Tóth Gábor
Tisztelt Magyar Asztronautikai Társaság!
A fenti esszével a látássérültek számára meghirdetett pályázatra szeretnék jelentkezni. A szöveg tartalma teljes egészében a Wikipédia magyar és angol nyelvű szócikkein alapul. Ennek oka, hogy az általam hitelesnek tartott weboldalakon is ellentmondásokba ütköztem.Úgy gondoltam, hogy így a súlyosabb hibák könnyebben elkerülhetőek. A „Ha én űrhajós lennék” és a „Milyen kísérleteket végeznék, ha űrhajós lennék” témákkal bővebben foglalkoztam a kérdéssor kilences feladatában, ezért ezt kihagytam ebből az inkább űrtörténeti jellegű szövegből.
Az emberiséget a kezdetektől foglalkoztatták az égitestek és mozgásaik, de valójában annak sem voltak tudatában, hogy pontosan honnan származik mindaz, ami körülveszi őket. Az ősi kultúrák az égitesteknek isteni tulajdonságokat adtak, sokszor Istenként vagy szellemként tekintettek fel rájuk. Több ősi kultúrában áldozatot mutattak be a Nap istennek, attól tartottak, hogy a következő napon nem fog felkelni.
Az első tudományos vizsgálatot végző csillagászok a papok voltak. Ezek az emberek tudományos szemmel a szabályszerűségeket keresték az égitestek mozgásában, a földi éghajlatváltozásokban. Később Mezopotámiában, Egyiptomban, Kínában, Dél-Amerikában és Indiában a csillagászattal foglalkozó tudósok, vallási vezetők több ma is megtalálható építményt hoztak létre a világűr vizsgálatára. Mindezek ellenére az ókori Görög birodalom volt a csillagászat valódi úttörője. Ebben az időszakban több elmélet kialakult a világűrrel kapcsolatban. Ptolemaiosz a Geocentrikus világképet hirdette, amely több száz éven keresztül elfogadott volt, emellett Arisztotelész a csillagokat apró gömböknek, valamint a Földet és a Holdat is egyszerű gömb alakúnak tartotta. Ezek a nézetek a Középkor időszakában végig elfogadottak voltak, majd a Reneszánsz időszakában Nicolaus Copernicus előállt a korábban már hírdetett, de el nem fogadott Heliocentrikus világképpel, miszerint a Nap a Naprendszer középpontjában áll. Később az ő munkásságát folytatta Galileo Galilei és Johannes Kepler.
Galilei volt az első ember, aki távcsövet készített, és ezzel felfedezte a Jupiter négy legnagyobb holdját, a Hold krátereit és a napfoltokat. Kepler megalkotta három törvényét, amelyek az égitestek mozgását magyarázták. A fenti elméleteket és felfedezéseket Isaac Newton továbbfejlesztette, kiegészítette a törvényeivel, és létrejött a mai csillagászat alapvető elvrendszere. Emellett tudományos leírást alkotott a Földkörüli pályára való álláshoz szükséges Első kozmikus sebességről.
A XX. században megfigyelhető rendkívül gyors fejlődés a fényképészet megjelenésének köszönhető, amely segítségével olyan képződményeket lehetett megfigyelni, amelyek ez idáig ismeretlenek voltak. A XX. század egyik legnagyobb csillagásza Edwin Hubble, a Hubble űrtávcső névadója. Az ő nevéhez fűződik a Világegyetem tágulását tartalmazó elmélet, amelyet az elektromágneses hullámok hullámhosszának növekedéséből származó Vöröseltolódás segítségével állapított meg. Szintén hozzá fűződik a fizikai kozmológia tudományának megteremtése, valamint az a tény, hogy a többi galaxis nem a Tejútrendszer része.
Konsztantyin Ciolkovszkij 1914-es mérföldkövet jelentő rakétaelméletét követően, a XX. század közepén megjelenő nagy hatótávolságú rakéták elterjedésével kilátásba került az űr meghódítása, kezdetben az ember készítette tárgyak, később maga az ember számára. Az első ember alkotta tárgy, amely az űrbe jutott, a Németország által kifejlesztett V-2 rakéta volt, amely 1944. júniusában 176 km magasságba jutott. Ugyanebben a hónapban egy másik V-2 elérte a 189 km-es magasságot. Ezt a rakétát a II. világháborúban, mint hadifegyvert, később az amerikai és szovjet rakétaprogram alapjául használták fel.
Az első élőlényeket szintén egy V-2 rakéta juttatta fel a világűrbe, 1946. február 20-án. Az akkor már amerikai tulajdonban lévő rakéta, különböző magvakat és legyeket szállított. Az első szovjet eszköz, amely elérte a világűrt egy R-1 rakéta volt 1948. október 10-én.
Az ötvenes évek rakétaprogramjai után megtörtént az űrprogramok alapvető fordulópontja, a Szputnyik-1 repülésével. A Szputnyik-1 volt az első műhold, és az első olyan ember alkotta tárgy, amely elérte az Első kozmikus sebességet, és Föld körüli pályára állt. Az indításra 1957. október 4-én került sor, amelyet az első szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta, az R-7 végzett. Az űreszköz három hétig küldött hang- és telemetriai jeleket a Földre, valamint arról is tájékoztatott, hogy nekicsapódott-e valamilyen idegen tárgy, ez azonban nem történt meg. A műhold végül 1440 keringés, és három hónap űrben eltöltött idő után, 1958. január 4-én visszasüllyedt a légkörbe és elégett. A Szputnyik-1 űrrepülése teremtette meg az alapot az emberes űrrepülések számára, hiszen egyértelművé vált, hogy egy test három hónapig sértetlenül keringhet a világűrben.
