A róka, a medve és a szegény ember
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egy reggel két tehenével elindult a földjére szántani. Amint az erdő mellett megyen, egyszer csak hall valami bömbölést és makogást. Bemegy az erdőbe megnézni: vajon mi lehet az? Hát látja, hogy egy nagy medve verekedik egy kis nyúllal.
- No, még ilyet se láttam életemben - mondja a szegény ember, és olyan jóízűen kacagott rajta, hogy majd kipukkadt.
- Ejnye, veszett-hordta embere, hogy mersz te rajtam kacagni? - rivallott rá a medve. - No, ezért meglakolsz. Tehenestől együtt megeszlek.
A szegény ember bezzeg most már nem kacagott. Nagyon kérte a medvét, hogy ne egye meg, vagy ha már csakugyan meg kell lenni, legalább estig ne egye meg, ameddig felszántja a földjét, szegény házanépe hogy ne maradjon kenyér nélkül.
- No, hát estig nem bántalak, de akkor megeszlek!
Avval a medve elment a dolgára, a szegény ember pedig búsan szántogatott, s akármennyit gondolkozott, nem tudta elgondolni, mivel lehetne megengesztelni a medvét... Délfelé odavetődött egy róka: észrevette, hogy a szegény ember búsul, kérdezte tőle, mi a baja, talán segíthetne rajta.
A szegény ember elmondta, hogy járt a medvével.
- Ha csak ennyi a baj, azon könnyen tudok én segíteni. Kutyabajod sem lesz. De mit fizetsz, ha megsegítelek?
A szegény ember nem tudta, mit ígérjen, mert nemigen volt miből, s a róka is sokat kért. Végre kilenc tyúkban s egy kakasban egyeztek meg. Nehezen ígérte meg a szegény ember, mert nem tudta, hogy honnan teremti elő; de mégis megígérte.
- No, most már, szegény ember, hallgass reám! Mikor a medve estefelé idejő, én megbúvok a bokorban, s kürtölök, ahogy a vadászok szoktak. Akkor a medve azt kérdi: mi az? Te azt mondod: vadászok jönnek. Erre a medve megijed, s kér, hogy bújtasd el. Te bebújtatod abba a szennyes zsákba, s megmondod neki, hogy meg ne mozduljon. Én akkor kijövök a bokorból, s kérdem: mi van abban a zsákban? Te azt mondod: szenes tőke. Én nem akarom elhinni, s azt mondom: vágd abba a csúcsba a fejszédet. Te fejszét fogsz, s úgy vágod fejébe a fejszédet, hogy a medve mindjárt szörnyethal.
A szegény ember megörvendett a jó tanácsnak, s követte is. Minden úgy történt, ahogy a róka mondta: a medve pórul járt, s a szegény ember megszabadult tehenestől.
- Nem megmondtam, hogy így lesz? - mondta a róka. - Tanuld meg ebből, szegény ember, hogy többet ésszel, mint erővel. De nekem most dolgom van, hazasietek. Holnap elmegyek hozzád a kilenc tyúkért és a kakasért. Jó kövérek legyenek! Otthon légy, mert különben megkeserülöd.
A szegény ember szekerére vetette a medvét, vígan tért haza, otthon jó vacsorát csapott, jól aludt rája, s nem sokat félt a rókától, mert megtanulta tőle: többet ésszel, mint erővel!
Reggel alig nyitotta ki a szemét, már kopogtatott az ajtón a róka, s kérte a kilenc tyúkot és az egy kakast.
- Mindjárt, komám, mindjárt, csak felöltözöm - mondta a szegény ember. Hamar felöltözött, de nem nyitotta ki az ajtót, hanem megállott a ház közepén, s elkezdett csaholni, mint a kutyák.
- Te szegény ember! Mi tesz úgy, talán csak nem kopó?
- Bizony, komám, kopó az, mégpedig két kopó. Itt aludtak az ágy alatt, ördög tudja, honnan kerültek ide. Megérezték a szagodat, ki akarnak rohanni, alig tudom már tartani őket.
- Csak addig tartsd, amíg elfutok. Nem bánom, maradjon inkább neked a tyúk is, a kakas is.
Mire a szegény ember kinyitotta az ajtót, a róka már túl volt ungon-berken. Nagyot kacagott rajta, s még talán most is kacag, ha meg nem halt.
Kedve támadt egyszer egy szegény székely legénynek, hogy megházasodjék. El is árulta végül az édesanyjának is, hogy miben töri az eszét. - Ó, te semmirevaló, te élhetetlen! Tán bizony neked való a házasság! - mondja fölharsanva az anyja. - Tedd le magad arról a lóról, s ne bolondulj meg! Jobb lesz, láss dologhoz ahelyett. - Miért, anyám? Én bizony megházasodom! - mondja nagy nyersen a legény. - Immár ideje nekem is, hogy ne üljek itthon. - No, ide ne hozz menyecskét, ebbe a házba - mondja az anyja. - Főzök, sütök, mosok én magam rád, míg bírom magamat. Lám, a szomszédban az a hegyes nyelvű menyecske is, hogy bánik az ura anyjával! Hogy pocskondiázza, hogy becsmérli utca szeriben mindenütt, minden igaz ok nélkül, pedig ő maga teli van hibával, mint a rossz veteményeskert burjánnal. Velem is úgy bánhatna a te feleséged, mert mit tudom én, milyen fergeteges menyecskét hoznál a házunkhoz, s az milyen zenebonát csinálna a háznál. Velem ne is ellenkezz, mert hidd meg, még pórul jársz, ha nem nyughatol! Így beszélt egy szuszra a legény édesanyja. Szegény legénynek minden kedve elveszett. Nagy szemet meresztett az anyjára, s végül azt mondta nagy dérdúrral: - Ne tereturáljon annyit, édesanyám; hisz immár mind megházasultak a faluban a legények, akik velem egykorúak voltak, most már én következem. - Ne meregesd nekem olyan rútul a szemedet - mondja ismét nagy haragosan a legény anyja. - Nem tudom, miféle gonosz lélek furdal, hogy úgy nem férsz a bőrödbe. Jobb lesz, fogd meg a szád, s hallgass. - Nem furdal engem semmi gonosz lélek - mondja dünnyögve a legény -, de ideje, hogy megházasuljak én is! Erre ismét azt mondja az anyja: - No, ha csakugyan feleséget akarsz hozni, vidd inkább a pokolba, de ide ne, mert inkább a nyakadat csavarnám ki, mintsem hogy azt megengedjem. A legény apja belé sem kottyant a dologba; nem, mert a felesége parancsolt a háznál. A szegény legény nagyon szívére vette a dolgot. Kiment nagy morgolódva a házból. Vacsorára sem ment be, éjjelre sem, hanem meghált az udvarban egy kis halom poros szénán. De egész éjjel nem tudott aludni egy cseppet is egész virradatig. Akkor felkelt, elindult feleség után! Mendegélt, igen szomorúan s tele bosszúval, hogy az édesanyja olyan rútul bánt vele, hogy szinte megette kezét-lábát mérgében, azért, hogy ő meg akar házasodni! Ment, utazott immár egyes-egyedül, egy kicsi pálcikával s egy üres tarisznyával. Mert persze az anyja nem adott útravalót sem neki. Ment, ment idegen, ismeretlen helyeken, hegyen, völgyön, sík mezőkön keresztül, mindaddig, míg egy fényes rézhídhoz nem érkezett. Ott megállt, úgy elcsodálkozott a hídon, félt is rámenni. Amint ott álldogált, meglátja őt egy fehér szakállú, ősz öregember, s azt mondja neki: - No, te szegény legény, menj, menj csak föl erre a hídra. Semmit ne félj, de csak lábujjhegyen járj rajta, mert különben otthagyod a fogadat. Mert ezt az ördög hídjának hívják. Úgy menj hát rajta keresztül, hogy meg ne nyikorgassa a csizmád kérge! Eddig kilencvenkilencen vesztek el itt, azért, mert nagy hetykén, lármásan s nem szép csendesen mentek rajta keresztül. Ottveszett egyszer egy egész násznép is szekerestől, lovastól, vőlegényestől, menyasszonyostól, csak azért, mert dörömbölve vágtában nyargaltak azon a hídon át! A szegény legény előbb félt erősen a hídra lépni. Úgy félt, hogy szinte reszketett belé, de minthogy azt a hidat sehol másutt el nem lehetett kerülni, megerőltette magát, nekibátorodott. Szerencsésen, nagy vigyázva átment a rézhídon, éppen azon mód, ahogy az a fehér szakállú öregember megtanította. De alig haladt a hídon túl a szegény székely legény, egy ördög csak kiugrott a híd alól, s ezt kiáltotta neki: - Megállj, megállj, te szegény legény! Egy kicsi beszédem van veled! Megállott a szegény székely legény egy helyben, de úgy megijedt, hogy még a lélegzete is megállott ijedtében. Az ördög közelebb lépett hozzá, s azt mondta neki: - No, te legény! Én jól tudom, mi járásbeli vagy! Tudom, hogy házasodni akarsz. Azt is tudom, hogy szegény vagy. De amiért olyan becsületesen mentél keresztül a hidamon, hogy nem háborítottál, s nekem semmi bosszúságot nem okoztál, mint más utazók, én téged megjutalmazlak. Mégpedig azzal, hogy mikor majd erre hozod a feleségedet, megkapod tőlem, amivel kiálljad a lakodalmi vendégséget. Ezért, mikor visszajöttök a menyasszonnyal együtt, nehogy másfelé, hanem éppen itt menjetek el. Mert itt adom meg, amit adni akarok. Most pedig csak menj a kilencedik faluig. Azt a falut Jámbortelepnek hívják. Ha el találnád veszíteni az utat, csak kérdezősködj, hogy hol vagyon Jámbortelep, csak ráigazít valaki. Abban a faluban,
