Kedves Csongor!

Jellemzés helyett, levélként írok emlékeztetõt, talán némi útravalót is az általános iskola elsõ négy évérõl, az iskolához, társaidhoz való viszonyodról. Teszem mindezt abban a reményben, hogy évek múlva, felnõttként, egészséges, „normál” emberként, ha elolvasod e sorokat, másként fogod látni az alsós iskolai éveket. S talán akkor nemcsak rossznak, kellemetlennek fogod érezni, hanem jót, kellemeset is fogsz találni emlékeid között.

Amikor megtudtam, hogy a mi osztályközösségünkbe fogsz járni, igyekeztem minél több szakirodalmat elolvasni, hogy tanácsot, segítséget adjon a te külön világod megértéséhez, kezeléséhez. Az elsõ pár héten nem is volt igazi probléma, legfeljebb az, hogy szó nélkül felálltál órán, elmászkáltál a helyedrõl, mással foglalkoztál, mint amivel kellett volna. Befogtad a füled, ha szólt a csengõ, ha énekeltünk, bár te szerettél dalolni. Még énekkarra is jártál rövid ideig. Aztán amikor a játékos iskolai rendbe való beszoktatás idõszaka véget ért, egyre gyakrabban fejezted ki ellenvetésedet. Indulataidat önveréssel, önharapással, hangoskodással, hisztériához hasonló jelenetek rendezésével. Társaid ilyenkor kõvé meredve figyeltek, mi lesz, mi fog történni. Lassan mindezt megszokták, megpróbálták elfogadni. Igyekeztem õket féken tartani, hogy hagyják mindezt figyelmen kívül. Néha sikerült, néha nem. Az okos újságok, könyvek tanácsai csõdöt mondtak, mert az ott leírtakat nagy létszámú, normál gyermekek közösségében megvalósítani nem lehetett. Így elhatároztam, téged is normál gyerekként foglak kezelni, annál is inkább, mert másodikban már a társaid szót emeltek, hogy miért szabad neked azt, amit nekik nem.

Minden nehézség ellenére idõben megtanultál írni, olvasni, számolni. Nem lettél olvasás- és írászavarral küszködõ gyerek. A beszédkészséged, rajzolási készséged jóval elmaradt korosztályodétól, és szenvedtél az írástól. Talán ez okozta az elsõ kellemetlen élményt, hogy biztattalak a szebb külalakra. Másodikban a szorzótábla megtanulása „borított ki”, s iszonyodtál a környezetismeret óráktól. Iskolai teljesítményed közepes volt, helyesírásod szembetûnõen jó. Mozogni, sportolni egyáltalán nem akartál, pedig édesanyád még gyógytornára is eljárt veled. Egyetlen dolog érdekelt, a számítógép. Szinte rabja lettél. Az iskolát még második osztályban is elviselted. Volt kedved meseújságot is írni teljesen egyedül. Az igazi csapások harmadik osztályban értek, amikor a tananyagnak nemcsak a mennyisége lett több, hanem a minõsége, tartalma is megváltozott. A meséket felváltották a mondák, a történelmi személyiségekrõl szóló olvasmányok. Ezek egyáltalán nem érdekeltek, hisz te még a mesék szintjén álltál, velük s a meseszereplõkkel azonosultál. Lemaradtál az olvasással, pedig a tempód megfelelõ volt. Késõbb egyszerûen „feladtad” el sem olvastad. Csak segítséggel értettél valamit a szövegbõl. A lemaradás pedig hegyekké nõtt. Itt kellett volna az egyéni, fejlesztõ foglalkozás. Sajnos órákon erre csak töredékekben volt lehetõség. Ekkor szakadt meg végképp a láncszem a tanulási folyamatban. A szöveget nem értetted meg akkor sem, ha elolvastad. Ennek természetes következménye, hogy romlottak a jegyek minden tantárgyból. A szóbeli információkat sem tudtad bevésni, így visszaadni sem.  A kudarcok gyûlöletet váltottak ki belõled az iskola iránt. Édesanyáddal együtt próbáltunk megoldást keresni. Talán néhány mentõövet sikerült is dobnunk feléd, de ezekkel a problémák okát nem tudtuk megszüntetni, legfeljebb felszíni menedéket nyújtottak neked.

