Szenvedés

"És Õ megsebesíttetett bûneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Õ sebeivel gyógyulánk meg."

A Nap utolsó sugarai még bearanyozták a felhõket, amikor az utca túlsó végén feltûnt nagyapám "egylóhúzta" kocsija. Ott álltam a széles, füves utcán, egészen addig, amíg a fáradt ló lassan hazabandukolt még fáradtabb gazdájával. Már messzirõl rám sugárzott nagyapám kedves mosolya, és ez minden este így volt. Isten hozta ! - köszöntöttem, õ pedig így fogadott: Hogy vagy kincsem ? Nagyapa érkezése mindig öröm volt, hát még ha hozott a tarisznyájában egy kis "madárlátta" szalonnát !

Ezen az estén különösen fáradtnak látszott. Bár most is mosolygott, szemében egy messzetekintõ szomorúság tükrözõdött. Elnéztem kissé meggörnyedt hátát, amint ott ült a szokott helyén, két kezét ölébe ejtve. Én mellé kuporodtam a padra, már kissé deformálódott, ráncos kezét simogatva kezembe fogtam és megcsókoltam. Nagyapám szemébõl könnyek gördültek ki, aminek okát sokáig nem tudtam megfejteni.

Mikor már nagyobbacska lettem, esténként mesélt életérõl, a két megélt háborúról. Ahogy visszaemlékeztem, jórészt szenvedés, nélkülözés, bánat volt a része. A nagyapám iránt érzett sajnálat azonban mély, megértõ szeretetté vált bennem, amely egész életemre kihatott. A mai napig szeretem és tisztelem az idõs embereket, s ha alkalmam adódik, ki is fejezem ezt. Elég egy mosoly, egy szál virág, egyetlen kedves szó, vagy egy kis figyelmesség. Cserébe láthatom hálás, jóságos tekintetüket.

A napokban autóbuszon utaztam, amikor is a velem szemben ülõ két fiatal lány beszélgetését voltam kénytelen végighallgatni. Azért mondom, hogy kénytelen, mert nehéz volt. De amikor az egyik lány kijelentette: Én nem szeretem az öregeket - könny szökött a szemembe. Még szerencse, hogy nem vették észre, de csak azért nem, mert egész idõ alatt egyetlen pillantásukra sem méltattak.
Drága nagyapám jutott eszembe, akinek már soha többé nem leshetem a kívánságát, nem nézhetek megtört, szelíd szemébe, nem láthatom kedves mosolyát.

Elgondolkodtam azon, igazából mi válthatta ki nagyapám iránti mélységes szeretetemet, tiszteletemet. Sorra vettem azokat az embereket, akik különösen közel álltak hozzám és akiket különösen szerettem. Rádöbbentem, hogy egyetlen meghatározó közös volt az életünkben: a szenvedés. A szenvedés formálta ki tehát bennem a szeretetet. A szenvedés és a szeretet elválaszthatatlan egymástól. Valamikor egy könyvben olvastam: Azt szeretjük legjobban, aki miatt legtöbbet szenvedünk.

Igazi értéket és értelmet azonban akkor nyert a szenvedés, amikor megismertem Jézust, a Fájdalmak Férfiát. Az Õ rettenetes szenvedése volt az ára annak, hogy megmenekültem az örök kárhozattól, az örök szenvedéstõl. Annyira szeretett, hogy magára vállalta az én bûneimnek a büntetését, rajta csattant az ostor, miattam verték véresre, értem tûrte el a megaláztatást, a kalapácsütések az Õ szívét törték össze. Ez volt az én életem ára.

Imádom Õt
a megmentõt
Szíve szakadt meg értem