éppen a falu végin, a vetéskapu sarkánál lakik egy gazdaember. Van neki három lánya; kérd a legkisebbiket. Ha azt nem adják, kérd akármelyik másikat. Elindult a szegény legény, s mindaddig utazott, míg el nem érte azt a Jámbortelep nevű falut. Ott bement egyenest ahhoz a házhoz, ahová az ördög igazította. Jól fogadták a háznál. A lányok gyanították, hogy mi járatban van a legény. Forgolódtak, sürgölődtek körülötte, jól is tartották, mégpedig rántottával. Amint ott mulatott a legény, csak előhozta, csak kisütötte aztán, hogy bizony ő azért jött, hogy elvenné valamelyik lányt, ha adnák. - Melyiket vennéd a három közül? - kérdezte a lányoknak az apja. A legény a legkisebbikre mutatott, s azt mondta: - Nekem éppen ez is jó volna! - Hej, öcsém - mondja az apa -, az asztagot sem a fenekén szokták megkezdeni. Ha mindjárt a leggazdagabb herceg kérné, annak sem adnám a legkisebbet, míg a két nagyobb el nem kelt. - Nem bánom hát, ha a legnagyobbat adják is, ha azt adni akarják - mondja a legény. Az apa s anya aztán odaígérte a legnagyobbik lányt. Tüstént papot hívattak, s még aznap meg is történt az összeesketés. Hogy az esketés megvolt, ebédeltek együtt, s azzal útnak indult az új házaspár. Mikor az ördög hídjához érkeztek, olyan szép csendesen mentek azon keresztül, mint a vőlegény ment azelőtt egyedül. Ahogy átértek, kiugrott az ördög a híd alól, nagyot kiáltott: - Hó! Megálljatok! Hadd adjam meg, amit ígértem volt! Azok megállottak, az ördög pedig kihajtott kilenc kövér disznót a híd alól. Azt mondta a vőlegénynek: - No, én ezt a kilenc disznót nektek adom. Majd otthon ölessétek le! Kettőnek az aprólékjából álljátok ki otthon a lakodalmi vacsorát, a kilencnek a szalonnáját pedig aggassátok fel a padlásra, és éljetek abból takarékosan. De azt is megmondom én neked, te vőlegény, hogy mától számlálva négy hét betelte után meg foglak téged keresni, mégpedig estéli tíz órakor. Ha kilenc kérdésemre meg nem tudsz felelni, elveszted a kilenc disznó szalonnáját, s azonkívül még egyéb bajod is lesz! De nehogy féltedben elmenj hazulról, mert ha mindjárt a tenger fenekébe rejtőzöl, onnét is kiveszlek! A vőlegénynek szöget ütött a fejébe ez a beszéd, azért a feleségével szépen maguk elébe vették a kilenc kövér disznót, s hazahajtották. De nem az apai házhoz, mert hiszen a vőlegénynek megmondotta az anyja, hogy oda ne vigyen feleséget, hanem máshová. A faluban kibéreltek egy tisztességes házat a menyasszony pénzéből, abba beszállították. Megölették aztán a kilenc kövér disznót, kettőnek az aprólékából kiállították a vendégséget, kilencnek a szalonnáját pedig a padlásra felakasztották, s gazdasághoz fogtak. Mikor a négy hét éppen betelt az összekelés után, a vőlegény búsulni kezdett. Nyugtalankodott erősen, hogy az ördög el talál jönni a kilenc kérdéssel, s ő nem tud azokra megfelelni. Míg így emésztődött, bement hozzájuk egy rongyosnál is rongyosabb, koldusforma idegen ember. Szállást kért éjszakára. Adtak neki mindjárt, s jó vacsorával megkínálták. Aztán lefeküdtek. A koldus is lefeküdt a tűzhely elé. Amint ott a hamuban heverészett, megkérdezte a vőlegénytől, hogy miért nem alszik, miért olyan szomorú, mikor az új házasoknak többnyire jókedvük szokott lenni. - Nekem elég bajom van - mondja a vőlegény. - Nagy dolgot sújtottak az én fejemhez! Azt, hogy nekem ma kilenc kérdésre kell megfelelnem! Még ha tudnám, hogy mik lesznek azok a kérdések! Akkor talán nem is búsulnék, hanem gondolkoznék. De az a baj nagyja, hogy nem tudom, mik azok. S ha nem tudok megfelelni, rosszul lesz dolgom! - Azért egy mákszemnyit se búsulj - mondja a koldus a tűzhely elől. - Bízd rám az egész dolgot! Te majd csak hallgass, egy szót se szólj. Én majd minden kérdésedre megfelelek helyetted, a te képedben. Erre már kezdett ocsúdni egy kicsit a vőlegény. Megcsókolták egymást az új feleséggel, de csak nem jött álom a szemükre. Tépelődtek tovább, hogy vajon mit hoz az éjszaka. Amint ott feküdtek, éjfél felé kopogtattak ám az ablakon. Az ördög volt ott, s bekiáltott nagy dörgősen: - Alszol-e, gazda? - Nem alszom! - feleli hangosan a koldus a tűzhely elől a gazda helyett. - Hát mered-e biztatni magadat, hogy megfelelsz a kilenc kérdésre? - kérdi ismét az ördög. - Merem biztatni - mondja megint a koldus. - No, hát azt kérdem tőled elsőben is - mondja az ördög -, mi van a világon, ami csak egy? Feleli a koldus: - Egy nap van az égen, egy feje van minden embernek. Kérdi az ördög: - Tudsz-e mondani valamit a kettőre? Feleli a koldus: - Akinek két látó szeme van, szerencsés ember: mindent tisztán láthat a nap alatt. Kérdi az ördög: - Mit tudsz mondani nekem a háromra? Feleli a koldus: - Amelyik házon három ablak van, az elég világos. Kérdi az ördög: Hadd halljam, mit mondasz a négyre! Feleli a koldus: - Négy kerék elég egy szekérre, több nem is kell. Kérdi az ördög: - Hát tudsz-e valamit mondani az ötre? Feleli a koldus: - Öt kézujj elég egy kardnak a markolatára. Kérdi az ördög: - Mondj valamit a hatra! Feleli a koldus: - Akinek jó hat ökre van, szánthat, vethet, boronálhat segítség nélkül is. Kérdi már mérgesen az ördög: - Tudnál valamit mondani a hétre is? Feleli a koldus: - Akinek hét lánya van, annak főhet a feje, míg rendre mind a hetet jó helyre férjhez adhatja. Kérdi még mérgesebben az ördög: - Mondj valamit most a nyolcra! Feleli a koldus: - Akinek nyolc asztaga van a csűrkertben, az nem szorul másra kenyér dolgában. Kérdi haragosan az ördög: - Hát utoljára, mit mondasz a kilencre? Feleli a koldus: - Akinek kilenc disznó szalonnája van a padlásán, nem fut a szomszédba pörkölnivalóért! Az ördög elbámult a kész feleleteken, szava is elállt. Mind azt hitte, a gazda maga felelget neki. Végül is azt mondotta: - No, légy hát magadnak! Látom, többet tudsz, mint én! Azzal ellódult, ahonnan jött, de még a lépésén is hallatszott, hogy eszi a méreg. Az új gazda pedig másnap reggel jóltartotta a koldust étellel, itallal. Adott neki útravalóul sódart, disznólábat, s más egyebet, amije volt, amiért az őt kisegítette a bajból. Ő maga pedig s a felesége addig igyekezett, hogy hamarosan jószágot szereztek, arra házat építettek. Az asszony jó asszony volt, sokat segített még az ura anyján is, annak szorult állapotában. Még ma is süti a palacsintát, ha a kilenc disznó szalonnája már el is fogyott.
Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy kecskepásztor. Annak a kecskepásztornak volt egy fia. Az a fiú a kecskékkel egy hegyoldalban volt, ott legeltette a kecskéket az oldalban; hanyatt feküdt, még el is szenderedett. Hát ahogy elszenderedett, egyszer csak megnyílik előtte egy ajtó. Ő meg felkel fektéből, megnézi, miféle ajtó az. Látja, hogy pinceajtó. Fogja magát, és megy a pincébe. Hát a pincében annyi kád volt, hogy azt se tudta, hova nézzen. Egyik tele volt arannyal, a másik tele volt ezüsttel, a harmadik tele volt gyémánttal, a többi kád mind tele volt pénzzel. Az arannyal telt kád tetején volt egy aranyeke, előtte négy aranyökör, s egy aranyember fogta az ekét. Megfogta a fiú az aranyekét a négy ökörrel s az emberrel, s vitte ki a pincéből. Volt egy csipkebokor, elvitte oda, betette alája, betakarta. Akkor elment vissza, a kalapját megrakta az ezüstpénzből. Elvitte a bokor alá, azt is betakarta. Mikor harmadszor visszament, addig ácsorgott, addig csodálkozott ide és tova, hogy az ajtó betevődött. Ott állt, azt se tudta, mit tegyen. Amikor megéhezett, előjött egy nagy ember, adott a kezébe egy gombolyag követ, azt megnyalta, s elverte az éhségét. Mikor megszomjazott, megint eléje állott a nagy ember, adott neki egy más gombolyag követ, megnyalta, s elverte a szomjúságát. Így élt hét esztendeig. A hetedik esztendőben már a gúnya is leszakadt róla. Akkor megnyílt az ajtó, ő kapta magát, s egyszeriben kijött onnan. Nekiállott, s megjegyezte, hogy merről nyílik az ajtó. Aztán ment a bokorhoz, megnézte az aranyekét, az aranyembert, vajon még ott van-e. Hát ott volt az aranyeke is, az aranyember is, az ökrök is. Elmegy a másik bokorba, megnézi a kalapját, ott van-e a pénz. Hát az is ott van. Kapta magát, s elment, fát hántott, s a fahéjból csinált egy nagy kupát. Aztán szedett egy csomó keserűlaput, abba beletekerte a derekát, s fahéjjal odakötötte magához. Azzal az aranyekét az ökörrel s az emberrel beletette a kupába, hogy ne lássák. A pénzt meg melléje. Az apja már el is feledkezett róla. Azt gondolta, hogy meghalt valahol. Hát egyszer csak hazaállit a fiú, megy az aranyökörrel, aranyekével, aranyemberrel s a pénzzel. Az apja nagyot nézett. - Ej, fiam - mondja a fiának -, te hová lettél úgy el? Már azt gondoltam meg is haltál. - Édesapám, én így meg így jártam - mondja a fiú. - A kecskék legeltek az oldalban, ledőltem hanyatt, el is szenderedtem már, mikor megnyílt előttem egy ajtó, s bementem rajta. Hát egy pincébe kerültem. Sok kád volt ott, mind tele pénzzel, egyik tele volt ezüsttel, másik arannyal, a harmadik gyémánttal. Ez az aranyeke, aranyember, négy aranyökör egy aranyos kádnak tetején volt, abban a helyben kihoztam onnan. Betettem egy csipkebokor alá, betakartam, akkor visszamentem, teleraktam a kalapom ezüstpénzzel, azt kihoztam, betettem egy másik bokor alá. Mikor harmadszor visszamentem, akkor az ajtó becsattant, betevődött, és én ottmaradtam bent. - Hát édes fiam, te mivel éltél idáig? - Mikor megéheztem, egy nagy ember előállott, adott nekem egy kicsi gombolyag követ, megnyalintottam, s elvertem az éhséget. Mikor megszomjaztam, akkor megint előállott, ideadott egy kicsi gombolyag követ, megnyalintottam, s elvertem a szomjúságot. Így voltam egészen hét esztendeig a pincében. - Hát hol aludtál? - A kopasz földön - mondja a fiú. - Megjegyeztem a helyet, ahol be lehet menni a pincébe, menjünk el oda, ássuk ki, s menjünk be. El is mentek az apjával oda. Kezdtek ásni, meglelték az ajtót. Azután kivette zsebéből a kulcsot, s kinyitotta az ajtót. Benézett a pincébe, meglátta az apja a sok kádat a pénzzel. Azt mondja a fiának: - Na, fiam, ezzel mi semmire se tudunk menni. Hanem hívjuk a keresztapádat. Volt egy nagygazda komája. Azt mondja neki az ember: - Na, komám, szekérrel s ökörrel jöjjön, mert kaptunk pénzt. El is mentek, megnyitják az ajtót. Azt mondja a nagygazda: - Legelsőbben az aranyos kádat húzassuk ki az ökrökkel. Rákötötték a láncot az aranyos kádra, a négy ökröt elébefogták. Kezdenek húzatni, amikor azt mondja a nagygazda: - Na, komám, ebből nekem több kell, mert az én ökröm húzza ki! Alighogy kimondta, a lánc lepattant, a kádak úgy eldörömböltek, úgy elmentek a föld alá, hogy semmit se láttak. - Látja komám - mondja a kecskepásztor -, ha nem kezdett volna alkudozni, most megvolna a pénz. De a nagygazda nem nyugodott meg, nekilátott, fogadott magának embereket. Éjjel elmentek a pincéhez, s kezdték ásni azt a helyet. Addig ásták, addig ásták, míg az egész hegy meglaposodott. Mégse találtak rá a kádakra. Nekilátott a szegény ember, elment a fiával, ásni kezdtek, és egy kádat találtak, tele aranypénzzel. Hogy meglelték a kádat, előjön a nagy ember, és azt mondja a fiúnak: - No, te hét esztendeig itt voltál, apáddal ketten rakodjatok meg, aztán menjetek. A fiú meg az apja, ketten a két zsákba annyi pénzt raktak, amennyit a maguk erejéből el tudtak vinni az aranyból. Azzal elkezdtek gazdálkodni. Vettek maguknak marhát, ökröt, tehenet, mindent. Irigyelte őket a nagygazda. Azt mondja a feleségének: - Te, feleség, milyen szegény volt ez a mi kománk, most meg mindjárt megelőz minket a gazdagságban. Még egyet próbálok, fogadok embereket, elmegyünk ásni, hátha kapnánk valamit. Megint fogad embereket, elmennek a pincéhez, megint ásni kezdtek. Addig ástak, hogy megtalálták az ezüstpénzt. Azt mondják a napszámosok neki: - Már most megfoghatjuk a kádat, de nekünk több kell belőle, mert mi dolgoztunk, nem maga. Mikor ezt kimondták, a nagygazda kapzsin megölelte a kádat. De a kád úgy elment a föld alá, hogy a nagygazdának egyik karját is elvitte. Így maradt a nagygazda ott a nagy semmivel. A kecskepásztor fia meg elvett egy szegény lányt. Csaptak nagy lakodalmat, még most is élnek, ha meg nem haltak.
