konkurrenciájára, hanem saját termékeik piaci lehetőségeinek bővítésére van szüksége. Ezért a csatlakozási feltételek között hangsúlyosan szerepel a magyar mezőgazdaság visszafejlesztése és ezzel párhuzamosan a föld szabad forgalmának megteremtése jogilag a törvényhozás, egyénileg pedig a földjeik megtartásában érdektelenné tett földtulajdonosok részéről.

________________________________________

^(xx)Az 1991. évi XXV. tv. („Kárpótlási törvény”) maga a törvénytelenségek gyűjteménye, mely legalább annyira jogsértő, mint azok a „törvények”, melyek orvoslására hivatott lett volna. A számtalan jogsértő rendelkezés között első helyen kell említeni azt, amit a tv. alkotói explicite ugyan nem mondtak ki, de ami a törvény szelleméből egyértelműen következett, hogy eredeti tulajdonára lényegében senki sem formálhat jogot (kivételt talán a kisszámú tanyatulajdonos képez). Ezt a szándékot támasztja alá a Törvény egész szelleme, mely nem a törvénytelenül elvett ingatlanok visszaadásáról, hanem csak részleges kárpótlásról intézkedik, millió manipulációs lehetőséget biztosító árverésre bocsátva az állam által ellopott ingatlanokat, de még ebből a korlátozott kárpótlásból is kizárva a jogosultak jelentős körét (2. §, 17. §, 21.§ stb.).

Az EU részéről kifejezett elvárás, hogy a csatlakozás időpontjáig olyan szintre kell csökkenteni a hazai mezőgazdasági és élelmiszeripari termelés volumenét, hogy e csökkentett szinthez igazított kvótákkal Magyarország már ne exportőrként, hanem csak mint potenciális importör jelenhessen meg az Unió piacán.

Jóllehet, az Európai Unióhoz való csatlakozásunk elsősorban uniós érdek, mégis sikerült azt az 1990. óta regnáló liberál-demokrata - liberál-kommunista bábkormányok segítségével a közvélemény előtt „magyar érdeknek” feltűntetni és megakadályozni, hogy Magyarország a csatlakozáshoz feltételeket szabhasson; sőt, mi több, még minket kényszerítenek a leglehetetlenebb, nemzeti és gazdasági érdekeinkkel ellentétes feltételek elfogadására.

Ilyen feltétel többek között: a külföldiek által törvénytelenül, zugszerződésekkel megszerzett földek tulajdonjogának törvényesítése, a föld-és ingatlannyilvántartás számítógépes átdolgozása (digitalizálása) és a brüsszeli adatbankba való átjátszása a könnyebb nyugati hozzáférhetőség céljából; a hazai kedvező természeti és gazdasági adottságokból származó komparatív előnyök lefölözésének biztosítása nyugati érdekeltségű (multinacionális) cégek által való bértermeltetés, mezőgazdasági felvásárló hálózatok, élelmiszerfeldolgozás és kereskedelem révén, valamint annak jogi biztosítása, hogy a jelzálog-hitelekkel eladósítandó földbirtokokra a szintén külföldi érdekeltségű pénzintézetek és vállalatok tehessék rá a kezüket.

Az 1990-es gazdasági-politikai módszerváltás komprádor kormányzatai (az Antall-, a Horn- és a jelenlegi Orbán-adminisztráció(megj.: az ezredfordulón!) által levezényelt és jogilag bebetonozott, hazaárulással egyenértékű rabló privatizációnak távlati következményei felmérhetetlenek. Az ország privatizációnak csúfolt kiárusítása megteremtette a jogi hátterét annak a nemzetközi kiszorítósdi játéknak, melynek gazdaságpolitikai keretét az EU globalizációs politikája, katonapolitikai biztosítékát pedig a NATO jelenti.

Magyarországot most tehát az a veszély fenyegeti, hogy immár nem is szomszédai, hanem nemzetközi zsidó érdekkörök fogják teljesen legális keretek között megszállni és gyarmatosítani. Ennek a nemzetközi tőkés társaságok által végrehajtott kolonizációnak csak egy birtokjogilag stabil, gazdaságilag erős, nemzeti csoportérdek védelemre képes magyar társadalom tudott volna és tudna ellenállni.

Eltekintve most a megelőző közel ötven év gazdasági, politikai és társadalmi örökségétől kijelenthetjük, az elmúlt tíz év minden kormányzati döntése és törekvése éppen e gazdasági és tulajdonjogi stabilitás gyengítése irányába hatott. Mindezen törekvések és intézkedések mögött a gazdasági racionalitás álarca mögé húzódó és az egymást váltó, szabadkőműves kontamináltságú liberál-demokrata kormányzatokat mozgató zsidó érdekkörök azon félelme húzódik meg, hogy egy eredeti, tehát az 1944/45-ös tulajdoni állapotoknak megfelelő (akár csak részleges) reprivatizáció hatásai túlgyűrűzhettek volna az országhatárokon. Ez nemcsak precedenst teremthetett volna arra, hogy a háború után kisebbségbe, vagy szögesdrótok mögé kényszerített népek ismét aktualizálják - egyébként soha el nem évülő! - jogaikat ősi életterükhöz, hanem zavarta volna azt a globalizációs folyamatot is, melyben Magyarországnak, mint a Kelet-európai fellazítási politika éllovasának, kitűntetett szerepet szántak az Új VilágRend építői.

Hogy a magánvagyonok átjátszása, elértéktelenítése, a nemzeti vagyon kiárusítása, a hazai munkaerő devalválása, az ország etnikai felhígítása, a mezőgazdaság visszafejlesztése és a földkérdés mögött egy tervszerű, központilag vezérelt akaratot gyanítani nem a képzelet számlájára írandó, bizonyítja többek között a tervezett Zsidó Világkirályság - vagy ahogy mostanában finomabban nevezik: Planetáris Világkormány, Új VilágRend - több, mint száz éve megfogalmazott és nyilvánosságra került programja, mely elsőszámú feladatává tette a monarchiák és a nemesség felszámolását, az egyéni és nemzeti önállóságot, függetlenséget biztosító földbirtokok megszűntetését.

