Piliscsaba élővilága
Pilisi Len
jellemzői
10-20 cm magasra növő törpecserje (chamaephyton), tövén sűrű, meddő tőrózsával. A belső tőlevelek keskenyek, ék vagy lapát formájúak, fokozatosan nyélbe keskenyedők. A száron kevés visszásan szálas-lándzsás, szórt állású levél nő. Május-június környékén virágzik. Rovarok porozzák be, de önbeporzásra is képes. Sárga, nagyméretű virágai a száron 2-6-osával ülnek. 5 csészecimpája hegyes, mirigyesen fogacskás szélű. A csésze 6-7 mm, a szirom 10-16 mm hosszú. Kromoszómaszáma 2n=28. Termése 10 rekeszű, kerek toktermés, magjait állatok terjesztik.
védettség
Jelenleg Magyarországon fokozottan védett növényfaj. Feltalálási helyén, a Budai Tájvédelmi Körzet Szénás-hegycsoportjában kb. 10 hektáron mintegy 1000 példány él a növényből. Az állomány stabilnak tekinthető. Először 1934-ben intézkedtek a terület védelméről, 1951-ben már szigorú védelem alatt állt. 1979-től a Berni Konvenció hatálya alá is esik. A tápiószelei Agrobotanikai Intézet génbankjában három populációjának magmintáit őrzik.
Csertölgy
elterjedése
Az északi flórabirodalomban, ezen belül főleg a Mediterráneumban élő faj. Elterjedési területét két részre osztják a déli Alpok. A nagyobbik rész súlypontja a Balkán-félszigeten van; keleten Kis-Ázsia partvidékeiig, északon a Kárpát-medencéig terjed, és egy hosszú sávban behatol az Alpok hegyláncai közé. A kisebbik rész voltaképpen az Appennin-félsziget (a csizma sarka kivételével), délnyugat-Franciaország és Szicília északi csücske. Más források szerint elterjedési területe összefüggő és ennél jóval nagyobb: kiterjed teljes Anatóliára, teljes Szicíliára, Dél- és Közép-Franciaországon át pedig az Ibériai-félsziget északi kétharmadára is; északon eléri a Poprádi-medencét.
Az egyik leggyakoribb magyarországi fafaj: a Matricum, a Bakonyicum és a Praeillirucum flóravidéken, valamint az Arrabonicum flórajárás déli részén általános; a Praematricum flórajárásból gyakorlatilag hiányzik; az Alföld egyéb részein szórványosan fordul elő.
A sík-és dombvidékek mészszegény talajain a kocsánytalan és a magyaltölggyel, a meszes-dolomitos, sziklás (főleg déli) hegy- és domboldalakon a molyhos tölggyel társul.
jellemzése
Koronája tömött. Kérge a mély bordák között vörösbarnán csíkos. Hajtásain, vesszőin megmaradnak a vékony, szálas levélalapi pálhák és pálhaképű rügypikkelyek.
Fényes levelei a háromszögletű karéjoktól fűrészes élűek.
Porzós barkái narancssárgák, a levelek hónaljában ülő termős virágainak külseje jelentéktelen.
Nagy kupacsú, hosszú kupacspikkelyektől borzas, 2–4 cm hosszú, fényes makkjai két év alatt érnek be.
Felhaználása
Bőségesen terem; valaha a rideg sertéstartás nagy őszi makkforrása volt.
Fája a többi tölgyénél jóval kevesebb csersavat tartalmaz, ezért nem tartós, szabad téren hamar korhad. Ezért az erdészek nem sorolják az ún. „nemes” tölgyek közé. Ipari felhasználását akadályozhatja az is, hogy hidegben a törzse gyakran megrepedezik. Mivel gyakran és sokat terem, tőről jól sarjad, igen jelentős területeket foglal el a nemes tölgyek és a bükk kárára, ezért a 20 században az erdészek törekedtek visszaszorítására.
Felhasználhatósága a különféle tartósító eljárásokkal egyre bővül. Az egyik legjobb tűzifa.
