NAPISTEN NÉPÉRE VÁR

És nem bízhatott Istvánban, a leendő királyban, a németek és a római papok neveltjében sem, aki most idegen fegyveresekkel, jött az országba. Nem a törvényes uralkodót, hanem a nemzet elárulóját látta benne, aki ellen népfelkelést  kell hirdetni. Kettőjük harcával, pontosabban Koppány bukásával kezdődött el azután az a történelmi folyamat, melyet Homonnay Ottó János magyar népünk "ezeréves haláltusájának" jellemzett.

Én magam, a Kárpát-medencei történelmünkben hajlamosabb vagyok  inkább egy végtelen útkeresést látni, melynek során a magyar nemzet érdek-szövetségek hálójában kívülállóként, vagy alkalmi, kényszerű szövetségesként  keresi a saját Magyar Útját. Ezt tette ezer éve és ezt teszi ma is, amikor a nemzet  hangja már alig hallható. Fény és árnyék, siker és bukás jellemzik ezt az útkeresést, és ha megpróbálunk ösvényt vágni ebben a labirintusban, azt kell lássuk, hogy ez a Magyar Út keresés mindig akkor járt sikerrel, amikor a nemzet elitje, nemessége - lemondva egyéni, nem egyszer túlburjánzott szabadságjogainak egy részéről - össze tudott fogni egymással és a néppel a közös cél érdekében.

Történelmünk megértésének egyik kulcskérdése, hogy világosan lássuk az István korabeli Magyarország s Európa helyzetét.

Az ezredforduló Európája a hűbériség rendszerének megszilárdulása időszakát éli. Ennek a rendszernek a lényege, hogy az ország az uralkodó birtoka és a  központi (fejedelmi) akarat a személyes donációk, birtokadományok révén érvényesül. Mindez a már általánossá vált magántulajdoni rendszer kiterjesztését, a hatalomkoncentráció új formáját jelenti a korábbi sérülékeny és bizonytalanabb, szerződéseken, szövetségeken alapuló hatalomszervezési elvvel szemben. Európában ez a folyamat Carolus Magnus (Nagy Károly) óta erősödött fel és vált egyre általánosabbá, amit az új európai hatalmi tényező, az Árpád által alapított Kárpát-medencei magyar birodalom még sürgetőbbé és szükségszerűbbé tett.⁽¹⁾

^{___________________________________________}

^{­­­­­­­­­­___________________________________________________________________________________________}

(1)  Mint azt e tanulmány megírása óta a történetkutatás kiderítette, "Nagy Károly" kitalált személy, kora kitalált kor. Lásd: Heribert Illig: Kitalált Középkor - Allprint K. 2002.- Pap Gábor: Kitalált középkor - könyv-ismertető előadás)

144

A hűbériség rendszerének kiépülésével párhuzamosan erősödik a rivalizálás az egyházi és világi hatalom között. A császárság világi hatalma a nyers erő, az egyházé finomabb, áttételesebb... Magyarország e két, egymás fölött épülő hatalom között őrlődik - István az egyházat választja. De túllő a célon: Géza  türelmi politikáját egy erőteljesebb, erőszakosabb, a Magyar Út helyett a nyugati sablont követő politikával váltja fel, ami a honfoglaló magyarság szolgasorba süllyedéséhez, kulturális értékeinek és hitének elvesztéséhez, lelki meghasonlásához és - mondjuk végre ki - a nemzet tragikus és végzetes kettészakadásához, vezető elitje elidegenedéséhez vezetett. A magyarság két egymással szemben álló részre: népre és nemzetre szakad, hogy a külső és belső ellenség harcában többé ne is találjon egymásra, sőt később szentesítse is ezt a kettészakadást Werbőczy hármas törvénykönyvével.

Az istváni államalapítás korának legtragikusabb tanulsága ez az ezeréves fel-felfakadó, máig sem begyógyult lelki seb. Tatár, török, német, sőt - végső olvasatban - a századforduló szociáldemokrata népmozgalmain át maga a cion-bolsevizmus is ezen a résen át talált utat magának a magyar történelembe; és viszont: e szakadás ideiglenes begyógyításával magyarázható IV. Béla sikeres hon-restaurációja csak úgy, mint a Rákóczi szabadságharc és a reformkori nemzeti megújulás kezdeti sikere.

Történelmi tragédia az, ha a Jó és a Rossz harcában az utóbbi győz. Koppány és István személyében két egyformán rossz utat választó hérosz  csapott össze.  Koppány bizonyult gyengébbnek, ezért neki személyében, Istvánnak pedig politikájában és erkölcsileg kellett buknia. Kettőjük eleve kudarcra ítélt harcában elveszett még a lehetősége is a kollektív nemzeti értékeink megmentésének. E történelmi kor egyik nagy tanulsága, hogy nemzeti egységünket, függetlenségünket és hagyományainkat sohasem a korszellem ellenében (mint Koppány és annyi más tradicionális vonalon álló nemzeti hősünk próbálta), de nem is annak behódolva (mint István király és - meghamisított Intelmeire hivatkozva - oly sok nemzetáruló politikusunk teszi, mind a mai napig), hanem csakis a történelmi folyamatok áramlásait okosan ki-és felhasználva óvhatjuk meg.

Nép és nemzet csak együtt, egymással és nem külföldi erőkkel összefogva lehet szabad és független.

KoppÁny Vezér ezen első üzenete a XXI. század hasonló problémákkal küzdő magyarságához ezért akár István király üzenete is lehetne.

A magyarság a Kárpát-medencei államszervezés után sorozatos katonai vállalkozásokkal, hadjáratokkal kénytelen biztosítani azt az európai erőegyensúlyt, mely külbiztonságának alapfeltétele. Egy évszázad alatt több, mint negyven ilyen hadjáratot szerveznek, elsősorban a nyugati (dunántúli) törzsfők vezetésével, mely hadjáratok célja hármas: megakadályozni a magyarság létbiztonságát veszélyeztető nyugati érdekszövetségek, erősebb központi hatalmak kialakulását, a hadi portyázásokkal megőrizni a magyarság harckészültségét, fenntartani katonai erejét és rabszolga szerzéssel növelni a munkás kezek számát.

