Hadifogságom története

(Palágyi Ernő visszaemlékezése)

Beadandó dolgozatom tárgyát illetően nagyon sokat gondolkodtam. A feladatot izgalmasnak, érdekesnek találtam, de nagy fejtörést okozott, hogy kit is nyerjek meg alanyomnak, aki nem csak, hogy hajlandó elbeszélgetni velem a hadifogságban töltött évekről, de még szellemben, testben is ép, egészséges. Sajnos lakóhelyemen, Füzéren illetve a szomszédos községekben már elhunytak azok, akik hadifogságban voltak, pedig nagyszüleim és szüleim is tudtak neveket sorolni, akik szóba jöhettek volna, mint lehetséges beszélgetőpartner.

2009. április 26-án készítettem egy interjút Szécsi Jolánnal a szomszédos Pusztafalu községben. A 74 éves, ősz hajú, mosolygós néni testvére, Szécsi Miklós orosz hadifogoly volt a Krím félszigeten. Mivel azonban a néni – véleményem szerint – nem tudott sokat beszélni testvére hadifogságban töltött éveiről, így másnap újabb vonalon temetkeztem a II. világháború és az azt követő időszakba.

Másnap felkerestem Palágyi Ernő bácsit, aki nagypapámmal együtt volt hadifogságban, s személyesen tőle tudhattam meg, hogy mi mindenen mentek keresztül hadtársaikkal együtt. Bár alanyom Németországban az angolok fogságában volt, ennek ellenére úgy éreztem gazdagabb anyagot tudok az olvasó elé tárni, mint az orosz hadifogoly esetében. Ennek köszönhetően Ernő bácsi életét követtem végig, különös tekintettel a hadifogságságban eltöltött évekre.

Gyermekkor

2009. április 27-én ellátogattam Pálházára – Füzértől 10 km-re levő városba – és interjút készítettem Palágyi Ernővel. A bácsi 1928-ban született Pálházán, ahol mindmáig él. A 81 éves bácsinak az emlékei –állítása szerint -kissé már megkoptak, ennek ellenére mégsem „unatkoztam” a közel másfél óra alatt, melynek során rendkívül segítőkész kommunikációs partnernek bizonyult. Már a beszélgetésünk legeleje a Németországban eltöltött évekről szólt, így a gyermekkori élményekre csak a későbbiekben tértünk ki. Mindazok alapján kiderült, hogy beszédpartnerem édesapja kivándorolt Kanadába, mikor egyedüli gyermeke 6 hónapos volt. Ernő bácsi többet nem látta édesapját, és mivel édesanyja egyedül nevelte, így még fájdalmasabb volt az elválás, mikor az akkor 16 esztendős fiúnak mennie kellett. Az apa- fiú kapcsolat nem szakadt meg teljesen, igaz rendszertelenül, de levelek révén tartották a kapcsolatot. Amíg Ernő Németországban volt, lehetősége volt a többi sorstársához hasonlóan, hogy az otthoniakkal levélen keresztül tartsák a kapcsolatot. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Jolán néni elbeszélésében a következő hangzott el: „Semmit nem lehetett róluk hallani hírt, semmi hír nem volt róluk.”) Elmondása szerint, amikor édesanyja megkapta a levelét, továbbította azt a férjének, Hamilton városába, ahol a családfő pincérkedéssel kereste a kenyerét egy szállodában. Az apa, mikor megtudta, hogy fia hol van, visszaírt Ernőnek. A levélben felajánlotta segítségét, azt, hogy személyesen Ernőért megy, küld neki élelmet, ruhákat, amire szükség van. „Hát én annyira hazát szerető ember vótam, a mai napig is, meg akkor is, hogy apámnak azt a választ írtam meg Kanadába, hogy drága édesapám, itt mi pálháziak nyolcan vagyunk. És nem bírom elképzelni azt, hogy heten haza érkeznek a faluba, és Palágyi Ernő, a te fiad, én nem vagyok köztük.” Alanyom társai iránt érzett szeretete, azt is mondhatnám emberszeretete már ezekben a mondatokban is kitűnik. De érződik ez majd akkor is, amikor a hadifogságból hazatér, és szinte egy új világ tárul majd eléje. A barátok iránti hűség megnyilvánul abban, hogy arra kéri a fiú apját, hogy vagy mind a „nyolcójukat vagy senkit ne segítsen hazajuttatni”.