Csipkebogyó
Hatóanyagai
A-, B1-, B2-, P- és K-vitamin található benne, de legfontosabb hatóanyaga a természetes C-vitamin. A C-vitamin részt vesz az oxidációs folyamatok szabályozásában, erősíti a vérerek falát, szilárdítja a kötőszövetet, fokozza a szervezet védekezőképességét, ellenállását a fertőzésekkel, betegségekkel szemben. Megelőzésként segíti a csontok erősödését, szilárdságát és a csontképződést.
felhasználása
A csipkebogyót gyógytea, gyümölcsbor szörp, vagy dzsem készítésére használjuk. A csipkebogyóból hideg eljárással készített italok nagyon sok C-vitamint tartalmaznak, ezért a napi fogyasztásával a szervezet ellenálló képességét növelik. Alkalmas még saláták, gyümölcssaláták ízesítésére, vagy bólé készítésére.
Állatvilág
Vaddisznó
Betelepítés
A vaddisznót eredeti elterjedési területén kívül is sokfelé meghonosították. Viszonylag tisztavérű vaddisznók betelepítve csak Amerikában élnek. A Föld többi pontján élő állatok vagy elvadult házisertések vagy a vaddisznó és háziasított rokonának hibridjei. Mivel azonban teljesen vadon élő állatokról van szó, megjelenésük és életmódjuk is teljesen megegyezik a vaddisznóéval, így itt említjük meg őket.
A vaddisznót, mint fontos vadászható állatot a 20. század elején telepítették be az Egyesült Államokba. A vaddisznó sok helyütt keveredett az USA déli részén, főként Texas államban élő elvadult házi sertésekkel, melyek ősei a 16. század óta éltek elvadulva a területen. E keveredések miatt tisztavérű vaddisznók nemigen élnek Észak-Amerikában, csak ilyen többnyire keverék állatok, amelyek azonban külsőre nagyon hasonlítanak a vaddisznóra. Az Egyesült Államok államai közül ma sok vaddisznó él Kalifornia, Florida, Dél-Karolina, Georgia, Alabama, Arkansas, Oklahoma, Louisiana, Arizona és Texas államok területén.
Dél-Amerikában is élnek meghonosított vaddisznók. Ezek ellentétben észak-amerikai rokonaikkal többnyire tisztavérűek. Argentínába 1900-ban telepítették be a vaddisznót vadászati céllal és ma a 40. és a 44. szélességi kör közötti területen elég sok él belőlük.
Házisertéssel kevert vérű, külsőleg vaddisznóra hasonlító elvadult állatok sokfelé élnek Földünkön, így Új-Guinea szigetén, Ausztráliában, Új-Zélandon, a Hawaii szigeteken, Trinidadon és Puerto Rico szigetén is. Ezen területek többségére az állatokat még több száz évvel ezelőtt telepítették be. A Hawaii szigetekre mintegy 1000 évvel ezelőtt vitték magukkal a szigetekre betelepülő polinéziaiak. Új-Guinea szigetére szintén nagyon korán kerültek disznók.
Ausztráliába viszont csak a 19. század elején telepítették be. Mára ezek az elvadult állatok nagyon kártékonyak az őshonos állat- és növényvilágra ezért a vadászat teljes mértékben szabad rájuk.
Sok délkelet-ázsiai és óceániai szigetre is emberek segítségével kerültek disznók, így a Bismarck-szigetekre, az Admiralitás-szigetekre és a Salamon-szigetekre is.
alfajai
Nagy elterjedési területe miatt a vaddisznónak sok alfaja alakult ki. Testméretük északról dél felé haladva egyre csökken, de az elterjedési terület északi részének szigetein élő alfajok is jóval kisebbek a kontintális formáknál.
A következő alfajokat különböztetik meg:
- Sertés (Sus scrofa domestica) – a közismert házidisznó, a vaddisznó háziasított alfaja.
- Közép-európai vaddisznó Sus scrofa scrofa – ez az alapfaj; Nyugat- és Közép-Európában él, elterjedésének déli határa a Pireneusi-félsziget és az Alpok. Közepes méretű, sötétbarna szőrzetű alfaj. Magyarországon ez az alfaj él.
- Pireneusi vaddisznó Sus scrofa castillianus – ez a Pireneusi-félszigeten élő alfaj.
- Sus scrofa meridionalis – Korzikai vaddisznó, Korzika és Szardínia szigetén élt alfaj volt, de mára nagy valószínűséggel kihalt.
- Olasz vaddisznó Sus scrofa majori – ez az Appennini-félszigeten élő alfaj. A közép-európai alfajnál kisebb és sötétebb. Olaszország északi részén az alapfaj él.
