Az Árpádházi királyok idején a község földrajzi elhelyezkedésénél fogva magas, a rómaiak által pedig függőlegesre és simára lecsiszolt sziklafal természetes védelmet nyújtottak. Egyébként is, minden irányból a megközelítés (a távolság miatt is) nehéz terep volt mindenki számára. Még napjainkban is. Így, az erre merészkedőknek csak a jól belátható utakat kellett választania.

Rákos kezdettől fogva csak birtoka volt a püspöknek és sehol sem találunk feljegyzést arról, hogy abban az időben létezett volna település. Az ilyen falvak nélküli birtokot „possessio” néven emlegetik. Ez a helyzet fennmaradt még a tatárjárás után is. IV. Béla oklevele egyszerű possessioként emlegeti, amelynek nem volt jobbágyközsége.

A kezdetekben a község inkább egy tanya lehetett, amely a birtok középpontjában a birtokos nagyobb háza körül épült szolgaházak csoportjából állt.

Mint ahogy az ország nagy részén is, a mainál sokkal nagyobb kiterjedésű erdőség vehette körül a birtokot. Sopron felől félkörben, a sűrű erdőség teljesen elrejtette a telepet, s ez az erdőség egészen a Fertő felé vezető útig terjedhetett ki. Szántóföld, rét, legelő csak a Fertő partján volt, esetleg a Kőhida és Rákos közötti út mentén. A birtokot nagy szélességben érintő tó partja és a későbbi falu közt elterülő sáv is inkább legelőnek volt alkalmas. Aligha művelhetett tehát az uradalom nagyobb területet, mint amennyi a település kevés lakójának szükségletét kielégítette. Viszont a megélhetést keresők számára, a természet adta lehetőségek sokakat vonzhattak ide, amely a község gyarapodását elősegíthette. Az alapvető megélhetés a mezőgazdaságból és halászatból származhatott. Rákost Európa legnyugatibb, minimálisan, de sósvízű sztyeptava határolja. Egyedülálló a maga nemében. Magyar oldalról ma már csak itt lehet a tóhoz eljutni. A Kőfejtőről nézve, jól látszik Fertőmeggyes, tiszta időben a tavi cölöpházak. A jól megfigyeljük a tájat, a nádasból még a Rákosi cölöpházak is előbukkannak. Egyesek szerint a víztükrön túl néha a pozsonyi várnak a körvonalai látszanak.

A Fertő tó közelsége miatt a nádat építőanyagként, tetőzet építésére használták. Ez utóbbi olykor nem vezetett jóra, mert a falun több alkalommal tűzvész pusztított. A rómaiak által itt hagyott kőbánya az épületekhez adott építőanyagot. Az erdő biztosította a téli tüzelőt, vadászatra adott lehetőséget, tehát minden adott volt ahhoz, hogy megfelelő infrastruktúra alakulhasson ki. A Cseh Ottokár pusztításai és betörései arra ösztönözték a magyar uralkodókat, hogy kiépítsék az ország védelmét biztosító várakat. Így eredményesebben ellenállhattak az akkori kezdetleges fegyvereknek.

1582-ben Draskovich György (1525-1587) bíboros megszerezte Rudolf magyar királytól (1552-1612) évi két vásár tartására az engedélyt, s így Rákosnak a mezővárosi (oppidum) címet is. A két vásár napját Krisztus mennybemenetele (húsvét utáni negyvenedik napon), és Szent Miklós püspök napjára (december 6.) állapította meg. A mezővárosi kiváltság a község kormányzatának szélesebb körű önrendelkezési jogát jelentette. Ebben a korszakban ez hatalmas kiváltság volt, amiért nyilvánvalóan a Soproniak ellenszenvét is megalapozta, mert az összes környező település Sopron irányítása alatt volt, kivéve Rákost. Tehát rendelkezni kellett a község védelméről.