Hidnas Nar: Arról, hogy
a szavak nem jelentenek semmit
Elkoptak. Nem is…
Elhasználódtak. Vagy megszűnt az értelmük. Vagy valami hasonló.
Egyik sem igazán jó, mert mindet használják,
sokan. És ezzel értelmes határok között nincs is gond. (Gond?! Mi a
gond?…) De ami idebent van, az egyáltalán nem szavakból áll. Aki él,
az ezt érti. Mégis: különbözünk, más tér-idő koordinátákon láttuk meg
ugyanannak a Napnak a világát. Egyazon csillagról van szó, de mégis
kicsit más szögből, más időben, más hőmérsékleten (kb. 6000K). Na meg
ezen kívül a bolygót is, ami viszonylag nagyobb jelentőséggel bír,
mivelhogy ezen élünk. („She’s all we have! Lend ear to Nature’s cry!”)
Fények, hangok, benyomások, ízek… és egy halom
finomság, ami kikopik, mire eljutunk addig a korig, amire egyáltalán
emlékezni képesek vagyunk. Mondjuk érzelmek. Az állatok nyelve.
Angyalok…
Aztán drága anyánk megrontja az egész világképet
ilyen hasznos rondaságokkal, mint hogy „Bizony, ez a keze!” meg hogy
„Itt az anya!” és „Nézd ki jött haza? Apa!”. Aztán a macskának is
kötelezően „Miáu” hangja van „Jái!” helyett, a templom pedig „Bimm-bamm”-ol
„Tom-szá!” helyett.
Rendben van, mások is vannak a világon, egymást
meg kell érteni, különben nincs haladás, épülés, értés… félreértés,
háború. Hát feladjuk a „Bááááá!”-t a „galamb”-ért. Így nyernek
értelmet a hanglakok. Egy darabig.
Aztán egyikből definiáljuk a másikat, egyre jobban
belebonyolódunk, van már genitivus is meg a többi. Egy idő után a
nonverbális kifejezésmódon is erőszak esik, és írni is meg kell
tanulni. Hát legyen…
Jeleket tanulunk, ezt így, azt úgy KELL kifejezni,
mint kiderül néhány év alatt. Ezek részben természetes jelek, részben
pont azoknak elnyomásai, álcázásai.
Mikor megtanuljuk, hogy „katonadolog” és hogy „mit
fog szólni a télapó, ha megtudja, hogy…”, elkezdünk hazudni, mert
kell. Mert a társadalom (trágyahalom) által bevett jelrendszer
felületes. Minden, ami mélyebb dolgokat fejez ki, az vagy Természet
Anyánktól (az Atyától?… aki amúgy Minden, tehát neme sincs?) ered,
vagy egyéni lelemény (ami by def. ismét csak onnan.)
De hogy szavam ne felejtsem (igen, kedves olvasó,
ez is csak egy üres kifejezés, mint ahogy az is, hogy „kedves olvasó”,
hiszen azon a néhány emberen kívül, akiknek személyesen mutatom meg,
nem tudom, hogy kedves, kritikus, vagy épp egy szemétláda bunkó az
illető), elkoptak. Már a szavak. Mert az az áldott gyermek idővel
rájön, hogy mindenki a környékében hazudik. Így vagy úgy, de
beletanul, még ha nem is fogja fel. Majd csak később esetleg. Vagy
akkor sem. Attól még lehet boldog.
És amikor apa-anya ordít és veszekszik, a gyerek
kéri, hogy „Ne veszekedjetek!”, és „Mi nem veszekszünk –
nyomják meg a szót - , csak egy kicsit hangosabban beszéljük meg a
dolgokat…”, akkor kopnak a szavak. Meg olyankor, amikor valaki
magyaráz, és valamit a „A kutya az egy kutya” séma alapján definiál.
És amikor hibásan, helytelenül, szándékosan rosszul értelmezve
használnak szavakat!
Nem is beszélve arról, hogy a nyelv változik, a
társadalmi tehetetlenség meg ezzel sem tud lépést tartani, mint semmi
mással sem. Úgy igazán.
Ezért, aki ki akarja fejezni azt, amit tényleg
gondol, új szavak és „izék” alkotására szorul, amit nem ért a Világ,
csak az, aki épp a környéken van, vagy még az sem, csak aki ért/zi…
Azt hiszem, ezekkel a sorokkal semmi újat nem
mondtam. Csak talán kicsit kifejtettem, hoztam példákat, megpróbáltam
megérttetni… Vagy legalábbis elsírtam a bánatomat.
2007. január 19.
írta és leírta: Méhész István |