Bandi bácsi így emlékezik vissza:
    1943 tavaszán vonultam be Kassára, ahol a 10,5 cm Göring ágyúra kaptam meg a kiképzést, nyáron Hajmáskérre mentünk egy szakaszvezető parancsnoksága alatt, hogy gyakorlaton vegyünk részt. Összesen kb. 600 fő volt különböző alakulatoktól, mi ütegenként 16 fővel mentünk összesen három üteg. A lövegeket nem vittük magunkkal, csak úgy vonattal mentünk.
    Mikor az egyik kiképzési napon egy karpaszományos zászlós tartotta a kiképzést, én nem nagyon figyeltem oda, a Göring nagyon jó ágyú volt, lehetett oldalban és magasságban is irányozni, ezeket viszont csak a durva irányzókarral, lehetett irányozni oldalban. Egyszer csak oda szólt a zászlós úr: „ Na, maga lépjen be!” s látom, rámutat. Gondoltam megy ez nekem, de látom, jobbra oldalt kinn van a cél, tekerem az oldalirányzó kart, hát megakad, visszább tekerem, majd újra hát megint megakad. Nézem mi a baj, nézek, hátra látom ám ott áll a kezelő a durva irányzó mellett. Mondom neki jobbra, erre rám szól, a zászlós nem úgy van az, ha jobbra akarom a talpszárat, akkor jobb kézzel, ha balra, akkor balkézzel intsek. Ha sok kell, akkor teljes tenyérrel, ha kevés, akkor csak egy újjal jelezzek, hát így tettem, de megfogadtam, hogy ezt nagyon megtanulom. Ezek után intett menjek a helyemre, s másokat léptetett ki.

Néhány napig így gyakoroltunk, majd mondták másnap már lőni is fogunk, ugyan úgy álltunk fel, mint múltkor egy löveg mögött 100 ember alakzatban, a zászlós úr megint engem léptetet be a löveghez. Tudni kell akkor már tudtam mi a villa, mi a fő löveg, így célra irányoztam s lőttem egyet, pont a cél elé ahova akartam, majd újra irányoztam, s a cél mögött robbant a gránát. Hallottam, hogy a zászlós azt mondja: „Na, lőjék még egyet!”, s én így tettem a célt telibe találtam, ekkor a zászlós úr visszaléptetett a helyemre és oda szólt a szakaszvezető úrnak: „Írja fel a honvéd nevét.”

Mikor eljött az utolsó nap, a laktanyaudvaron álló emelvény elé, majd egy tiszt úr állt ki és közölte velünk, hogy az őrnagy úr fog beszédet tartani majd jutalmat oszt ki. Nem gondoltam én még akkor semmire, ekkor jött a szakaszvezető, akinek a nevemet fel kellet írni és állt mellettem meg nézett minket, majd megszólalt: „Csak tudnám melyik volt, akinek a nevét fel kellett írni.”, erre megszólaltam:”Szakaszvezető úr jelentem az enyémet Brunáczki Andrásét.”. Erre azt válaszolta: „Na idefigyeljen honvéd, ha kiszólítják ki megy, de nem lépésben, hanem futólépésben, s mikor oda ér vigyázba áll tiszteleg, s mikor az őrnagy úr gratulál, kezet nyújt maga kezet fog vele. Majd választ egy ajándékot, de a karórát válassza ám!” Így is történt, nagyon szép karóra volt, díszdobozban volt betéve, mikor vége volt a sorakozónak, mindenkinek elmondták hogyan szállítanak minket haza, ekkor egy asszonyság jött a parancsnoki felől, és megkérdezte: „Ki a Brunáczki honvéd?”, mondtam, hogy én, erre azt mondta: „Jöjjön velem.” És elindult az épület felé vissza, én meg mögötte. Mikor beléptem az irodába ott ült egy tiszt, akinek jelentkeztem, majd az átadott nekem 40 pengőt, hogy ez még az enyém. Nagyon boldog voltam, most majd meghívom a többieket egy italra gondoltam, még aznap vonatra szálltunk egészen Kelenföldig meg sem álltunk.

A vonaton történt, hogy beültem egy fülkébe, mikor megjelent a Szakaszvezető és így szólt: „Maga Vaddisznó, azaz én helyem!”, így át kellet adnom a helyem és álltam egész úton, Kelenföldön mikor megállt a vonat engedélyezték, hogy mindenki ihat egy sört, bort, vagy pálinkát. Mikor beálltam volna a sorba a szakaszvezető nem engedte ezt, hanem elküldött, nem tudom miért tette, így nem fizettem senkinek sem. Kassáig állnom kellet, ott leszálltunk és a kaszárnyába vonultunk, másnap volt a kihallgatás, ott álltunk a szakaszvezető, két tizedes meg én.