Volt egyszer egy szegény ember, annak meg egy fiacskája. Nagyon szegények voltak. Az ember két kezével kereste a mindennapi kenyerét. Egyszer, mikor a gyerek már megnőtt s megokosodott, azt mondta: - Édesapám, jó volna valahova elmennem, szolgálatot keresni. - Ó, fiam - mondja az -, még fiatal vagy. - Nem baj, édesapám, annyit dolgozom, amennyit bírok. - Elmehetsz, fiam, ha akarsz - mondja az apja. - De sajnállak, mert még fiatal vagy. Az édesanyja mindjárt sütött neki hamubasült pogácsát, beletette egy kis tarisznyába, és odaadta neki útravalónak. Elbúcsúzott anyjától, apjától a gyerek, megköszönte a nevelést. Elindult. Addig ment, míg meg nem éhezett. Elért mentében egy kúthoz. Gondolta, jó lesz neki ott leülni és enni. Elővette a tarisznyáját, és belőle a pogácsát. Kettétörte. Hozzáfogott, a felét megette, de bizony meg bírta volna enni az egészet is. De gondolta; akkor holnapra nem marad. Ahogy megette, felkelt, és odament a kúthoz, vizet inni. Közben azt mondja csak úgy tréfából, mert éhes volt: - Ej haj! - Alighogy kimondta, hát mindjárt kijött a kútból egy háromaraszos ember. Hétrőfös szakálla volt. - Hívtál, fiam, itt vagyok. - Aj, édesapám, én nem hívtam, nem is tudtam, hogy itt van. - Dehogynem hívtál - mondja az. - Mondtad a nevem, hogy Ej Haj, hát itt vagyok. - Ej haj, azt én csak azért mondtam, hogy éhes vagyok... - Hova indultál? - kérdi Ej Haj. - Elindultam szolgálatot keresni. - Hozzám is eljöhetsz, fiam, én is megfogadlak. De megmondom előre, én neked bért nem fizetek. Csak az lesz a tied, amit találsz. - Nem bánom - mondja erre a gyerek. Avval elindultak az erdőbe. Mikor már jól bent jártak az erdőben, rátaláltak egy házra. - Itt lakom. Gyere be, fiam. Mindjárt kijött egy szépséges szép lány onnan. Azt mondja az öreg: - Na, lányom, hoztam neked egy fiút. A kezedre adom. A többit már tudod. Ezzel az öreg elment. Megfogja a gyermeknek a kezét a lány. Meg sem kérdezte tőle, éhes-e, fáradt-e, megfogta a gyermeket, beletette egy kazánba, tüzet gyújtott alája, és főzte. Mikor már úgy megfőzte, hogy olyan volt, mint a kocsonyának való, beleöntötte egy csöbör vízbe. Kiugrott onnan egy olyan szép gyerek, hogy százszorta szebb volt, mint azelőtt. Kérdezi a leány: - Na, mit tanultál, fiam? - Azt tanultam, hogy keresztülvetem magam a fejemen, és lesz belőlem lópatkó! Akkor a lány újra megragadta a gyermeket, újra beletette és újra megfőzte. Megint beleöntötte abba a csöbör hideg vízbe. Akkor még szebb gyermek ugrott ki onnan. - Hát most mit tanultál, fiam? - Hát most azt tanultam, hogy keresztülvetem magam a fejemen, és lesz belőlem patkószeg. Akkor megint megfogta a gyermeket, és harmadszor is megfőzte. Ismét beleöntötte a csöbör vízbe. Onnan most még szebb gyerek ugrott ki, mint előbb. - Na, most mit tanultál, fiam? - Most azt tanultam, hogy keresztülvetem magam a fejemen, és lesz belőlem egy szép fehér galamb! - No, fiam, immár neked az esztendő holnap lejár. Most megmondom neked, holnap apám hazajő, megkérdi, mit tanultál. Azt mondjad, hogy keresztülveted magad a fejeden, s lesz belőled lópatkó, majd patkószeg; keresztülveted magad a fejeden, s lesz belőled galamb. És ha megkérdezi, mást mit tudsz, ne mondj semmit. De azt is megmondom, hogy holnap vasárnap, a te édesapád is eljön érted. Az én apámnak olyan szokása van, hogy kihint az udvarra kölest; arra annyi galamb repül elő, hogy több lesz, mint ezer. Te is köztük leszel. Azt mondja majd az édesapám a te édesapádnak: "Eljöttél a fiad után? Válaszd hát ki, melyik a te fiad. Ha rátalálsz, hazaviheted. De ha nem találod el háromszorra, mind egyforma fehér lesz." - De én téged megtanítalak, és édesapáddal is megsejtetheted, hogy apád lábánál legyél. Akkor még az övé lehetsz. Mert ezek a galambok mind úgy maradtak itt, hogy nem ismerték meg őket. - Megköszönte a fiú a lánynak. Másnap csakugyan hazajött az öreg. Kérdezte a gyereket; az csak azt mondta, amit a lány kért. A lány épp az ebédet szolgálta föl, amikor bejött a gyereknek az apja. Kérdezi rögtön, hogy hol a fia. Mondja a lány, hogy nincs itt, de mindjárt hazajön. És akkor megsúgta az öregnek, hogy melyik galambra mutasson rá, hogy az az ő fia. Hát amint az ebéddel végeztek, előjön a lánynak is az apja, és kérdi: - No, mit akar, bátyja? - Hát eljöttem a fiam után. Mindjárt ment a lány apja, hozott egy tál kölest. Füttyentett, erre annyi galamb repült elő, hogy az a nagy udvar telistele lett galambokkal. Egyforma nagyok, egyforma fehérek mind! De a gyermek apja tudta most már, hogy melyikre mutasson, hogy az az ő fia. Rámutatott szépen a magáéra, hogy ez az enyém! - Szerencséd, hogy eltaláltad, mert különben itt maradt volna. De így elviheted. Mindjárt keresztülveti magát a fején, és lesz belőle egy szép gyermek. Úgy is lett. Örvendett neki az édesapja, el is indultak haza. Elgondolkozott útközben a gyermek apja. Istenem, szegények; mivel éteti a gyermeket? Nincs mit enni adjon neki. De a gyermek belelátott a gondolatába. - Mit búsul, édesapám? - kérdi az apját. - Azon, fiam, hogy neked mit adjak enned. - Azon egy cseppet se búsuljon - felelte a gyermek. - Én most keresztülvetem magamat a fejemen, s lesz belőlem aranyszőrű agárkutya. Aranyszíj lesz a nyakamon, gyémánt gombok a szíjon, s még aranylánc is hozzá. Maga csak vezessen engem. Vezessen, és mindjárt találkozunk majd egy hintóval. Jő benne négy úr. Kérdezik majd: hová mész avval a kutyával? Maga mondja; hogy viszi a vásárra. - Ugyan mit kérsz érte? - kérdik majd. Mondja, hogy egy véka aranyat. De azt is megmondom, hogyha a kutyát eladja is, a szíjat ne adja el, azt tegye a zsebébe. Alighogy ezt elmondta, keresztülvetette magát a fején, s olyan szép agárkutya lett belőle, hogy az apja nem tudott eléggé gyönyörködni benne. Hát mindjárt jött is az a hintó. Négy úr ült a hintóban. Ahogy meglátták azt a gyönyörű kutyát, megállították a hintót. Kérdezik az embert: - Hová viszed ezt a gyönyörű kutyát? - Viszem a nagyvásárra eladni. - Ugyan mit kérsz érte? - Kérés-hagyás, annak egy véka arany az ára. - De láncostól meg szíjastul? - Nem. Az nem eladó, csak a kutya. - Mit érek, jó ember, a kutyával, ha a láncot leveszed róla? - Hát vegyen! Árulnak a boltban! Mindjárt ki is fizették az aranyat. - Na, add ide a kutyát! Feltették a kutyát a kocsira, vitték nagy örömmel. A szegény ember a pénzt a hátára tette, és ment az úton, mendegélt. Alig