A következő lényeges esemény a világszerte ismert Lajka űrrepülése volt a Szputnyik-2 fedélzetén. Ennek az űrrepülésnek a célja az űrrepülés, azon belül is a kilövés és a Föld körüli pályára állás hatásának vizsgálata az élő szervezetekre. Ehhez egy kutyát, Lajkát akartak feljuttatni a világűrbe. A kísérlet során tisztában voltak azzal, hogy Lajka nem fogja túlélni az űrrepülést, ugyanis a műholdra nem építettek leszállóegységet, a cél az indítás és a pályára állás túlélése volt. A felszállásra 1957. november 3-án került sor. A repülés nem a tervezettek szerint alakult, az indítás után megsérült a műhold szigetelése, és a hőmérséklet-érzékelők is tönkrementek, emiatt Lajka a kilövést követően hét órával elpusztult. A Szputnyik-2 nem sokkal több, mint öt hónappal az indítást követően visszatért a Föld légkörébe, majd megsemmisült. A kísérlet bebizonyította, hogy egy bonyolult szervezet is képes túlélni az indítást és a pályára állást, így már csak a visszatérés módján kellett fejlesztéseket végezni.
Az emberes űrrepüléseket megelőző utolsó tesztprogram a Korabl-Szputnyik küldetéssorozat volt, melynek során több felszállás alkalmával tesztelték az űrhajósokra ható erőket. Emellett megvizsgálták, hogy milyen védelemmel kell ellátni a visszatérő modult, valamint a földetérés módját igyekeztek minél simábbá tenni. Ennek a programnak az első küldetése a Korabl-Szputnyik-1 volt, amelyen egy bábút helyeztek el, a kísérlet azonban nem járt sikerrel. Ezt követően 1960. augusztus 19-20-án, megtörtént az első állatokkal végrehajtott sikeres űrkísérlet. A Korabl-Szputnyik-2 fedélzetén két kutya, Belka és Strelka, több egér és patkány, egy egynapos küldetésen vett részt, mely során négyszer kerülték meg a Földet, majd a Szovjetunió területén landoltak. Minden állat túlélte az utazást, így egyenessé vált az út az emberes űrrepülések irányába.
A Hidegháború során az Egyesült Államok és a Szovjetunió a lehető legtöbb módon megpróbálta felülmúlni az ellenfelét, és ennek egyik módja a világűr minél előbbi meghódítása volt. A hatvanas évektől kezdődően, az űrverseny során, mindkét fél újabb és újabb célokat tűzött ki maga elé. Az első ilyen célok közé tartozott egy emberes űrrepülés. Az amerikaiak részéről a Mercury-program jelentette a világűr meghódítását. A NASA 1960-ra tervezte az első emberrel végrehajtott szuborbitális űrrepülést, ezt azonban az előkészületek elhúzódása miatt először 1961. március 6-ára, később május 5-ére halasztották. A tervek szerint az űrugrásokat Redstone, a Föld körüli keringéseket Atlas rakétákkal hajtották volna végre. A folyamatos halasztások hatására azonban a Szovjetunió végül 1961. április 12-én a Vosztok-1-el történelmi lépést hajtott végre. A Vosztok-program az amerikai Mercury-programhoz hasonlóan, az emberes űrrepülések kezdetét jelentette. A Vosztok-1 repülését megelőzően, 1960-ban húsz űrhajósjelöltet választottak ki a feladatra. Ők egy egyéves nehéz kiképzésen vettek részt, majd közülük a két legalkalmasabb ember részt vehetett az űrprogramban. Jurij Gagarint és German Tyitovot kitűnő teljesítményük és kis termetük miatt választották ki. Később döntést hoztak, hogy German Tyitov lesz a tartalékpilóta, és Jurij Gagarin hajthatja végre az első repülést. 1961. április 12-ére minden készen állt, a felszállást a Bajkonur Űrköszpontból tervezték. Valójában az űrközpont Bajkonur településtől 250 km-el Délnyugatra helyezkedett el, a Hidegháborús helyzet miatt tartották titokban a központ valódi helyét, Tyuratam város közelében. A tervezett napon 06:07-kor megtörtént az indítás az R-7-ből kialakított Vosztok hordozórakétával. Az indítás és a pályára állás rendben ment. Gagarin többször jelezte, hogy semmi probléma nincs az űrjárművel. Az űrkapszula irányítását egy automatikus rendszer végezte, ugyanis a műszaki és az egészségügyi személyzet nem ismerte a súlytalanság hatását az emberi szervezetre, nem voltak biztosak benne, hogy Gagarin képes lesz-e az űrhajó irányítására. Az űrrepülés során Gagarin feladatai közé tartozott, hogy figyelje a jármű műszereinek értékeit, a saját életfunkcióit, jegyzeteket készítsen a repülésről, valamint egy étkezés is. A Vosztok-1 összesen egyszer kerülte meg a Földet a küldetés során, a felszíntől 169-315 km magasságban. A visszatérés során a folyékony hajtóanyagú fékezőrakéta rendben működésbe lépett, majd 42 másodperc elteltével levált az űrhajóról. Ezt követően tíz másodpercen belül le kellett volna válnia a technikai eszközöket tartalmazó modulnak, ez azonban nem történt meg, és a kapszula gyors forgásba kezdett. Ez volt a küldetés legveszélyesebb szakasza. A probléma később megoldódott, ugyanis a légkörben fellépő súrlódás miatt, az eszköz végül leégett a visszatérő modulról. Hét kilométeres magasságban Gagarin ejtőernyővel kiugrott az űrhajóból, és 6:55-kor Szmelovka falu közelében földet ért. Még azon a napon Moszkvában hatalmas rendezvény keretein belül ünnepelték meg a világ első emberes űrrepülését. A FAI (Fédération Internationale Aéronautique) 1961-es szabályai értelmében az az ember hajtott végre szabályos űrrepülést, aki a kapszulával ért földet. A Szovjetunió 1961-ben még ezt állította, 1971-ben azonban elismerték, hogy a nagy kockázatok miatt nem merték felvállalni az űrhajóval történő landolást. Ennek ellenére Jurij Gagarint tartjuk a világűr első felfedezőjének.
