Vérfrissítés szerepe a tenyésztésben
A vérfrissítés kétélű
dolog: van, amikor szükséges van, amikor hátrányos. Ez is, mint sok egyéb, csak
a maga idején jó.
A kertésznek tudnia kell, mit mikor vessen, az orvosnak, hogy mikor mit
adagoljon. A tenyésztőnek is tudnia kell, tisztában kell lenni a vérfrissítés
természetével, különben oktalanul él vele: alkalmazza, amikor semmi szükség rá,
és elmulasztja, amikor nagyon is szükséges lenne. Mind két esetben saját maga
rontja le munkája eredményét, hiúsítja meg a kitűzött célt. Az a kérdés, mikor
helyén való a vérfrissítés és mikor nem.
Óvakodjunk az oktalan vérfrissítéstől
Van valami óvatos tartózkodás tenyésztőink körében a beltenyésztéssel szemben, viszont a vérfrissítést annál gátlástalanabbul alkalmazzák. Hogy végletes példával kezdjem, ismerhetünk olyan esetet, valaki csak azért látogatta a kiállításokat és piacokat, hogy kedvelt fajtájából felvásárolja a legszebb példányokat. Aztán csodálkozott, hogy a fiókokkal mégsem sikerült az élvonalba felfejlődnie, legfeljebb valamelyik vásárolt példánnyal tudott múló sikert elérni. Pedig lett volna szeme a válogatáshoz, a pénzt sem sajnálta, ha valahol kedvére való madarat talált. A szaporulat nagy változatosságot hozott ugyan, de minőségben alatta maradt a felajzott várakozásnak. Ezért egyre türelmetlenebbül adta-vette a galambokat, mígcsak bele nem fáradt a kilátástalan vállalkozásba. Felszámolta a galambászatot, mielőtt még tenyésztővé vált volna. Ha azt mondjuk róla: lám a pénz nem elég jó tenyésztörzs kialakításához, ez igaz, de korántsem teljes igazság.
Előbb vegyük azonban
más fajta példát: ismerhetünk neves tenyésztőt, aki jó tenyészanyagra tett
szert, sikerült belőle egyöntetű állományt kifejlesztenie, de úgy félt az
egymással rokon egyedek párbaállításától, mint állítólag az ördög a
tömjénfüsttől. Minden évben friss vért vitt be a tenyészetébe, s állománya
minőség dolgában egyre inkább leromlott. Aztán, hogy tenyésztői hírnevét mentse,
más fajtára állott át.
Mindkét esetben, ha más-más módon is a friss vér meggondolatlan behozatala
okozta a bajt. Egyik esetben akadályozta a tenyésztörzs kialakítását, a másikban
meg tönkretette a már kialakult törzset. Némelyek ilyen figyelmeztető példák
ellenére is úgy ragaszkodnak a szüntelen vérfrissítéshez, mint valami
varázsszerhez.
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé: más a galamb külső értéke, és más a belső.
Nem okvetlen a kiállításokon babérokat aratott példányok hozzák a legjobb
utódokat, éppen, mert a külső érték a szépség, nem jár mindenkor együtt a
tenyészértékkel. Erre fizetett rá első példabeli emberünk. Sok helyről
összevásárolt, vegyes állománnyal kezdett kísérletezni. Az ilyen eljárás a
lottózásra vagy totózásra emlékeztet. Meg lehet ütni vele a főnyereményt, de
nincs folytatása, megismételni szinte lehetetlen. A legjobb külsejű példány
is csak akkor hozhat egyenrangú utódot, ha génjeiben hozzáillő párt talál.
A második példánkbeli tenyésztő meg azzal rontotta el a dolgát, a friss vér évenkénti bekeverésével felkavarta, összezavarta állománya örökítő anyagát, amivel aztán nem tudott mit kezdeni. Nem sikerült tovább a megkezdett irányba vonalat tartani. Amíg ugyanis az állománynak közös vérvonala van, azon belül lehet viszonylagos biztonsággal egymáshoz illő egyedeket találni. Idegen állományból ismételten bekerült példány azonban a vérvonalakat „összegubancolhatja”, amivel küllemi szempontból több kárt okozhat, mint amennyi hasznot. Bár lehet, hogy a jövevénynek tetszetős külseje van, csak éppen örökítő anyaga nem megbízható. Ilyen kockázatok tudatában kell óvakodnunk a gyakori és oktalan vérfrissítéstől, nem is szólva most arról, hogy az idegen galamb beállítása, mennyiféle fertőzési lehetőséget is rejthet.