Ernő bácsi gyermekéveit a szülői házban töltötte édesanyja, valamint apja testvére és annak felesége társaságában. Ideje nagy részét főleg a mezőgazdasági munka tette ki. Lóval és tehénnel szántottak, vetettek, tehenet legeltettek mely tevékenységekben sokat segített nagyszüleinek. A Pálházi általános iskolában elvégezte a hat osztályt, majd később a másik két év kötelezettségeinek is eleget tett.

Az elválás és az út

A kamaszkort elérve törés következett be a fiatal férfi életében. 1944. december elején ugyanis kihirdették a hegyközi községekben, hogy mindenkinek elő kell adni az 1927-28-ban született, leventeként szolgáló és a településen lakó fiú gyermekét, máskülönben az ellenszegülőket felakasztják a láncos csendőrök. A levente mozgalom lényege az volt, hogy a Horthy-rendszerben a magyar ifjúság miután kijárta az általános iskolát, bekerült leventének, és az is maradt addig, amíg be nem vonult katonának. Minden községnek volt egy levente egyesülete, melynek élén a levente parancsnok állt, aki kordában tartotta a fiatalokat. (Jolán is mesélt erről a mozgalomról, melynek keretében a fiatalok egyen viseletet kaptak. Horthy Miklós neve napján tűzijáték is volt, s énekelve jártak az utcán az emberek.)

1944. december 8-án Pálházáról 8-an, Füzéről 2-en (nagypapám, Tóth P. Gyula valamint egy Trudics Pista nevezetű ifjú), Hollóházáról 11-en, Telkibányáról 18-an, Kishutából 6-an, ahogyan Bózsváról is annyian, felszálltak a lovas szekerekre, ami Göncre vitte az akkor 16 éves leventéket. Göncön járási levente parancsnokság működött, ahonnét tovább jutottak Kassára. Ezt az utat azonban már vonattal tették meg. Kassán 10 napon át tartózkodtak, a Kovács utcai iskolában elszállásolva. Szökésről, bár felmerült köztük – nem lehetett szó, mert féltek. A szlovák-magyar határ mentén ugyanis már megjelentek az oroszok, akiknek fegyverei elijesztették a 16 éves fiatalokat tervük megvalósításától. 1944. december 18-án a kassai vasútállomásra vitték a magyar csapatokat, ahol „tehénszaros vagonba minket begyömöszöltek oda”. Az utazás embertelen körülmények között történt. Egy vagonban 20-30-an is utaztak, hely nem volt igazán elég. Az éjjeleket is ott töltötték, közel egymás mellett aludtak. A Németországba tartó utazás olyan két hetet vett igénybe, megállni nem igazán lehetett, esetleg csak állomásokon, de az is ritka volt. Ha valakinek WC-re kellett mennie, az is egymás segítségével történt: „Megfogtuk egymás kezét, az ajtón kiguggoltunk, s kipisiltünk”. Mindez persze menet közben történt.