Társaiddal való viszonyod az elsõ két évben elfogadható volt. Hosszabb-rövidebb idõre barátokat is szereztél. Sajnálattal, együttérzéssel viseltettél bajban lévõ társaiddal szemben. Nem egyszer ajándéktárggyal kedveskedtél, matricával, édességgel fejezted ki kötõdésedet egy-egy társad iránt. Minden évben az egész osztályt meghívtad születésnapi zsúrodra, ahol boldog voltál. Idõnként még az iskolában is jól érezted magad. Harmadikban aztán néhány társaddal megkezdõdött a kölcsönös gonoszkodás hazafelé menet is, szünetben is. Néha te kezdeményezted, néha társaid. Negyedikben aztán végzetessé vált a dolog. Majdnem mindenkiben ellenséget láttál. Biztosan volt alapja az érzésnek, de legtöbbször magad „gyártottál” haragosokat. Ekkor már igen agresszívvé váltál. Nemcsak ígérgetted, meg is verted társaidat. Ha csupán szólt hozzád valaki, ütöttél, rúgtál. A gyerekek egyre nehezebben tolerálták, viselték el a jeleneteidet. Néha pokollá vált egy-egy órarészlet. Szinte mindennaposak voltak ezek a dühkitörések.

Munkához való viszonyodat az határozta meg, hogy édesanyád pici korod óta mindent elvégzett helyetted, kíméletbõl, féltésbõl és a betegségedre való tekintettel. Így aztán nem tanultad meg, hogy kell elvégezni a környezetedben adódó apró munkákat sem /ecsetmosás, táblatörlés, fölvenni egy szemetet, virágot öntözni, stb./ mondván, hogy koszos lesz a kezed. Ebben már az önkímélet dominált. Bár nagy örömömre negyedik osztály végén a közös parktakarítási munkában részt vettél. Technika órákon a munkadarabokat sem mindig készítetted el. Csak segítséggel lett kész. Ebben közrejátszott az is, hogy a manuális képességed elmaradt a várhatótól.

Édesanyádhoz fûzõdõ viszonyodban azt tapasztaltam, hogy õ jelenti számodra a biztonságot, menedéket, az egyetlen pótolhatatlant, a mindent. Ember feletti munkát vitt, visz végbe a te fejlõdésed érdekében. Csodálatra méltó az ereje, a küzdelme, ahogy próbálja kompenzálni a téged ért rossz, kellemetlen érzéseket, hatásokat. Szinte a te raboddá vált. Gyakran éreztem, neked áldozza életét. Ha tehetné , bezárna egy láthatatlan búrába, hogy senki ne láthasson, semmi rossz ne érjen. Miközben azt hiszem belátja, hogy mindez az önállóságod alakulásának rovására megy. Gátolja, elodázza azt a folyamatot, hogy egyszer képes legyél a társadalomban való beilleszkedésre, hogy felnõtt korodra megtanuld egyedül intézni az élet dolgait, megszervezni a mindennapokat. Ezzel együtt jár az is, hogy nem tudsz hozzáedzõdni a kudarcok elviseléséhez. A szeretet és a féltés lánca, amellyel édesanyád körülvesz, olyan erõs, amely elzárja az életre való felkészülés lépéseit.

A hozzám való viszonyod úgy érzem az elsõ két évben megfelelõ volt. Érzelmi kötõdésed jeleit is tapasztaltam. Sajnos negyedik osztályra teljesen megromlott a kapocs köztünk. Gyûlöltél a leckéért, a korrepetálásért, a számonkérésért, s azért mert tõled is követeltem azt, amit társaidtól. A feladatok gondos, szorgalmas, pontos elvégzését.

A felsorolt nehézségek ellenére igen nagy utat tettél meg a négy év alatt, s nem volt hiábavaló ez az idõszak, a próbálkozások, az erõfeszítések. Sokat fejlõdtél, rendszerességet tanultál, alapkészségeket sajátítottál el. Alkalmazkodtál a közösséghez, ha csak bizonyos fokig is.

Befejezésül emlékeztetni akarlak, hogy azért szép is, jó is történt ám veled, körülötted, ha nem is igen vetted észre. Amikor a gyerekek versengtek azért, hogy párod lehessenek a sorban, amikor segítségedre mentek technika órákon, ha nyírni, ragasztani kellett. Elvégezték helyetted az ecsetmosást, hetesi feladatot. Kísértek az udvaron a szünetekben, hogy „megvédjenek” a nagyfiúktól. Bíztattak, segítettek testnevelés órákon. Buzdítottak az akadályok leküzdésében. Édességgel kínáltak, játszani hívtak. Társaid legfõbb érdeme mégis az, hogy többségük tolerálta, elfogadta, eltûrte másságodat, s elfogadtak téged, nem közösítettek ki. Hidd el társaid sem, én sem csak a rosszra emlékezünk veled kapcsolatban. Soha ne add fel a küzdelmet, ne hátrálj meg a feladatoktól, még akkor sem, ha kudarcok is érnek, hisz ezek is edzenek, nemesítenek bennünket, ha újra fel tudunk állni, s újra tudunk kezdeni. Próbáld magadévá tenni egy nagy bölcselõ gondolatát:

„A problémák azért vannak, hogy megoldjuk õket!”

                                                                           Emlékeztetõül az elsõ tanító nénidtõl