A CIONisták 1897-es bázeli kongresszusáról készült jegyzőkönyvek III. fejezete megállapítja: „A nép a MI irányításunk alatt megsemmisítette a nemességét. Ez volt egyetlen oltalma… melynek jóléte elválaszthatatlanul összefügg a nép jólétével.” A VI. fejezet a továbbiakban kifejti: „A nemzsidó nemesség, mint politikai hatalom, halott,…mint földbirtokosok azonban még lehetnek ártalmasak ránk nézve, minthogy a megélhetésüket biztosító források révén önellátók. Ezért lényeges számunkra, hogy bármi áron megfosszuk őket földjeiktől. Ez a cél legjobban a földbirtokokon nyugvó terhek növelésével, a földbirtok eladósításával lesz elérhető…” Ennek érdekében „…támogatnunk kell… a spekulációt, melynek feladata, hogy ellensúlyozza az ipart. Spekuláció nélkül ui. az ipar megsokszorosítaná a magánkézben levő tőkét és hozzájárulna a mezőgazdaság talpra állításához, amennyiben megszabadítaná a földbirtokot… a bankokkal szembeni kötelezettségeitől. Arra van szükség, hogy az ipar vonja el a mezőgazdaságtól mind a tőkét, mind a munkaerőt, és a spekuláció révén a kezünkre játssza a világ minden pénzét és ezáltal proletár sorba taszítsa az összes gójokat…” (A CION Bölcseienk Jegyzőkönyvei, Hídfő, London, 1974)

Kétségtelennek tűnik tehát, hogy mindaz, ami nálunk agrárpolitika címszó alatt az utóbbi évtizedekben - de azt is mondhatnánk: ebben az évszázadban - lejátszódott, az egy gondosan kidolgozott nemzetközi - tehát nem csak Magyarországra vonatkozó! - terv következetes megvalósítása volt. Míg a kommunista országokban vagyonelkobzással, majd kolhozosítással húzták ki a földet a kis-és nagybirtokosok lába alól, addig ugyanezt a célt másutt - nem kevesebb sikerrel - örökösödési törvényekkel (pl. Dánia), örökösödési illetékekkel, vagy adókkal (pl. Németország, Anglia) oldották meg. Hogy mennyire nem rendszerfüggő ez a folyamat és, hogy az agrárpolitikában sem rendszer, hanem csupán módszerváltásról beszélhetünk, annak a közelmúlt folyamatain túl a legmeggyőzőbb bizonyítékát a Kisgazdapárt 1996-ban kidolgozott agrárpolitikai irányelvei nyújtják, melyek szinte kivétel nélkül a tradicionális kötődéssel bíró családi birtokok kialakulása ellen hatnak. Azokra a véletlennek egyáltalán nem nevezhető ellentmondásokra, melyek az Agrárprogram kinyilvánított nemzeti jellege, és az abban megnyilvánuló, nemzeti érdekeinkkel ellentétes irányelvek között tapasztalható, „A kisgazda agrárprogram kritikája” című írásomban már rámutattam (Havi Magyar Fórum, 1996. nov.). Nagyjából az ott kifogásolt hibákkal hatványozottan terhelt elgondolás nyert azután hivatalos megfogalmazást a Földművelésügyi Minisztérium által az előző kurzusban, 1997. tavaszán kibocsátott és szintén „nemzetinek” titulált agrárprogram-alapelvekben.

Csak e vázlatosan felvillantott globalizációs agrárpolitikai célkitűzések ismeretében láthatjuk és érezhetjük át egy olyan mozgalom igazi jelentőségét és heroizmusát, melynek minden közvetlen és - mint látni fogjuk - közvetett hatása egy tradicionálisan értelmezhető agrár-ellenforradalom felé mutat (szándékosan nem használva a baloldali „forradalom” kifejezést!). Egy olyan gazdasági program, mely egy népet vissza kíván vezetni életadó és erkölcsi támaszt nyújtó földjéhez, nem tekinthető egyszerű kertkultúrát fejlesztő és népszerűsítő mozgalomnak, hanem egy olyan átfogó, gyökeres szemléletváltást, nemzeti újjászületést, sőt vallási megújulás ígéretét is magában hordozó agrár-és földreformnak, mely a - szintén az élet minden területét átható - globalizációs programmal szemben egyedül képes mozgósítani a társadalmat és eredményes ellenállást kifejteni. A tömegembertől nem várható el, hogy ideológiai alapon fog szembefordulni azokkal a folyamatokkal, melyek az újkori rabszolgaságba sodorják. A föld, a birtok egyedül az az erő, mely által a modern, természettel, nemzetével, önmagával meghasonlott materialista ember visszanyerheti emberi méltóságát, nemzeti és egyéni identitás-tudatát és ellenállhat a Pénz uralmának. A földje birtokosaként tapasztalati úton, megérzések által világosodik meg előtte, hogy a hétköznapi ellentétek csatározásaiban, a vidék és város, a föld és a pénz, a mester és a szakember, a nemes és a polgár, a presztízs és a hatalom, a hierarchia és a demokrácia egyre nagyobb kategóriákat átfogó és egyre mélyülő ellentétei mögött egyetlen nagy konfliktus: a tradíció és anti-tradíció összecsapása mutatható ki. Ezek az elemek csoporton belül egymástól elválaszthatatlanok és a másik csoport elemeivel antagonisztikus ellentétben állnak.

Így válik érthetővé, hogy miért tekintik a Pénz Urai fő ellenségüknek a földet és a föld népét. Mindkettőt pusztítják tűzzel-vassal, adópolitikával, kvóta-rendszerrel, de elpusztítani végleg - saját létalapjuk veszélyeztetése nélkül - nem tudják. Ezért akarják uralmuk alá hajtani nemcsak a földet, hanem a földjével szent-szövetségben élő szabad gazdát is. A tőke „földéhsége” mögött tehát nem birtoklási, hanem egyszeű uralmi vágy van. Nem megszerezni, hanem tönkretenni akarja a földet és a belőle élőket. A földjeink megszerzése nekik tehát csupán eszköz egy „magasabb cél”, a nemzeti keretek feloldása és elsorvasztása érdekében. (A zsidóság erkölcsi kódexe, a Talmud, világosan ki is jelenti: „…egy foglalkozás sem olyan kevéssé jövedelmező, mint a földművelés…” - Bleazar rb., Jabmuth: 63a.)

Ezért hiba lenne tehát a jelenlegi kedvezőtlen folyamatok bármelyikét elszigetelt és elszigetelten kezelhető, megváltoztatható jelenségként kezelni. Egy rendszerben - egy pusztító rendszerben is! - az egyes elemek egymással összefüggnek és, miként egy elméletet sem lehet puszta cáfolattal, hanem csak egy másik elmélettel megdönteni, ugyanúgy egy gazdasági, vagy társadalmi szisztémával szembe is csak egy másik rendszer állítható. Az utóbbi évek sajtóvitái ezért értelmetlenül feltett látszatkérdések körül forogtak és forognak. Tíz éve, a váratlanul kinyíló börtönkapun kilépve, senki sem tudta, hogy merre akar menni, és ezt, akik nagyon is jól tudták, hogy merre akarják a népet vezetni, jól ki is használták. Egész egyszerűen az történt, hogy a magyar nép - megtévesztve, akaratát meghamisítva, butaságból, vagy egyszerű tunyaságból - korábbi börtönőreit kérte meg, hogy vezessék az Új Világ felé, és még ma sem hajlandó észrevenni, hogy az amerikanizálódott Európa már nem az az Európa, melyhez visszatérni szerettünk volna!