- Sus scrofa reiseri – ez az alfaj a volt Jugoszlávia országainak területén honos.
- Atlasz-disznó Sus scrofa barbarus – Marokkó, Algéria és Tunézia területén, elsősorban az Atlasz-hegységben élő, mára igen ritkává vált alfaj.
- Szennár-disznó Sus scrofa sennaarensis – mára nagy valószínűséggel teljesen kiirtott alfaj, egykor Egyiptom és Szudán területén élt.
- Kis-ázsiai vaddisznó Sus scrofa libycus – mára nagy valószínűséggel teljesen kiirtott alfaj, egykor Törökország déli részétől Izraelig élő alfaj volt.
- Kaukázusi vaddisznó Sus scrofa attila – Délkelet-Európa, a Kaukázus, Kis-Ázsia, Észak-Irán területén valamint a Kaszpi-tenger északi partvidéke mentén elterjedt alfaj. Nagyobb és nehezebb, mint az alapfaj, szőrzete valamivel világosabb annál.
- Közép-ázsiai vaddisznó Sus scrofa nigripes – Kazahsztán, Dél-Szibéria, Nyugat-Mongólia, Afganisztán és Dél-Irán területén élő alfaj. Igen nagy termetű alfaj, de nagyon nagy az alfajon belül anagyságbeli változatosság. Szőrzete világos barna, lábai feketék.
- Kelet-szibériai vaddisznó Sus scrofa sibiricus – a Bajkál-tó vidékén és Mongólia északi részén élő, igen kis termetű alfaj.
- Usszuri-vaddisznó Sus scrofa ussuricus – az Amur-vidék és Usszuri-föld vidékén élő alfaj. Ez a legtermetesebb alfaj, szőrzete sötét színű, orrától a szájáig egy vékony, fehér színű sáv húzódik.
- Japán vaddisznó Sus scrofa leucomystax – Japán
- Ryukyu-szigeteki vaddisznó Sus scrofa riukiuanus – ez a viszonylag későn felfedezett alfaj kizárólag a Japántól délre található Ryukyu-szigetek némelyikén fordul elő és állandó üldöztetése miatt mára a Természetvédelmi Világszövetség a "Veszélyeztetett" kategóriába sorolta.
- Kontyos disznó Sus scrofa cristatus – India és Indokína területén élő alfaj.
- Csíkos disznó Sus scrofa vittatus – a Szunda-szigeteken élő alfaj.
- Timori vaddisznó Susu scrofa timorensis – kizárólag Timor szigetén élő alfaj. Lehet, hogy csak visszavadult házidisznó.
- Nikobári vaddisznó Sus scrofa nicobaricus – kizárólag a Nikobár-szigeteken élő alfaj. Lehet, hogy csak visszavadult házidisznó.
- Andamán vaddisznó Sus scrofa andamanensis – kizárólag az Andamán-szigeteken élő alfaj. Lehet, hogy csak visszavadult házidisznó.
- Dél-kínai vaddisznó Sus scrofa chirodontus – Dél-Kínában és Hajnan szigetén élő alfaj.
- Tajvani vaddisznó Sus scrofa taivanus – Tajvan szigetén él.
- Közép-kínai vaddisznó Sus scrofa moupinensis – Kína középső részén élő alfaj.
Egyes rendszerek csak négy alfajt ismernek el ezek közül és a többit ezekbe olvasztják be.
- Sus scrofa scrofa ( Északnyugat-Afrika és Európa)
- Sus scrofa ussuricus (Észak-Ázsia és Japán)
- Sus scrofa cristatus (Közép-Ázsia és India)
- Sus scrofa vittatus (Indonézia)
megjelenés
Testhossza 110-155 centiméter, farka vékony, 15-20 cm hosszú, az erős kanok marmagassága 1 méter is lehet, tömege 50-190 kilogramm (kanok) és 35-160 kg (kocák). A vaddisznók egyes vidékeken még ennél lényegesen súlyosabbak is lehetnek, a Kárpátokban például elérhetik a 350 kg-ot is. Ezzel szemben a dél-európai vaddisznók alig fele akkorák. Az ismert ökológiai szabályt követik, amely szerint egy-egy faj példányai a melegebb vidéken kisebbek és könnyebbek, mint a hidegebb tájakon. Küllemét és megjelenését tekintve a vaddisznót egyetlen más vadon élő európai állatfajjal nem lehet összetéveszteni. Színezete a csaknem feketétől a barnásvörösig és a homokszínűig változik, ezt részben a környéken uralkodó talajszínre lehet visszavezetni, a vaddisznók ugyanis előszeretettel dagonyáznak. A malacok jellegzetes hosszanti csíkokkal mintázottak. A kanok súlya jelentősen felülmúlja a kocákét, de elsősorban mégis az évről évre jobban kiálló szemfogaik (agyaraik) tűnnek fel. Az alsók gyenge ívben felfelé nőnek, míg a felsők felfelé hajlanak, és így ezekkel párhuzamosan helyezkednek el. Félelmetes fegyvert jelentenek, mert az agyarpárok koptatják, fenik egymást, és így egyre élesebbé és hegyesebbé válnak. A vaddisznók jelenlétére utal jellegzetes szaguk is, amelyet jó széllel viszonylag távolról megérezhetünk, de túrásaik ugyancsak elárulják őket.
