Büszkeség, pokolba veled!

Megbántottál! S én könnyedén mondtam, ég Veled!
Négy napja már, hogy elmentél. Csak én szenvedek!?
Ennyi tavasz emlékével is, dacot balgaság tetéz,
az első lépés mindkettőnknek még ma is túl nehéz.
Hiányod kínjait könnyebben elviselném,
ha tudnám, Te is úgy szenvedsz, mint én.

Ó Istenem, de jó volna látni,
pilleként titokban arra szállni.
Csak messziről figyelni csendesen,
remélve, hogy bánatod tettenérhetem.
A sors büntetése visszamenőleg,
épp ma kérdezgettek felőled.

Szívem szorítása lassan torkomig ér,
mi biztos volt, elillant, a szerelem fél.
Miért nem hívsz? Nem is gondolsz rám?
Most is elég lenne annyi, hogy "szeretlek Cicám"!
Sírva győzködöm a hajnalt, hogy alszom,
de még neved suttogom, elcsukló hangon.

Ezer okot találok, s vetek el sértve,
felveszem a mobilt, de nem tárcsázok mégse.
Elég volt! Büszkeség..., pokolba veled!
Felhívlak, kicseng, s Te felveszed.
Hangod elnyomja szívem dobogása,
túl nagy a tét, lelkünk boldogsága.

Agyam már formálja a szót,: Hiányzol!
Gondolatban rég elmondtam, vagy százszor.
Hányszor elképzeltem magamban ezt a percet,
most dadogva hebegem, várj, valaki csenget.
Az ajtóban Te állsz, kezedben egy szál virág,
s én sírva-nevetve csókollak órákon át!

monaco