Nyugat kezdetben nem volt képes ellenállni a szervezett, Európában új, szokatlan taktikát és harcmodort alkalmazó magyaroknak. De éppen ez a sorozatos nyugati kudarcélmény  gyorsította fel azt a  folyamatot, mely végső soron az augsburgi (Lech-mezei) vereségünkhöz (955. aug.10.) és a magyarellenes teuton érdekszövetség: a Német-Római Császárság kialakulásához vezetett. I.Ottó olyan hatalomra tesz szert, mely gyakorlatilag egész Nyugat-Európát képes a magyarok ellen mozgósítani.

Fel kellett ismerni, hogy Nyugat taktikát váltott. Bulcsú vezér halála után volt ugyan még néhány sikeres  katonai vállalkozás, de a 970-es drinápolyi  kudarc  végleg arra  késztette Géza fejedelmet, hogy más eszközökkel próbálja feltartóztatni a szerveződő nyugati áradatot.

Szövetségesekre nem számíthatott, Bizánc messze volt, s a magyarság erejét belső törzsi ellentétek gyengítették. Ezeket az ellentéteket csak tovább mélyítette a katonai vállalkozások kockázatában és hasznában való aránytalan részesedés és az ebből eredő feudalizálódás.

145

A NYUGATI HATALOMKONCENTRÁCIÓS TÖREKVÉS tehát egyre sürgetőbbé tette a fejedelmi hatalom megszilárdítását, ennek azonban óriási akadálya volt maga a törzsszövetségi alkotmány, a Vérszerződés, annak is a föld törzsközösségi tulajdonát, és az ősiség elvét kimondó pontjai, valamint az, hogy a szert kötő törzsfők Álmost és ivadékait nem a "superioritas", hanem a "primus inter pares" elv alapján emelték maguk fölé. A fejedelem így személyes tekintélyén túl csak saját törzsére támaszkodhatott a fejedelmi tanácsban.

Rossz történelmi konstelláció volt, hogy magyarságban éppen akkor növekedett a széthúzás, amikor Nyugatot I. Ottó személyében egy erőskezű uralkodó szervezte világbirodalommá. Nálunk, ezzel szemben, Géza személyében egy békülékeny fejedelem állt az élén, aki nyitott Ottó felé és szövetséget kötött vele, s megtiltotta a további nyugati katonai akciókat, ami egyúttal belső gazdasági válsághoz, egyes törzsek elszegényedéséhez, elégedetlenséghez vezetett.

Ezen a ponton azonban, ha meg lett volna  hozzá a kellő tekintélye és erélye, Géza fejedelem még megtalálhatta volna az erőösszefogásnak a feudális államalakítás felé mutató, legkisebb megrázkódtatással járó "Magyar Útját". Mint láttuk, volt is  ilyen szándéka, de elkövetett egy nagy taktikai hibát: fiát, Vajkot, magyar környezetéből kiszakítva, idegenek nevelésére bízta, és ezzel eleve eljátszotta számára a törzsfők támogatását. A népétől elidegenített István pedig már nem is kísérletezett a  "Magyar Úttal".

Koppány balsejtelmei - sajnos - mind beigazolódtak. A bajor királyi házzal kötött házassági szerződéssel - képletesen szólva - beeresztettük a házba azt a tótot, mely végül kivert bennünket belőle, a Római Egyház pedig, mint  a történelem bizonyította, veszélyes szövetséges volt. Védelmének ára - ha erről egyáltalán lehetett beszélni, akár csak ma a NATO esetében - tökéletes nemzeti önfeladásunk és kulturális integrálódásunk volt.

A magyar tragédia megértéséhez ugyanis feltétlenül ismerni kell a magát katholikus-nak, azaz egyetemes"-nek nevező judeo-christianizmus történelmi lényegét és célját.

A jeruzsálemi gyülekezetből (zsidó-keresztény hit-ágazat) fejlődött Római Egyház, mely kezdettől fogva elfordult a Fény Fia által tanított ősi, Napvallásból és a zarathustrai Avesta-vallásból fejlődött szeretetvallás lényegétől és egy alapvetően zsidó mitológiai alapokra helyezett christianizmust képviselt, nem sokkal a szentistváni állam-átalakítás előtt kezdte globalizáló világi hatalma kiépítését.

146

A kereszténység lényege két oldalról közelíthető meg: a történelmi valóság oldaláról, Jézus tanításai felől, valamint a Bibliában kanonizált szövegek oldaláról nézve és elemezve. Ez a két megközelítés egyszersmind két, egymással ma is antagonisztikus vallási felfogásban: a manicheizmusban újjászülető jézusi kereszténységben és evangéliumi tanításokban, valamint a zsidók babilóniai fogsága idején különböző forrásokból összeszerkesztett zsidó Bibliára (ún. Ó-testamentum) alapozott christiáni "Újtestamentum"-ban fogalmazódik meg.

Minthogy a magyarságot az ezredforduló idején, elfordítva a tiszta jézusi tanoktól, e második, judaizált irányzat elfogadására kényszerítették, történelmünk alakulásának megértéséhez is e változat elemzésére van szükség. Vegyük ezért elő a Bibliát és - tudatában annak, hogy a kanonizált szöveg, részben történelemhamisító zsidó mitológia (Ó-testamentum, vagy Ó-szövetség), részben pedig Jézus eredeti tanításainak a zsidó-keresztény papság által évszázadokon át gyúrt és átideologizált torzója (Újszövetség) - tegyük vizsgálat tárgyává azt a bibliai Jézus-képet és kereszténységet, valamint ennek lehetséges, igazi céljait, melyet ez a hitelesnek tekintett szöveg állít elénk.