életmód
A vaddisznó családi közösségekben, csapatokban jár, ezt kondának nevezzük. A csapat magját az öreg koca jelenti, a süldőkkel és a malacokkal. A kondához lazán vagy szorosabban kötődve további állatok is csatlakozhatnak. Gyakran az előző évi fiatalok is a közösségben maradnak, amíg ivarérettekké nem válnak. A kanok csak alkalmilag keresik fel a kondát, anélkül hogy a fiatal állatokkal törődnének. Csak a szaporodási időszak kezdetekor csatlakoznak a kocákhoz. Az egyes kondák ragaszkodnak tanyahelyeikhez, ha ott nem nagyon zavarják vagy üldözik (vadásszák) őket. Mindennap oda térnek vissza, pihennek a sűrűben vagy dagonyáznak az iszapos tócsákban. Estefelé megélénkül a konda, és a disznók táplálkozni indulnak. Óvatosan közelednek az erdőszélhez, közben minden irányban figyelnek. Ilyenkor csodálatosan halkan képesek mozogni, míg egyébként, például ha menekülnek, nagy zajjal törtetnek át a sűrűségen. Ha elfogy a táplálék, messzire elkóborolnak, hogy új táplálkozóhelyeket keressenek. Többnyire lassú ügetéssel szaladnak, de ha menekülnek, bukdácsoló galoppba csapnak át. Ezt azonban csak rövid távon, többnyire csupán néhány száz méteren tudják tartani. Jól úsznak, ezért nagy folyók vagy tavak szigetein is megtelepedhetnek. Ha különösen bőséges táplálkozóhelyre bukkannak, ott gyakran nagy csapatba verődnek össze. Így volt ez például a Duna ligeterdeiben a tölgymakkérés idején. A kondák egészen közel kerülhetnek egymáshoz, nem verekszenek, és nem igyekeznek egymást távolabbra szorítani, önállóságukat azonban megtartják. Tagjaik személyesen ismerik egymást, és sivalkodó, röfögő hangon tartják a kapcsolatot. A vaddisznóknak egészen különböző hangjaik vannak, ezek jelentését csak a tapasztalt szakemberek értik. A látás ezzel szemben náluk alárendelt szerepet játszik. Apró szemükkel gyengén látnak, inkább hallásukra és rendkívül érzékeny, ormányszerű orrukra hagyatkoznak. Ez utóbbival túrnak, amikor férgek, rovarlárvák vagy gumók (burgonya vagy más raktározógyökér), esetleg gombák után kutatnak. Csaknem korong alakú orrukkal fel tudják szaggatni a talajt, de ugyanakkor meg is érzik, ha ott valami ehető akad. A házidisznókat, amelyek közös őse a vaddisznó, sok mindenre, például a szarvasgomba-keresésre is be lehet idomítani. A vaddisznók kedvelik a társaikkal való "bőrkapcsolatot". Együtt pihennek, összedörzsölik sörtéiket, így egymást tisztogatják. Gyakran olyan szorosan feküsznek egymás mellett, hogy a megfigyelő alig tudja az egyes testeket megkülönböztetni egymástól. A kanok erősen fejlett agyarai nemcsak arra valók, hogy a riválisokkal harcoljanak velük, de agyaraikkal védekeznek a ragadozók ellen is. Keményen tudnak küzdeni, és sarokba szorítva rendkívül támadékonyak. A legveszélyesebbek azonban a malacos kocák, amelyek már nemegyszer megtámadták és meg is sebesítették a békés járókelőket vagy bogyószedőket.
