A hangkidolgozások technológiai újításainak sorában komoly lépés az volt, amikor a
keverések, bemondószöveg felvételek készítésénél előforduló rontások miatt nem
kellett az addig elkészült jó változatot újra és újra előállítani.
A felvonás 10 perce egyébként is komoly megterhelés gépnek, embernek egyaránt.
A gép nem egyszerűen mechanikai kopást szenved, de bizony a hangminőség is
romlik, ha kopik a magnófej, ám még inkább kopik a magnószalagon a hangrögzítő
réteg.
Persze kopik a stáb idegrendszere is.
A keverések, hangfelvételek végtermékének minősége mindig kompromisszumok
eredménye.
Neked jó? Nekem jó! Akkor vegyük fel még egyszer.
Sokunknak ismerős a szöveg.
Leginkább az első három-öt rontás előtt.
De aztán már nyolc napon túl gyógyuló.
Hiába volt már korábban jobb is, a végeredmény az éppen még elfogadható
minőséget jelentette legtöbbször.
Első nagy előrelépést az jelentett, amikor a beváltást valaki elkezdte használni.
A história nem említi az első használót, és már nem is nyomozható ki.
Az újítás lényege az volt, hogy a rontásnál a felvonás keverését a hangmérnök
leállította és újra startoltatta, majd elindította lejátszási üzemben.
Elejére állt a vetítőgépben a munkakópiával, a szalagjátszó magnókon a
vágóasztalon előkészített zeneszalag, zörejszalag(ok), szinkron szövegek, a
bejátszó magnókon a zenetekercsek. És újra startolták a felvevő magnón a
magnószalagot, amire korábban a rontott felvétel készült.
A perforált szalagú gépeket startra kapcsolták, ami azt jelentette, hogy a Rotosyn
nevű berendezés hálózatára rákapcsolták, aminek a start állapota azt jelentette,
hogy egyenfeszültséget adott a perforált szalagú gépek motorjaira. Ez biztosította,
hogy a startról erőszakkal sem lehetett elmozdítani a szalagokat.
Az együtt indítás a nulláról induló változó frekvenciájú áram megjelenésével
biztosított volt.
A felvevő kamerán három magnófej is működött. A törlő, a felvevő és a lejátszó.
Így, ebben a sorrendben, a felvételi szalag szempontjából.
Elstartoláskor a felvevő kamerán a törlő és a felvevő fej nem volt rátéve a
magnószalagra. Azaz több cm távolságra helyezkedett el a szalag mágnesezhető
felületétől.
A vetítőgépházból a vetítőgépész (hosszú ideig Csontos Béla ill. korábban Vántora
Pista bácsi) indította a Rotosynt.
Az elkészült kevert hang szólt a hangszórókból a felvevő szalagról, mialatt a
hangmérnök ellenőrizhette azt is, hogy a keverőszalagokról bejövő hangok beállított
szintje megfelelő-e.
A lehallgatás ugyanis kapcsolható volt rögzítés előtti és rögzítés utáni hallgatásra.
A hangmérnök a hibás hely előtt kiszólt a kommandó (utasító) hangszórókon
keresztül, hogy beváltás most, és a javított keveréssel ismétlődött meg a felvétel.
A kamerások jó fülű emberek voltak. Még az akkor idősek is: Götesz (Göttler Sanyi
bácsi), vagy Orr Gyula bácsi. (Aki világosítóból lett kamerás, mert lábai megsérültek
egy forgatásra utazás során, amit egyik kisbuszunk vonat-karamboljánál szenvedett
el. De ez egy újabb (rém)történet. Akkor azt kérdezték, ebből a kocsiból élve
emberek hogyan kerültek elő?)
Szóval elég volt az utolsó jó mondat utolsó jó szavát bemondani nekik és ők
beváltottak, azaz rárakták a rögzítőmagnón a szalagra a törlő és felvevő fejeket.
Tehát működött a dolog. Csak ne kellett volna mindig a tekercs elejéről elkezdeni.
A Rotosyn berendezéssel lehetett szinkronban leállni is és visszafelé menni.
A perforált háromfázisú gépek is alkalmasak voltak erre.
Kivéve a vetítőgépet. A jó öreg Ehrnemann VII B nem volt alkalmas a visszafelé
járatásra. A vetítőgép kép-kapuja visszafelé forgáskor nem kapott a hűtő
folyadékból. A Máltai kereszt sem működött, ezért a filmet kifűzték.
A mechanikával foglalkozó embereknek elképzelésük sem volt a megoldásról.
Ehhez kellett ismerni a híd egyenirányítás elvét. Bizonyos Graetz úr jóvoltából.
Magát az egyenirányítót már nem kellett feltalálni, a folyadék szállításánál sem,
hiszen a kutak talpszelepei ezt megvalósítják. Csak felhúzni lehet a kútból a vizet,
és hogy ne kelljen mindig feltölteni a csövet, a víz megtartására egy golyós
talpszelepet használnak. Így a víz mindig egy irányban folyhat.
Tehát a megoldás a golyós szelep. Erre tökéletesen jó egy nagyobb csőben egy
kisebb cső, és a nagy csőben egy golyó, ami ráül a kis cső nyílására és elzárja a
folyadék útját visszafelé.
Négy ilyen csődarab négy darab golyóval körberakva és megcsapolva négy helyen.
Kettő a befolyó nyílás, kettő a kifolyó. Alkalmas elrendezéssel (ld. Graetz
egyenirányító híd) megoldható, hogy a két váltakozó irányú befolyó nyílásba öntött
folyadék a másik kettőből egy irányba távozzék.
Ennek fizikai megvalósítása már a mechanikusoknak nem okozott problémát.
Igen sok kellemetlen keverési órát és idegeskedést takaríthattunk meg a későbbi
keveréseknél embertársainknak. Majd ezt is kőbe kellene vésni.
Ettől kezdve a kompromisszumok száma is jelentősen csökkent, és a „keverjük meg
még egyszer” nem okozott akkora traumát. Pável Béla a megmondhatója, hogyan
került a csizma az asztalra. Engedélyünkkel, újítási javaslatként, ő adta be a
vállalatnál.
Mi akkorra már megelégeltük a szűkmarkúságot.