A zs.k. Bibliában a "Názáreti" Jézus hol Christus, azaz Megváltó, hol Üdvözítő, hol pedig Messiás néven és értelemben szerepel, kifejezetten a fogalmi zavar növelése és "egybemosása" céljából váltogatva ezeket az egyáltalán nem szinonima-jellegű kifejezéseket. Ez a bibliai Jézus azonban, akár "király", akár "megváltó", mindenesetre zsidó, akit maga a zsidóság furcsa kettősséggel kezel: egyszerre tagadja és állítja zsidó származását. A zsidók felé - belső használatra - tagadja, kifelé, a nemzsidó gentile  népek felé pedig állítja. Ennek a "kettős-látásnak" okait vizsgálva juthatunk el a kereszténység kettősségének és a judeo-kereszténység rejtett céljainak megértéséhez.

Amikor Jézus Urunk a Golgotán példázatával a világ elé tárta a gyűlölet népének szándékait, s a zsidó papok megtudván, hogy kit "öltek meg", kezdték sejteni tettük következményeit, félelem vett erőt rajtuk. Tudták, a világ nem fogja elfelejteni, hogy örök időkre magukra vállalták az isten-gyilkosság bűnét, amikor "Rajtunk a vére és utódainkon!" kiáltással követelték Pilátustól Jézus elítélését.

Tudták, hogy e kettős szorításból: a rómaiak fizikai uralma és a népek megvetésének lelki nyomása alól saját erejükből többé ki nem törhetnek. Fel kellett tehát oldaniuk a zsidósággal szembeni ellenszenvet és meg kellett sokasítaniuk magukat számbelileg is. Ehhez használták fel Jézust és a személye és tanításai körül kibontakozó kereszténységet.

E célból, először is, az evangéliumok tartalmát meghamisítva, eltorzítva úgy állították be az általuk elkövetett istengyilkosságot, mintha Jézus maga is zsidó lett volna, s ez a "zsidó Jézus" a zsidók "megváltása" érdekében önként vállalta volna a kereszthalált. Másfelől, saját mítoszaikkal és szellemükkel telítették az új vallást, hogy aki ezentúl Jézushoz fordul megvilágosodásért, az mindenütt ővelük, az ő erkölcsiségükkel, tanaikkal, hőseikkel és mártírjaikkal, az ő népük viselt dolgaival - sokszor visszataszító és szennyes dolgaival - szembesüljön.

147

Ez volt tehát annak az új vallási tanításnak a lényege, melyet a zsidó Saul rabbi talált ki Damaszkusz felé menet: egy  megreformált zsidó vallás, melyre épülő keresztény hit csak felszín és eszköz, amely indirekt módon szolgálja az egyetemes célt: a mózesi törvények átértelmezésével és terjesztésével egyengetni lépésről-lépésre egy hegemonisztikus, faji alapon szerveződő világuralom útját.

És ehhez a valláshoz

Ettől kezdve tehát a keresztény ember a krisztusi szeretetbe és megváltásba vetett őszinte hitével, ám e deformált kereszténység igazi céljait fel nem ismerve, öntudatlanul szolgálta és szolgálja ezt a mózesi célt: "Pusztítsd ellenségedet!" (Móz. 33, 27.), és nem veszi észre, hogy ez az "ellenség" éppen ő, maga!

A VIII. században, II. Gergely pápaságával indul el a római katholicizmus a világi hatalma kiépítésének és e mózesi célok beteljesítésének útján. Kifelé a legkisebb változástól is görcsösen ódzkodó, a célirányosan finomított "krisztusi" tanok dogmáiba merevedő és e kanonizált Szentírásnak még a betűihez is látszólag aggályosan ragaszkodó Római Egyház vezetésében azonban a vagyonokkal szerzett stallumok alapján már ekkor megindul a szekularizálódás, a világi és egyházi hatalom összefonódása. Ebben a folyamatban előbb az elvilágiasodó papság, majd az általa képviselt, az evangéliumi kereszténységtől mindinkább eltávolodó, kiüresedő vallás is hitelét veszti.

148

Az Egyetemes Egyház lényegileg egyetlen nemzethez kötött nemzetekfelettiségén az első és végzetes sebet az eredetileg héber és görög, majd később latin nyelvű Biblia nemzeti nyelvekre fordítása ütötte. Ezáltal a Biblia magyarázata megszűnt papi privilégium lenni és egyre szélesebb tömegekhez jutott el az "ó-és újtestamentumi" tanítások lényege a kiválasztottságról és a megváltásról. Tovább már nem lehetett a hittételek önkényes magyarázgatásával csak az ótestamentumi terekre és viszonyokra szűkíteni a mózesi parancsok és jövendölések érvényét.

Egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni, hogy az ősi  törvényeit változatlanul szentként tisztelő és követő, szétszóratásban  élő zsidóság messze túllépte a kánaáni határokat, és a Thóra  könyvei mind félelmetesebb háttérül kezdtek szolgálni az Evangéliumhoz, mely a szeretet, a megértés és az Isten előtti egyenlőség mákonyával altatgatta az ébredező nemzetek önvédelmi reakcióit.

A reformációval nemzetivé vált az istentiszteletek nyelve is és a szószékekről elhangzó prédikációkba egyre több nemzeti érzés vegyült. A lelkek mélyén lassan-lassan derengeni kezdett a mindmáig nyíltan ki nem mondott igazság: kétféle parancs van a földön, kétféle értékrendet követve küzdenek, remélnek és szenvednek Európa és a világ népei.

Mert a kiválasztottaknak Mózes szavaival mondá az Úr:  

És megemészted mind a népeket, melyeket néked ád az Úr, a te Istened;

ne kedvezzen a te szemed nekik, és ne tiszteld az ő isteneit.

És lassan-lassan kiűzi az Úr, a te Istened e népeket előled.

Nem lehet őket hirtelen kipusztítanod,

hogy a mezei vadak meg ne sokasodjanak ellened!