Európa feladta történelmi hivatását, mely független nemzetek és nemzeti kultúrák életterévé jelölte, és az eltömegesülés útjára lépett. Mi pedig ezt a "Harlem mocskába vezető 5th Avenue"-t követjük ahelyett, hogy a nyomás alóli felszabadulásunk lendületét a minőség (ellen)forradalmi lendületévé transzformálva a nemzeti kiválóság felé vezető Magyar Útra léptünk volna.

Csak azt ne gondolja ezek után valaki, hogy nem volt aki erre minket előre figyelmeztetett volna! Voltak sokan ilyen váteszek és cassandrák, akiknek szavát a liberális hangzavartól nagyothallóvá vált tömegember nem hallotta meg. Dr. litteráti VÁGÓ Pál volt az egyik, aki világosan bemutatta már a két világháború között trianoni kamat-gyarmattá válásunk - 1980-tól, sajnos, újra végigjárt(!) – útját. Több, mint negyven éve írta az alábbi sorokat: „…A Bibliára esküdő álkeresztény Nyugattól semmi jót sem várhatunk. A fehér ember civilizációját egységesen hatalma alá hajtotta Izrael. Egy óhajtott nyugati győzelem számunkra csak a zsidó uralom másik formáját, a csekkönyv uralmát hozhatja vissza a géppisztoly helyett a trianoni kamatgyarmaton…” (Dr. Vágó P.: A magyar tragédia eredete - Trianoni almanach, Hídfő, München, 1960 p. 77.)

Naivitás lenne tehát azt remélnünk, hogy ebben az internacionalizálódásban bármilyen egyéni, vagy kollektív sikerre számíthatunk. Itt ugyanis már nem egyszerű, kényszerképzetektől fűtött világuralmi próbálkozásról van szó, hanem egy faji alapon szerveződő pénzarisztokrácia felkészüléséről az energia-források beszűkülésére, amikor már lét, vagy nem-lét kérdése lesz az egyik legfontosabb megújuló energiabázis: a kedvező természeti adottságú termőföldek birtoklása. Ma még a földben nincs pénz - de holnap a föld újra egyik legfontosabb értékhordozóvá válhat. A cél, hogy addigra már ne legyen a „gójok” kezén semmi ebből a függetlenséget biztosító kincsből.

A magyarság történelmi hivatása, egyúttal saját történelmi múltjával, őseivel szembeni erkölcsi kötelessége, hogy felismerve ezeket a törekvéseket, szembe-szálljon a világot gyarmatosító erőkkel.

Világosan rá kell mutatnunk, hogy az egyik legfőbb cél, amit a világot uralni akarók a szülőföldhöz való kötődés, a nemzettudat és a kollektív önvédelmi ösztön elsorvasztása, a „másság” imádatának köztudatba sulykolása által el szeretnének érni az, hogy átjárhatóvá tegyék a nemzeti határokat a küszöbön álló ökológiai katasztrófa menekültjei számára!

Csak e célok ismeretében láthatjuk át, hogy miért feltétele az egyébként kötelező(!) európai integrációnknak mezőgazdaságunk visszafejlesztése, földjeink kiárusítása. Hiszen, a magyar mezőgazdaság még a ‘80-as évek termelési volumenével sem veszélyeztetné lényeges mértékben az európai piaci egyensúlyt és termelői érdekeket. Sőt, minden ésszerűség azt diktálná, hogy egy olyan átfogó gazdasági rendszeren belül, mint az Európai Unió, minden régió a legkedvezőbb adottságú ágazatait fejlessze a legmagasabb szintre. Ezt az ellentmondást persze érzik a globalizáció irányítói is, és a Liberális Internacionálé páholyaiban lázasan keresik a megoldás módozatait: tradíciót átörökítő birtok helyett munkaeszközzé és forgalomképes árucikké tenni a földet, amerikai mintára mezőgazdasági vállalkozóvá tenni a gazdát, beékelt érdekeltségekkel és idegenek betelepítésével fellazítani a magyarlakta településeket és körzeteket, szaporítani a nemzeti érdekek ellen kijátszható, a lakosság figyelmét lekötő, energiáit megosztó etnikai zárványok számát.

Nekünk pedig, mindezzel szemben rendelkezésünkre áll egyetlen, de mély és semmiféle talmi értékrenddel meg nem ingatható igazságot tartalmazó szó: KERTMAGYARORSZÁG.

Mi van ebben a szóban?

Mindannak ellentéte, ami a szabadkőműves ország-és világhódítók célja, ami a Liberális Internacionálénak elkötelezett magyar kormány programja, és mindaz, amiről már előadásom bevezetőjében vázlatosan említést tettem és amit NÉMETH László három szóba sűrítve úgy fogalmaz meg, hogy „új nemesség, művelődés, életbizalom”.

Amikor több, mint hatvan éve Reform-jában leírta e szavakat, még nem tudta, hogy milyen sötét jövő vár a magyarságra. Debreceni Káté-ja még a „lappangó jobbakban és a magyar nép aránylag érintetlen tömegeiben” látja az új nemesség ígéretét és bázisát. Mi maradt meg ebből a bázisból a világháború, az emigrációk, az ÁVH börtönei, ’56 áldozatai és negyedmillió menekültje, valamint a nemzeti reményvesztettség három millió meg sem született áldozata után? - tehetnénk fel a kérdést, ha nem félnénk rá megadni a választ.

És mit válaszolna, válaszolhatna rá NÉMETH László egy új kátéban? Azt, hogy továbbra is két út áll előttünk: a heroikus helytállás, mert ezt kívánja életünk méltósága, vagy pedig „tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk más népek sorsa: valamelyik nagy nép gyarmatbirtokába olvadunk-e be, vagy szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék, vagy egy internacionalista néptest-vériségnek leszünk-e osztjákjai? Mindegy. Korszakok tűzdühe nem edzett s fölolvaszt a világ kohója s elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”

Kell-e tehát ezt az Ady szavaiba átcsapó prófécia beteljesedését látnunk, éreznünk magunkon, vagy van-e még erőnk kart emelni a bajok árja ellen, s - ha kell, akár - fegyvert ragadva véget vetni neki?