Jurij Gagarin űrutazása nagy hatást gyakorolt az akkori jövő űrrepüléseire. Az Egyesült Államok 1961. május 5-én ugyan feljuttatta Alan Shepardot a világűrbe a
Mercury-Redstone-3-mal, mégis el kellett ismernie a vereségét a világűr meghódításában. Az Egyesült Államok számára a holdraszállás vált a legfőbb elérendő céllá. Mivel ekkor még hosszú távú repüléseket nem hajtottak végre, ezért szükség volt egy tesztprogramra, amelyben megvizsgálhatják a hosszú távú utazások hatását az űrhajósokra. A megoldást a Gemini-program jelentette, amelynek célkitűzései között szerepelt két űrhajó összekapcsolása és ezekkel történő manőverezés, az első űrséta megvalósítása, a többnapos küldetések emberekre és rendszerekre gyakorolt hatásának vizsgálata, a légkörbe történő visszatérés és a földetérés tökéletesítése. A Gemini űrhajó a Mercury továbbfejlesztése volt, lehetségessé vált vele a Föld többszöri megkerülése két űrhajós részvételével. A program 1964. és 1966. között zajlott, ez idő alatt két űrhajósok nélküli és tíz, emberes űrrepülést hajtottak végre, és minden kitűzött cél megvalósult, többek között az első amerikai űrséta is, amelyet Edward White 1965. június 3-án teljesített a Gemini-4 fedélzetéről.
Ez idő alatt a szovjet űrprogram Szergej Koroljov irányítása alatt hatalmas előnyre tett szert. A hatvanas évek elején a Vosztok-program során German Tyitov döntötte meg a 24 óránál több idő űrben tartózkodás rekordját, továbbá a szovjetek végezték az első szimultán repülést, amikor a Vosztok-3 és a Vosztok-4 öt km-re megközelítette egymást. Szintén a szovjetek juttatták az űrbe az első nőt, Valentyina Tyereskovát 1963-ban. Az űrverseny hatására kialakult az új szovjet űrprogram, a Voszhod. Ennek a programnak a második, egyben utolsó küldetésén hajtotta végre Alexej Leonov a történelem első űrsétáját, összesen tizenkét percet töltött az űrhajón kívül. A küldetést jelentős problémák kísérték. Leonov űrruhája a kinti nyomás miatt annyira felfúvódott, hogy csak a levegő leengedésével, vagyis az élete kockáztatásával tudott visszajutni a zsilipkamrába. Emellett az űrjárműből szivárogni kezdett a levegő, és egy navigációs hiba miatt 2000 km-el eltértek a tervezett földetérés helyétől, és az Urál-hegység vadonjában landoltak, ahonnan csak két nap elteltével tudták kimenteni őket. A sorozatos problémák miatt a Voszhod-programot törölték, és megkezdődött a ma is folyamatban lévő Szojuz-program.