Miután Poprádra megérkeztek a vonatok, újabb elszállásolásra került sor. Alanyom már nem igazán tudja, hogy iskola vagy inkább laktanya volt a hely, ahol megpihentek. A pihenőt arra használták fel, hogy az emberi szállításra használt vagonokat – melyben eredetileg marhákat szállítottak – friss szalmával töltsék meg. Ezt követően újra sor került a „bevagonírozásra”, és az utazásra. Csehszlovákián keresztül egészen Németországig vitt az út két magyar kísérő tiszttel együtt. (Német Béla főhadnagy, és Petercsák József hadnagy személyében) Németországban újabb laktanyába kerültek, ahol kiképzésben is részesültek. Ezen a helyen azonban gyakori volt a tetvek okozta viszketés, így hamarosan Ernő bácsiék is egy határszéli kis városi fürdőbe kerültek, ahol testük minden részét szőrtelenítették. (Jolán is megemlíti a tetveket, az ő testvére is kopaszon tért haza az orosz hadifogságból.) Az aktus után mindenki kapott magára való egyenruhát, majd visszatértek a kiképzőtáborba, ahol a magyar leventéket kiképezték német katonáknak. Fegyverrel nem kellett bánniuk, inkább csak a fő német utasításoknak kellett engedelmeskedniük, s az alapján eljárniuk. Ernő bácsi, noha nem tanult németül, mégis ráragadt a német nyelv. Csak úgy sorolta nekem a – balra át, - jobbra át és még egyéb vezényszavakat német nyelven. Számolni is autodidakta módon tanult, és mind máig tud is.

Alanyom már nem emlékszik rá, hogy mennyi időt töltöttek a kiképzőtáborban, de jól emlékszik arra az időre, mikor Németország északi részébe, Oldenburg környékére vitték őket. A területen egy vasúti híd őrzésére állították be őket. Ebben az időszakban, Németországban már javában zajlottak a bombázások, de a híd őrzésére elrendelt magyarokat nem vetették be éles harcban egyszer sem. Kb. 2-3 hónapon keresztül kellett a hidat őrizniük a leventéknek. A híd mellett nem messze volt egy faház, ahol elszállásolásra került a magyar csapat. Onnan jártak minden nap szolgálatba, hídőrségbe. A faházban kb. 25-en laktak. Az a két-két fő, aki a híd egyik és másik oldalát őrizte kint volt, a többiek meg bent a szállásukon. (A faház szinte üres volt, egyik sarkában állt egy fa WC. Mikor a WC megtelt, a fiúk ástak egy árkot, ahova áttették a fából készült tákolmányt. Mikor az egyik éjszaka alanyom éppen pisilni sietett, belelépett az ürülékkel teli gödörbe, s nyakig merült benne. Szerencséjére a kiabálását meghallották társai, akik segítettek Ernő bácsinak, aki így megmenekült.)

Ernő bácsi szerint a hídőrzésben az volt a legrosszabb, hogy mikor bekövetkezett egy légiriadó, ők az állomáson maradtak. Azóta többször is hálát adott az Istennek, hogy nem érte őket baj akkor, s ma is köztünk élhet még.

Amikor a háború véget ért mindenki szeretett volna hazajutni. A legények azt találták ki, hogy ők szlovákok. Nagyapát és még pár embert leszámítva azonban a többség nem tudott szlovákul. Sajnos a terv nem sikerült, mert lenyomozták a csapatot, ennek hatására a fiatalokat kitették a táboron kívülre, s magukra hagyták őket. Az okosabbak azonban elmentek Oldenburg polgármesteréhez és bejelentették - „azt hiszem 96 magyar levente vótunk ott akkor” – a segítségkérést. A polgármester segédkezet nyújtott a rászorultaknak, s betette a majdnem 100 főből álló magyarságot egy vendéglő szállójába a város szélére.

Az oldenburgbi évekből emléke is maradt mind a 96 magyar leventének. „Hogy soha ne felejtsük el egymást, megjegyeztük, hogy bármikor találkozunk, akinek ez a besütése van az együtt vótunk mind a 96-an”. Az ábrázolások a jobb és a bal alkaron is jól láthatóak voltak, mely a közös sorsvállalást jelképezték. A bal alkaron egy postagalamb jelenik meg csőrében levelet tart, szimbolizálva, hogy viszi a hírt haza, Magyarországra. A jobb alkaron pedig egy német 16 éves kislányt láttam. Az utóbbi ábrázolást kicsit furcsának is tartottam, de hamar megértettem. A háború idején, sok helyen, ahogy Ostfrieslandban, de Oldenburgban is, a falvakban férfiak nem igazán voltak, hiszen be voltak sorozva katonának. „Minket úgy fogtak, mint a mézeskalácsot”- állítja Ernő bácsi. Lányok voltak, fiúk azonban mind katonáskodtak.