E Hamlet-i kérdés, akár csak az előttünk álló feladat ugyanaz, mint volt hatvan éve, csak most már sokkal nagyobb hendikep-pel kell küzdenünk. Németh László hat évtizeddel és két újabb magyar sorstragédiával ezelőtt még a heroizmusban látta a nemzeti helytállás egyetlen esélyét. Ma mi ugyanebben látjuk, de megjegyezzük: a Kali-Yuga, a Sötétség Korának jelenlegi szakaszában a nemzeti éberlétet feltételező heroizmusra még kevesebb az esély, mint korábban.

Pozitívumként kell viszont hangsúlyozni, hogy ha nem a kormányzati szándék, hanem a gazdasági és társadalmi realitások felől közelítünk a Németh László-i elgondoláshoz, akkor a magyar történelemben még soha sem volt ilyen jó esély annak megvalósítására. Egyrészről feloldódtak, eltűntek azok az akadályok, melyek a két háború között az egyházi és magán nagybirtokok részéről megnyilvánultak egy ilyenféle nemzeti felemelkedést célzó agarárgazdasági reformmal szemben, és az 1990-ben felpuhult birtokviszonyok és társadalmi elvárás szinte követelte is egy föld-reformmal összekapcsolt föld-reprivatizáció megvalósítását.

Másfelől, a jelenlegi nemzetközi elvárások és piaci követelmények is szinte parancsolóan előírják éppen annak a minőségi termelésnek széleskörű bevezetését, ami Németh László elgondolásának is egyik lényege volt.

Mégis, ha pillantást vetünk mezőgazdaságunk jelenlegi siralmas helyzetére, mizériáira, azt kell látnunk, hogy minden nyilvánvaló ok nélkül elmaradt a reform, elmaradt, kaján vigyorrá torzult a kárpótlás - az esetek többségében csupán a régi kárvallottak kárát pótolták egy másikkal! - és a gazdák ma ugyanúgy nem tudnak megélni, nem tudják eltartani családjukat a földjükből, mint az ‘50-es évek elején, mint a két világháború között, mint a múlt században … miért?

Németh László maga is felteszi ezt a kérdést és „A reform ellenségei”-ben adja meg rá a választ. Ő három ellenséget nevez meg: az egyházat, mely védi a nagybirtokot, a zsidóságot, mely gyűlöli a földet, és a zsidóság „trójai falovát”, a szociáldemokrácia leple alatt támadó marxizmust, mely gyűlöli a kiválóságot.

Tehát nemcsak a feladat ugyanaz, mint hatvan éve, hanem – mint látjuk - az ellenségek is! A liberális-szabadkőműves-zsidó befolyás alatt álló Antall-kabinet (föld)reform-ellenességén nem is csodálkozunk.^(xxxx) Az egyház, illetve a Parlamentben az egyházi érdekeket képviselő KDNP az 1990-es földreformnak és földkárpótlásnak ezúttal nem nyílt ellenfele, hanem „csupán” elszabotálója volt. Az egyházi ingatlanok részleges visszaszerzésének ígérete fejében koncként dobta oda a kárpótlásra várók jogos reményeit és hagyta jóvá a a magyar nép újabb kifosztását törvényesítő Kárpótlási törvényt.

______________________________________________

^(xxxx) És természetesen azon sem, hogy miért szavazott a magyar nép 1990-ben arra a „Nyugodt Erő”-re, mely elárulta. Ahhoz, hogy jó döntést hozhattak volna a választók, Németh László örökérvényű megállapításain kívül két dolgot kellett volna ismerjenek: Antallék származását és szabadkőműves kapcsolatait, valamint népünk igazi ellenségeit. Ezen kívül mindenkinek meg kellett volna győződve lennie arról, hogy mindez nem a múlt, hanem a jelen, tudnia kellett volna az 1989. március 15-én amerikaiakkal, oroszokkal és izraeli titkosszolgálattal a hátunk mögött megkötött rózsadombi Paktumról, és kellett volna legyen egy olyan párt, mely a nemzet igazi érdekeit képviseli, melyre szavazni lehet és érdemes.

De „Miért ellensége a zsidóság a reformnak?” - teszi fel a kérdést Németh László, és így adja meg a választ: „Ellensége ösztönből. Életfeltételei romlását érzi benne, új égaljat, melyben nehezebb lesz a levegő és kevesebb a kenyér. A zsidóság a kapitalizmus alkotásainak volt - ha nem is az elitje, de az elitet követő - megszállója. A szabadkereskedelemmel összenőtt világban ott volt mindenütt, ahol vállalkozások nőttek, s a pénz és áru áramlott. Hazátlansága ebben a nemzetek közötti anyagcserében talált hazát. Valami új nőtt a nemzetek fölé, s ő ehhez az újhoz csatlakozva várta a régi, a börtönként szorító nemzetek bukását. Ha gyakorlati ember volt, mint tőkés került fölébünk, ha a szellem embere, mint népvezér. Kapitalizmus, szocializmus neki egyaránt az új közeg vallása volt…” Ezért, amikor „a világgazdaságon belül újfajta nemzetgazdaságok támadtak és egyre sűrűbben csattant fel a régi gyűlöletes szó: a FÖLD”, a zsidók ebben akkor és ma is a nemzeti megerősödés, öntudatra ébredés jelét látják és félik. „Ahhoz, hogy egy zsidó igazán szabadnak érezze magát, uralkodnia kellene minden nemzsidón”, - mondja ki a lényeges igazságot Németh László - „mert ami a többinek - nekünk - már rémuralom, az nekik még emancipációnak is kevés.”

És végül, a harmadik ellenség: a szociáldemokrácia. Mint olyan nincs, eltűnt, leszerepelt (bár, még ez sem biztos!), de visszahagyta bomlástermékeit: a szocialistákat és a (liberál)-demokratákat. Ezek pedig külön-külön is, de együtt még inkább alkalmasak arra, hogy populisztikus szólamaikkal félrevezessék a tömegeket, mérgezzék a köztudatot. Elkötelezett híveik a politikai és gazdasági életünk irányító posztjairól, az átmentett mezőgazdasági nagyüzemek elnöki-igazgatói székeiből a régi nómenklatúra elmozdít(hat)atlan jogfolytonos utódaiként szabotálták az első pillanattól kezdve a kárpótlást és az új magángazdaságok megerősödését.

Ebből a felállásból kell tehát kiindulnunk, amikor a KertMagyarország felépítésének programját megkíséreljük összeállítani.

ELŐLJÁRÓBAN le kell szögeznünk: nem a NÉMETH László által javasolt szociális és gazdaság-politikai elgondolásokat és a birtokreformot akarjuk változtatás nélkül átvenni, hanem a KertMagyarország koncepció minőségi termelésre, vidékfejlesztésre, életmód-és szemléletváltozásra vonatkozó célkitűzéseit és tradicionális értékrendet képviselő elemeit fogjuk néhány, Németh László által nem hangsúlyozott, sőt a korabeli viszonyok alapján esetenként kifejezetten ellenjavallt elemmel egy valóban nemzetinek nevezhető agrárprogram szempontjai szerint kibővíteni.

