A kommunikációról általában

Minden, amit teszünk, minden, amit látunk, amit hallunk, tehát minden, ami körülvesz minket, az - kommunikáció. Két ember kapcsolata, a barátság, a szerelem, sőt a munkahelyi és társadalmi kapcsolatok nagyban függnek attól, hogyan kommunikálunk egymással. Miért is ne lenne kiemelt szerepe a gyógypedagógiában? Nagyon fontosnak tartom azt a képességünket, amellyel átsegíthetünk gyerekeket az általuk nem érthető szituációkon. Értelmezhetünk helyettük jelzéseket, s ezt testreszabottan tehetjük meg, úgy, hogy ismerjük őket. Nagy felelősség ez! Tudni kell, mikor van szükség a segítségre, mikor nincs. Van, hogy kérik, van, hogy ki kell találnunk, arra várnak, hogy kezünket nyújtsuk feléjük.

Az életminőség javulását kell szolgálnia a helyes, humánus kommunikációnak. Újszülött kortól a felnőtté válásig számtalan „lehetőség" adódik arra, hogy hibát kövessünk el. Figyelmetlenség, udvariatlanság, kisebb-nagyobb bűnök, amiket akarva-akaratlanul követünk el. Pedagógiai munkámmal pontosan azt a szolgálatot szeretném vállalni, hogy a rám bízott gyerekek a lehetőségekhez mérten könnyebben igazodjanak el a világban, hamarabb felismerjék a jót és rosszat, tudjanak örülni, és ne szégyelljék a fájdalmaikat. Közös élmények, közös célok adják a talajt ahhoz a fejlődéshez, melyet közösen viszünk véghez. Hiszen kommunikálunk reggeltől estig, nap mint nap, minden percben és minden órában.

Meggyőződésem, hogy a kommunikáció egymáshoz való alkalmazkodás, ami sokszínű, mint a szivárvány.  Függ attól, amit „otthonról hozunk", de függvénye a környezet hatására kialakult reflexeknek is. A felnőttek is befolyásolhatóak, szokásrendszerük alakítható, természetesen így van ez a gyerekeknél is, az ő esetükben ezt hívjuk nevelésnek.

 A tanulásban akadályozott gyermekek kommunikációja kicsit más: színes és sérülékeny ez a bizonyos információcsere-folyamat. Alapvetően nyitottak, és egyfajta „készenléti állapot" (stand by)  jellemzi attitűdjüket. Bármikor és bárhol, bármely szituációban készek arra, hogy bírálatot tegyenek vagy elfogadjanak. Ha kell, módosítják véleményüket, és szinte észrevétlenül alkalmazkodnak a respektábilis személy metakommunikációs jelzéseihez. Fontos nekik saját státuszuk, a közösségben kivívott helyükhöz ragaszkodnak, annál csak jobb helyzetet hajlandóak elfoglalni.

 Mindannyian egyet akarnak, csak mindannyian másképp.

A kommunikáció témaköre mérhetetlen szakirodalmi anyaggal rendelkezik. Ez nem véletlen, hiszen egyidős az élet megjelenésével. Vizsgálatok, kísérletek, megfigyelések segítenek eligazodni nekünk ebben a bonyolult útvesztőben. Kiismerni magunkat pedig muszáj, mert életünk minden pillanatát kíséri a kommunikáció, az  a bizonyos információcsere, információáramlás, melynek során a beszélő a másik ember tudomására hozza érzéseit, gondolatait, cselekvési szándékait, ezáltal befolyásolva a másik viselkedését. E bonyolult folyamat több csatorna együttes működésével valósulhat meg. A továbbiakban így ír a Pszichológiai kislexikon: „Feltétele a mindkét fél számára egyértelműen érthető közös jelrendszer." Márpedig a jelrendszer kialakulása, kód- és dekódolása teljes mértékben kultúrafüggő, sőt, azonos kultúrkörben is szembetűnő különbséget biztosít a személyes specifikum. Az általánosan ismert, mindenki  számára egyet jelentő jelek és kódok adják a kommunikáció közérthetőségét. Akkor válik gördülékennyé a kommunikáció, ha a kommunikáló feleknek van egymásról valamilyen ismeretük. A folyamat dinamikáját meghatározza ezeknek az ismereteknek az állandó egyeztetése és bővítése. A kommunikátor és a befogadó célja közös: folyton arra törekednek, hogy csökkentsék a bennük meglévő bizonytalanságot, hogy pontosabban értsék egymást.