Oldenburg sajnos szomorú eseményeket is tartogatott a magyar sorstársak számára. A városban ugyanis volt egy szép fürdőtó, amelybe beleveszett az egyik hollóházi társuk. A fiatal Magyari László csak fürdőzni szeretett volna egyet, de mikor beugrott a tóba, elmerült és soha nem találták meg. Az esemény azért is nagyon szomorú, mert a katonai éveket és a hadifogságot is figyelembe véve egy haláleset sem következett be, kivéve ezt az egyet. Hollóházi társuk kivételével mindenki hazatért, senki nem sebesült meg.

Az angolok kezei alatt

Az elkövetkezendő napok, hetek rendkívül megszokottan teltek a fiúk számára. Egyszer aztán megállt az immáron már szállásul szolgáló szálló előtt egy katonai autó, amiből kiszállt a székesfehérvári római katolikus pap – „Langhamer János, még ma is emlékszem a nevére”- valamint egy angol katona. A fiúknak parancsba adták, hogy elviszik őket Ostfrieslandba, ahol a magyar nyolcadik gyalogsági hadtest is fogságba esett. A területen angol katonák álltak őrségben, „úgyhogy attól a pillanattól fogva mink angol fogságba kerültünk, angol hadifoglyok lettünk.” A magyar gyalogezred mellé suvasztották be ezt a leventeszázadot.

A fogságban a magyarságot szétválasztották egymástól, különböző falvakba szelektálták őket. Nagyapát és Ernő bácsit Markmatszor községbe tették, ahol Graetin Engeln (beceneve Kati) nagyon a foglyok szívéhez nőtt. Mivel az élelem nagyon kevés volt, így kezdetben cserével próbálkoztak a fiúk. Alanyom kenyeret és tejet kért a cipőjéért cserébe, ám Katitól nem kapott. (A hölgynek mind a mai napig tudja a címét, de nem szokott neki leveleket küldeni.) Bár naponta ebédhez tudtak jutni a legények, mégis az kevésnek bizonyult. Így nem maradt más hátra, mint a lopás. Mivel a földeken főleg krumplit termesztettek, így az volt a fő élelemforrás azokban az időkben. Mivel a németeknél az volt a szokás, hogy fejés után a tejjel teli kannákat kitették a kapura, így onnan sem lehetett nem lopni fehérjében gazdag forrást. Az éheztetés általában minden hadifogolytáborban jellemző volt. Jolán a következőkre emlékszik vissza:

„Éheztek sokat. Igen rossz kajájuk volt, meg azt mondta, hogy olyan rossz kenyerük volt, hogy tele volt pelyvával. Csak csanalat azt mondja, hogy nagy vedrekkel forrázták le oszt azt ették, mint a salátát.” Ez az oka annak, hogy testvére mikor hazatért a fogságból nem olyan sudár, vékony volt, mint mikor leventeként elment, hanem kövér, puffadt. Sokak állítása szerint ugyanis a csanálnak a hatása hasonló hatást vált ki.

Az orosz hadifogsághoz képest Ernő bácsiéknak jó soruk volt. „A fődekből loptuk a krumplit..a kannákból a tejet” Alanyom nevetve említi meg azt, hogy a háború utolsó éveiben annyi krumplit evett, hogy kikerülvén onnan többet se nagyon fogyasztott. Bár ebédet minden nap kaptak, de mindaz kevésnek bizonyult, így muszáj volt lopni is. A gyakori lopások miatt azonban a büntetés sem maradt el. A magyar fiatalok „muszterlágerba” (büntetőtáborba) kerültek (egy sor drót-egy sor akna tette ki a terület határát.) A tél beálltával hideg volt, így fűteni kellett a pléhbarakkokat. A tüzelőnek való tuskókat a fiataloknak kellett összegyűjteniük, akiket azonban csak kevesével engedték ki, hogy könnyebb legyen őket szemmel tartani. Egyik alkalommal Ernő bácsi és nagyapa megszöktek. Édesapámtól tudom –bár ezt nem tudom hangfelvétellel igazolni – amit neki is nagyapa mesélt, hogy a szökés egy csónak segítségével történt. Nagyapáék az egyik faluban kaptak segítséget, az egyik „farmer” segített nekik. A csónak mindkét végéhez kötelet erősítettek, és egy ismeretlen folyó túlpartjára úgy jutottak el, hogy az első ember átúszta a folyót, majd az átvitt kötél segítségével a csónakot is áthúzták a benne ülőkkel. A taktika lényege az volt, hogy a kötél révén nem kellett evezőket használni, így nem csaptak zajt sem.

