Kilakoltatott verebek

Hát az egész akkor kezdődött, amikor 2007. május 11-én, pénteken reggel hazajöttem a bevásárlásból. A háztetőnk sarkánál, a kúpcserép alól verébfiókák csipogását hallottam. Ez jó hír egy madárbarát kert tulajdonosának, de most nagyon rossz volt az időzítés. Szombaton tetőbontás!!!
Kb. egy hónappal előtte már felfigyeltem a mezei verebekre, ahogy az említett helyen sündörögtek. Akkor fel is másztam, hogy megakadályozzam a fészkelésüket és ne legyenek problémák a bontás miatt. Néhány cserepet elhúzgáltam, de nem láttam semmit. Utólag kiderült, hogy a gerendák miatt.
A péntek reggeli kétségbeesés után azért nekiálltunk szombat délután a tetőnek. Estére végeztünk is. A fészekből 3 fióka + 3 tojás került elő. Még szerencse, hogy ilyen rossz lett a kelési arány. A kis verebek már a tollasodni kezdtek, de a kirepülésig még volt idő.
Elvileg úgy terveztem, hogy elviszem őket az odútelepemre. Tudtam, hogy az egyik odúban mezei verebek költenek. Gondoltam, lepasszolom őket és nincs gond. Este 7 óra körül egy félnapos éhezés után kaptak egy kis parizert éhségcsillapítónak és indulás. Félholtan lebringáztam az odúhoz. Hiába, a madarakért mindent! A helyszínre érve csalódnom kellett. Csak csupasz fiókák voltak a fészekben! Túl nagy volt a korkülönbség. Óóóóó! Az 'A' terv bukott! Akkor most mi van? A lelkiismeretem nem engedte, hogy csak úgy halálra ítéljem szegény madarakat. Szerettem volna elkerülni a nevelést, de nem maradt más. Mégis csak az ÉV MADARA! Egy átlagember valószínűleg két lépést sem tenne egy, illetve három snassz mezei veréb érdekében. Dehát én nem vagyok átlagos! Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy az átlag alatt vagy felett helyezkedek-e el? Ez nézőpont kérdése!
Mikor végre hazaértem, fogtam egy virágcserepet, melybe beletettem az eredeti fészekanyagot és már készen is volt az új lakosztály. Mivel három fióka akár három irányba is tud ugrálni, ezért kalitkába tettem őket. Még este gyurmáztam egy kis pulykás harapnivalót az újoncoknak, hogy éjjel ne korogjon a bendő.
Másnap reggel kíváncsiságból kitettem a fiókákat a ház sarkához, ahol a fészkük volt. Az érdekelt, mit csinálnak a szülők?! Az öreg madarak - nem értve a változásokat - a szomszéd házról figyeltek. Valószínűleg a reggeli ébredéskor döbbentek rá, hogy ez nem csupán rémálom, hanem kőkemény valóság. Később ugyanitt párosodtak és új helyet kerestek a cserép alatt! Azt hiszem, engem jobban megviselt a dolog, mint őket. Fél nap elég volt nekik helyrerázódni? Hiába, az állatok máshogy vannak kódolva! Az ösztön mindenek felett!
A kezdeti nehézségek után a törpék egy nap alatt megtanulták az emberi hívóhangot. Az elnyújtott puszicuppantásra már mindegyik nyitotta a csőrét és tolakodott előre. Nálam nem volt kivétel és a sor végén várakozók is megkapták a jussukat. A második napon már nyilvánvalóvá vált, hogy ez a virágcserép nem jó a verebeknek. Minden alkalommal egyre lejjebb próbálták fúrni magukat. Aki szerencsés volt, az tudott alulra bújni, de így a tesói megtaposták. A virágcserepet le kellett cserélni egy kisebb papírdobozra. A dobozt úgy tömtem ki, hogy az elején csak egy kis lyuk maradt, amin ki-be tudtak bujkálni. Ez a megoldás sokkal jobbnak tűnt. A megszokott jelre mindenki szökdécselt kifelé, majd jóllakottan vissza. Mivel hárman voltak, biztosra vettem, hogy nem lesznek szelídek. Ez nem is volt cél. Amennyire lehetett, a találkozásainkat próbáltam csupán az etetésre korlátozni.
A nálunk töltött 5. és 6. napon már kezdtek kicsit szétszéledni a kalitkában. Ez egyelőre nem okozott gondot, mert a kalitka hátsó sarkába is elértem. Viszont ekkor merült fel az újabb probléma! Ezek a verebek előbb tanulnak meg repülni, mint önállóan enni. De én nem tudok mindenhova utánuk menni, s ha továbbra is kalitkában tartom őket, nem tanulnak meg tisztességesen repülni. Viszont csak jól repülő, önállóan táplálkozó madarat lehet elengedni! Különben macskakaja lesz belőlük!
Na, ezért jó, ha az embernek van egy 20 m2-es volieres galambháza! Úgy döntöttem, hogy a nevelés további része ott fog zajlani. Tehát a madarak a kalitkával együtt kikerültek a galambok közé. 1-2 nap szoktatás után az egyik este kiengedtem őket repkedni. Bár amit akkor előadtak, azt inkább csak jól célzott, de rosszul kivitelezett vergődésnek hívnám. A nagyobb légtérben már csak egy fióka fogadta el az eleséget, a többi menekülni próbált. Ezért szürkületkor összeszedtem a bandát és lámpánál még etettem őket egy kicsit. Ezt az akciót 2 napig ismételtük meg, majd a 3. napon már az egész délutánt a volierben 'szabadon kószálva' töltötték. A földre öntöttem egy kis darát, had csipegessenek. Néhány napig estére még visszatettem őket a kalitkába, de egyre kevésbé fogadták el az általam kínált eleséget. Valószínű, hogy összeszedtek maguknak annyi kaját, amennyi elég volt. A biztonság kedvéért meglestem őket és tényleg szedegettek ezt-azt. Ezzel részemről a nevelés befejeződött és csak arra vártam, hogy jobban megtanuljanak repülni.
Végül május 28-án délelőtt kinyílt a szabadság kapuja! Egyikük kora délután elhagyta a biztonságot adó galambházat. Láttam, amint a szomszéd füves udvarán bogarakra vadászott. Volt vele még kettő öreg mezei veréb is, valószínűleg a szülei. Ahogy közeledett az este, a szabadlábon lévő fióka is inkább visszatért volna megszokott alvóhelyére. Legalábbis én ezt gondoltam. Addig küzdött, amíg meg nem találta a bejáratot. Végül estére mindenki eltűnt a röpdéből. Talán csak azért ment vissza, hogy elcsalja a testvéreit? Mert ott kint sokkal jobb!
Másnap reggel azonban mindenki felsorakozott a galambház tetején. Kinyitottam a bejárót és szórtam a darát. Amint megtalálták a nyílást, már ugrottak is enni. Volt eszük, mert a könnyebb utat választották és visszajártak az ingyen kosztra. Ez így ment kb. egy hétig, majd szép lassan elkoptak. Néha még látok fiatal verebet az udvaron, de azt nem tudom, hogy az enyéimek-e? Olyan egyformák ezek a verebek!
Végül is az eredmény a fontos. Sikeresen röptettem 3 mezei verebet, ráadásul az új padlásunkra beköltöztek a füsti fecskék. 
Remélem, ezzel sikerült jóvátenni bűneimet!
T.T.



 

Előző oldal

 

 2T. 2008.-2011.