mentek az úton egy fél kilométert a kocsival, egy nyúl ugrott keresztül az úton. Észrevette a kutya, kapálódzott utána. De a gazdája jó erősen fogta. Azt mondja a három másik úr neki: - Miért nem engeded el azt az ebet? A szíve szakad meg, hogy elfoghassa azt a nyulat. - Dehogyis engedem! Úgy elszalad, soha többet nem jő vissza. - Dehogy megy el. Kitanult vadászkutya ez. A nyúllal együtt visszajő. Addig mondták neki, amíg csak elengedte. Szökkent rögtön a kutya, s az út mellett beugrott a nyúl után egy piszkebokorba. Várják, várják vissza, de nem jő. Füttyögetnek, de a kutya csak nem mutatkozik. - Ugye, megmondtam, hogy nem engedem? Ismeretlen még itt, nem talál vissza. Leugráltak mind a kocsiról. Keresték, nincs kutya! Végül is a kutya új gazdája azt találta ki, hátha visszafutott a régi gazdája után. Felültek a hintóra, és hajtanak a szegény ember után. Utolérték a szegény embert. Csendesen ballagott az egy gyerekkel. Kiáltanak neki, nem látta-e a kutyát. - Dehogy láttam, én egyszer eladtam. Miért, hol van? - mondja. - Egy nyúl szaladt keresztül az úton - mondják azok erre -, utána a kutya úgy elment, hogy nincs sehol. Azt hittem, hogy visszaszaladt maga után. - Én nem láttam - mondja a szegény ember. Hát hajtottak előre, de hiába, a kutya nem került elő. A szegény ember a gyerekkel pedig hazament, volt nekik mindenük a sok pénzből. Azt mondja egyszer az ember: - Jó volna, fiam, elmenni a nagyvásárra. - Jó volna. Van pénzünk, menjünk, édesapám! Elindultak. Azt mondja útközben a gyerek az apjának: - Édesapám, én keresztülvetem magam a fejemen, lesz belőlem majd aranyszőrű paripa. Szép kötőfékszár lesz a fejemen. Maga csak vezessen vele. Vigyen be a vásárba, eladni. A kupecek, a kereskedők kérdik majd, hogy mit kér érte. Két véka aranyat kérjen, s abból ne engedjen semmit. De a kötőféket oda ne adja, mondja csak, a lovat eladom, de a féket nem. Mert nem kerülök vissza magához soha többet, ha azt is odaadja. Úgy is lett. Olyan szép aranyszőrű paripa lett a gyermekből, hogy gyönyörűség volt nézni. Bementek a városba. Összeszalad a nép a csudájára, olyat még nem láttak. - Mi az ára annak a szép lónak? - kérdi egy ember. - Kérés-hagyás, annak két véka arany az ára. - De a kötőfékkel együtt. - Nem, azt nem adom. Az nem eladó. Azt mondja az ember: - A lovat pedig fékkel adják. - Én nem adom. Ha tetszik, vegyék így, ha nem, hát nem. Addig-addig alkudozott, hogy Ej Haj is meghallotta. Abban a városban lakott. Ej Haj mindjárt gondolta, miféle ló ez. Nagyon megharagudott: na megállj, kutya betyár, hazudtál, hogy nem tanultál mást, csak patkót és patkószeget! Túljársz az eszemen? No, majd megtanítalak! Odament Ej Haj a vevőkhöz. Azok még akkor is alkudoztak. Ígértek a fékért külön pénzt. Épp akkor ért oda Ej Haj. Mondja ő is: - Két véka arany, de fékestől. - Nem. Nem adom a féket - mondja neki is az ember. - Mit beszélsz! A lovat fékkel adják! - Adja, aki adja. Én nem adom. Úgy addig, amíg nem ígért azért is egy véka aranyat. - Nem adom! - Én nem engedem, hogy más megvegye - mondja Ej Haj. Addig alkudott, amíg csak eladta az ember a féket is. - Annyi pénzed lesz, hogy a gyermekednek a gyermeke sem eszi meg - kanállal sem. Nahát, megvolt a vásár. Ej Haj mindjárt odaadta a szolgájának a paripát, kösse be az istállóba. A szegény ember pedig a sok pénzével elment haza. Nagyon búsult, hogy nem volt fia, de már mit volt mit tegyen. Elment haza Ej Haj is. - Megállj, kutya betyár. Mert hazudtál nekem, hát majd megtanítalak. Azt mondja a szolgájának: - Nézd csak, fiam, ennek a lónak, amikor szénát kér, vizet adj. Amikor vizet kér, zabot adj, egyszóval sose azt, amit kér. - Jól van. Amint parancsolja, úgy lesz. Az egész városban híre ment, hogy milyen lova van Ej Hajnak, nincs olyan a világon senkinek. Az a város királyi város volt, a király is ott lakott. Annak a fia pedig éppen házasodni akart, a tengeren túli város királyának a lányát akarta elvenni feleségül. Azt mondja a királyfi az édesapjának: - Hallottam, hogy Ej Hajnak aranyszőrű paripája van. El kellene tőle kölcsön kérni. Azzal akarom elhozni a menyasszonyomat. - Eredj fiam - mondja a király -, próbáld meg elkérni, de nagyon félti azt a lovat. - Elmegyek, megpróbálom. Odamegy a királyfi, és megkéri, hogy adja kölcsön a lovát. - Hej, felséges királyfi, nagy fát mozgatsz, mert én másnak nem adnám oda azt a lovat semennyiért sem. De mivelhogy királyfi vagy, nem tagadom meg tőled, odaadom. De csak úgy, hogy vizet ne igyék egy cseppet se ez a ló! Azt feleli a királyfi: - Jól van. Ha így szól a parancs, nem engedem, hogy igyék. Kivezették a lovat az istállóból, felnyergelték; iramodott rögtön a királyfiú az apjához. - Látod, édesapám, ideadta a lovat. Csak azt parancsolta, hogy vizet nem szabad innia a lónak, egy cseppet se. Immár össze volt híva a háztűznézőbe induló sok vendég. Mentek egyenesen a kikötőbe, a hajóra szálltak. A királyfi azonban lóháton ment át a tengeren. A szegény ló nagyon szomjas volt. De a királyfi nem engedte, hogy egy cseppet is igyék. Keresztülúszott a ló a tengeren. Ment a királyfi s a vendégsereg a királyi város felé, a veres királyhoz. Ott, amikor megkapták a hírt, hogy kik jönnek, nagy ceremóniával fogadták a vőlegényt. "Ki tudja, milyen gazdag király lehet ennek az apja - gondolta a veres király ‑, akinek paripája van." Megtartották az esküvőt. Asztalhoz ültek, jól ettek, ittak, mulattak. - Nahát - azt mondja egyszer csak a királyfi -, induljunk vissza, mert messzire kell menni. A menyasszonnyal felültek a lóra, a nyeregbe. A vendégek megint hajóra szálltak. Amikor a tengerhez értek, a tenger közepében a ló nagyon szomjas lett, nagyon akart inni. De a királyfi mindig visszarántotta a száját, nem engedte, hogy igyék. Hát elnézte ezt a menyasszonya vagy háromszor. Utoljára azt mondja: - Te lelketlen, milyen szív van benned, hogy nem sajnálod meg ezt a szegény állatot? Talán a vizet sajnálod tőle? Van itt elég a tengerben! Megint inni akart a ló, a királyfi újra visszarántotta. Akkor azt mondja a menyasszony: - Fordítsd vissza a lovat, vigyél haza az apámnak a kastélyába. Ha megesküdtünk is, nem leszek a feleséged! Megijedt a királyfi, hogy otthagyja a menyasszonya. Megengedte a lónak, hogy igyék. Mikor két kortyot lenyelt a ló, aranyhal lett belőle. A vőlegényt és a menyasszonyt otthagyta a víz tetején. De Ej Haj már tudta, hogy a lóból hal