Jó alapanyag birtokában a beltenyésztésnek igen jelentős előnyei vannak. Egyenesen nélkülözhetetlen saját törzs, egyöntetű állomány kialakításában. Tervszerű beltenyésztés nélkül nem lehet kiváló tulajdonságokat az utódokra átvinni, az állományban rögzíteni. Nem történhetett volna meg sem valami váratlan mutációból, sem tervszerű keresztezésből új fajtajegyek kialakítása. Átgondolt cél érdekében ma is messze lehet menni a beltenyésztésben. Bátran lehet egyszer-egyszer akár anyát fiával, apát lányával vagy az unokát a nagyszülővel párosítani. Természetesen a beltenyésztés ilyen határeseteit nem szabad nyaklónélkül alkalmazni, hanem szigorú határok közt kell tartani.
Mikor szükséges a vérfrissítés?
Az elmondottakkal óvni
szeretném tenyésztőtársaimat a beltenyésztés riogató meséitől, amelyek
bátortalanná tehetnek a tervszerű fajtanemesítésben. A vérfrissítésre olykor
mégis minden tenyészetben szükség lehet. Erről ejtsünk néhány szót.
A beltenyésztés nemcsak jeles tulajdonságokat, hanem lappangó hibákat is
előhozhat.
Megbízható minőségű és kifogástalan egészségű tenyészpárokkal érdemes
kezdeni. Ha valami durva hiba a beltenyésztés révén mégis beleevődik az
állományba, akkor megbízható tenyészetből olyan példányt kell beszerezni, amely
a fennforgó hiba ellensúlyozására alkalmasnak mutatkozik. Elsősorban a típus,
a fejforma, a konty, a láb javításához nélkülönözhetetlen a megfelelő idegen
vér, de vannak szín- és rajzhibák is, amelyek kiküszöbölése érdekében ilyen
segítségre szorulhatunk. Arra azonban vigyázzunk, egyszerre csak egyvalamely
hibát próbáljunk kiküszöbölni. Tartsunk sorrendet a munkában: a
fajtakövetelmények szerint általában az alakot, a testtartást, a tollalakzatot,
esetleg a rajzot illeti az elsőbbség. Még a röptetésre vagy húshaszonra
beállított tenyésztésben is szükséges a célnak megfelelő bizonyos mérvű
beltenyésztés, mert a röpkésség, illetve a szaporaság sem csupán faji
tulajdonság, hanem egyazon fajtán belül is törzsek és egyedek kiváltképpen
sajátja.
A galambfajták a beltenyésztést, egységes tartásmód mellett általában jól
bírják. Mégis éberen vigyázzunk, hogy a tűrőképességgel nem éltünk-e vissza, nem
mutatkozik-e állományunkban a beltenyésztés túlhajtásának figyelmeztető jele? Ha
például a tollazat, fellazul, az állomány erőnléte, fejlődési erélye romlani
kezd, a keltések ritkulnak, csenevész utódok jönnek, akadozik a vedlés, mindez
túlzásba vitt beltenyésztés következtében is felléphet. Ennek ellensúlyozására
okkal-móddal a vérfrissítés eszközéhez kell folyamodnunk. De ekkor is jó
előzőleg megvizsgálnunk, nem valami külső körülmény, zsúfolt tisztátalan
galambház, időjárás, járvány vagy takarmányozási hiba okozza-e a bajt. Ne
hárítsuk elhirtelenkedve a beltenyésztésre a felelősséget. Az igazi okot
hárítsuk el, ami, lehet, máshol rejlik.
Egyensúlytartás
A beltenyésztés révén alakultak ki olyan nagyhírű állományok, amilyenek egész táj, sőt egy-egy ország vagy földrész állományát feljavították, mint pl. az angol Smith és a nyomába lépő elzászi Melzi híres Buharai dobosai. Mint mondtam, a feladatát értő tenyésztő más fajták esetében máshol is alapjában véve beltenyésztést folytat. Ha már eljutott egyöntetű törzs kialakításához, egy idő múltán, szükség szerint, a vérfrissítés okszerű eszközével, rendszerint cseppvérkeresztezés alkalmazásával tartja egyensúlyban munkáját, ilyen körültekintő eljárással biztosítja a beltenyésztés továbbfolytatását.
A vadon élő madaraknál az egyensúlyról maga a természet gondoskodik: az előforduló beltenyésztés esetleges káros hatásait saját maga kiszűri. A visszamaradt, csökevényes példányokat a tollas vagy bundás ragadozók, az időjárás viszontagságai elpusztítják, még mielőtt azok utódokat hozhattak volna. A faj létét az erős, edzett egyedek biztosítják.
A háziállatok estében más a helyzet, itt a tenyészet irányítását az ember vette kezébe. Galambjainkat ma már a falvakban is bajos szabadon járatni, azok a városiasodással zárt helyre, röpdés galambházakba szorulnak. Itt a fajta fennmaradásáról, fejlődéséről az ember gondoskodik úgy, hogy a galamb életszükségletét a lehető legteljesebb mértékben igyekszik a természet szabta igények szerint biztosítani. A céltudatos tenyésztői munka során, kellő szelektálással, olykor még friss vér bevitelével is igyekszik a galambállomány élettani egyensúlyát fenntartani.
Dr. Török István
2T. 2008.-2011.