Mikor kiszabadultak, civilként egészen az Alsó-Bajorországi Passauba utaztak. „Passauba már csak azokat fogadták be, akik kijelentették ott, hogy haza szándékoznak utazni Magyarországra” Mivel Ernő bácsiék kijelentették, hogy ők haza akarnak menni, így maradhattak. Passauban még két hetet voltak, majd ezt követően a Pockingi állomáson – nem messze van Passautól – újra bevagonírozták őket. 1946. június 16-án Kaposvárra érkeztek. A magyarországi városban minden érkezett kivizsgáláson esett át. Mindenkit levetkőztettek félmeztelenre, és megvizsgálták, van e valamilyen jelzés rajtuk. Ernő bácsitól tudom, hogy a német katonaként szolgálókat megbélyegezték oly módon, hogy a hónuk alatt az SS jelölést besütötték. Akin megtalálták az SS jelölést azt vitték ki Oroszországba, ki tudja haza jöttek-e még valamikor is. A magyar szökevények között nem történt ilyen jellegű esemény, legalábbis alanyom így emlékszik rá. Komáromból a hazafelé vezető út is izgalmas volt. Vonattal tették meg a távot, amin annyian voltak, hogy már csak a szerelvény tetején volt hely. Nagyapáékhoz egy Gönc melletti kis faluból való fiú is csatlakozott. Tudták nagyon jól, hogy veszélyes a vonat teteje, le kell feküdni rajta nagyon, nehogy az esetleges akadályok lesodorják őket. Ilyen körülmények között érkeztek meg hazánkba.

Az angol hadifogság alatt egyszer sem kellett a 96 magyarnak megütközni. Nem kerültek közvetlenül a frontra sem, nem vetették be őket. Nem szenvedtek sem testi, sem a meglevőnél nagyobb lelki károsodást. Alanyom is úgy látja, hogy nekik nagy szerencséjük volt, mert hallotta ő azt is, hogy az orosz hadifoglyokkal hogyan bántak.

A Németországban eltöltött évek nem testi és lelki sérelemként maradtak meg Ernő bácsiban. Szerencsésnek tartja magát, hiszen bejárta szinte az egész országot, sérülések nélkül hazaérkezett és 81 évesen ma is köztünk lehet.

Új élet

A hazatérést követően Ernő bácsi egy rövid ideig otthon segédkezett, majd beiratkozott Göncön egy tanfolyamra, melynek neve: Aranykalászos Gazda Tanfolyam. A két éves bentlakásos iskolát követően 1950. május 2-án behívást kapott a magyar katonaságtól. Szekszárdon lett katona, ahol 3 éven keresztül szolgált a néphadseregben, mint sorkatona. A seregben szakaszvezetői rangot szerzett. 3 év elteltével leszerelt. Ekkor a nagybátyja Pányokból Pálházára került, mint iskolaigazgató, akinek a segítsége révén Kovácsvágáson kocsmáros lett. A kocsmárosi pályafutás hamar végett ért, mert az italboltot egy éjszaka alatt felgyújtották. Ezt a munkát követően bányász kocsisnak állt. Akkoriban az árut is lovas szekérrel szállították, ahogy a nyersanyagokat is. A Pálházi perlit bányából, valamint a Füzérradványi kaolinbányából a perlitet és a kaolint is szekérrel szállították 2 pár ló segítségével.