lett. Keresztülvetette magát a fején ő is, s lett belőle egy galamb. Odarepült a tengerpartra, ismét keresztülvetette magát a fején, s lett belőle most egy nagy cethal. Kerítette a másik halat, el akarta fogni. A kis hal kivetette magát a vízből, azonnal lett belőle egy fehér galamb. De kidobta magát a cethal is, keresztülvetette magát a fején, és lett belőle egy ölyv. Hajtani kezdte a galambot az ölyv. A szegény galamb repült, repült. Beértek egy városba, a szomszéd ország városába, a királyi városba. Hát a királylány ült a hatodik emeleten az ablakban, és várta a királyfit. Meglátta, hogy a galambot hajtja az ölyv. Jaj, mindjárt elfogja az a madár! Kinyitotta az ablakot, hátha berepül a galamb. A galambocska be is repült. A királylány becsukta gyorsan az ablakot, de ott volt már az ölyv is. A szegény galamb rászállt a királylány vállára, ott pihegett. Sajnálta a királylány, hogy ver a szívecskéje, és magához szorította, hogy azt nem is engedi el ő. Hozat egy kalitkát, és beteszi oda. Mindjárt cukrot adott neki, megetette a galambocskát. Arra a galamb keresztülvetette magát a fején, százszorta szebb királyfi lett belőle. Mondja is a királylánynak: - Na, királykisasszony, tetszem én neked? - Tetszel, de még milyen nagyon tetszel! - Akkor hallgass meg engemet - azt mondja. - Keresztülvetem magam megint a fejemen, és lesz belőlem majd aranygyűrű. Húzd az ujjadra. Idejő majd egy kőműves, jelentkezik a királynál, hogy ő a világon a legnagyobb kőműves. Apád majd megfogadja. Kérdezi tőle, hogy mit fizessen, ha kész lesz a munka. Akkor ezt mondja: "Nem kell egyéb, csak a gyűrű, ami a lányod ujján van." De ne engedd meg, ha azt akarod, hogy enyém lehess. Úgy is lett. Abban a nyomban a kőműves ott termett, jelentkezett, hogy ő a világnak a legnagyobb kőművese, adjon neki a király munkát. A finom kályhákat javíttatták vele. Amikor készen lett a munkával, elment a királyhoz. Kérdezi tőle a király: - Mit fizessek a munkádért? - Nekem egyéb nem kell, csak a lányod ujjáról azt a gyűrűt kérem. Elrestellte magát a király. Hát a királynak nincs miből fizessen? A lánya gyűrűje kell? Azt mondja: - Azt szégyellem. Van aranyom, ezüstöm elég; mit adjak? - Nem kell nekem egyéb, nekem a gyűrű kell - mondja a kőműves. Megy a király a lányához, kéri a gyűrűt. - Én bizony nem adom! - mondja a lány. - De csak add oda, csináltatok, amilyent akarsz, minden ujjadra, csak szabaduljak már ettől a kőművestől. A leány azt mondja: - Én bizony nem adom ennek a gonosz kőművesnek, azon nem nevet senki! Mondja a király a kőművesnek: - Ne szomorítsd a lányomat, adok egy tál aranyat, vagy akármit. - Nem kell nekem a tál aranyad, sem egy, sem kettő, sem tíz. Nekem az a gyűrű kell. Megharagudott a király. Mondja a lányának: - Add oda azt a gyűrűt, hogy menjen már innen az a kőműves. Mondtam, csináltatok olyant, amilyen kell neked. Sírni kezdett a lány. - Éppen erre éheztél? - ezt mondja az apjának, és a földhöz ütötte a gyűrűt. - Ha erre szorulsz, hát odaadom. Ahogy a földhöz ütötte a gyűrűt, lett abból egy tál köles a padláson. A kőműves keresztülvetette magát a fején, és lett belőle veres kakas. Kezdte rögtön felszedni a kölest. Szaporán szedte, de egy szemecske felpattant egy kép mellé. Mikor a kakas mind felszedte már a kölest, azt mondja: - Immár itt vagy az én begyemben, nem győzködök már veled. Megmondtam, hogy megtanítalak! Akkor a kép mellől lepattant egy szép veres huszár, kezében karddal. Kardjával levágta a kakas nyakát, s így vége lett Ej Hajnak. Azt mondja akkor a huszár a királykisasszonynak: - Mondd meg nekem most már, leszel-e a feleségem vagy nem? - Leszek, ha édesapám is megengedi. Leszek! Azt mondja az öreg király: - Ha ezt választottad magadnak, ám legyen. Ásó, kapa és a nagyharang válasszon el egymástól. Így szépen egymáséi lettek, megesküdtek, később a gyerekből király lett. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének rá kellett mondani: "Adj isten egészségére!" Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta soha mondani. Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, maga elé hívatta a juhászt. Elmegy a juhász, megáll a király előtt. A király pedig trónusán ült, és igen hatalmas volt, no meg rettenetesen mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégsem félt tőle. - Mondd mindjárt: adj isten egészségemre! - rivallt rá a király. - Adj isten egészségemre - szólt vissza a juhász. - Nekem, nekem, nekem! Te korhely, te betyár! - Nekem, nekem, nekem! Felséges úr! - felelt amaz. - De nékem, énnékem - ordított a király, és mérgesen verte a mellét. - Nékem hát, persze hogy énnékem! - mondta megint a juhász, és szelíden verte hozzá a mellét. Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében. Beleszólt a hoppmester: - Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj isten egészségére, mert ha nem mondod, halál fia vagy! - Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják! - felelte a juhász. A királylány is ott volt a szobában. Királyapja mellett ült egy kisebb trónuson, és olyan gyönyörűséges szép volt, akárcsak az aranygalamb. Elnevette magát a juhász szavára, mert neki is megtetszett a csillagszemű juhász. Jobban megtetszett, mint minden királyfi. A király erre azt parancsolta mérgében, hogy vessék a juhászt tüstént a fehér medve tömlöcébe! El is vitték a darabontok, és bevetették a juhászt a fehér medve tömlöcébe. A medvének akkor már hat napja nem adtak enni, hogy annál dühösebb legyen. Mikor az ajtót betették, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje és felfalja. De mikor a csillagszemét meglátta, úgy megijedt, hogy majdnem magát falta be. A legtávolabbi szögletbe kucorodott. Onnan nézte de bántani nem merte, pedig olyan éhes volt, csak úgy nyaldosta a talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét, és hogy ébren tartsa magát, nótákat fújt. Tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné. Reggel jön a hoppmester, megnézni a juhász csontjait. Hát látja, hogy annak semmi baja. Felvezette a királyhoz. Az rettenetesen megharagudott, és azt kérdezte: - Na, most közel voltál a halálhoz! Mondod-e már, adj isten egészségemre? De a juhász csak azt mondta: - Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül! - Eredj hát tíz halálba! És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe! Be is vetették a darabontok. A tüskésdisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek. Amint a disznók nekirohantak, hogy felfalják, a juhász kivett szűre ujjából egy kis furulyát. Elkezdett rajta furulyázni. Erre a disznók visszahökkentek, és egymásba kapaszkodva táncba ugrottak. A juhász kacagni szeretett volna, amikor az ormótlan állatokat táncolni látta, de nem merte abbahagyni a furulyázást. Tudta, hogy akkor mindjárt rárohannak, és felfalják. Ezeknél hiába volt csillagszeme, a tíz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé. Addig fújta, hogy nem győzték már az aprózást, és egészen kifáradva egyrakásra dőltek. A juhász csak nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor a hoppmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, könnyek futottak az arcán a nagy kacagástól. Felvezették aztán a királyhoz. Az most még dühösebb volt, hogy a disznók sem tudták elpusztítani a juhászt. Mondja neki: - No, most közel voltál tíz halálhoz. Hát mondod-e már, adj isten egészségemre? A juhász belevágott a szóba: - Nem félek én száz haláltól sem. Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül. - Eredj hát a száz halálba! - kiáltotta a király, és megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe. El is vitték a darabontok a sötét tömlöcbe. Ennek a közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal. A kút fenekén egy mécs égett, hogyha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenekére. Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a darabontokat, hogy menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe. Talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: adj isten egészségére - gondolták a darabontok, és kimentek. A juhász felállította a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét, a tetejébe meg a kalapját tette. De előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben. Akkor aztán kiáltott a darabontoknak, hogy már meggondolta, ő bizony mégsem mondja. A darabontok odamentek, belökték a szűrt, kalapot, tarisznyát a verembe. Utánanéztek, mint oltotta ki a mécsest. Aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége a juhásznak, elmentek. Az pedig a sötét szögletben csak nevetett. Másnap jön a hoppmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, ahogy meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz. Az most még sokkal mérgesebb lett. De azért mégis megkérdezte: - No, most már száz halálba voltál, mondod-e már: adj isten egészségemre? De a juhász csak azt felelte: - Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. "Tán olcsóbbért is megalkuszunk - gondolta a király. - Majd a kincsek elkápráztatják." Látta már ugyanis, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt. Megparancsolta tehát, hogy fogjanak be a királyi hintóba. Akkor maga mellé ültette a juhászt, és elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott így szólt hozzá: - Látod ezt az ezüsterdőt? Ha azt mondod: adj isten egészségemre, neked adom. - A juhász csak elhűlt, de azért mégis így felelt: - Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. A király elszomorodott. Odább hajtatott. Elértek az aranyvárhoz. Ott ezt mondta: - Látod ezt az aranyvárat? Ezt is neked adom, az ezüsterdőt is, csak mondd azt nekem: adj isten egészségére. A juhász csak ámult-bámult, mégis ezt mondta: - Nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. Erre a király nagy búnak eresztette a fejét. Odább hajtatott a gyémánttóig. Ott azt mondja: - Látod ezt a gyémánttavat? Még azt is neked adom, ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, mind-mind neked adom, csak azt mondd nekem, adj isten egészségére. Már akkor a juhásznak be kellett hunynia a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégiscsak azt felelte: - Nem, nem, nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. A király látta, hogy nem boldogul vele, megadta magát: - No, nem bánom, hozzád adom a lányomat. De aztán mondd ám nekem igazán, hogy: adj isten egészségére! - Mondom hát, hogyne mondanám! Persze hogy akkor mondom. A király ennek nagyon megörült. Kihirdette, hogy örüljön az egész ország népsége, mert a királylány férjhez megy. Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett-ivott, táncolt, még a halálos betegek is, még az aznap született gyerekek is. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság. A legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Tenger nép ült az asztal körül, a jókedv a házfedelet emelgette. De amint a vőfély felhozta a tormás disznófejet, s a király maga elé vette, hogy szétossza, akkor egyszerre csak nagyot tüsszentett a király az erős tormától. - Adj isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször. A király ennek úgy megörült, hogy örömében menten szörnyethalt. Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohase terhelte a népet szeszélyeivel. Igen szerették, mert nagyon jó király volt. Még mindig uralkodik valahol.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, és ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, annak meg egy fia, akit Kilencnek hívtak. Csak azért hívták Kilencnek, mert annyit evett, mint más kilenc ember. A szegény asszony bizony nagyon búsult, mert ura nem volt, és meg volt ijedve, hogy nem bírja jóllakatni ezt a nagyétkű fiát. Egyszer azt mondja a fiának: - Fiam, immár jó kemény vagy, jó volna, ha elmennél valamerre szolgálatot keresni. Mert én nem bírok annyit keresni, hogy téged kielégítselek. - Nem megyek én. Ülök inkább veszteg, még van elég időm! - felelte a fiú. A szegény asszony keservében elment a királyhoz. Azt mondja a királynak: - Felséges királyom! Van nekem egy fiam, Kilenc a neve. Szegény özvegyasszony vagyok, nem bírom eltartani se őt, de még magamat sem. Idehozom, ha semmit se fizet, ha csak a tartásért szolgál. - No - azt mondja a király -, hozd ide, szegény asszony, azt a gyereket. Meglátjuk, mi lesz. Hazament a szegény asszony. Összekészítette a fiú holmiját. Másnap elmentek a királyhoz. - Na, fiam - kérdi a király -, akarsz-e nálam szolgálni? - Mit fizet? - kérdezi Kilenc. - Nézzük csak, fiam - mondja a király -, mit fizessek? Te mennyit akarsz? - Én - mondja Kilenc - nem kérek egyebet, csak adjanak annyit ennem, amennyit kívánok, aztán, amikor kitelik az esztendő, engedje meg, hogy pofon vágjam egyszer. Hát - gondolja magában a király -, kibír ő még két pofont is, csak ne kelljen