Kedves Csongor!
Jellemzés
helyett, levélként írok emlékeztetõt,
talán némi útravalót is az
általános
iskola elsõ négy évérõl, az iskolához,
társaidhoz való viszonyodról. Teszem
mindezt abban a reményben, hogy évek múlva,
felnõttként, egészséges,
„normál” emberként,
ha elolvasod e sorokat, másként fogod látni az
alsós iskolai éveket. S talán
akkor nemcsak rossznak, kellemetlennek fogod érezni, hanem
jót, kellemeset is
fogsz találni emlékeid között.
Amikor
megtudtam, hogy a mi osztályközösségünkbe
fogsz járni, igyekeztem minél több
szakirodalmat elolvasni, hogy tanácsot, segítséget
adjon a te külön világod
megértéséhez, kezeléséhez. Az elsõ
pár héten nem is volt igazi probléma,
legfeljebb az, hogy szó nélkül
felálltál órán,
elmászkáltál a helyedrõl, mással
foglalkoztál, mint amivel kellett volna. Befogtad a füled,
ha szólt a csengõ,
ha énekeltünk, bár te szerettél dalolni.
Még énekkarra is jártál rövid ideig.
Aztán amikor a játékos iskolai rendbe való
beszoktatás idõszaka véget ért,
egyre gyakrabban fejezted ki ellenvetésedet. Indulataidat
önveréssel,
önharapással, hangoskodással,
hisztériához hasonló jelenetek
rendezésével.
Társaid ilyenkor kõvé meredve figyeltek, mi lesz, mi fog
történni. Lassan
mindezt megszokták, megpróbálták elfogadni.
Igyekeztem õket féken tartani, hogy
hagyják mindezt figyelmen kívül. Néha
sikerült, néha nem. Az okos újságok,
könyvek tanácsai csõdöt mondtak, mert az ott
leírtakat nagy létszámú, normál
gyermekek közösségében
megvalósítani nem lehetett. Így
elhatároztam, téged is
normál gyerekként foglak kezelni, annál is
inkább, mert másodikban már a
társaid szót emeltek, hogy miért szabad neked azt,
amit nekik nem.
Minden
nehézség ellenére idõben megtanultál
írni, olvasni, számolni. Nem lettél
olvasás- és írászavarral küszködõ
gyerek. A beszédkészséged, rajzolási
készséged jóval elmaradt
korosztályodétól, és szenvedtél az
írástól. Talán ez
okozta az elsõ kellemetlen élményt, hogy biztattalak a
szebb külalakra.
Másodikban a szorzótábla megtanulása
„borított ki”, s iszonyodtál a
környezetismeret
óráktól. Iskolai teljesítményed
közepes volt, helyesírásod szembetûnõen jó.
Mozogni, sportolni egyáltalán nem akartál, pedig
édesanyád még gyógytornára is
eljárt veled. Egyetlen dolog érdekelt, a
számítógép. Szinte rabja lettél. Az
iskolát még második osztályban is
elviselted. Volt kedved meseújságot is írni
teljesen egyedül. Az igazi csapások harmadik
osztályban értek, amikor a
tananyagnak nemcsak a mennyisége lett több, hanem a
minõsége, tartalma is
megváltozott. A meséket felváltották a
mondák, a történelmi személyiségekrõl
szóló olvasmányok. Ezek egyáltalán
nem érdekeltek, hisz te még a mesék
szintjén
álltál, velük s a meseszereplõkkel
azonosultál. Lemaradtál az olvasással, pedig
a tempód megfelelõ volt. Késõbb egyszerûen
„feladtad” el sem olvastad. Csak
segítséggel értettél valamit a
szövegbõl. A lemaradás pedig hegyekké nõtt. Itt
kellett volna az egyéni, fejlesztõ foglalkozás. Sajnos
órákon erre csak
töredékekben volt lehetõség. Ekkor szakadt meg
végképp a láncszem a tanulási
folyamatban. A szöveget nem értetted meg akkor sem, ha
elolvastad. Ennek
természetes következménye, hogy romlottak a jegyek
minden tantárgyból. A
szóbeli információkat sem tudtad bevésni,
így visszaadni sem. A
kudarcok gyûlöletet váltottak ki belõled az
iskola iránt. Édesanyáddal együtt
próbáltunk megoldást keresni. Talán
néhány
mentõövet sikerült is dobnunk feléd, de ezekkel a
problémák okát nem tudtuk
megszüntetni, legfeljebb felszíni menedéket
nyújtottak neked.
Társaiddal
való viszonyod az elsõ két évben
elfogadható volt. Hosszabb-rövidebb idõre
barátokat is szereztél. Sajnálattal,
együttérzéssel viseltettél bajban lévõ
társaiddal szemben. Nem egyszer
ajándéktárggyal kedveskedtél,
matricával,
édességgel fejezted ki kötõdésedet egy-egy
társad iránt. Minden évben az egész
osztályt meghívtad születésnapi
zsúrodra, ahol boldog voltál. Idõnként még
az
iskolában is jól érezted magad. Harmadikban
aztán néhány társaddal megkezdõdött
a kölcsönös gonoszkodás hazafelé menet is,
szünetben is. Néha te
kezdeményezted, néha társaid. Negyedikben
aztán végzetessé vált a dolog.
