Kis híja volt, hogy egy hivatalos önéletrajzot elhelyezzek e helyre. De nem teszem. Önnön életem rajzát itt és most szubjektíve szeretném leírni. Úgy, ahogy magyarázatot kaphatunk megszállottságomra, elhivatottságomra.

1962-ben születtem, ami azért érdekes csak, mert minél messzebb kerülök a születési dátumomtól, annál többet kell számolnom. A fejben számolás pedig nem erõsségem! Valószínûleg a gyerekeknek köszönhetem azt, hogy nem érzem az idõ múlását; saját lányomnak, és azoknak, akikkel összehozott a Sors.
Természetesen a hagyományos gyermekélet után, leérettségizve, elkezdõdött az igazi Élet. Elsõ, majdnem húsz évemet a színpadon töltöttem, rengeteg tapasztalatot gyűjtve az emberekről, a társadalom változásairól, a kapcsolatokról, és természetesen a művészet erejéről. Tizenöt év éneklés után az utolsó éveket bohócműsoraimmal töltöttem. Az igazi áttörést ez hozta. Addigi élményem a mássággal egy nyaralás alkalmával megszeretett középsúlyos kislány volt. Ismerős házaspár gyermeke, aki hirtelenszőke, rendkívül bájos, folyamatosan mosolygó nagy baba volt. Ki-kicsorduló nyálát egy kendővel törölgettük, utána mindig megfogta a kezem, odahúzta az arcához, és végigsimította vele. Nagyon szerettem. Rengeteget játszottunk, pedig én csak 16 éves voltam akkor. Teljesen biztos lett az elhatározás: gyógypedagógus leszek. Aztán a színpad eltérített, nem is kis időre, de az a hivatás is egész embert kíván, testestől-lelkestől. De 33 éves koromban, érezve az anyai felelősséget, félve az előadóművészet bizonytalan lététől, jelentkeztem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Oligofrénpedagógia-pszichopedagógia szakon végeztem.
 Visszatérve a bohócműsorokra. Sok helyen fordultam meg, óvodákban, kis és nagy rendezvényeken, vállalatoknál, fesztiválokon, de egyre jobban kirajzolódott az a felismerés, hogy Ancsi bohóc TÚL pedagógus - bohócnak! Színjátszó szakkört kezdtem vezetni, ez évekig sikerrel működött a Cserepesházban. Közben minden nyáron dolgoztam (14 éven át) a zuglói napközistáborban, ahol a pedagógiai munkakörök közül az összesben részem volt. Így találkoztam a Benedek Elek Általános Iskola tanulóival. Harmadéves voltam a Főiskolán, amikor - szinte egy csoda folytán - megkerestem az akkori vezetést, végezhetnék-e vizsgálatot egy ismerős gyermekkel, teljesítendő egy gyakorlati feladatot a tanulmányaimhoz. Ez szeptember vége volt. Az igazgatóhelyettes és az igazgatónő látott bennem fantáziát, a megbeszélésről már tankönyvekkel, tantervvel és szerződéssel léptem ki az utcára.
Elkezdődött a pályám!
Szerelmes voltam abba az iskolába. Minden energiámat a tanulásra fordítottam, figyeltem a gyerekeket, kerestem a módszereket, amelyekkel az eszköztáramat gazdagíthatom. Figyeltem tapasztalt kollégákat, hospitálni jártam, szívtam magamba a tudást és az elhivatottságot. Szülőtréninget kezdtem az első évben, mert hamar rájöttem, a fogyatékos gyerekek szüleit nem szabad magukra hagyni. Az első évben "saját felelősségre" ment, igazgatói engedéllyel, de azután pályázási lehetőség is nyílt rá. Ezt követően - felfigyelvén a törekvésekre - az akkori nevén Autisták Érdekvédelmi Egyesülete éveken keresztül szervezte meg a szülők segítését ebben a formában. Örök csodálatom az autizmus iránt akkor alakult ki. Rengeteg hálával tartozom azoknak a szülőknek, akik látogatták a tréningeket, és mindannyiuktól tanulhattam. Bízom benne, hogy honlapomon is vendégek lesznek.
Mondják, minden gyógypedagógusnak van szakmai "mániája". Természetesen nekem is. Az autizmus és a Down-szindróma.
2004-2011-ig logopédiai osztályban tanítottam a Móra Ferenc Általános Iskolában  Ez idő alatt az ép intellektusú, ám komoly tanulási zavarral küzdő gyerekekről tudtam meg sok mindent, a pedagóguspálya egy másik oldalát ismertem meg mélyebben. Két olyan osztályt volt szerencsém tanítani, akik életre szóló élményt és tapasztalatot adtak. Az utolsó osztályom krónikája megtalalható itt.

Ha úgy gondolja, vegye fel velem a kapcsolatot e-mailben: anikogalfi[kukac]gmail[pont]com