Eközben az Egyesült Államok a hátránya ledolgozása végett elindította a holdprogramját, az Apollot. Az 1961-es bejelentést követően több elmélet született a megvalósítás módjára, amelyeket később elvetettek. Wernher von Braun egyik ötvenes években keletkezett tanulmányában szerepelt, hogy a holdraszállást úgy lehetne megvalósítani, hogy a szükséges eszközöket több lépcsőben juttatják fel Földkörüli pályára, majd ott összeépítik. Egy másik terv szerint a leszállást közvetlenül kell végrehajtani, az egész űrhajó landol a Holdon, majd onnan egy a földihez hasonló hordozórakétás indítás segítségével térnek vissza. Mindkét tervet elvetették a technikai megvalósíthatatlanság okán. A győztes elképzelés még 1914-ben született Jurij Kondratyuk jóvoltából, aki a holdraszálló űrhajót több elkülöníthető egység formájában képzelte el, valamint magát a leszállást egy egyszerű és könnyű holdkomp végezte volna. Így üzemanyagot és energiát is tartalékolhattak. A leszállás is problémát jelentett, hiszen az Apollo űrhajók tömege és mérete minden eddigi járműnél nagyobb volt, így egy új fékező rendszert dolgoztak ki három különálló ejtőernyővel.A megszabott kilenc éves időintervallum miatt a részegységek fejlesztése párhuzamosan történt. Az egész programban alapvető fordulópontot jelentett az Apollo-1 földi katasztrófája. 1967. január 27-én gyakorlatozás közben a földön kigyulladt és megsemmisült az Apollo-1 űrhajó kabinja. A benne tartózkodó Edward White, Virgil Grissom és Rogger Chafee életét vesztette. A katasztrófát az űrhajó rossz tervezésére vezették vissza. A kabinban nagy nyomású tiszta oxigént használtak, és éghető anyagokat alkalmaztak. Ezeket a problémákat tetézte, hogy a menekülésnél használatos ajtó a tűz miatt keletkezett forró levegő hatására belülről nyithatatlan volt. A balesetet követően az űrhajót 1800 helyen tervezték át. A javításokat követően újraindult a program. 1967. november 9-én felbocsátották a személyzet nélküli Apollo-4-et, amely teljes sikert hozott. Ezt több, a holdkompot és az űrhajót tesztelő indítás követte személyzet nélkül, majd 1968. október 11-én az Apollo-7-tel egy tizenegy napos küldetést hajtottak végre Föld körüli pályán. Összesen 160-szor kerülték meg a Földet, majd október 22-én biztonságosan landoltak. Az indításokat az újonnan kifejlesztett Saturn IB és Saturn V végezte. Ezt több személyzettel végrehajtott tesztrepülés követte, majd 1969. július 20-án az Apollo-11 végrehajtotta a történelem első holdraszállását, ezzel mind az emberiség története, mind az asztronautika tudománya nagymértékben átalakult. Az Apollo-11 indítására 1969. július 16-án került sor a Kennedy Űrközpontból, és három nappal később Hold körüli pályára álltak. Ebben a helyzetben tizenhárom alkalommal kerülték meg a Holdat, majd Neil Armstrong és Edwin "Buzz" Aldrin átmászott a holdkompba (Eagle). Michael Collins a parancsnoki modulban maradt, miközben az Eagle lecsatlakozott és megközelítette a Holdat. A leszállásnál több probléma is fellépett, többek között egy számítógéphiba, valamint a megközelítés során derült ki, hogy a felszín tagolt, így lehetetlen a biztonságos landolás. Neil Armstrong kézi vezérléssel elirányította a járművet, és a "Nyugalom tengerének" nevezett sík területen hajtotta végre a leszállást. A kísérlet veszélyességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy húsz másodpercre elegendő üzemanyag maradt a holdkompban. A landolás június 20-án 20:17-kor történt, és a pihenés hiánya miatt július 21-én 02:56-kor Neil Armstrong a Holdra lépett. Ekkor hangzott el, az azóta szállóigévé vált mondata: "Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek". Az űrséta során méréseket végeztek, különböző műszereket hagytak a felszínen, majd a sikeres felszállást követően újra összekapcsolódtak az űrhajóval. Végül július 24-én a Csendes-óceánon biztonságos leszállást hajtottak végre.
A történelmi holdraszállást követően, az Apollo-13 sikertelen küldetését és bravúros megmenekülését kivéve, további öt holdküldetésre került sor, melynek során további tíz ember járt a Holdon és 382 kg kőzetet gyűjtöttek. A kőzetek alapján több vitás kérdésben is döntés született. Megállapítást nyert, hogy a Hold kialakulása hasonlít a Földéhez, nem idegen égitest, amelyet a Föld gravitációs tere ejtett csapdába. Emellett arra is fény derült, hogy a Hold kőzetei nagymértékű hasonlóságot mutatnak a földiekkel, így egyértelművé vált, hogy a földtörténeti ősidőben bekövetkezett kisbolygóval történt ütközés hozta létre a Holdat. Az Apollo-program technikai örökségét kevés helyen tudták felhasználni, ugyanis az űrrepülőgépek megjelenésével feleslegessé váltak az egyszer használatos rendszerek. Ennek ellenére a Skylab és az Apollo-Szojuz-programokban továbbra is részt vettek, valamint a jelenleg fejlesztés alatt álló Orion űrhajó terveit az Apollo űrhajók alapján készítik el.
Az amerikai holdprogrammal egy időben, a hatvanas évektől kezdve, a Szovjetunió is tervezett egy holdraszállást, ez azonban több ok miatt nem valósult meg. Az indításhoz használandó N-1 hordozórakétát nem sikerült teljesen kifejleszteni, majd a Hold amerikai meghódítását követően a programot a szovjetek végleg leállították. Ezután kizárólag a hosszú távú űrutazásokban gondolkodtak, és továbbfejlesztették az űrállomásaikat.