A tiszt úr megkérdezte a szakaszvezetőt, minden jó volt-e, majd a tizedeseket, akik azt válaszolták jó volt minden, majd engem is megkérdezet, mire azt válaszoltam: „Jelentem nyertem egy órát!”  Mire ő a többiekhez fordult: „Hát maguk mit nyertek?”, erre persze nem tudtak válaszolni, úgyhogy a tiszt úr elküldte őket, engem meg áthívott az írnokhoz és mondta neki írjon papírt öt nap azonnali szabadságról, meg negyven pengőről. Nagyon boldog voltam, mivel ekkor egy tehénke 60 pengőbe került, amikor a szabadságról visszaérkeztem megint kiutaltak 40 pengőt. Az órának is meg volt a története, mivel akkor nem sokaknak volt órája így a szolgálatosok mindig elkérték, ezt megneszelte a hadnagy úr és egyszer megállított, megkérdezte mennyi az idő, hát nem tudtam megmondani neki. Azt mondta nekem meg ne hallja még egyszer, hogy másnak oda adom, mert fogdára küld, nagyon megijedtem ezért nem adtam én oda senkinek, pedig nekik is kihirdette, ők meg úgy csinálták, hogy nem mondták, de elém álltak és várták, hogy magamtól odaadjam. Aztán egy pesti gyerek azt mondta nekem fizet érte 400 pengőt, csak adjam neki, hát gondoltam egyet és neki eladtam. Később kétszázért vettem egy hasonló órát, a többit meg elraktam, hát így történt ez az eset.
 

Részvétel a harcokban:

Mikor végett ért a kiképzés a Göringeknél lettem először őrvezető, majd tizedes, én voltam a fél-szakasz parancsnok, nekem adta ki az üteg parancsnok a parancsot mire és hova kell lőni. A frontra 1944-ben tavaszán kerültünk ki, pontos dátumra nem emlékszem, csak arra, hogy mikor a Kárpátokon túl voltunk és én a Botondban, mint jármű parancsnok ültem, vettem észre, hogy az utat javító katonák között a Mundér Gusztávot látom, aki falubeli volt. Nagyon megörültem neki, mert nem nagyon találkoztam egyébként falubeliekkel, ráköszöntem ő visszaköszönt, de megállni nem lehetet. Sajnos mikor legközelebb láttam, már súlyosan sebesült volt, Valahol Hudurovnál (valószínűleg Hodorenka) egy erdőben voltak, mikor megtámadták őket és éppen arra hozták hordágyon. Oda mentem hozzá, és megismert: „Látod én, már hogy jártam?”, felhajtotta a sátorlapot, az inge szét volt szakítva, s hasa teljesen vérben a belei kint voltak, nem tudtam mit mondani neki….

Nem sokára vonultunk a parancs szerinti állásokhoz, ahol letettük a Göringeket, de nem lőttünk, visszavontak minket újra, megindultunk a találkozási helyre, ekkor egyszer csak gránát találatot kaptunk a kocsi felborult, pont az én oldalamra fordult a jármű, a sofőr rám zuhant, nekem eltört a vállam, a jobb combomon felszakadt a bőr a hús, sokkot kaptam, a sofőr meghalt. Hudurovba kerültem a korházba, nem tudom meddig feküdtem, de mikor már észhez tértem jött egy pap, aki megkérdezte, hogy ki vagyok, mondtam neki a nevem, meg hogy Abaújból, Füzérről való vagyok. Megkérdezte ismerem-e a Mundér Gusztávot, mondtam, hogy igen, erre azt kérdezte meg akarom-e nézni a sírját? Nem tudtam, hogy meghalt ám úgy éreztem legalább ennyit meg kell tennem. A pap segített kimenni a sírhoz, az épület mellet volt egy füves rész itt voltak a s írok, a fakereszten egy katona fényképe volt felragasztva, csendesen imádkoztunk érte.

Később átkerültem egy másik korházba, majd már Nyíregyházára ahonnan az orvos beteg szabadságra még haza is engedett, mikor felépültem elmenten Kassára jelentkezni a póthadosztályba, pontosan ennek időpontjára sem emlékszem, de már szeptember vége lehetet. Itt a kaszárnya előtt már csak az őrök voltak, akik mondták, hogy már elmentek innen egy hete, délben ők is mennek tovább. Azt mondták menjek át a hadtest-parancsnokságra, így tettem, innen kerültem Jászladányra ahol az 1.; 2.; 3.;4.; 5.;6. tábori póthadosztályok voltak, vagyis csak öt, mivel ha jól emlékszem a harmadik hiányzott. Itt a helyi iskolában volt a kiképzés, de harcokban nem vettünk részt, innen kerültünk át később Kőszegre, és onnan Ausztriába. A hadnagy úr azt mondta úgy akar minket hazaengedni, ahogy eljöttünk otthonról ezért sokszor úton voltunk, itt Ausztriában estünk hadifogságba, pontosabban, ha jól emlékszem Fehring környékén, 1945 tél vége volt.