De az Úr, a te Istened elődbe vezeti őket

és nagy romlással rontja meg őket, míglen elvesznek...

A nem kiválasztott népekhez pedig szól az Evangélium tanítása ekképpen:

Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt jobb felől,

fordítsd felé a másik orcádat is!

Az egyikhez tehát a parancs: Pusztítsd ellenségedet! Irtsd ki még az írmagját is!

A másikhoz a parancs: Szeresd ellenségedet.!

Nem volt szabad megvárni, amíg ilyen módon tömegek előtt világosodik meg a megváltás igazi értelme: az, hogy a megváltás nem egy alig érthető "eredendő bűn" jóvátétele - Isten egyfajta kiengesztelése a zsidó "bűnbak" áldozat mintájára egy régi és általa kiprovokált kihágásért -, hanem a zsidó nép megváltása, felszabadítása és kiválasztottságának elismertetése a mártírok vértanúságával hódító útjára indult zsidó-keresztény vallás által." (A fenti idézetek a Zsidó kereszténység - világvallás egy faj szolgálatában c. tanulmányból származnak.)

149

Ezzel a deformált és judaizált kereszténységgel és teuton zsoldos-seregével találta tehát szemben magát a Kárpát-medencébe hazatérő őskeresztény-táltos-manicheus hitű magyarság és ezzel a globalizáló erővel  vette fel a harcot Koppány, nem pedig a "kereszténységgel", mint azt a hivatásos történelemhamisítók állítják.⁽²⁾

Koppány még tudta, érezte azt, amit az Istvánná lett Vajkból kiöltek az idegen szívű és hitű papnevelői: azt, hogy Isten minden népnek adott saját hitet az ő lelke szerint. Aki pedig megtartja a hitét, az megmarad és betölti hivatását, amely nép pedig elveti azt mások hitéért, attól elfordul az Úr  és elvész.

Látva az égi csillag-mezőkről népe lassú pusztulását és a pusztulás okait, KoppÁny második üzenete ezért hozzánk, a maradékokhoz így szól:

Erős csak az önálló kultúrával rendelkező, egynyelvű, egyhitű, egy Istent szolgáló nép lehet, mely - ha felismeri hivatását ezen a földön -, akkor nemzet a neve.

Koppány és István konfliktusa azonban arra is rá kell döbbentsen bennünket, hogy a hit csak akkor lehet megtartó erő, ha az a nép lelkéből, ősi hitvilágából  táplálkozik. Ma már világos, hogy az a hit, mely a több évezredes hazátlanságban erőt és lehetőséget adott a zsidóságnak a megmaradásra és egy világot átfogó, szinte világbirodalom-jellegű faji hegemónia megvalósítására, a világ más népei számára - egy  meglágyított  változatban - enerváló hatásúnak bizonyult, lelki kiüresedéshez és feloldódáshoz vezetett.

Koppány vezér egy nagy korszakváltás áldozata lett. Egy olyan nép utolsó nemzedékének volt a vezére, mely saját Istene útmutatását követve jött vissza ősi földjére, a Föld neki juttatott Aranyos Szegeletébe, hogy "éljen benne és ne számláltasson más népek közé". Azért fogott fegyvert és lázadt fel a nemesség ősi jogán, mert látta, hogy népe elfordulni készül Istenétől és megtartó hitétől, hogy szolgálja ezentúl egy idegen nép idegen istenét...

____________________________________________________

⁽²⁾Azonban, mint minden összetett jelenségnek,  ennek is több olvasata van. A tisztánlátást a célok és érdekek kusza szövevényében nagyon megnehezíti a középkori szövetségi rendszerek pillanatnyi-érdek motiváltsága, jelen esetben az a tény, hogy az egyházi és világi hatalom nemcsak szövetkezett, hanem egyidejűleg rivalizált is egymással: a Pápa, miközben a németekkel, Ottóval és Henrikkel  szövetkezve a  magyarság ellen tört, a magyarokat  titkos diplomáciával a németek ellen igyekezett kihasználni.

150

TISZTELT HALLGATÓIM!

Tegyük fel most úgy a kérdést: ha az az Isten, akinek most áldozunk, minden jel szerint nem a mi istenünk, akkor  hol van a magyarság Istene?

Erre pedig csak azt felelhetjük: ott, ahol a nemzet; és viszont: ahol nincs nemzeti istenhit, ott nemzet sincs! Mert az istenek ereje híveik erejében rejlik. Elhagyott isteneknek és oltároknak magasztos dolog lehet ugyan áldozni, de gyenge azon isten, melynek népe elhagyta oltárait, és gyenge az a nép, melynek nincs istene, aki vezesse, ellenségképe, mely a világban való tájékozódását segítse és hite, amely erőt adjon az ellenségeivel való szembeszállásra.

Mielőtt azonban az újabb témakör, az ellenségkép kialakításának kérdésére rátérnék, megpróbálom meghatározni, hogy mitől ellenség az ellenség? Mert attól, hogy egy nép kollektív érdekeit védi még nem szükségszerűen ellenségünk. Ellenséggé akkor válik, ha ezt a mi rovásunkra teszi, vagy fölöttünk szupremáciára tör, illetve ha belülről bomlasztva, nemzetiségi csoportérdekeinek védelmével a magyarság nemzeti (csoport)érdekeit sérti, vagy megbontani igyekszik nemzeti egységünket.

Nem akarjuk azonban elméleti fejtegetés ingoványába vezetni ezt a kérdést azáltal, hogy megállapítjuk: ilyen alapon minden nép, mely védi kollektív érdekeit, potenciális ellenség, ugyanis erről szó sincs. Csak azt kívánjuk kiemelni, hogy az a kormányzat viszont, mely hangsúlyozottan meri állítani, hogy "nincs ellenségképe", nem állít mást, mint azt, hogy feladta az általa képviselt nemzet (csoport)-érdekeinek védelmét, hogy nem is hajlandó, vagy egyszerűen képtelen az ország érdekeinek felismerésére és képviseletére; ez a politikai elit nem állít mást magáról, mint hogy csupán álelit, rosszabb esetben nemzetáruló.