A vaddisznót joggal nevezhetjük igazi mindenevőnek. Tölgy- és bükkmakk, valamint mindenféle, a földön elérhető gyümölcs mellett férgeket és más, a talajban talált állatokat is fogyaszt. Megfogja a patkányt, a pockot, utóbbi kölykes fészkét megszimatolja, és orrával kifordítja, de rámegy a dögre, az elhullott vadra is.
szaporodás
A vaddisznók párzási, búgási ideje november és január közé esik. A vemhességi idő 16-21 hét, az alom 4-10 malacból áll. A koca malacozás előtt kis mélyedést készít, amelyet puha levelekkel,gazzal ki is bélel. A malacok világosan és sötéten csíkoltak. Szemük nyitva van, és alighogy megszáradtak, máris követik anyjukat. Hevesen küzdenek a legjobban tejelő emlőkért, míg aztán néhány nappal később egyfajta rangsor alakul ki, és minden malacnak megvan a maga helye. A fiatal állatok, mint a házidisznók is, amelyek csak gyengén szőrözöttek, meglehetősen nagy melegigényűek. Sokkal nagyobb szükségük van anyjukra, mint más párosujjú patásoknak. A család ezért szorosan összetart. A malacok kb. 3 hónapig szopnak, ettől kezdve már szilárd táplálékot is fogyaszthatnak. Féléves korukra önellátóak. Kb. 9 hónappal később színezetük már a felnőtt állatokéhoz hasonló, ezeket süldőknek nevezzük. A vaddisznó a szabadban 12 évig élhet.
Őz
Az európai őz (röviden gyakran csak őz) Európa nagy részén és Kis-Ázsiában fordul elő, Korzika, Szardínia, Írország és Kelet-Európa keleti határa kivételével. Előfordulási területe a vadászat és más emberi hatások következtében a 19. század végén és a 20. század elején a mainál sokkal kisebb és elaprózott volt. Elterjedési területe ma a mediterrán országokban növekszik, részben természetes úton (új élőhelyek elfoglalása), részben betelepítés és repatriálás következtében. Az őz Magyarország teljes területén előfordul. Az alföldi területeken a jelenlegi sűrűséget az 1960-as évek második felében és az 1970-es években érte el. Korábban inkább a domb- és hegyvidéki, erdősültebb területeken éltek nagyobb állományai.
Szaporodás
A bakok első életévük végére válnak ivaréretté. Ennek ellenére kicsi a valószínűsége, hogy többségük 3 éves kora előtt részt venne a szaporodásban. Ennek oka, hogy az őzbakok territoriálisak és kevés bak képes 3 éves kora előtt territóriumot foglalni. A territórium birtoklása és annak minősége meghatározza, hogy egy-egy bak a párzási időszakban hány sutával párosodhat. Az őzbakok március és október-november között aktívak ivarilag, de az üzekedési időszak július-augusztusra korlátozódik. A suták többsége 14 hónapos kora körül válik ivaréretté, de számos adat bizonyítja, hogy kedvező táplálkozási körülmények között már életük első telére ivaréretté válhatnak. Az őz monoösztruszos faj, az ösztrusz jellemzően 36 óra időtartamú. Az őz az egyetlen szarvasféle, amelynek embrionális fejlődése nem folyamatos. A termékenyülést követően a magzati fejlődés megáll a morula stádiumban, amikor az embrió a méhbe jut. A magzat csak december végén, januárban ágyazódik be és az embrionális fejlődés csak ezt követően folytatódik. Ezt a késleltetett beágyazódásnak nevezett jelenséget nem a fotoperiódus szabályozza, hanem a blasztociták fejlődése. A késleltetett beágyazódás miatt az vemhesség ideje 264 – 318 nap között változhat. A gidák április és július között születnek meg, nagy többségük május-júniusban. A kifejlett őzsuta jellemzően 2 gidát ellik, de előfordulhat 3, sőt nagyon ritkán 4 gida is. Az 1 gidát ellő suták általában a fiatal és idős egyedek közül kerülnek ki, illetve az élőhely gyenge minőségét vagy a túlnépesedést (sűrűségfüggő szabályozás) jelzi az 1 gidás suták magas aránya. A megszülető gidák súlya 