Már az Apollo-program idején felmerült egy újra felhasználható űrjármű megalkotása. A tervet először 1968-ban nyújtották be, és 1972-re el is fogadták. A tervezett űrrepülőgép (Space Shuttle) egy az űrhajók és a repülőgépek tulajdonságait felhasználó űrjárműnek készült, amelynek sárkányszerkezetét és a két gyorsítórakétáját fel lehetett használni a következő űrrepülések alkalmával. Működése szerint az űrsiklókat egy állványról indítják egy rakétához hasonlóan, és a légkör elhagyásában két szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétát (SRB-t) alkalmaznak. Ezek még a légkörben leválnak, és egy ejtőernyő segítségével lassan visszaereszkedve, az óceánba érkeznek. Az űrsikló a visszatérést és a landolást egy repülőgéphez hasonlóan végzi, vagyis a szárnyakon ébredő felhajtóerő segítségével csökkentik a süllyedés mértékét. Az új űreszköz komoly kihívásokkal nézett szembe. A terv kiírásakor még nem állt rendelkezésre olyan rakéta, amely az űrbe tudta volna juttatni, így ez még fejlesztésre várt. Szintén létre kellett hozni egy olyan védőpajzsot, amely nem használódik el az első alkalommal, valamint feltétel volt, hogy a személyzet minimális földi támogatás nélkül képes legyen az űrsikló irányítására. Az első, kizárólag a Föld légkörében használható űrrepülőgép, az Enterprise 1976-ban hajtotta végre az első repülését. Ezt követően légköri, megközelítési és leszállási tesztekben, rezgési vizsgálatokban és szállítási, mozgatási feladatokban használták fel. Az első űr meghódítására képes űrrepülőgép, a Columbia, 1979-re készült el, és az első repülését (STS-1) 1981. április 12-én kezdte meg, pontosan húsz évvel Gagarin történelmi repülését követően. A küldetés két napig tartott, mely során harminchét alkalommal kerülték meg a Földet, majd április 14-én biztonságosan leszálltak az Edwards légibázison. A Columbia sikerét követően a program felgyorsult, 1981-et követően még négy darab űrrepülőgép épült, a Challenger 1982-ben, a Discovery 1983-ban, az Atlantis 1985-ben, és az időközben elvesztett Challenger pótlására 1991-ben az Endeavour. A Space Shuttle-ek többfeladatú űrjárművek, ezt az is bizonyítja, hogy több új fejlesztésű eszközt ezeken próbáltak ki első alkalommal. Ilyen volt az STS-2-n kipróbált robotkar, vagy az STS-9-en elsőként felvitt Spacelab űrlaboratórium, amely később huszonöt alkalommal járt az űrben az ISS megépítéséig. Az első amerikai űrrepülőnő, Sally Ride is szintén a Space Shuttle-vel teljesítette az első repülését, és ő próbálta ki a Pillét 1984-ben. Az első űrrepülőgépről történő űrszonda indítása 1989-ben történt meg, amikor két alkalommal az Atlantisról sikerrel elindították a Magellan és a Galileo űrszondát. 1990. áprilisában a Discovery pályára állította a Hubble űrteleszkópot, az STS-31 küldetés keretein belül, majd 1993-ban az Endeavour legénysége javításokat végzett rajta. A kilencvenes évek közepétől elkezdődtek a Shuttle-Mir programok, majd a kilencvenes évek végétől az űrsiklók szervesen részt vettek a Nemzetközi Űrállomás megépítésében. Az űrrepülőgépek a negatív rekordokat is megdöntötték, ugyanis ezzel a típussal történt az űrtörténelem két legsúlyosabb katasztrófája. A Challenger 1986. január 28-án az STS-51L küldetés keretében, az időjárási körülmények és a gyorsítórakéta gumitömítésének hibájából emelkedés közben megsemmisült. 2003. február 1-én az első űrrepülőgép, a Columbia az STS-107 küldetés során a visszatérés közben hatvan km-es magasságban széthullott, ugyanis a felszállás közben egy 800 g tömegű szigetelő habszivacs darab eltalálta a bal szárny belépőélét. A két katasztrófa után több évre leállították a programot, amíg a javításokat elvégezték. A problémák ellenére a Space Shuttle-program az Egyesült Államok legsikeresebb programjai közé tartozik, immáron 30 éve folynak a küldetések. Az űrsiklók kivonását többször elhalasztották, a jelenlegi határidő 2011.. A nyolcvanas években a Szovjetunió is megépítette a saját űrrepülőgépét, a Burant, azonban csak egy tesztrepülésre került sor személyzet nélkül, 1988. november 15-én. Két keringést követően, automatikus leszállást hajtott végre Bajkonurban.
A történelem leghosszabb űrprogramja a Szojuz-program, amely 1967-ben kezdődött a Szojuz-1-gyel, és napjainkban is folyamatban van. A küldetéssorozat a szovjet holdprogram része volt, majd később új feladatokat kapott. Többek között alacsony Földkörüli pályán való keringés, személyzet nélküli repülések és az űrállomások személyzettel és utánpótlással való ellátása a feladata. Jelenleg a Szojuz űrhajók szállítják az ISS állandó személyzetét, de korábban a Szaljut és a Mir űrállomások ellátásában is részt vettek. A belőlük kialakított Progressz teherűrhajókkal emberek életének veszélyeztetése nélkül lehetett ellátmányt és felszerelést szállítani. A 2000-es évektől kezdődően turista-űrrepülésekre is lehetőség volt a Szojuzok fedélzetén. Egyes elképzelések szerint az űrrepülőgépek kivonása után az Egyesült Államok Szojuzok bérlésével fogja megvalósítani a szállításokat a legújabb űrhajó elkészültéig.