Amikor 1995. tavaszán kísérletet tettem egy ilyen jobboldali agrárprogram-javaslat összeállítására, ezeket az elveket tartottam szem előtt (ld. Szempontok a nemzeti agrárprogram kidolgozásához - Havi Magyar Fórum, 1997. jún. p. 21-29.) Javaslataimban alapvető fontosságot tulajdonítottam a stabil birtokok kialakításának. Ezt egy 1944/45-ös tulajdoni állapotokat figyelembe vevő földkárpótlással párhuzamosan végrehajtott földreformmal javasoltam elérni. Miként az élet azóta igazolta, minden más megoldás csak instabilitáshoz, átmenetiséghez, telekspekulációhoz és a földek művelésből való kivonásához vezetett.

Azokat az aggályokat, melyeket Németh László egy ilyen alapvetően magántulajdonú földbirtokszerkezettel kapcsolatban felvet - pl. birtok elaprózódás, eladósodás, egykézés - én egyáltalán nem, vagy csak részben osztom. Sőt, állítom, hogy a földbirtokokra kimondott jelzálog tilalommal, az alsó és felső birtoknagyság-limitek javasolt bevezetésével és az állami földalap megteremtésével a jelzett veszélyek teljesen elkerülhetők lennének. A birtokstabilitás érdekében ezért törvénybe kell foglalni, hogy

1. A föld legyen szabadon örökölhető, az egyenesági öröklés pedig illetékmentes;

2. Földet kisajátítani, kényszerértékesíteni nem lehet;

3. A föld csak állami közvetítéssel legyen értékesíthető, és földet csak magyar állampolgár vehet, örökölhet, illetve birtokolhat; a kettős állampolgárság intézményét meg kell szűntetni;

4. A föld - akár csak minden nem termelő ingatlan - adómentes;

5. Művelési áganként meg kell határozni az egy személy (család) által birtokolható legnagyobb és a tovább nem osztható legkisebb birtokméretet.

Mindezeket olyan jogi/alkotmányos keretben lehet elképzelni, mely szerint minden föld tulajdonosa az állam - a Szent Korona - mely azt vételár ellenében ugyan, de szabadon örökölhető örökös használatba adja az igénylőnek. Földet értékesíteni csak állami közvetítéssel lehetne. Egy ilyen rendszer nemcsak a szabadon tervezhető és birtokolható, tehát elfogulatlanul működni képes, stabil családi gazdaságok, majd tradicionális nemzetségi szállásbirtokok alapjait teremthetné meg újra, hanem megakadályozná a föld árucikké válását, a telekspekulációt és kiküszöbölné a Németh László által felvetett egyéb veszélyeket is.

Mindezek alapján, Németh Lászlóval ellentétben azt mondom: az új birtokosság létrehozása nemcsak, hogy nem elkerülendő, hanem egyenesen cél. Egyedül a birtokosi szemlélet erősödésétől remélhetők ugyanis mindazon előnyök, melyek a KertMagyarország mozgalom célkitűzései, és amelyek pozitív olvasatai, mintegy tükörképei a liberális demokrácia fentebb vázolt negatív, destruktív, nemzet-és erkölcsromboló céljainak. Csak a magyarság birtokossá, a haza egy darabjának birtokosává tételétől remélhető egy új, elfogulatlanul élni, alkotni és jövőt tervezni képes nemesség kialakulása. Csak a Kert, a feltétlenül és szabadon birtokolható föld képes az egyre érdektelenebbé és hazátlanabbá váló tömegek figyelmét a haza és az emberi méltóságot szolgáló tradicionális létszemlélet felé fordítani.

NÉMETH LÁSZLÓ azonban mintha maga is érezte volna birtokkoncepciója: a "szövetkezetesített fiktív földtulajdon" ellentmondásait, mert – elméletben - egy új embertípust kreált hozzá: a béresbirtokost, és ennek kiformálásához a katonaságot ítélte alkalmas keretnek és eszköznek.

Ezzel az elgondolással több szempontból sem tudunk azonosulni.^(xxxxx)

Mint fentebb már utaltunk rá: tradicionális háttér-tartalmánál fogva a Kert, mint Birtok nem egy új embertípust kíván, hanem egy nagyon is klasszikus típust. Azt a típust, aki a várossal szemben a vidéket, a civilizációval szemben a kultúrát, a kozmopolitizmussal szemben a nemzetet, a fellah néppel, a „lakossággal”, a történelmietlen polgárral szemben a nemességet, a népet ismét öntudatos nemzetté formálni képes birtokost képviseli.

A Kert egyedül az az erő, mely az új évezred küszöbén képes - nem visszafordítani -, hanem ebbe a helyes irányba terelni társadalmunk és nemzeti kultúránk fejlődését, mely nélkül pojácáskodássá válhat görcsös menetelésünk „Európa” felé. Mert Európába akkor is csak a „minőség győztes forradalmával” a tarsolyunk-ban léphetünk és érdemes lépnünk, ha ez most nagyon is a kommersz Európája. Ha van erkölcsi jogalapunk bárhová is bebocsáttatásért folyamodni – ne vizsgáljuk most azt a kérdést, hogy egy ilyen „folyamodás” mennyire méltatlan lenne hozzánk - az egyedül a hivatástudattal párosult KÜLÖMBSÉG joga. „A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni” - mondja Németh László, és a liberális tömegember és tömeg-(szub)kultúra világában nekünk, akiknek már sokkal többet kellene tudnunk a világról, küldetésről és Isten által való kiválasztottságról, mint sok más népnek, van lehetőségünk arra, hogy utat mutassunk. Mert „a magyar sorskérdések olyan megoldhatatlanul nehezek, hogy az a mozgalom, mely megoldja őket, okvetlenül európai mozgalom is: a magyar reform, vagy nem reform, vagy a környező népek számára is példa.”

Ha a birtokviszonyok, a társadalmi létforma és az életminőség oldaláról úgy fogalmaztuk meg a KertMagyarország célját, hogy az egy új, nyitott szemléletű, de tradicionális alapokon álló, a birtokán keresztül a hazájához kötődő nemesség és a materiális fogyasztói társadalommal szemben egy minőség-szemléletű jóléti társadalom kialakítása, akkor ugyanez a termelés felől megközelítve nem más, mint a tömegtermelésről a minőségi termelésre való átállás. Csak egy ilyen váltás, nem pedig a lefutóban levő amerikai modell majmolása lehet mintaértékű és növelheti nemzeti önbecsülésünket. Ennek a hosszabb időszakot igénylő minőségi átállásnak műszaki-tudományos, gazdasági és nem utolsó sorban ideológiai feltétel-rendszerét kellet volna beépíteni egy valódi rendszerváltás agrárprogramjába.