Az egyéni kódok használata egyértelműen csak akkor válik értelmezhetővé, ha a konvencionális jelentések többségben vannak. Ha a verbális kommunikációról, a nyelvi jelekről beszélünk, egyik ilyen feltétel a közös nyelven, mindkét fél által ismert nyelven történő közlés.

Tehát közös nyelvhasználat esetén is lényeges eltérés  mutatkozik az értelmezési lehetőségek terén. Szükséges ezen a ponton elidőzni, hiszen a gyógypedagógia körébe tartozó gyermekek is általában szűkített nyelvi kódot használnak. Ebből az aspektusból megközelítve Subosits István összehasonlítási szempontjait, a sérült gyermek verbális kommunikációjának jobb megértését remélhetjük:

A kidolgozott kód több pozitív elemet tartalmaz ugyan, de a szűkített kód "mássága" rávilágíthat azokra a területekre, ahol segítségnyújtásra van szükség.

A szűkített kód esetében egyértelmű szegénység mutatkozik a szintaktikai tervezés, a szókészlet, a szimbólumok használatában. A kidolgozott kód gazdagabb a nyelvi eszközök, szófajok számában, változatosabb szerkesztésmóddal és tagoltabb közléssel bír. Viszont figyelmet kell szentelni annak a ténynek, hogy míg a kidolgozott kód használójának Én-je elkülönített, és egyénisége kitűnik a beszéd során, úgy a szűkített kód használatakor a zárt rendszerrel csupán szerepeket vesz át a beszélő, egyénisége pedig "inkább emócióiban  jelenik meg; a közlésben nem tárul fel a tárgyilagos gondolkodásmód."

A verbális kommunikáció nehezítettsége azt eredményezi, hogy míg a kidolgozott kód használója képes hatást elérni csupán a nyelvi csatornák segítségével, úgy a szűkített kód esetében hangsúlyos szerepet kapnak az extralingvális csatornák.

A kommunikációs csatornák

 Dr. Buda Béla az A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei című művében így ír a kommunikációs csatornákról:

"Az emberi kommunikáció jellemzője, hogy sok csatorna igénybevételével történik. Az emberi viselkedésnek több olyan eleme van, amely kizárólagosan vagy elsődlegesen a kommunikáció céljait szolgálja." ...   "Az egyes kommunikációs csatornák egymástól csak vizsgálati célból különíthetők el, a valóságos kommunikációban mindig együttesen vesznek részt."  A kommunikációs csatornák közül a legbonyolultabb a verbális csatorna, melyről az előzőekben már - a nyelvi kódok vonatkozásában - érintőlegesen esett szó. A nyelv és a beszéd fogalmát először is el kell különíteni: "... a beszéd más, mint a nyelv, mivel a beszéd elkerülhetetlenül a nem verbális kommunikációs csatornák jeleivel együtt hat, a nyelv pedig elvonatkoztatva csak a verbális kommunikáció nyelvrendszere." A nyelv használata ugyanúgy kifejezheti az egyén hovatartozását, gondolkodását, személyiségjegyeit mint bármilyen más külsőség. Az interakciók során az egyik legfontosabb mozzanat, hogy a kommunikáló felek egymás szemantikáját értelmezni tudják. "Az egyén élményvilágát, kognitív folyamatait nem lehet megfelelően megérteni, ha nem figyelünk tudatosan is arra, hogy mi a másik ember fogalomanyagának sajátos jelentéstartalma, private meaningje. Az egyéni szemantikába való behatolás ...az empátiának lényeges alkotórésze." Az empátia jelenségéhez szervesen hozzátartozik a kommunikációs kapcsolatban levő személyiségek viselkedése és a kommunikációs helyzetre vonatkozó alapállásuk.

A kommunikáló felek viselkedésükkel befolyásolják egymás közelítő, illetve távolító jelentés-értelmezését. A szemantika önmagában értelmezhetetlenné válna, ha a beszéd kontextusát  nem vizsgálnánk.

"A kontextusra való utalás minden emberi kommunikáció sajátja, és ez a beszéd jelökonomiájának egyik sarkalatos tétele."