Nehéz ugyanis elképzelni olyan boldog népet, melynek kollektív érdekeit senki sem sértené, amely fölött senki hegemóniára nem törne.

Visszatérve az ellenségkép kérdéséhez: a fenti meghatározás alapján csak sajnálattal, de meg kell állapítanunk, hogy ellenségeink igenis vannak, sőt számosak, és az elmúlt évezredben nem, hogy fogytak volna, de még szaporodtak is. A parttalan eszmefuttatás veszélyét elkerülendő, most azonban csak egyről, a legveszélyesebbről fogok beszélni  Önöknek, melyre meghatározásunk maradéktalanul ráillik, mely ezer év alatt nemcsak a magyarságot, hanem a világ minden népét fenyegető veszéllyé  nőtt: a zsidó szellemről.

Ez a szellem pusztította el Babilont, sorvasztotta "rút szibarita vázzá" Syba-rist, ez buktatta meg Rómát és Bizáncot, ez bomlasztotta a szkíták népét mint kazár, ez ellen támadt fel Koppány és ez irtotta ki nemzetségét, süllyesztette szolgasorba a honfoglaló szabad magyart, pusztította el kultúránkat, mint zsidó-kereszténység, ez tört ránk a törökkel, mint iszlám, a Habsburgokkal, mint a velencei (zsidó) kalmár őseik szelleme; ez gyilkolta, majd száműzte és fosztotta ki népünket 1919-ben és '45 után, mint  cion-bolsevizmus és ez tereli most az európai népeket a megálmodott Új VilágRend olvasztótégelyébe,  mint liberális demokrácia.  A magyarság és Európa több ezer éves történelmén - mint látható - e globalizáló szellem figyelmeztető árnyéka vonul végig, egészen napjainkig.  

Ezért volt hiába minden személyes bátorság, virtus, "ész, erő és oly szent akarat", mert egy szellem ellen nem lehet karddal, fegyverrel harcolni, miként a besurranó tolvajok, járványok és mérgek ellen sem védenek a várfalak.

Fegyver csak fegyver ellen való, a méreg ellen pedig csak ellenméreg lehet hatásos.

151

Nem elég tehát megismerni az ellenséget természetét, szövetségeseit, módszereit, céljait, ki kell fejleszteni ellene a hatásos fegyvert, jelen esetben ellenmérget is - és ez az, amit úgy nevezek, hogy az ellenségkép megfogalmazása. Miután pedig megfogalmaztuk ezt a képet, ki kell dolgoznunk a védekezés módszereit, stratégiáját.

Vége annak a világnak, amikor még a magyarok nyilát és kardját rettegte Európa. Ma olyan világot élünk, mára olyan mélyre süllyedt a magyarság, hogy - Ady keserű szavait idézve - aki ma magyarba rúg, az kedvet kap a rúgáshoz. És ennek egyetlen és kizárólagos oka nem a vélt gyengeségünk, hanem egyszerűen az, hogy nincs ellenségképünk. Toleránsak vagyunk, idegen-imádók vagyunk, megbocsátók, megértők vagyunk. Milyen szép, szalonképes kifejezések ezek a kollektív amnéziára!

Mert nézzük csak meg történelemkönyveinket! - van-e még nemzet rajtunk kívül, mely olyan "egyrészről - másrészről" stílusban értekezne nyilvánvaló ellenségei viselt dolgairól?

Írnak-e szomszédnépek történészei, vagy akár az Encyclopedia Britannica elismerőleg a magyarságról? Sehol! Érdemeinket, erényeinket tagadják, vagy kifigurázzák, hibáinkat felnagyítják.

A  zsidó szellem most,  már és még(!), nem fegyverrel öl.

De ez egyáltalán nem jelentheti azt, hogy a nemzetgyalázás, hazaárulás  naponta elkövetett bűnei fölött szemet hunyhatunk.

Ki kell használnunk ezt a pillanatnyi fegyverszünetet. Ne csak ellenfeleink megerősödését, a mi öntudatra ébredésünket is szolgálja ez a történelmi szélcsend. Mert nemsokára jön a vihar, és ha addig nem fogjuk meg egymás kezét, nem tájékozódunk, hogy ki a barát és ki az ellenség, ha addig nem tudunk megkapaszkodni elárult, elhagyott elszennyezett földünkben és nem találunk vissza ősi  Istenünkhöz, elfúj bennünket, mint a pelyvát.

A magyarságnak fel kell ismernie végre igazi ellenségét, mely a szumír birodalom felbomlásától a mai napig gyengíti népünket, és meg kell tanulnia  védekezni ellene - okosan, nem úgy, mint eleink tették.

Ez Koppány vezér harmadik üzenete számunkra.

Ezért nemzetpolitikai stratégiánk részévé kell tenni bizonyos axiómákat, mint például azt, hogy - komprádor vezetőink véleményével ellentétben -

1. ellenségeink vannak !

2. Ellenségeinknek nevei vannak!!

3. Ellenségeinknek bűnei vannak velünk szemben - elévülhetetlen bűnei, melyeket megbocsátani talán lehet, mert kell, hogy békesség legyen a földön, de elfelejteni sohasem szabad!!!

4.  

152

Mindent meg kell tehát tennünk a tudati erózió ellen. Ellenségeink neveinek és bűneinek aláhúzottan kell szerepelniük a történelemkönyveinkben. Nincs és nem lehet félrenézés, mert a kollektív történelmi tudat a nemzet-fogalom egyik legfőbb ismérve, és milyen nemzet az, mely a mások által elétartott görbe tükörből ismeri magát és környezetét generációk óta?