______________________________________________

^(xxxxx) Aki már velünk együtt megtapasztalta a kolhozrendszert, és látta a háztáji gazdaságoknak nevezett zsellérbirtokokat; aki már volt katona és látta, hogy milyen emberanyagból áll a tisztikar, és élettapasztalatával átlátta, hogy a birtokvágy az ember legősibb, mindenféle átnevelésnek - még a vallásos átnevelésnek is! - ellenálló tulajdonsága, az eleve kevés reményt fűzhet egy ilyenféle elképzeléshez. Mi pedig, akik már megértük az - igaz, hogy nem a Németh László-i, hanem a Róth- Csermanek féle - kolhozrendszer bukását, még kevesebbet.

MÁR AZ EDDIGIEKBŐL IS VILÁGOSAN LÁTHATÓ azonban, hogy miért nem fedezhetők fel mindennek még nyomai sem a liberális pártok fejlesztési elgondolásaiban. Hogy még egyértelműbbé tegyük e mellőzés okait, vegyük sorra a hivatalos kormány programok és a KertMagyarország mozgalom célkitűzései közötti leglényegesebb ellentéteket:

Már most, ezekből különbségekből nemcsak az tűnik ki, hogy programunk minden más, alapvetően és lényegileg baloldali (demokrata, liberális, szocialista, polgári stb.) kormány-programmal szemben kifejezetten és következetesen jobboldali és tradicionális, hanem az is, hogy ilyen alapon miért nem várhatunk támogatást a jelenlegi államhatalom részéről. Azonban - ha jól meggondoljuk, ilyen támogatásra nincs is szükség, mert a minőség jobboldali (ellen)forradalmát csak egy spontán nemzeti nemesedési folyamat valósíthatja meg, melynek alapja százezrek és milliók mindennapi, kis harca, melyet, a korszellem áramlatait a saját céljaira felhasználva, a mindenkori hatalom szándékainak ellenében, mindenki egyénileg vív meg.

Nem kell azonban nagy áldozatokra, konfliktusokra gondolni, hatósági, vagy egyéb retorzióktól tartani. Ennek az ellenforradalomnak nem lesznek látványos, döntő ütközetei, mártírjai, csak apró, családon, munkahelyen, áruházak polcai előtt, vagy kertjeink nyugalmában megvívott győztes csatái és nyertesei lesznek. Nyertesei leszünk mi magunk, akiket nem fognak tudni belekényszeríteni szolgasorba, adósság-csapdákba, önkizsaroló életmódba. Akik ezt az utat követik, megtanulják majd felülről nézni a világot és annak folyamatait és elindulhatnak a Fény Útján Isten és saját önfelszabadításuk felé.

Ez a mozgalom tehát nem politikai program – legfeljebb annak alapja -, hanem egy ötlet, mely fél évszázados tetszhalál után talán feltámad, a jó példa erejével terjed, tökéletesedik és végül visszavezethet bennünket arra az „arany középútra”, melyről az utóbbi két évszázad vérgőzös forradalmai és világégései lerángattak, és amely egy igazi, tradicionális, európai és emberi kultúra felé vezet.

Mozgalmunknak ezért nincs és nem is lesz „lefejezhető”, megvesztegethető vezérkara, sikere pedig nem a kormányzat támogatásától, vagy ellenzésétől függ, hanem a sok egyéni emberi minőségből összeálló nemzeti minőségünktől. Mint FÉJA Géza írta: "A hazát egyedül senki sem mentheti meg, csupán az erők, a lelkek roppant egyesülése, sőt egyezsége.”

Az a körülmény, hogy egyénileg nem vihetünk végbe egy nemzetmentő programot, éppen ezért nem, hogy felmentene bárkit is az egyéni felelősség alól, hanem ellenkezőleg: megnöveli az egyes ember tetteinek, magatartásának súlyát azáltal, hogy a „kormányt”, mint törvényhozási és végrehajtó szervet, ilyen értelemben felmenti. A kormány olyan, amilyen; emberi összetételére semmi befolyásunk. A „kormány”, mint testület, felelősségre nem vonható; a kormánytagok egyébként sem az állampolgároknak tartoznak felelősséggel, hanem pártoknak és – mint jelenleg többnyire – külföldi megbízóiknak.

Mindazonáltal, minden szinten születnek politikai döntések. A mi egyéni kis politikánk, politizálgatásunk sem meddő szócséplés, hanem nagy, országos méretű politikai folyamatokat támogathat, vagy hiúsíthat meg. Az egyes politikai döntések mögött mindig emberek vannak, tehát a felelősség mindig csak egyéni lehet, sohasem kollektív. Minden bűnnek, minden szinten, nevesíthető felelőse van és kell legyen. Ezért nem varrható maradéktalanul a multinacionális érdekköröket kiszolgáló magyar komprádor-kormányzat nyakába az utóbbi évtized kollektív hazaárulása sem, ami egyébként is inkább volt tekinthető az ország bizományi kiárusításának, mintsem privatizációs túlkapásnak.

Gondoljunk csak bele, hogy hányan licitáltak mások törvénytelenül elvett - magyarán: ellopott - vagyonára, hányan és hányszor adták el hazánk egy darabját idegeneknek, hányan váltották kisebb-nagyobb egyéni haszonra a köz érdekét!?…

És van-e új a nap alatt? Nincs, bizony! Mert mai, mindennapos kis árulásainkban ugyanaz a felelőtlen-ség érhető tetten - és sajnos, az okok is hasonlók! -, mint ami a trianoni tragédiánkat megelőzte. Mert a magyar nemzeti elit, a korabeli „nemesség” magát és egész osztályát lejárató, egyben örök kárhozatra és megvetésre ítélő, nem elhanyagolható része, már jóval azelőtt eladta az országot, példának okáért Erdélyt, mielőtt ezt a de facto országfoglalást a trianoni diktátum de jure is elismerte volna.