Majdnem mindenkiben ellenséget láttál. Biztosan
volt alapja az érzésnek, de
legtöbbször magad „gyártottál”
haragosokat. Ekkor már igen agresszívvé
váltál.
Nemcsak ígérgetted, meg is verted társaidat. Ha
csupán szólt hozzád valaki,
ütöttél, rúgtál. A gyerekek egyre
nehezebben tolerálták, viselték el a
jeleneteidet. Néha pokollá vált egy-egy
órarészlet. Szinte mindennaposak voltak
ezek a dühkitörések.
Munkához
való viszonyodat az határozta meg, hogy
édesanyád pici korod óta mindent
elvégzett helyetted, kíméletbõl,
féltésbõl és a betegségedre való
tekintettel.
Így aztán nem tanultad meg, hogy kell elvégezni a
környezetedben adódó apró
munkákat sem /ecsetmosás, táblatörlés,
fölvenni egy szemetet, virágot öntözni,
stb./ mondván, hogy koszos lesz a kezed. Ebben már az
önkímélet dominált. Bár
nagy örömömre negyedik osztály
végén a közös parktakarítási
munkában részt
vettél. Technika órákon a munkadarabokat sem
mindig készítetted el. Csak
segítséggel lett kész. Ebben
közrejátszott az is, hogy a manuális
képességed
elmaradt a várhatótól.
Édesanyádhoz
fûzõdõ viszonyodban azt tapasztaltam, hogy õ jelenti számodra a
biztonságot,
menedéket, az egyetlen pótolhatatlant, a mindent. Ember
feletti munkát vitt,
visz végbe a te fejlõdésed érdekében.
Csodálatra méltó az ereje, a küzdelme,
ahogy próbálja kompenzálni a téged
ért rossz, kellemetlen érzéseket,
hatásokat.
Szinte a te raboddá vált. Gyakran éreztem, neked
áldozza életét. Ha tehetné ,
bezárna egy láthatatlan búrába, hogy senki
ne láthasson, semmi rossz ne érjen.
Miközben azt hiszem belátja, hogy mindez az
önállóságod alakulásának
rovására
megy. Gátolja, elodázza azt a folyamatot, hogy egyszer
képes legyél a
társadalomban való beilleszkedésre, hogy felnõtt
korodra megtanuld egyedül
intézni az élet dolgait, megszervezni a mindennapokat.
Ezzel együtt jár az is,
hogy nem tudsz hozzáedzõdni a kudarcok
elviseléséhez. A szeretet és a
féltés
lánca, amellyel édesanyád körülvesz,
olyan erõs, amely elzárja az életre való
felkészülés lépéseit.
A
hozzám való viszonyod úgy érzem az elsõ
két évben megfelelõ volt. Érzelmi
kötõdésed jeleit is tapasztaltam. Sajnos negyedik
osztályra teljesen megromlott
a kapocs köztünk. Gyûlöltél a
leckéért, a korrepetálásért, a
számonkérésért, s
azért mert tõled is követeltem azt, amit
társaidtól. A feladatok gondos,
szorgalmas, pontos elvégzését.
A
felsorolt nehézségek ellenére igen nagy utat
tettél meg a négy év alatt, s nem
volt hiábavaló ez az idõszak, a
próbálkozások, az
erõfeszítések. Sokat
fejlõdtél, rendszerességet tanultál,
alapkészségeket sajátítottál el.
Alkalmazkodtál a közösséghez, ha csak bizonyos
fokig is.
Befejezésül
emlékeztetni akarlak, hogy azért szép is,
jó is történt ám veled,
körülötted,
ha nem is igen vetted észre. Amikor a gyerekek versengtek
azért, hogy párod
lehessenek a sorban, amikor segítségedre mentek technika
órákon, ha nyírni,
ragasztani kellett. Elvégezték helyetted az
ecsetmosást, hetesi feladatot.
Kísértek az udvaron a szünetekben, hogy
„megvédjenek” a nagyfiúktól.
Bíztattak,
segítettek testnevelés órákon.
Buzdítottak az akadályok leküzdésében.
Édességgel kínáltak, játszani
hívtak. Társaid legfõbb érdeme mégis az,
hogy
többségük tolerálta, elfogadta, eltûrte
másságodat, s elfogadtak téged, nem
közösítettek ki. Hidd el társaid sem, én
sem csak a rosszra emlékezünk veled
kapcsolatban. Soha ne add fel a küzdelmet, ne
hátrálj meg a feladatoktól, még
akkor sem, ha kudarcok is érnek, hisz ezek is edzenek,
nemesítenek bennünket,
ha újra fel tudunk állni, s újra tudunk kezdeni.
Próbáld magadévá tenni egy
nagy bölcselõ gondolatát:
„A
problémák azért vannak, hogy megoldjuk õket!”
Emlékeztetõül az elsõ tanító nénidtõl