Az űrkutatásban, és az emberrel végrehajtott űrrepülések terén, Magyarország is jelentős szerepet vállalt és vállal mind a mai napig. Hazánk az űrkutatásban elsőként az Interkozmosz program keretein belül vett részt, ezen belül történhetett meg több magyar fejlesztésű műszer űrbe juttatása, valamint az első magyar űrrepülés is. Az Interkozmosz program célja az űr békés szándékú és közös érdekű kutatása és felhasználása volt. A Szovjetunió és a Kelet-európai országok által alkotott társasághoz Magyarország 1967-ben csatlakozott, a többi hasonló országgal együtt. A társaság főbb céljai közé tartozott az orvosbiológia, a kozmikus fizika és meteorológia vizsgálata, az űrtávközlés módjának elemzése, és az erőforrás-kutatás. Az Interkozmosz magyarországi központja a Központi Fizikai Kutatóintézetben volt, ahol 1970-ben megalkották az első magyar űrműszert, egy mikrometeoritokat felfogó, több műanyagrétegből álló eszközt. Később több kutatóintézet csatlakozott a programhoz, és sugárzásmérőket, részecskeanalizátorokat, tápegységeket gyártottak, amelyeket később feljuttattak a világűrbe. A program keretein belül huszonöt műholdat bocsátottak fel, és több Szojuz űrhajót indítottak. A Szojuz-program keretein belül, a hetvenes és nyolcvanas években lehetőség nyílt a tagországok számára, hogy űrhajóst bocsássanak fel. Így valósulhatott meg Farkas Bertalan űrrepülése 1980-ban.
Az Interkozmosz Szojuz-programján belül Csehszlovákia, Lengyelország, az NDK és Bulgária után Magyarország volt az ötödik, amelynek alkalma nyílt a küldetéssorozaton való részvételre. Farkas Bertalan űrrepülését eredetileg 1979-re tervezték, a bolgár küldetés során azonban az űrhajó hajtóművében robbanás történt, és ennek kivizsgálása és a javítások végett az indítást egy évvel elhalasztották. Farkas Bertalant és Magyari Bélát 1978. és 1980. között készítették fel az űrrepülésre. Ez idő alatt többek között orvosi, intelligenciabeli, terhelhetőségi vizsgálatokat hajtottak végre rajtuk. A jelölteket a Magyar Légierő kötelékéből választották ki a küldetésre. A halasztások miatt csak 1980. május 16-án utazhattak el a bajkonuri űrközpontba, ahol közvetlenül az indítás előtt született meg a döntés, hogy Valerij Kubaszov mellett Farkas Bertalan fogja teljesíteni az űrrepülést a Szojuz-36-tal. A legénység két tagból állt, a parancsnok a veteránnak számító Valerij Kubaszov volt, aki ekkor már többszörös űrrepülő volt, az első küldetését 1969-ben teljesítette a Szojuz-6-tal.
Farkas Bertalan fedélzeti mérnökként szolgált, számára ez volt az első űrrepülés. Az indításra 1980. május 26-án 18:20-kor került sor Bajkonurból, és május 28-án össze is kapcsolódtak a Szaljut-6 űrállomással. Farkas Bertalan több magyar fejlesztésű műszert vitt magával, amelyeket május 26. és június 3. között tesztelt az űrállomáson. Ezek között volt a mai napig használatban lévő Pille sugárdózismérő műszer, amely jelentős előrelépést jelentett a korábbi műszerekhez képest, mert a helyszínen értelmezhetőek voltak az adatok, nem volt szükség utólagos vizsgálatokra. Az első űrben eltöltött nap a súlytalansághoz való aklimatizálódással, valamint az űrállomás rendszereinek megismerésével telt. Az elkövetkezendő hét napban az űrhajósok felkészítették a visszatérésre a Szojuz-35 űrhajót, és tovább folytak a magyar vonatkozású kísérletek. Teljesítették az Interferon sejtbiológiai kísérletet, mely során az immunrendszerben megtalálható interferon mennyiségét vizsgálták a súlytalanság körülményei között. Tapasztalataik alapján, súlytalanságban a sejtek 4-8-szor annyi Interferont termelnek, mint a Földi körülmények között. Tesztelték a Balaton műszert, amely az űrhajósok szellemi munkavégző képességét vizsgálta. Emellett több kémiai kísérletet végeztek. Az Ötvös-kísérlet során különböző félvezetőkből létrehozott ötvözeteket vizsgáltak, eltérő fajsúlyú anyagok ötvözeteiben megfigyelték a keveredés és a diffúzió működését, emellett kipróbálták a Krisztáll nevű kristályosító berendezést. A Szaljut-6 a küldetés során összesen két alkalommal haladt el Magyarország felett, és eközben az űrhajósok földrajzi megfigyeléseket végeztek. A Balaton környéki ökológiát és a Tisza-parti területeket vizsgálták Szolnok és Kisköre között.
A hét nap eltöltött időt követően, az űrhajósok felkészültek a visszatérésre. Mivel a Szaljut-6 átmenetet képezett a második generációs űrállomások irányába, így két űrhajó is csatlakozhatott hozzá egy időben. Emiatt bevált gyakorlattá vált, hogy az aktuális személyzet az érkezése során használt űrhajót az állomásnál hagyta az őket követő űrhajósok számára, és a korábbi járművel tértek vissza, mielőtt annak lejárt volna az üzemideje. Így a Szojuz-36-tal érkező személyzet a Szojuz-35-tel tért vissza. A Föld megközelítése rendben lezajlott és 1980. június 3-án 15:06-kor a Dnyeper hívójelű űrhajó földetért a mai Kazahsztán területén.