5. Az ellenséget pedig nem lehet és szabad "tolerálni", megtűrni magunk között akkor sem, ha külső ellenség és akkor sem, ha belső "Ötödik Hadoszlop", vagy ellenségnek elkötelezett kollaboráns, vagy magát megnevezni, még nemzetiségnek  nevezni sem engedő  másság!!!!

Merjük felismerni, hogy azok a népcsoportok, melyek idegen testként tudtak és tudnak élni közöttünk évszázadok óta anélkül, hogy kultúránkkal, történelmünkkel, örömeinkkel, bánatainkkal a legkisebb mértékig azonosulnának, azok ellenségek akkor is, ha pillanatnyilag kivárnak.

6. Magyarország ellenségei pedig sem abszolút értelemben, mint most, sem bármilyen numerus clausus elv alapján nem lehetnek vezetőink, tanítóink, nem alakíthatják nemzetképünket. Nemzeti csoportérdekeink árulóit kivétel nélkül ki kell rekeszteni a politikai, kulturális és gazdasági élet vezető posztjairól!!!!!

A fentiekből azonban nyilvánvaló, hogy az ellenségképről felvázolt kritériumokkal nem egy, vagy több faj körvonalait fogjuk megrajzolni. Nem lehet ilyen szándékunk még akkor sem, ha ezek a megrajzolt ellenségkép-sablonok  bizonyos népfajokra, jelen konkrét esetben pedig a zsidóságra, mely a bennünket sorvasztó a szellemnek genetikailag letéteményese, különösen ráillik.

A két világháború közötti népmozgalmaknak, amikor már világosan látszottak ezek a körvonalak, éppen az volt legfőbb hibájuk és végső  bűnük, hogy e rontásunkra tört belső ellenséget egy fajban, a zsidóban, nem pedig egy eszmében, a liberalizmusban és egy politikában, a  cion-fasizmusban  jelölték  meg. Mert, ha így történt volna, akkor nem lehetett volna elkerülni annak meghatározását sem, hogy: mitől zsidó a zsidó?

Nekünk ugyanis sem régen, sem most nem a zsidóval magával, hanem a népek és a világ fölötti uralomra törő zsidó szellemmel kellett volna és kell harcba szállni.⁽³⁾

Minden különösebb fejtegetés nélkül belátható ugyanis, hogy ezt az ideológiát nem csak zsidók képviselik, hanem mindenki, aki ennek szellemében él, cselekszik és gondolkodik, aki ennek értékrendjét követi. Már pedig, ma ez a szellem hatja át egész gazdasági, kulturális, tudományos és vallási életünket.⁽⁴⁾

________________________________________________

⁽³⁾Kényes felismerés lett volna ez a század elején, hiszen az akkor nemzetpolitikai rangra emelt német Herrenvolk eszméje kísértetiesen hasonlított a cionista Protokol-ban foglalt elgondoláshoz, és kényes felismerés ez ma még inkább, mert azóta ez az eszme uralkodó ideológiája lett a cionistákkal szövetkezett Amerikának és alapelve a Bush-doktrínának nevezett Új Világ-Rendnek. (ld. Padányi: A nagy tragédia - II./23., valamint a CION jkv. XXII-XXIV. fejezet)

⁽⁴⁾Szellemről beszélünk - mentalitást is mondhatnánk. A minden népben meglevő, de erkölcsrendje folytán nem egyformán érvényesülő rossz ösztönök elhatalmasodása annyiban írható a zsidóság számlájára, hogy az, mint eszmehordozó és katalizátor, ezeknek a rossz ösztönöknek a manifesztálódását segíti. Ezeket a rossz ösztönöket, bűnöket, Eszmévé és világmozgató ideológiává először a jakobinusok finomították. Ennek az eszmének a neve mindmáig: liberalizmus.

 A magyar nemesség e szellem ellen kelt fel 1809-ben. Ettől óvta a reformkori nemzetet a sokkal inkább tradicionális-jobboldali, mintsem liberális gróf Széchenyi István és e szellem uralomra jutása ellen tiltakozva szakította meg kapcsolatát Kossuth-tal (aki mai fogalmaink szerint viszont inkább populista, mintsem liberális volt; "liberalizmusa" sem maihoz hasonló internacionalista liberalizmus volt, hanem kifejezetten nemzeti színezetű, tehát nacionalista "liberalizmus"; tradicionális nézőpontból mint nacionalizmus tehát szintén baloldali, de még így is lényegesen  jobboldalibb, mint a jelenlegi nemzeti "jobboldal"). Továbbá ezen szellem ellen küzdött PROHÁSZKA Ottokár püspök és  MINDSZENTY József  hercegprímás, mint legutóbbi történelmünk két legpozitívabb személyisége.

Velük szemben viszont, mint ellenpólus, ennek a szellemnek a szolgálatában áll száz éve nagyjából és az utóbbi ötvenöt évben kivétel nélkül az egész magyar kormány és a magyar nép többsége, vagyis jelesül:

- minden volt kommunista, ill. a velük kapcsolatban álló és állt valamennyi szimpatizánsuk és kollaboránsuk, nemre, korra, rangra és beosztásra való tekintet nélkül; a kommunista, szocialista, szociál-és egyéb "demokrata" pártok tagjai és szavazói; minden jelenlegi, magát antikommunistának, vagy  polgárinak tituláló párt, annak tagjai és szavazói;

-  minden szabadkőműves, ill. a szabadkőművesség által támogatott intézmény, szervezet tagja;

-  a zs.k. egyházak vezetői és papi testülete, nagyon kevés kivételtől eltekintve;

- mindenki, aki a zsidó világuralmi törekvéseket szolgáló liberális demokrácia híve, vagy haszonélvezője, függetlenül attól, hogy zsidó, vagy nem zsidó, így különösképpen az egész baloldali-liberális (polgári) sajtó és telekommunikáció egész szervezete, kivétel nélkül.

