A XIX. század végén, 1878-ban fogadták el a Csemegi kódexet, amelyben elrendelték, hogy a fegyházbüntetésre ítélteknek a büntetésük éveit figyelmen kívül hagyva az ítéletet fegyházban kell letölteni. Ez alapján az akkor működő hét fegyház kevésnek bizonyult. A szabadságvesztésre ítéltek száma több ezerre nőtt, akiket nem tudtak a törvényben meghatározottak szerint elhelyezni.

Az igazságügy minisztériumnak egy új fegyintézet építéséről kellett döntenie. Úgy döntöttek, hogy az új fegyintézetet a Dunántúlon kell felépítenie, mivel ezen a területen volt hiány. A minisztérium a fegyház építésének helyéről magánszemélyektől és az ezen a területen lévő hatóságoktól kért ajánlatokat. A legkedvezőbb ajánlat alapján a választás Sopron városára esett. A város vezetősége a Kurucdombot javasolta először megvételre, de beérkezett egy másik nagyon kedvező ajánlat is, a sopronkőhidai cukorgyár területe.

A cukorgyár az 1850-es években épült, tulajdonosa Offermann Th. és társa. A kiegyezés évében Magyarországon ez az egy cukorgyár létezett, melynek a termékei a párizsi világkiállításon is részt vettek. A 25 éven keresztül nyereségesen működő gyár egyre inkább veszteségesebb lett, míg végül 1879-ben Petőházára költözött.

Az igazságügyi minisztérium illetékesei a beérkező ajánlatok alapján az új fegyintézet megépítésére a sopronkőhidai cukorgyár területét választották. A döntés mellett szólt a jó víz, a nagyon egészséges levegő és ami a legfontosabb, hogy olcsón jutottak a telekhez, a még álló épületekhez, és nem utolsó sorban a több hektár szántóföldhöz.

Így történt, hogy „a megszüntetett cukorgyár épületeit az állam megvásárolta, mivel az akkori Igazságügyi Minisztérium fegyintézet létesítését határozta el.

A fegyintézet tervrajzát Wágner Gyula építész készítette. Az ő nevéhez fűződik a Szegedi Kerületi Börtön és a Budapesti Királyi Országos Gyűjtőház tervezése is. Az építkezést 1884. július 13-án kezdték és 1886. augusztus 31-én fejezték be, majd ez év november 1-jén történt meg a hivatalos átadás. Wágner feladata volt, hogy használjon fel minden hasznosítható anyagot (a még álló épületeket, a lebontandókból a téglát, fát). Egy zárkaépületet, új kórházat, az intézet köré falat, gazdasági épületeket kellett építeni.

A már meglévő munkáslakásokat őri lakássá, az igazgatóságnak fenntartott lakásokból pedig tiszti lakásokat és irodákat hoztak létre. Pályázatot írtak ki, amelyben kikötötték, hogy szakképzett és gyakorlattal rendelkezők pályázhatnak. Hat forróvíz-fűtés szerelő közül Cross Charles, a négy villanyvilágítás pályázóból a Ganz és társas, a hat építész közül a soproni Schneider Márton nyerte meg a kiírt pályázatot. Az építkezés során a kor modern vívmányai is megmutatkoztak. Ide tartozik a nagy volumenű világítás, amelyet az igényeknek megfelelően szabályozni lehetett. A világítást éjszakára is égve hagyták, azonban az alvás idejére, halványra tudták állítani. Ez olyan szempontból is nagyon praktikus volt, hogy így éjjel is ellenőrizni tudták a fegyenceket.

A főzést gőzzel forralt üstökbe végezték. A sopronkőhidai fegyintézet Magyarország akkori legnagyobb fegyintézete lett. 686 zárkát és 11 sötétzárkát alakítottak ki. A H betűhöz hasonlító épület nem mondható mindennapinak. „Magának az épületnek az alaprajza egy nagy H betűhöz hasonlít, két fő – és egy összekötő szárnnyal; a főszárnyak hossza 97,32, az összekötőé 40,22 méter”. Háromszintes, melynek szintjein kizárólag egyszemélyes zárkák voltak kialakítva. Az összekötő folyosók végéről látni lehet valamennyi zárkaajtót. (Moldova [1990] 171.o.).

A folyosók végén a földszinttől az épület tetejéig és a tetőkön lévő világító ablakok biztosítják a nappali világosságot. A fűtést forró vízzel fűtött csövekkel biztosították, melyek a folyosókon és minden egyes zárkában biztosították a meleget. A szellőztetést is cellánként egyénileg kezelhetően oldották meg.

1886. szeptemberében Sopron vezetőinek és újságíróinak bemutatták a intézetet.

A hatalmas alkotáson mindenki elcsodálkozott, de a meghívottak körében kialakult az a vélemény is, hogy „…az újabb kori építészetnek valódi remeke ugyan, mindazonáltal meg vagyunk győződve, hogy a méltó bámulat tárgyát képező építmény nem lesz soha a boldogság tanyája, ellenkezőleg, hisszük, hogy az ablakain át az ég felé emelkedő sóhajok keserűségét az egykor ott gyártott ipartermények összessége sem volna képes megédesíteni.”

A zárkaajtók vasalását olyan erősre és stabilra készítették, hogy a szökésnek még a gondolata se merülhessen fel (érdekességképen az intézet 1996-tól 2004-ig tartandó felújításáig, tökéletes állapotban, használatban voltak).

A zárkák felszerelése a következő volt: egy vaságy, amelyet asztallá lehetett átalakítani, egy szék, egy kis szekrény a falra szerelve, egy csebertartó, benne cseberrel, egy vizeskanna, és egy vizesdézsa a napi tisztálkodáshoz.

Illemhely gyanánt, egy vízelzárású szagmentes vasbádog edény szolgált. Az ágyneműt egy szalmazsák, egy szalma vánkos és egy pokróc tette ki.

Az első lakókat 1886.október 20-án szállították az új intézetbe. „Az újonnan elkészült fegyintézetbe az első rabokat, összesen tizenkettőt, 1886.október 20-án szállították Székesfehérvárról”. Az első két rab egy testvérpár volt, Müller János és Müller József.

A nyitástól kezdve három kisebb időszak, 1921-1922-ig, 1945-1948-ig és 1951-1955-ig kivételével folyamatosan működik.