Közben megtörtént a családalapítás is. Időközben a tanácsházára is behívatták, ahol közölték vele, hogy a lakosság őt javasolja tanácselnöknek. Alanyunk két hét gondolkodási időt kért. Hazament, megbeszélte feleségével – Jucival – a dolgokat. „Mondom Juci néninek, mert ő bányász kocsishoz ment férjhez, nem tanácselnökhöz, az különbség volt abban az időben.” 1958. október 1-én aztán megválasztották őt Pálházán tanácselnöknek. Pár esztendő múlva

bejött egy olyan rendelet, mely megszűntette a községekben a tanácselnökségeket. Ezen rendelet hatására Pálházához csatoltak még plusz hét községet. A községek elnökei kiválasztották a Közös Tanácselnököt, mely Palágyi Ernő személyében került ki. Mivel a későbbiekben a nagyközség rangot is megszerezték, így Pálháza Nagyközség Közös Tanács- elnöke lett 1989-ig. Alanyom 32 éven keresztül volt 8 község tanácselnöke. Ez azonban még nem minden. Ernő bácsi nagyon büszke arra, hogy mivel letette az anyakönyvvezetői szakvizsgát, így a 8 községben 32 év alatt 522 házasságot kötött meg, mint anyakönyvvezető. A rendszerváltást követően már betöltötte a 60. évét, ennek ellenére elindult a polgármester választáson, amit helyben meg is nyert a 6 jelölt közül. Külön megtiszteltetés volt számára, hogy a 32 éves tanácselnöki pozíciót követően a község első polgármestere is ő lehetett 4 éven keresztül. Csak úgy ragyog a szeme, mikor arról beszél, hogy mi mindent sikerült megvalósítani a kitűzött célokból. Munkája gyümölcseként könyveli el, hogy működése alatt minden utca portalanítva volt, a vezetékes ivóvizet Pálháza kapta meg az egész Hegyközben legelőször, megvalósult a közvilágítás átépítése, megépült a szennyvízderítő, felépült a ravatalozó, amit igaz Füzér terveztetett meg legelőször, de mivel Füzérnek anyagi erőforrás hiányai voltak, így a tervet megvették a pálháziak a Füzéri Önkormányzattól. Ezen tervek alapján a Hegyközben az első ravatalozó is Pálházán készült el. Az általános iskola is ugyancsak az elsők között épült fel.

Ernő bácsi sohasem feledi el a hadtársaival átélt közös élményeket. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy vendégséget szervezett a Németországból hazatelepült levente barátainak. Ő főzetett nekik, s mindenkit vendégül látott. Akkor még mindannyian együtt voltak, ahogy a táborban, a fogságban is, ma azonban már csak ketten élnek közülük. Alanyom, illetve egy Kishutából Pálházára települt férfi.

Ernő bácsi jelenleg boldogan él feleségével egy kertes családi házban. Mindhárom gyermeke családot alapított már, sőt unokák is gyarapítják a népes famíliát. Németországi élményeitől semmiképp nem válna meg. Ha életét újra kezdhetné és változtathatna rajta, nem tenné. Külföldön főleg tapasztalatokat szerzett, megtanult pl. tehenet fejni, amit otthon kamatoztatott. Tudása területi ismeretekkel gyarapodott, s a veszély megléte csak még jobban erősítette a baráti kapcsolatokat. Mai napig vannak olyan Dunántúlon élő, egykori hadtársak, akik ünnepnapok alkalmával mindig küldenek képeslapot társuknak.

Az átélt események, a nemzeti érzés, s az erős hazaszeretet megléte, valamint az eredményes munka nem csoda, hogy elvezettek ahhoz, hogy 1998. augusztus 20-án Pusztafalu, 2001-ben pedig Pálháza város díszpolgárává kiáltotta ki Palágyi Ernőt.

Az anyagot írta és szerkesztette: Tóth Zsuzsanna