A nem verbális csatornák megnyilvánulásainak "kommunikatív funkciója a mindennapi kommunikációkban nem tudatos, vagy a tudatosságnak csak a peremén van", és egységes kategorizálása sem jött létre. Buda Béla az alábbi osztályozást használja: mimikai kommunikáció, kommunikáció a tekintet révén, vokális kommunikáció, mozgásos (akciós) kommunikációs csatornák. "A mimikai kommunikációban  a jelzéseket a szem és száj körüli izmok finom és összerendezett mozgásai keltik. E mozgások részben akaratlagos kontroll alatt is állnak, valamennyi izom harántcsíkolt és akaratlagosan mozgatható, de emellett akaratlan impulzusok is befolyásolják őket." A tekintet révén történő kommunikációnak szabályozó szerepe is van, mert "a mimika mellett a tekintet hordozza leginkább a befolyásoló jelzést." "A vokális kommunikáció szorosan összefonódik a beszéd tartalmával, és elsősorban mint paralingvisztikai megnyilvánulásnak van szerepe." "A hang emóciókifejező,...a vokális csatorna szolgáltatja a legtöbb személyiségpercepciós támpontot a kommunikációban." A mozgásos csatornákon belül négyféle csatornát különböztetünk meg: gesztusok, testtartás, térközszabályozás általi kommunikáció és kinezikus kommunikáció. A mozgásos csatornákra is igaz, hogy egymástól nem függetlenül kell a jelzéseket értelmezni. Komplex értelmezésük lehetővé teszi a viselkedés értelmezését, közelebb kerülünk a másik megismeréséhez, magunkról hiteles képet nyújtunk. A nonverbális csatornák egyik közös tulajdonsága, hogy akaratlagosan nem, vagy csak nagyon nehezen befolyásolható a működésük. Nem-verbális alapmagatartásunkat jórészt elsajátítottuk, és számos mozdulatunk, gesztusunk kulturálisan meghatározott.

A metakommunikáció

A metakommunikációt a Pszichológiai kislexikon így határozza meg: "azon személyközi kommunikációk gyűjtőneve, melyek közös tulajdonsága, hogy a közlés alapja nem a nyelv. A verbális kommunikációs jelzéseket kiegészítik, ezek hatását megerősítik vagy gyengítik." Ezek szerint egy erősen befolyásoló tényező, egy dinamikus hatásmechanizmussal működő rendszer, mely folyamatosan kíséri kommunikációnkat. A metakommunikáció mindig minősíti a direkt kommunikációt, nem szándékos, hanem akaratlan és egzakt módon nem tudatosítható. Bateson szerint a metakommunikáció az, ami a másik emberre elsődlegesen hat a kommunikáció folyamán. Mivel a kommunikációval befolyásolni akarjuk az interakciós partnert, nagyon fontos, hogy milyen módon hat a metakommunikáció. Erre nincs külön csatorna, "a metakommunikáció főbb megnyilatkozási területeinek általában a gesztusokat, a fej-és testtartást, az arcmimikát, a tekintetet és a hangot tartjuk."  A közlő hitelessége múlik azon, hogy a metakommunikációs jelzések a másik fél számára összhangban legyen a közlendővel. "...amennyiben a közlést befogadó a metakommunikáció és a direkt  kommunikáció közötti inkongruenciát nem veszi észre, ez csak kis részben a közlő leleplező és félrevezető megnyilvánulásai miatt történik, sokkal inkább a közlést befogadó szükségleti állapota miatt, amelyben a percepciót aktív erők torzítják, hamisítják meg..."(Buda Béla) Az interakciók során - a metakommunikációt tekintve különösen - a közlő egyben vevő is. A kommunikáció során fontos tudni a feleknek egymásról, hogy merre tart az aktus, elérik-e a céljukat egymásnál. Folyamatosan kontrollálják ezt, az elsődleges információ mellett ott húzódik a másodlagos, amely közvetíti a személyiséget, a szándékot, a kulturális közeget, a szocializációt és még számos más elemet. Aki sérült gyerekekkel foglalkozik, tisztában kell azzal lennie, hogy  "az értelmi fogyatékosok kommunikációja tartalmában szűkebb és differencializálatlanabb, mint az épértelműek kommunikációja. Az értelmi fogyatékosság súlyossági fokának megfelelően szegényes, sivár, kevéssé kifejező. A különböző kommunikációs csatornák használatában is szegényesebb. Ez a mimikai, a tekintet- és gesztuskommunikációra egyaránt jellemző."  Így nagyon fontos, hogy vevőként ne értelmezzük félre a gyengébb jelzéseket, ne adjunk más tartalmat az információnak, mint amit az valójában hordoz. De mint kommunikátor,  közvetítsünk hiteles, egészséges metakommunikációt. "A felnőtt és a gyermek viszonya egyenlőtlen, a gyermek a felnőttnek alá van rendelve. A fogyatékos gyermek esetében ennek súlya még nagyobb. A viszony, a szituáció meghatározása a felnőtt szerepe. A felnőtt személyiségproblémái, gyengeségei, jellemhibái a kommunikáción keresztül hatnak a gyermekre és a problémák sorát okozhatják. Igen súlyos esetekben, mikor a felnőtt a gyermek felé inkongruens közléseket ad, olyan közléseket, tehát, ahol a metakommunikáció ellentétes tartalmú, ez az én és az identitás súlyos zavarát hozza létre."(Montágh Imréné)

