Főszereplők: Edward G. Robinson, Douglas Fairbanks Jr., Glenda Farrell, William Collier Jr.
A pöttöm pulykakakas Litte Caesar - eredeti nevén Rico Bandello - (Edward G. Robinson) és álmos szemű profi táncos barátja, Joe Massara (Douglas Fairbanks Jr.) piti bűnözőként főleg külvárosi benzinkutaknál elkövetett rablógyilkosságokból tartja fenn magát. Miközben szokásos filléres kifőzdéjükben vacsoráznak, Rico meglát egy társasági hírt a helyi újságban, amely a helyi maffia egyik keresztapjáról szól. Rico elkezd fantáziálni: mi lenne, ha őróla írna az újság ebben a minőségben... hamarosan ultraerőszakos, ám rendkívül hatékony technikával valóban keresztapává küzdi fel magát a szicílialak klánjában, azonban neki még ez is kevés... Nemsokára régi barátja, az időközben médiasztárrá lett Joe likvidálásáról kell döntenie. És Rico nem szentimentális. Vagy mégis?
A kis cézár, hasonlóan a többi, korai harmincas években készült gengszterfilmhez, az egyik legjobb filmklubos darab, ha társadalomkritikáról, műfajfejlődésről, vagy cenzúráról és önkorlátozásról szeretnénk beszélgetni.
Mi is a gengszterfilm? Sok történész szerint egyike a hangos film megjelenésekor kifejlődött nagy hollywodi műfajoknak. A felszabadult, pörgő dialógusok, a jazz zene és a hangeffektek kiválóan jellemzik a klasszikus stílust, de valójában a műfaj története még a némafilm korszakában elkezdődött, a fejlődő technika és táradalmom csupán megteremtette a továblépés lehetőségét: utat nyitott a műfaj második generációjának - a klasszikus gengszterfilmnek.
A néma gengszterfilmek - D. W. Griffith: Musketeers of Pig Alley (A Pig Alley testőrei, 1912), Howard Hughes: The Racket (1927), és Josef von Sternberg trilógiája: Underworld (Alvilág, 1927), The Dragnet (1928), és a Thunderbolt (1929) [ez némafilmnek indult, de végül hangosfilmként forgalmazták] valamint Bryan Foy Lights of New York (1928) című munkái - voltak a kísérleti darabok. Alkotóik már kidolgozták a zsáner alapszabályait, de ezek a mozik még nem tudtak beépülni a mozikultúrába.
A harmincas évek elejére azonban a hangtechnológia problémái megoldódtak a szinkronizált vetítéssel, a 'léghajó kamera' pedig immár lehetővé tette a külső felvételeket. Közben a Gazdasági világválság a legmélyebb időszakába érkezett, az alkoholtilalom pedig a vége felé közeledett, aminek hatására a bandaháborúk egyre elkeseredettebbek lettek. Az 1929-es Valentin napi mészárlás felhívta a közvélemény figyelmét a szervezett bűnözés erejére és a banditák erőszakosságára. Ezek nyújttotak megfelelő hátteret a klasszikus gengszterfilm kialakulásához. A sort A kis cézár nyitotta, majd rögtön két másik alapmű következett: a Public Enemy (A közellenség, 1931) és a Scarface (A sebhelyesarcú, 1932). Mindhárom film megmutatja azokat a vizuális, szerkezeti és tematikus jellemzőket, amelyek meghatározzák ezt a zsánert, és emellett a korai harmincas évek kultúrájának tiszta lenyomatai.
A második generációs gengszterfilmek erejét az aktuális erőszakról, a szervezett bűnözésről, és a nagyvárosi létről adott szigorú társadalomkritika adja. A kényes témák korrekt ábrázolásának elharapózása a cenzúrától való félelem felerősödéséhez vezetett, amire a filmipar öncenzúrával reagált. Ennek hatására a műfaj újra és újra változásokon ment keresztül.
A kis cézár romantikus, tragikus hősként mutatja be Rico-t a banditát, akinek a végén el kell buknia, éppen azért, mert túl erősen akar érvényesülni. A szervezett bűnözés az üzleti élettől csupán a társadalmi megbélyegezettségben és üldözöttségében különbözik. Az ambíciózus, feltörekvő vállalkozók teremtik meg Amerika gazdagságát a törvényes oldalon éppúgy, mint az árnyékoson. A westernekből ismert self-made-man itt is a szokott módon tör felfelé szociális és anyagi vonalon egyaránt, csakhogy ezúttal a 'rossz' oldalt választja.
Rico erőszakossága az Amerikai álom sikertörténetének fő mozgatórugóját modellezi - művészi túlzással. A társadalom megpróbálja korlátozni a felfelé igyekvő hőst, de őt az ellenállás csak még keményebbé teszi.