Utam

Meggondolás õrködik feletted, értelem õriz téged." (Péld. 2:11)

Vállamra vettem tarisznyámat, és elindultam. Utam szép, lankás hegyoldalban vezetett, élveztem a fák sûrû lombját, amely megvédett a perzselõ nap melegétõl. Olyan jó volt a csend, amelybe néha édesen beletrillázott egy kismadár. Nem volt gondom semmire, csak mentem és örültem az életemnek.
Hálás voltam Istennek, hogy elindított ezen az - örök boldogsághoz vezetõ - úton, s nemcsak hogy elindított, hanem az egész utat megépítette számomra és ami még ennél is több volt: Isten velem jött és megigérte, hogy sosem hagy el.
Azt tudtam, hogy hová tartok, hová fogok megérkezni, de az utat nem ismertem. Az én drága Uram azonban biztosított arról, hogy ez számomra az egyetlen helyes út, amit bölcs Értelem és meggondolás készített nekem. Az induláskor azt is elmondta, hogy szükségem lesz az Õ erejére, az Õ segítségére, vigasztalására, bátorítására, de Õ velem lesz és mindig segít.

Egyszer csak hirtelen végeszakadt a szép, kényelmes útnak, és egy meredek szikla elõtt álltam.
- Uram, tudod, hogy milyen gyenge vagyok és félek is, én nem bírok ezen átmenni.
- Te nem, de Én fogom a kezedet és igazgatom lábaidat, csak lépj ! Gyere !
Olyan kedves és megnyugtató volt ez a hang, hogy elindultam. Néhány lépés után felbátorodtam. Egészen jól megy ez nekem, segítség nélkül is ! De azért mégis jobb volt a lankás hegyoldal sima ösvénye - gondoltam. S ahogy így merengtem az elmúlt szebb idõkön, megcsúszott a lábam és egy éles kõ mély sebet hasított rajta. Szó nélkül néztem Uramra, Aki válaszolt neheztelõ, értetlenkedõ pillantásomra.
- Elengedted kezemet, és csak magadban bíztál. A régi, könnyebb út iránti sóvárgásoddal tulajdonképpen méltatlankodtál a mostani miatt. Jöjj, bekötözöm sebedet, és karjaimban viszlek tovább.
Életemben boldog idõszak következett. Atyám vállán pihentem, sokat beszélgettünk, titkokat jelentett meg nekem. Mint egy bõvizû patak, úgy áradt szét szivemben az öröm.

Miután meggyógyultam, ismét saját lábamon kellett mennem, de ekkorra már sok mindent megtanultam. Hálás voltam Istennek segítségéért, szeretetéért, és hogy közelebb kerülhettem szivéhez. Így mentünk tovább, mígnem egy sötét alagút állta utunkat.
- Uram, kerüljük ki ! Én ebbe be nem megyek. Hogyan tudnék sötétben végigmenni rajta ?
S mivel elhatározásom szilárd volt, le is ültem a bejáratnál. Jézus nem volt haragos, kedves szelídséggel nézett rám, és azt mondta:
- Az út kezdetén igértél nekem valamit. "Követlek Téged, és megyek Veled a nekem készített úton." - mondtad. Ez az út a te utad, pontosan olyan, amelyen képes leszel átmenni. Nem nehezebb és nem hosszabb, mint amit te elbírsz.
- De a sötétben hogyan lépkedem ? - akadékoskodtam.
- Én megvilágítom elõtted az utat, mindig csak egy lépésnyit.

Ezen is átjutottam. Hosszúnak és félelmetesnek éreztem. De erõsen szorítottam Jézus kezét, és mindig elõre néztem, arra az egy lépésnyire, ahol a fényt láttam. Az alagút végén sütött a Nap. Az elsõ, amit megpillantottam: Jézus elégedett mosolya. Ha ezt a boldogságot elõre megsejtem, biztosan nem vonakodtam volna végigmenni életem ezen sötét szakaszán.

Most kedves táj volt szemem elõtt, és megkönnyebbült, vidám léptekkel mentem elõre, míg beértem egy egészen sûrû, mély erdõbe. Szövevényes indák és öreg fák közt botorkáltam, az este is rám köszöntött, éhes voltam és fáztam.
- Hogyan tovább Uram ? - kérdeztem. De nem volt felelet !
- Istenem, hol vagy ? - de csak a csend válaszolt.
- Azt igérted, hogy..., Uram, nem tudok meglenni nélküled ! - és semmi válasz.
Rám borult az éj. Kívül is, belül is. Lekuporodtam egy fa tövébe és megpróbáltam aludni. De alighogy lehunytam szemem, dermesztõ vad-ordítások, huhogások hallatszottak mindenfelõl.
- Uram ! Veszélyben vagyok ! Nem hallod ? Hol vagy Jézus ???
Könnyeimmel aztán valahogy elszenderedtem. Az irgalmatlan hangok azonban folyton felriasztottak. Fáradt és zaklatott voltam. S egyszer csak, mint halk, tavaszi szellõ, megsimogatott egy kéz.
- De jó, hogy itt vagy ! - tört ki belõlem. Úgy hiányoztál ! Hol voltál, mikor hívtalak ?
- Itt voltam végig veled. Közelebb voltam hozzád, mint bármikor. A veszélyhelyzetet megengedtem egy bizonyos céllal, de vigyáztam rád, egy pillanatig sem hagytalak magadra. Úgy õriztelek, mint szememfényét. Hiszen az Én gyermekem vagy, és végtelenül szeretlek.
- Uram, Te mindig csodálatosan megvigasztalsz engem, és jelenléted, szavad mennyei öröm áradása. Köszönöm.

... és indultunk tovább.