153

De éppen azért, mert a zsidóság ennek a mentalitásnak genetikailag letéteményese, sokkal kevésbé vádolható bármivel is a saját kollektív érdekeinek könyörtelen érvényesítésén túl, mint azok a nemzsidók, akik saját pillanatnyi, egyéni hasznukért áldozták és áldozzák fel a nemzeti érdekeinket és válnak ezen ellenséges ideológia és rajta keresztül a zsidóság hatalmi törekvéseinek támogatóivá. (Ezt a jelenséget egyik, ha nem is legelső, de talán legmarkánsabb hazai képviselőjéről, a tiszaeszlári vérvád-perben oly gyászos szerepet vállaló Eötvös Károlyról "Eötvös-szindrómának" nevezem.) Ez a relatív  felmentés, nevezetesen az, hogy nem vádoljuk a zsidóságot árulással, azonban konzekvensen azt is jelenti, hogy nemcsak nemzetünk részének, de még befogadott nemzetiségnek sem tekinthetjük őket!

A magyarországi zsidóságnak közel ezer év állt rendelkezésére ahhoz, hogy eldöntse, köztünk akar-e élni, vagy velünk. Ők az előbbi mellett döntöttek, azon hátsó szándékból, hogy végül felettünk élhessenek. Ebbe természetesen nem egyezhetünk bele. Azzal párhuzamosan tehát, hogy kiszorítjuk őket és kollaboránsaikat a magyar élet irányító posztjairól, ki kell dolgoznunk a velük és más, nemzeti kultúrértékeinkkel és érdekeinkkel összeegyeztethetetlen értékrendű, beolvadni nem akaró, nemzetidegen népcsoportokkal való elkülönült egymás mellett  élésünk  etikáját.

Antiglobalizációs-antiliberális stratégiánknak abból az alapfelismerésből kell kiindulni, hogy a globalizáció szolgálatába szegődött jelenlegi magyar kormánytól a nemzet védelmet nem várhat.

Hazánk, utódaink életterének és létalapjának megmentésére egyetlen lehetőség kínálkozik csupán: a nemzet megvilágosítása, összeszervezése és kollektív szembefordítása  ezekkel a tragikus folyamatokkal.

Minden eszközzel igyekezni kell rádöbbenteni az embereket, hogy az a világrend, amit számára készítenek, alapvetően aljas,  mert a rabnépek fölött egy uralkodó igazságot ismer el: a zsidókét.

Világossá kell tenni, hogy milyen aljas játékot űzött a zsidó szellem és uralomvágy a népek szabadságszeretetével, amikor ezt az érzést használta fel arra, hogy a népeket saját nemzeti elitje, nemessége ellen fellázítsa csupán azért, hogy azok helyébe saját, a nemzeti érdekeket már nem védő és képviselő nemzetek feletti kiszolgáló elitjét helyezze, akik egy nem is oly távoli jövőben megvalósuló (inter?)planetáris világkormány képviselőiként lesznek hivatva kizsákmányolni és terrorizálni a népeket.

Világossá kell tenni azt is, hogy a liberális demokrácia és globalizáció éppen ezt a célt szolgálja! E célok mezőgazdasági olvasatát igyekeztem körvonalazni egy korábbi előadásomban^.(5), amiben rámutattam, hogy a Liberális Demokráciával megideologizált, ránk és minden népre kényszerített internacionalizálódásban nemcsak egy "egyszerű" világuralmi próbálkozásról van szó, hanem egyúttal egy faji alapon szerveződött hatalmi kör felkészüléséről az energia-és nyersanyag források totális beszűkülésének időszakára, arra, amikor már lét, vagy nemlét kérdése lesz az egyik legfontosabb megújuló energia bázis: a kedvező természeti adottságú termőföldek birtoklása.

Egyáltalán nem mellékes célként emeltem ki azt, amit a világot uralni akarók a szülőföldhöz való kötődés, a nemzettudat és a kollektív önvédelmi ösztönök elsorvasztása, a "másság" imádatának köztudatba sulykolása által el szeretnének érni: hogy átjárhatóvá tegyék a világot a küszöbön álló ökológiai katasztrófa menekültjei számára.

Ezért dolgozik jelenleg is a Liberális Internacionálé ügynökeiből verbuvált magyar bábkormány minden erővel azon, hogy tradíciót átörökítő birtok helyett munkaeszközzé és forgalomképes árucikké tegye hazánk földjét, amerikai mintára mezőgazdasági vállalkozóvá tegye a magyar gazdát, beékelt érdekeltségekkel és idegenek betelepítésével  fellazítsa a magyarlakta településeket, szaporítva ezzel is a nemzeti érdekeink ellen kijátszható, a lakosság energiáit lekötő, figyelmét megosztó és a politikai vezérfolyamatokról  elterelő etnikai zárványok számát.

____________________________________________________________

 ⁽⁵⁾ Kertkultúra és nemzeti felemelkedés (Bocskai István Szabadegyetem - előadássorozat)

154

E folyamatok megállítása és megfordítása céljából olyan tradicionális jobboldali nemzetpolitikai stratégiát kell kibontakoztatnunk, mely:

-. a polgárosodás és eltömegesedés helyett a birtokosi szemlélet erősödését, a nemesedést,

-. az internacionalizálódás helyett a nacionalizálódást,

-. az értékelvűség helyett a minőség forradalmát,

- a nemzetközi integráció helyett a kooperációt,

- a társadalmi diszperzió és mobilitás helyett a kohéziót és stabilitást,

- a technikai civilizáció helyett a nemzeti kultúrát,

- a szabad anyag-és tőkeáramlás helyett a korlátozott tőkeáramlást és

- az urbanizálódás helyett a vidékfejlesztést segíti és helyezi előtérbe.