Hadifogságom:

Innen gyalog menetben küldtek minket Bécsbe, amikor Bécs felé mentünk egyik nap esni kezdet az eső, este csak úgy az út mentén próbáltunk aludni, egyik jó pajtásommal összebujtunk a sátorlap alá, éjszaka éreztem, hogy jó meleg van hát örültem neki. Reggel arra ébredtünk, hogy jó vastagon betakart a hó, hát ezért lett melegünk. Mikor Bécsbe értünk, hamarosan Sopronba irányítottak minket, mivel szakaszvezető voltam, rám bíztak száz embert, mivel sokan próbálkoztak olyannal, hogy kétszer-háromszor álltak sorba ételért így a végének nem jutott. Ezen idő alatt nem tudtuk mi lesz a sorsunk, nem mondták, hogy hova kell mennünk, aztán Sopronban bevagoníroztak minket, alig kaptunk vizet, vagy élelmet. Romániában állt meg csak a vonat, ott egy nagy mezőre tereltek minket levegőzni, én a vagonban felejtettem a zubbonyom, abban volt a szakaszvezetői fényképen és levelek, a vagonba beszálló örök ezt elszedték.

Aztán újra vagonba tereltek minket és Odesszába vittek minket itt dolgoztunk, építettünk 16 000 ember volt itt és a környéken 600-an értünk haza! Odesszában történt az, hogy a táborparancsnoknak egy romos kastély tégláit pucoltuk, mikor azt mondta az öröknek engedjenek minket megfürödni a Fekete-tengerben, ott volt az út túloldalán. Az örök megmutatták meddig lehet bemenni a tengerbe, hát én gondoltam bemegyek addig, amint így tettem és beértem arra a helyre, hirtelen elsüllyedtem, azt gondoltam most meghalok. Valahogy elkezdtem csapkodni a karommal és kievickéltem a sekélyesebbre, onnan ki a partra többet még a közelébe sem menten a tengernek!

Aztán Odesszából átvittek minket Murmanszkba, ahol szintén építkezéseken dolgoztunk, onnan, onnan kerültünk arra a részre, amit a Finnektől vettek el az oroszok, házakat építethetünk. Nagyon jó házakban laktunk a fa gerendák két sorban voltak, köztük faforgács volt, amitől olyan meleg volt benne még télen is, egyszer az egyik leéget, mivel a bolhákat égették ki annyi volt, hogy néha fekete volt a fal tőlük, és az egyik házban a gerenda közti faforgács begyulladt.

Mivel én tudtam tótul, ezért én szlováknak adtam ki magam, így tettek sokan, akik tudtak tótul, nekem nem volt rossz sorom volt mit ennem, sokan eladták dohányért az ételt, a barátom, aki boncorvos volt a háború előtt egyszer azt mondta olyan a halottak bele, mint a húsvéti sonka annyira kiszáradt amiatt, hogy nem ettek. Füzériek nem voltak velem egyik helyen sem, egy-egy Hollóházi, Regmeci, Bózsvai, akikkel később otthon is találkozgattam, de már meghaltak.

1946-ban bevagoníroztak minket és Szlovákiába küldtek, mikor a vonat Tőketerebesen állt én megszöktem, azt mondták, hogy a Vonat Pozsonyig megy, én már oda nem akartam menni. Kozmán sikerült egy házba bemenni, ahol ruhát adtak és másnap átkísértek a határon Pusztafalunál, itt a határőrök elfogtak.

A határőrőrsön kikérdeztek, mikor mondtam, hogy Szovjetunióból jövök és füzéri vagyok kezet fogtak velem és elengedtek, de azt mondta az egyik: „Bolond ez!” Ma sem tudom mire értette igazán, de én haza akartam jönni.

Vasárnap értem haza a népek éppen templomba mentek, vagyis a Marcsa volt, aki meglátott, akkor még a Vidrinszkiékkel szemben a Lupis házban laktunk, édesanyám éppen a ruhásládában keresett valamit rá köszöntem: „Jó napot! Dicsértessék!” először nem ismert meg.

Folyt.köv.