Ezt követően ugyan magyar vonatkozású emberes űrrepülésre közel harminc évig nem került sor, a magyar találmányok mégis jelentős technikai hátteret biztosítottak a nemzetközi programok számára. 1981-ben megjelent az első jelentős magyar asztronautikai témájú könyv, az Űrkutatási Lexikon, a Központi Asztronautikai Szakosztály gondozásában. A nyolcvanas évek közepétől Magyarország több nemzetközi programban részt vett, többek között a Halley-üstökös 1986-os visszatérésének megfigyelésében. A megfigyelést végző VEGA űrszondákhoz fedélzeti televíziós rendszert, fedélzeti detektorokat és adatgyűjtő eszközöket fejlesztettek. Az elért sikerek hatására felkérték Magyarországot, hogy vegyen részt a Fobosz űrszonda rendszereinek kidolgozásában. Ezen belül a visszatérő modul számítógépének kifejlesztése volt a magyarok feladata, amelyet végre is hajtottak, a kapcsolat elvesztése miatt azonban ezt nem tudták felhasználni. A magyar vonatkozású találmányokat a kilencvenes években továbbfejlesztették, és némelyiket napjainkban is használják. A Pillét egy amerikai űrhajós a Mir űrállomás fedélzetére is magával vitte. A Miskolci Űrkutató Csoport által kifejlesztett Űrkemencét a tervezett Alpha űrállomáson kívánták felhasználni, és több példányt rendeltek belőle.
A magyar űrkutatás jövőjét képviseli a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem által kifejlesztett Masat-1 műhold, amelynek tervezett felbocsátása 2011. első félévére várható. Ez a műholdprogram három különálló intézmény összefogásának eredménye, és napjainkra több mint hatvan felsőoktatási intézmény csatlakozott a kezdeményezéshez, köztük a BME is. A program keretein belül minden intézménynek egy maximum 10x10x10 élhosszúságú, egy kg tömegű működőképes műholdat kell megépítenie. A Masat-1 tesztrepülését 2009. őszén teljesítette, amikor egy meteorológiai léggömb segítségével 32 km magasságba emelkedett, ahol a világűrhöz hasonló körülmények között minden rendszer megfelelően működött. Az indítást valószínűleg egy indiai hordozórakétával fogják végrehajtani, a többi hasonló műhold társaságában. A tervek szerint 800 km magasba fog emelkedni, és három hétig üzemképes lesz. Amennyiben a kísérlet sikerrel zárul, a következő magyar műholdon irányított antennák használata és fényképek készítése is lehetségessé válik.
Ugyancsak a magyar űrrepülés történetéhez tartozik Charles Simonyi magyar származású amerikai üzletember űrutazása. Összesen két alkalommal járt az űrben, először 2007. április 7. és 21. között, majd 2009. március 26. és április 8. között.
Az ötödik turista-űrrepülésre Csillagvárosban vagy Zvjozdnij Gorodokban készült fel 2006-tól kezdve, és az indításra 2007. április 7-én került sor. A Nemzetközi Űrállomáson, a körülményekhez való alkalmazkodást követően, hozzákezdett az előre tervezett kísérletekhez és feladatokhoz. Először a mélyen húzódó izmok működését vizsgálta meg a súlytalanság állapotában úgy, hogy a saját maga által érzett fájdalmat feljegyezte a nap folyamán. Az önmagát érő kozmikus sugárzást a Pillével mérte meg. Emellett megvizsgálta a Nemzetközi Űrállomáson megtalálható mikroorganizmusok alkalmazkodását az űrben tapasztalható körülményekhez, valamint felvételeket készített a Földről. Emellett április 13-án rádiókapcsolatot létesített hat kiválasztott diákkal, akik kérdéseket tehettek fel az űrrepüléssel kapcsolatban. A tervezett visszatérési dátumot egy nappal meghaladva április 21-én ért földet Kazahsztánban. A második repülés kezdetének időpontja 2009. március 26., majd a bajkonuri indítást követően két nappal, az űrhajó az ISS-hez kapcsolódott. Ekkor tizenhárom ember tartózkodott a világűrben, ez egy 1995-ös rekord újabb felállítását jelentette.
Az űrállomáson eltöltött idő során folytatta a 2007-es kísérleteit, továbbá többször rádiókapcsolatot létesített Magyarországgal, április 3-án a Kárpát-medence tizenöt városában tartózkodó rádióamatőrökkel, másnap különböző járműveken lévő emberekkel, majd ezt követően a Műszaki Egyetem Rádióklubbjával és a Masat-1 fejlesztőivel. Ez a kapcsolatlétesítés egyben a Masat adójának próbáját is jelentette. A hetedik turista-űrrepülésről 2009. április 8-án tért vissza.
Az űrprogramok kezdete óta az egyik legnagyobb kérdés, hogy embereket küldjünk a világűrbe, vagy automatikus eszközöket. Mindkét álláspontnak vannak előnyei és hátrányai. Az űrszondák olyan távolságokba juthatnak el, amellyel napjaink űrtechnikájával ember nem lenne képes. Ha figyelembe vesszük, hogy a Voyager-1 jelenleg a Heliopauzában jár, amelyet rövid időn belül el fog hagyni, továbbá a Voyager-2 33 év elteltével teljesen működőképes, és jelenleg is sugároz jeleket, beláthatjuk, hogy az űrszondák előnyei felülmúlják az emberes űrrepülésekét. További előnyei közé tartozik, hogy nincs szükség a személyzetet életben tartó anyagokra és rendszerekre. Ameddig nem tudják megoldani az alacsony sebesség problémáját, addig ez a helyzet állandósulni látszik. Ugyanakkor az emberes űrrepülések a nagyhatalmak egyik legnagyobb erőfitogtató műveletei. Emellett a világűrben az emberekre hatást gyakorló körülményeket csak egy ember tapasztalhatja meg, és bizonyos kísérletek végrehajtására sem alkalmasak az automatikus rendszerek.