1-1,7 kg, teljesen kifejlett pettyes szőrzettel és látással jönnek világra. A születés utáni néhány napban gyakorlatilag védtelenek, ilyenkor éri őket a legtöbb ragadozók okozta veszteség. Az őzsuta gidáit néhány hónapig szoptatja. Az első hónapban naponta ötször szophatnak, a másodikban 2-4 alkalommal, majd ezt követően 1-2 alkalommal. A tejtermelés augusztustól kezd csökkenni és kora őszre teljesen elapad. Ritkán előfordul, hogy decemberig eltart a suta tejtermelése. A gidák az elválasztáskor már teljes egészében növényi táplálékokat fogyasztanak. Az őzgidák növekedése gyors, 2 hetes korukra születési súlyukat akár meg is duplázhatják, őszre a kifejlett testtömeg 60-70%-át érik el
Életmódja
Az őz nyáron jellemzően magányosan, vagy kis családi csoportokban él, például suta a gidáival. ősztől tavaszig azonban kisebb nagyobb csapatokat formálnak. A nagyobb csapatok összetétele folyamatosan változik. Erdei területeken 4-8 egyedből, nyílt mezőgazdasági területeken 40-90 tagból álló csoportok is kialakulhatnak A csoportképzés mértéke az élőhely jellegétől (fedettség és táplálékforrások) és az állomány sűrűségtől is függ. A tél folyamán a nyílt területeken a táplálékban gazdagabb részeken koncentrálódnak. A vadászati és vadbiológiai irodalom megkülönböztet „erdei” és „mezei” őzet, melyeket ökotípusnak is szoktak tekinteni. A kettő közötti különbségnek azonban genetikai okát nem lehet kimutatni. Valószínű, hogy a környezethez való rugalmas alkalmazkodás (viselkedés), illetve a jobb táplálékellátottság (nagyobb testméretek és szaporodás) az oka. Az őz szabad területen mintegy 10 évig is elélhet. Állat- és vadaskerti adatok alapján 15-17 év lehet a legnagyobb élettartam.
Róka
A rókák a ragadozók (Carnivora) rendjén belül a kutyafélék (Canidae) családjának rövidlábú képviselői. A róka név alatt gyakran csak a vörös rókát (Vulpes vulpes) értik.
Rendszertani szempontból megkülönböztethetjük a rókák (Vulpini) nemzetségét a valódi kutyaformák (Caninae) másik ágától, a kutyáktól (Canini). A rókák nemzetségébe tartozik többek között a vörös róka Vulpes vulpes), a sivatagi róka (Vulpes zerda), az ezüsthátú róka (Vulpes chama) a sarki róka (Alopex lagopus), a szürkeróka (Urocyon cinereoargenteus) és a lapátfülű róka (Otocyon megalotis).
A fentieken kívül rókának nevezik a Dél-Amerikában őshonos pamparókák fajait is (Pseudalopex és Cerdocyon nemek), bár ezek rendszertani szempontból a kutyák nemzetségének tagjai. A rókák nemzetségével nincsenek közeli rokonságban, elsősorban az azonos életmód miatt fejlődtek hasonló alakúvá. (Ezt a jelenséget konvergens evolúciónak nevezik.) Az Ausztráliában élő erszényes róka (Trichosurus vulpecula) ugyanakkor a neve ellenére csupán némi külső hasonlóságot mutat a rókák nemzetségének fajaival, hiszen ez az állat az erszényesek közé tartozik és békés növényevő. Az állatot a rókákkal való téves rokonítás miatt többnyire közönséges rókakuzuként hívják újabban magyarul, az erszényes róka név már nemigen használatos.
Egyes rovarevő rókafajoknál, így a dél-amerikai deres róka (Pseudalopex vetulus), a Közel-Keleten élő ezüsthátú róka és az afrikai lapátfülű róka esetében a nőstény jár élelemért és a hím vigyázza a kicsinyeket. Ez ritkaság, mert az hogy a hím is részt vesz valamilyen módon az utódok gondozásában, mindössze az emlősök 5-10%-ára jellemző. A szereposztás feltehetőleg azért így alakult ki, mert (legalábbis a lapátfülű rókáknál) míg a hím sem a szájában nem tud rovarokat hazavinni, sem a lenyelt táplálékot nem képes visszaöklendezni, addig a nőstény a rovarral szervezetébe bevitt táplálék energiáját tejével át tudja adni kölykeinek