A magyarság nemzeti csoportérdek védelmi képességének megvédése csak olyan társadalmi és gazdasági felállásban képzelhető el, ahol az uralkodó típus nem a kozmopolita proletár és polgár, hanem a hazájához érzelmileg is kötődő birtokos mester, a cívis,  ahol a föld nem árucikk, hanem el nem adható nemzeti kincs, ahol a minőségi értékek pénzre át nem válthatók, ahol a gazdasági és politikai vezetés az országot nem az EU-csatlakozásra, az ÚVR-be való beépülésre készíti fel, hanem egy rövidesen bekövetkező globális világválságra, és ezért is fő kérdésként kezeli szuverenitásunk megőrzését és nemzeti csoportérdekeink védelmét. (Megjegyzés: ez a világválság azóta bekövetkezett, s ma is tart - a Szerk)

Ennek a programnak a kidolgozása égetően sürget és minden kül-és belföldi jobboldali erőnk összefogását igényli.⁽⁵⁾

JÖvŐnk ÉpÍtÉse És megmentÉse érdekében félre kell tennünk minden múlt feletti kesergésünket és sérelmünket - persze ez nem teljesen rajtunk múlik! Nemzeti nagyjaink áldozata csak úgy nyerhet értelmet, emléküket úgy ápol-hatjuk leginkább, ha szellemüket élő valóságként, örök figyelmeztetésként és útmutatóként tudjuk, érezzük magunk mellett mindennapi döntéseink során.

______________________________________________________

⁽⁵⁾Azért lenne időszerű a nemzeti-és a tradicionális jobboldal összefogása, mert a nemzet iránymutatást, érdekvédelmet csak ezektől az erőktől várhat (hangsúlyozni kell: nem a jelenlegi politikai (liberális) jobboldalról van szó!). Nem szolgálná azonban az óhajtott összefogást, ha most neveket és tényeket említenék. Csupán, mint általános tendenciát, sajnálattal  megállapítom, hogy ezeket az erőinket ma a legteljesebb mértékű széthúzás, egymás iránti, gyakran gyalázkodásig fajuló bizalmatlanság jellemzi - ellenségeink nem kis örömére. Széchenyi István mondta egyszer, hogy olyan kevesen vagyunk, hogy még a rablógyilkosnak is meg kellene bocsátanunk. Bár ennyire nem lehetünk megbocsátók, de az is tarthatatlan, hogy ma a nemzeti eszme leglelkesebb zászlóvivőit rekesztik ki e mozgalmakból és nemzeti pártokat és szervezeteket  vernek szét ún. "jobboldali" elemek túlsúlyra jutása miatt.

155

Egy nép csak az állandó éberlét - nemzeti öntudat - állapotában maradhat meg és lehet naggyá. Vannak népek, melyek számára ezt az állapotot üldöztetésük, önmagukba szuggerált kiválasztottság tudatuk, mesterségesen fenntartott szétszóratásuk, vagy történelmi revánsvágyuk tartja fenn.

Történelmünk azt bizonyítja, hogy a magyarság megtartó ereje az önmagunkra utaltság állapotában folytatott állandó létküzdelem. A magyarság, mint nemzet, csak a közös veszély érzetében teljesedhet ki, nőhet fel önmagához. A történelem által szétszórt jobboldali nemzeti erőink egyesítésére, összeszervezésére van szükség ahhoz, hogy ehhez a küzdelemhez útmutatót, tradícióinkban gyökerező nemzet-politikai stratégiát dolgozhassunk ki és e program mögé felsorakoztathassuk a nemzet javát.

Kollektív érdekeink érvényesítéséhez  nekünk is csak a nemzeti éberlét állapotában lehet esélyünk, akár az Európai Unióban, akár azon kívül. Egy ilyen nemzeti ébredéshez lelki erőt pedig csak az ősmagyar keresztény hitünkből újjászülető nemzeti vallásunk adhat.

Ezt a magyar vallási megújulást programunk szerves részévé kell tennünk, és antiliberális stratégiánkat nemzeti vallásunk templomainak szószékeiről, nem pedig a parlamenti padsorokból kell meghirdetnünk.

Legyenek ezért templomaink ismét a magyarság gyülekező helyei, antiliberális harcunk szervező bázisai!

Koppány vezérünk negyedik üzenete ezért talán így szólhatna minden magyarnak:

Az új évezred és új történelmi sorsforduló küszöbén a feltámadó és hitében megerősödő nemzet új harcához ősi istenünk: Napisten, Jézus urunk, a Fény Fia fővezérletével  népére vár!

___ . ___

(Vg., 2000. Október)

Erdélyi-Erdey D. Zoltán 1948. december 2-án született Debrecenben. Lófő-székely családja nemességének megerősítését minden ágon nemzeti uralkodóktól: a Rákócziaktól, valamint Bethlen Gábor és Apaffy Mihály fejedelmektől nyeri a XVI-XVII. században.

Agrármérnök, vízgazdálkodási-meliorációs szakmérnök. (DATE 1975/1981) Pályája elején talajtani kutatással foglalkozik, majd főmezőgazdász, városi főkertész, 1990-től szellemi szabadfoglalkozású mg. szakértő és szakfordító. Az Ébredés Mozgalom alapítója és a tradicionális nemzeti jobboldal (TNJ) nemzetpolitikai programjának kidolgozója. Dr. Badiny Jós Ferenc sumerológus professzor és Grandpierre K. Endre történész hitújítási kezdeményezése nyomán az ÉM 2003/051 sz. elvi határozatával újjáéleszti ősi magyar hitünk táltos-manicheus napkeresztény egyházát, melynek élére az Ébredés Mozgalom és az Aranykopjás Szervezet a 2003. évi dobogókői Táltos Szeren Koppány nembeli Karaul Horváth fia János György táltos Aranykopjás Fővezér személyében nemzeti főtáltost választ.

Tradicionális létszemléletű, nemzeti ébredést élesztő írásai a '90-es évek közepétől jelennek meg különböző nemzeti lapokban. 2000. őszén meghívott előadóként részt vesz a Clevelandban rendezett VII. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszuson. A fenti, ott elhangzott, új történelem-szemléletet tükröző előadását a Szittyakürt folyóirat a 2000. november-decemberi számában közölte.