„Az 1872-ben megindult nagyszebeni Albina Bank 40 év alatt, bukaresti támogatással, Erdélyben 152 fiókot nyit…és évenként átlag 20.000 kh földet vásárol össze románok számára…az agyonhitelezett, nyomorgó magyaroktól…” (MÁLNÁSI Ödön: A magyar nemzet őszinte története - München, Mikes Kelemen Kör, 1959. p. 129.)
A folyamat hátteréről, a „nyomorgás” és „agyonhitelezettség” kiváltó okairól a századfordulón többek között BARTHA Miklós (Kazárföldön), SZABÓ Dezső (Elsodort falu) és BÁNFFY Miklós gróf (Erdélyi trilógia) festett megrázó képeket. A nemesi birtokok fokozatos ellehetetlenülésének azonban voltak mélyebb gazdasági okai is: az 1848. évi IX. törvényben biztosított, majd az 1868. XXXIII. törvényben megerősített úrbéri kárpótlás elmaradása. És itt ismét erős analógiát tapasztalhatunk az inkriminált 1991. évi XXV. (ún. „kárpótlási”) törvénnyel, mely nem biztosított anyagi hátteret a „visszaadott” birtokok üzemeltetéséhez. Ennek következtében ismét folyamatban van földjeink kiárusítása – ezúttal nyugati befektetőknek -, és a „nemzet” csendben, tévé és monitorok előtt bambulva halad újabb „Trianonunk”, a magyar Via dolorosa MÁLNÁSI által előre jelzett tizennegyedik stációja felé…

Ezért nincs teljesen igaza Kölcseynek, mert koránt sincsenek „megbűnhődve” bűneink, mert mindig újratermeljük azokat! Nem a német, még csak nem is a bolsevizmus, vagy liberalizmus ítélt bennünket halálra, hanem mi, saját magunkat. Ebből a körből kell kitörnünk; ezúttal nem ellenségeinknek kell „megmutatnunk a magyarok Istenét”, ahogy az ostobák mondják, hanem magunkat Őneki! Ősi bűneinket levezekelve nekünk kell visszatérni elhagyott oltárainkhoz! Ebben a magyar lelki-erkölcsi megújulásban, feltámadásban lehet segítségünkre a Kert, istenadta földünk és maga a KertMagyarország mozgalom, melynek, mint tudat-áthangoló és nemzeti öntudat-ébresztő programnak, szelleme és célja ellentétes ugyan a globalizációs világuralmi stratégia céljaival, de egyes részmegoldások és eszközök tekintetében programunk nagyon is „EU-konform”, s mint ilyen beilleszthető a jelenleg hivatalosnak tekintett kormányprogramok bármelyikébe.

Ilyen „EU-konform” elemnek tekinthető a minőségi termelésre való átállás, a biogazdálkodás, a vidékfejlesztés akkor is, ha ezek uniós céljai mások, mint a kertmozgalomé.

Kedvező körülmény az is, hogy még ma is adott a mozgalom tömegbázisa. A kiskert tulajdonosokat nem számítva kb. 300.000 földtulajdonos van Magyaror-szágon. Ez pedig olyan hatalmas erő, mely - ha egy irányba mozdul - képes kedvező irányban átalakítani a közszellemet és az ország egész arculatát.

Látni kell viszont, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy ki a magyar földek gazdája! Mert nem gazdálkodni kell a korszellemmel szemben, hanem élni, földjeinket megtartani magyar kézben, és családi birtokokká alakítani.

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy túl a tradicionális ideológiai, társadalom-szervezési és gazdasági szempontokon, van-e valamilyen egyéb oka is annak, hogy jobboldali agrár-és nemzetpolitikai stratégiánk hazánk és a magyarság jövőképét a kis-és középbirtokosok és birtokok Magyarországában látja felvirágozni? Látni fogjuk, hogy van, még pedig nyomós történelmi okaink vannak erre.

MAGYARORSZÁGOT az ellenséges szláv és germán világ tengerében, de már a törökkel szemben is, az az egyszerű tény tartotta meg, hogy nem volt számottevő, nyugati értelemben vett, árulásra, elmenekülésre, beolvadásra hajlamos, nemzetidegen polgársága. A magyarság - parasztság, közép-nemesség, sőt, az értelmiség nagy része is - a falvak, vidéki kúriák szigetvilágában, földjéhez kötötten élt, lefejezhetetlenül, meghódíthatatlanul. Ha ellenséges hatalmak átmenetileg el is foglalták az ország egy részét, magát a magyar népet nem tudták meghódítani, s az élte tovább öntörvényűen a maga életét. A kommunizmusban a proletarizálódás, ma pedig a polgárosodás erőltetésével éppen ezeket az internacionalizálódásnak és globalizációnak leginkább ellenálló mikro-társadalmakat, nemzetségi ("magyarság")-szigeteket akarták és akarják végleg felszámolni.

Mivel a tradicionális jobboldal a nemzetköziesedés marxista és polgári változatának nemzet-és fajvédelmi, erkölcsi-etikai és gazdasági szempontból egyaránt ellene volt és van érthető, hogy miért tekint bennünket ellenségének a baloldali csak úgy, mint a magát polgári „jobb-közép”-nek nevező zsidó-kozmopolita kormányzat. Ilyen megvilágításban válik természetesen érthetővé az is, hogy miért a tradicionális jobboldal és programja tekinthető ma egyedül nemzetinek, feltétlenül, hiánytalanul és következetesen nemzeti (csoport)érdekeket szolgáló, jelen történelmi helyzetünkben egyenesen nemzetmentő programnak. És a nemzetmentő kifejezést ezúttal nemcsak katona-politikai, hanem gazdaságpolitikai értelemben is használom.

A XXI. század elejére prognosztizált globális környezeti, energia-és világgazdasági válságnak ugyanis a város fog tudni legkevésbé ellenállni. Jelenlegi életformánk gyökeres megváltozásával, a nagyvárosi élet teljes ellehetetlenülésével kell számolni. A mindenkor nemzetben gondolkozó tradicionális jobboldal feladata és történelmi küldetése ezért az, hogy a KertMagyarország mozgalom segítségével is megpróbálja időben felkészíteni a társadalmat erre az elkerülhetetlen, újkori népvándorlással és elözönléssel fenyegető történelmi helyzetre.

A várható idegenáradat célpontjai ezúttal nem az egyre nehezebb helyzetbe kerülő nagyvárosok lesznek, hanem a magyar vidék. Nemzeti életterünk megvédése céljából ezért is különösen fontos, hogy addigra minden talpalatnyi magyar földnek magyar gazdája legyen. Közérthetőbb szavakkal, a gondolkodni nem szerető tömegember nyelvére lefordítva a fentieket: a harmadik évezred küszöbén az lesz gazdag ember, aki egészséges környezetben élhet, egészséges élelmiszert, vizet fogyaszthat, akinek menedékadó kertje, birtoka lesz. Nem a megapoliszoké, a világvárosoké, hanem a vidéki tanyáké, falvaké, mezővárosoké a jövő!

E rövid előadás keretében sok szempontra, kérdésre nem térhettem ki.