A tanulásban akadályozott gyermek kommunikációs színterei -részben beszűkült lehetőségeik miatt- a családi és az iskolai területeken kívül ritkán mutat más lehetőségeket. A gyerek itt tanul meg mindent, ami a későbbi életére nézve oly nagy befolyással bír. A család és az iskola egy életre szóló, erősen determináló közeg.

Kommunikáció a családban

 A kommunikáció, mint a partnerhez való mindennemű kölcsönös alkalmazkodás és befolyásolás, elsődlegesen a családi élet színterén alakul, fejlődik és formálódik, tudatos és tudattalan síkjain egyaránt. Winfried Mall  felosztását alkalmazva: "Célszerű pragmatikusan különbséget tenni a negatív kommunikáció, mely megakadályozza vagy megszakítja a kapcsolatot, és a pozitív kommunikáció között, mely megteremti a kapcsolatot és lehetővé teszi a megértést." A családtagok között lehetnek olyanok, akiknek negatív kommunikációjuk szerepel túlsúlyban, de természetesen az általános társadalmi konvencióknak, az ember pszichés igényeinek köszönhetően a pozitív kommunikációra törekszünk, ezt gyakoroljuk, ezt várjuk el másoktól is, erre neveljük gyerekeinket. Ebben a kölcsönhatásban az anya-gyermek kapcsolat meghatározó szerepet játszik. Az elsődleges /primér/ kommunikáció hatásáról Winfried Mall így ír Erikson és Schmalohr nyomán: "Minél inkább a gyermek szükségleteivel összhangban zajlik le ez az életszakasz - amit természetesen csak az édesanya és a család pszicho-szociális helyzetével összefüggésben lehet áttekinteni - annál erősebben fejlődik ki az ősbizalom, mellyel a gyermek a jövőben az új tapasztalatoknak elébemehet, anélkül, hogy sikertelenségtől kellene félnie. Másoldalról viszont a korai kommunikációs tapasztalatok félresiklása, sikertelensége, az egész emocionális, szociális, testi és kognitív fejlődést hátrányosan érintheti."

Kommunikáció az iskolában

 A pedagógiai kommunikáció célszerű folyamat, nevelési és képzési hatások eszköze. A pedagógus felelőssége vitathatatlan, a fejlesztés számos területén kell bizonyítania lelki terhelés alatt. Az oktatás folyamatában és a nevelésben a tanár az információ kommunikátora, és többféle szerepben kell mindig ugyanazt az értéket, nyugalmat közvetítenie. A nevelési kommunikáció közben a tanár szerepe váltakozik a »kedves tanácsadó, irányító« vagy a mentor , büntető, dicsérő szerepkörében. A tanári szerep dinamikája a kommunikáció során olyan szerepjátszást követel, amelyet a diákok érzékelnek, percipiálnak mint sajátos tartást vagy karaktert a maga sajátos emberi dimenziójában. Ez azt jelenti, hogy a tananyag magyarázatánál éreztetni kell a »kedvességet«, büntetésnél az emberiességet. A szívélyességnek és barátságosságnak  párosulnia kell a tárgyilagossággal, igazságos szigorral. A tanárnak nem lehet a tanítás folyamatában formális módon, illetve személytelenül kommunikálnia, mert így a tanulók  jellemét kedvezőtlenül befolyásoló  jelzéseket »információkat« közvetít.