A jelenlegi helyzet előirányoz egy újabb űrversenyt a jövőre nézve. Az Egyesült Államok és Oroszország mellett Kína is elindította első űrprogramját, a Szojuzon alapuló Sencsou-programot. A 2003. október 15-én végrehajtott első repülésen kívül további kettő utazást hajtottak végre, felállítva az első kínai páros repülés és az első kínai űrséta rekordját. 2011-re tervezik az első kínai űrállomás létrehozását a Tiangong-1 modul, a Sencsou-8 és Sencsou-9 összekapcsolásával. A közeljövőben egy holdutazást is terveznek. Ezenfelül több fejlődő nagyhatalom űrkísérleteket hajtott végre, például India és Dél-Korea. Szinte Minden nagyhatalom célul tűzte ki a Hold meghódítását. A 2004-ben meghirdetett amerikai Constellation-programot ugyan 2010-ben törölték, mégis valószínűleg több elemét meg fogják valósítani. Ezek közé tartozik Az Apollo űrhajókon alapuló Orion vagy CEV, amelyekkel a kiöregedő űrrepülőgépeket kívánják felváltani. Az első személyzet nélküli repülés 2011-re várható, személyzettel pedig 2014-re vagy 2015-re. A négy- és hatszemélyes űrhajókkal 2020-ban el kívánják érni a Holdat, melyhez jelenleg is fejlesztik az Altair holdkompot. Emellett a harmincas évekre kilátásba került egy esetleges emberes Mars-program is.
A 2000-es évek elején előtérbe került az űrrepülés egy újabb megjelenési formája, az űrturizmus. 2003. december 17-én végrehajtotta első repülését a SpaceShipOne, amely a 10 millió dolláros Ansari X díj hatására épült meg. Az új űrhajó szuborbitális repülésekre alkalmas, 100-110 km magasságot érhet el. Az indítás a WhiteKnightTwo típusú repülőgépről történik. 2009-ben megtörtént a továbbfejlesztett SpaceShipTwo első hajtóműpróbája, és a hat fő szállítására alkalmas űrhajó hamarosan végrehajtja első repülését. A fejlődés üteme és az előzetes helyfoglalások száma alapján lehetséges, hogy az űrturizmus egész iparággá fog alakulni a közeljövőben, és ezzel az űrtörténelem végleg megváltozik.
Források:
en.wikipedia.org/wiki/History_of_spaceflight -
hu.wikipedia.org/wiki/Űrtörténelem -
hu.wikipedia.org/wiki/Heliocentrikus_világkép -
en.wikipedia.org/wiki/History_of_astronomy -
hu.wikipedia.org/wiki/Edwin_Hubble -
en.wikipedia.org/wiki/V-2 -
en.wikipedia.org/wiki/Human_spaceflight –
en.wikipedia.org/wiki/Spaceflight_before_1951 -
hu.wikipedia.org/wiki/Szputnyik–1 -
hu.wikipedia.org/wiki/Lajka_(űrrepülés) -
en.wikipedia.org/wiki/Vostok_1 -
hu.wikipedia.org/wiki/Mercury-program -
en.wikipedia.org/wiki/Mercury-Redstone_3 -
hu.wikipedia.org/wiki/Vosztok-program -
hu.wikipedia.org/wiki/Vosztok–1 -
en.wikipedia.org/wiki/Vostok_1 -
hu.wikipedia.org/.../Jurij_Alekszejevics_Gagarin -
en.wikipedia.org/wiki/Project_Mercury -
hu.wikipedia.org/.../Alekszej_Arhipovics_Leonov -
hu.wikipedia.org/wiki/Űrverseny -
hu.wikipedia.org/wiki/Voszhod–2 -
hu.wikipedia.org/wiki/Gemini-program -
en.wikipedia.org/wiki/Project_Gemini -
hu.wikipedia.org/wiki/Apollo–1 -
hu.wikipedia.org/wiki/Apollo_űrhajó -
en.wikipedia.org/wiki/Apollo_program -
hu.wikipedia.org/wiki/Apollo-pro gram -
hu.wikipedia.org/wiki/Apollo–11 -
hu.wikipedia.org/wiki/Interkozmosz -
hu.wikipedia.org/wiki/Farkas_Bertalan -
hu.wikipedia.org/wiki/German_Sztyepanovics_Tyitov -
hu.wikipedia.org/wiki/Szojuz–36 -
en.wikipedia.org/wiki/Salyut_6 -
hu.wikipedia.org/wiki/Szaljut–6 -
hu.wikipedia.org/wiki/Szojuz–35 -
hu.wikipedia.org/wiki/Masat–1 -
hu.wikipedia.org/wiki/Szojuz_TMA–13 -
hu.wikipedia.org/wiki/Szojuz_TMA–14 -
hu.wikipedia.org/wiki/Charles_Simonyi -
hu.wikipedia.org/wiki/Space_Shuttle -
en.wikipedia.org/wiki/Space_Shuttle -
hu.wikipedia.org/wiki/Szojuz-program -
hu.wikipedia.org/wiki/Sencsou-program -
hu.wikipedia.org/wiki/Orion_űrhajó -
hu.wikipedia.org/wiki/Constellation_program -
hu.wikipedia.org/wiki/SpaceShipOne -
hu.wikipedia.org/wiki/SpaceShipTwo -
en.wikipedia.org/wiki/SpaceShipTwo –