Elsősorban elvi kérdéseket szerettem volna tisztázni, melyek megválaszolása után már mindenki helyes döntést hozhat saját egyéni körülményei figyelembe vételével. Nem beszéltem a KertMagyarország elgondolás beépíthetőségéről egy konkrét agrárfejlesztési programba. Ezt egy korábbi, fentebb hivatkozott dolgozatomban (mely részét képezi a tradicionális nemzeti jobboldal (TNJ) jelenleg kidolgozás alatt álló nemzetpolitikai programjának) ugyanis már megtettem. Nem tértem ki arra a túlélési stratégiára sem, amit szintén e mozgalom fontos részének tekinthetünk. Nem részleteztem, hogy mit jelenthet egy kert, mint független élelmiszerbázis, egy mérgezett, génmanipulált termékekkel elárasztott világban; hogy mennyire lesz kevésbé sebezhető a vidéki lakosság a világjárványok és az egyre megfizethetetlenebb energia századában; hogy a mesterségesen elértéktelenített munkaerő milyen hatalmas teret nyerhet a kertben alkotóereje kifejtésére és, hogy mindennek milyen felmérhetetlen egészségügyi és mentál-hygienés haszna lehet. Ezeket az előnyöket ugyanis saját életében bárki könnyűszerrel felmérheti.

Nem szóltam kertészeti, kertépítészeti, gazdálkodási kérdésekről sem, mert ez többéves egyetemi kurzusok tananyagát képezi. És végül nem szóltam, mert nem szólhattam arról sem, hogy miként illeszthető mozgalmunk és életszemléletünk egy polgárosodó, rohanó és élvhajhász világ keretébe. Világos ugyanis, hogy sehogy. Itt mindenkinek dönteni kell, választani egyik, vagy másik út, tábor között. Kompromisszumokra, fél megoldásokra már nincs lehetőség.

A civilizáció és a kultúra, a technokrácia és a Föld népe közötti harc új, döntő szakaszához érkezett. Ebben a harcban - miként a mitológiai Antaios, aki a Föld és Ég harcában Gaia pártján állva a földtől kapta legyőzhetetlen erejét - mi, magyarok, a Nap fiai és a Föld gyermekei is földünk szeretetéből merítettük lelki-és országmegtartó erőnket évezredeken át. A Sötétség Urai csak úgy győzedelmeskedhettek rajtunk ideiglenesen, mint Héraklés Antaios-on: elszakítottak bennünket erőt adó földünktől, követve a Bázelben 1897-ben kidolgozott programjukat. Ezért nemzeti megmaradásunk függhet attól, hogy sikerül-e visszatérnünk hozzá, fizikai és lelki értelemben egyaránt…

A magyar nemzeti sorskérdésekbe százötven év óta beleszólni nem tudó tradicionális nemzeti jobboldal gróf SZÉCHENYI Istvánnal együtt vallja, hogy „az emberekben fel kell ébreszteni a nemzeti szellemet, népünket fel kell világosítani és a maga fajiságára és az azzal járó jogokra (és kötelességekre!) kell eszméltetni mindenkit. Lelkierő nélkül a nemzet nem maradhat fenn!”

A nemzet ébresztése mellett mozgalmunk másik nyíltan kifejezett célja a globalizáció, az Új VilágRend és ennek nemzetközi társadalompolitikai és uralmi megnyilvánulási formája: a tervezett zsidó világkirályság elleni harc.
Ezt a harcot MARSCHALKÓ Lajos szellemében folytatjuk, aki kijelentette: „Nem vagyunk „antiszemiták”… amit gyűlölünk: az a zsidó világhatalom és hatezer éves nácizmus, mely le akarja igázni, s a szolgaság, atomhalál és kizsákmányolás felé sodorja az egész emberiséget… emberi kötelességünk harcolni, és pedig – kimondjuk – minden törvényes eszközzel, ha kell forradalommal is a zsidó világhatalom bármely formájának megmaradása ellen. Jogunk van szemben állni minden illegális hatalommal. Jogunk van felszámolni a második vonalat.” (Marschalkó L.: Világhódítók, p. 258.)

Reméljük, a NÉMETH LÁSZLÓ által hatvan éve megálmodott KertMagyarország és a megvalósításához vezető minőség jobboldali (ellen)forradalma egy ilyen békés és törvényes eszköz lesz ehhez a harchoz…

Napisten Fénye vezesse népünket ezen az úton! Áldás!

(1999. január)

E tanulmány írója Erdélyi-Erdey D. Zoltán 1948. december 2-án született Debrecenben, ősi, lófő székely eredetű fölbirtokos-értelmiségi családból, melynek Erdélyi, valamint ditrói, keserői, szatmári, bányai, lugosi, székelykocsárdi ágai székely jogban levő nemességük megerősítését valamennyien nemzeti uralkodóktól: a Rákócziaktól, valamint Bethlen Gábor, Báthori Gábor és Apaffy Mihály fejedelmektől nyerik a XVI-XVII. században .

Agrármérnök, meliorációs szakmérnök (1975/80 DATE). Talaj-laboratórium vezető kutató mérnök (1976-81), főmezőgazdász (1982-84), főkertész (1985/86) és vízmű főmunkatárs (1986-90), mg. szakértő, szaktanácsadó és szakfordító (OSzK). Az Ébredés Mozgalom alapítója (2001) és a tradicionális nemzeti jobboldal (TNJ) nemzetpolitikai programjának kidolgozója (2000). Grandpierre K. Endre és Dr. Badiny Jós Ferenc sumerológus professzor hitújítási kezdeményezése nyomán az ÉM 2003/051 sz. elvi határozatával újjáéleszti ősi magyar hitünk táltos-manicheus napkeresztény egyházát, melynek élére az Ébredés Mozgalom és az Aranykopjás Szervezet a 2003. évi dobogókői Táltos Szeren Koppány nembeli Karaul Horváth fia János György táltos és Aranykopjás Fővezér személyében nemzeti főtáltost választ. Tradicionális létszemléletű, nemzeti ébredést élesztő írásai a '90-es évek közepétől jelentek meg különböző nemzeti lapokban. Publikált dolgozatainak egy részét a Sub rosa – Magyarok, tinéktek szólok... című esszé-kötetében foglalja össze az ezredfordulón.

Ez a dolgozat a MIÉP által szervezett Bocskai István Szabadegyetem keretében 1999/2000-ben Győrött, Hódmezővásárhelyen, Békéscsabán, Kecskeméten, Monoron, Szentendrén, Pápán, Zalaegerszegen és Székesfehérváron, valamint Várgesztesen („Sinka István” Magyar Út Kör) és Tatabányán („Turul” Olvasókör) elhangzott előadássorozat szerkesztett szövege.