fizetnie. Így hát megegyeztek. Ottmaradt a gyerek, az asszony meg hazament. Azt mondja a király a fiúnak: - Nézd csak, fiam, beteszlek az istállóba. Adok négy ökröt a kezedre és egy szekeret, avval fogsz járni mezőre, erdőbe, elvégzed, ami kell, aztán eteted, itatod az állatokat. Ez lesz a te dolgod. Adtak a gyereknek enni. Kilenc tál levest megevett, s hozzá kilenc szelet kenyeret. Először azt hitték, ki van éhezve ez a gyerek, s majd később, ha jóllakott, nem eszik annyit. De bizony evett ő tovább is, kilenc embernek valót. Egyszer kiadta a király a parancsot: - Holnap reggel menjetek el, valamennyien, szolgák, fáért. Amelyik leghamarabb hazajön az erdőből, az ajándékba kap egy rend ruhát, cipőtől kezdve fejtetőig, mindent. Korán keljetek fel, etessetek, itassatok, legyetek készen, mire megvirrad. Lefeküdtek a szolgák, elaludtak. A többiek három órakor felkeltek, etettek, itattak, de Kilenc csak aludt tovább. Ő nem kelt fel. Minden legény készen volt a maga ökreivel, csak járomozni kellett még őket. Aztán elindultak. Már éppen megvirradt, mikor Kilenc felkelt. Éppen akkorra meg voltak fejve a tehenek is. Vitték a konyhára, hogy elszűrjék a tejet. Éppen kilenc kondér tejet fejtek. A tehénfejők kimentek, hogy a tejet átszűrjék. Mire visszajöttek, Kilenc mind a kilenc kondér tejet megitta. - Kilenc, hol van a tej? - kérdezik tőle. - Mikor kimentünk, tele voltak, most mind üresek a kondérok! - Hát hol van? Megittam! - feleli Kilenc. - Az erdőbe készülök, éhes voltam. Azok nagyon megharagudtak rá. - Te - azt mondják neki -, a többi már elment, s te most keltél fel? Az ökreid meg vannak-e itatva, etetve? - Biz még nem ettek. - A többi szolga nem köteles a te ökreidet etetni-itatni, azok elmentek már az erdőbe. - Ej - mondja ő -, csak odaérek én is, utolérem majd őket. Elment az istállóba az ökrökért. Kihozta őket, és úgy etetlen-itatlan, pucolatlan bejáromozta őket. Egy hosszú ostort a kezébe vett, és hajtotta őket ki nagy gyorsan az udvarról. Mire odaért az erdőbe, a többi már meg volt rakodva. Indulnak haza. Azt mondja Kilenc: - Nicsak, tán már mentek haza? - De bizony! Nem hallottad, mit mondott este a király? Aki a leghamarább hazajő, kap egy rend ruhát. - Hát nem vártok meg engemet? - kérdi. - Nem - mondják azok. - Mert mi felkeltünk három órakor, te meg aludtál. Szabad lett volna neked is felkelni. Mikor ezt meghallotta Kilenc, az ökröket kifogta, és elengedte, szabadon az erdőbe. Hadd egyenek, mert éhesek voltak. Gondolta magában, míg ő megrakja a kocsiját, addigra jóllaknak az ökrök. Aztán megfogott egy fát, s gyökerestül kihúzta. Nem úgy tett, mint a többiek, akik kifűrészelték a fát, azután összevágták. Húzta ő egyiket a másik után gyökerestül. Amit kihúzott fát, rakta keresztbe mind az úton. Kiabálnak a kocsisok: - Miért zártad el az utat? - Várjatok meg, míg én is megyek! Mikor már gondolta, hogy elég lesz a kocsijára, hozzáfogott, s megrakta a kocsiját. De azt is úgy gyökerestül-ágastul. Akkora terűt rakott, mint amekkorát a kukoricaszárból szoktak rakni a kocsira, úgy kellett felnézni rá. Lekötötte a kocsit, hogy ne hulljon széjjel a fa, s szaladt, hogy járomba fogja az ökröket. Ahogy odaér, ahol az ökreit hagyta, hát mit lát? Négy farkast. Az ökröket azok mind szétszaggatták, csak a csontok maradtak meg. - Hé, pajtások - mondja nekik Kilenc -, mit csináltok itt? Megettétek az ökreimet? Most mivel viszem haza a fámat? Álljatok meg! Megfogta mind a négy farkast, s azokat fogta be a kocsiba, a farkasokat. De amikor indítaná a farkasokat, azok nem bírták elhúzni a kocsi fát. Meg sem tudták mozdítani. Kilenc erre visszament az erdőbe, s fogott még két medvét. Azokat is bejáromozta a kocsiba. Így már megindultak. A hegyről vágtában indult, utána a többi kocsis. De azok a rendes úton mentek, Kilencet pedig azok a vadállatok erdőkön, mezőkön, árkon vitték keresztül. Amerre akartak; Kilenc nem bírt velük. - Na, csak menjetek, ha úgy szerettek menni, csak vigyétek a fát - mondta Kilenc. Egyszer csak melléjük szegődik egy ördög. Egy botocska volt a kezében, s amint a kocsi ment, azt a botocskát mindig a küllők közé dugta. Kilenc észrevette, és megkérdezte: - Mit csinálsz ott? - Tréfálkozom! - mondja az ördög. - Jó a kedvem. - Te, úgy tréfálj velem - mondja Kilenc -, hogy ha a kerék összetörik, megfogatom veled a tengelyt, s félfelől neked kell tartani a kocsit, ha a kerék összetörik! Az ördög nem törődött a beszéddel, csak dugdosta be a botokat a küllők közé. Egyszer ‑ ropp! - összetörik a kerék! Nem volt rest Kilenc, ugrott le rögtön a kocsiról. - Egyszóval te tréfálsz velem? - azt mondja. - Hogy gondolod? Hogy én hazamegyek kerék nélkül? Nem! Gyere, fogd meg csak a tengely végét, és tartsd, amíg hazaérünk, ahogy mondtam! Nem volt mit tegyen az ördög, meg kellett fognia a tengely végét. Mentek, de hát úgy mentek azok a vadak, mint a villámlás. Elértek egy folyóvizet. Azon keresztül kellett volna menni. Hanem a vadak nem akartak belemenni a vízbe. Kifogta Kilenc a vadakat, felkötözte őket a szekér tetejére, hogy ne tudjanak elfutni. S azt mondja az ördögnek: - Fogd meg hátul a kocsit, én majd elöl fogom. Vigyük át! Túlnan megint befogjuk a vadakat. Meg kellett az ördögnek fogni hátul, ha egyszer Kilenc elöl fogta a kocsit. Most meg a vadak is rá voltak kötve annak a nagy terű fának a tetejére! Mikor túl voltak a vízen, megálltak, Kilenc leoldozta a vadakat a kocsi tetejéről, s megint befogta őket. Elindultak. Úgy vitték most a kocsit, mint a világ ördöge. A király már-már kezdte megsokallni, hogy milyen késve érkeznek az emberei az erdőből. Máskor hamarabb értek haza, most meg egy sem jött. Azt mondja az egyik szolgájának: - Eredj fel, fiam, a toronyba, nézd meg, hol késnek eddig? Egyszer csak lejön a legény, s jelenti a királynak: - Felséges király mondja -, jönnek! De nem az úton, hanem a határon keresztül, a földeken át. S nem ökrök vannak befogva, hanem én négy farkast látok a kocsi előtt s két medvét. Ahogy nézem, Kilenc jő velük. A többit nem látom. - Jaj, istenem, tán csak nem? - mondja a király. - Nézd meg közelebbről, farkasok vannak és medvék a kocsi elé fogva? Kifutott a szolga, újra megnézni. Fut vissza gyorsan: - Felséges király, nem hazudtam. Kilenc jő négy farkassal és két medvével, akkora terű fát hoz, hogy irtóztató. - Jaj - azt mondja a király -, zárd be gyorsan a kaput, nem kell beengedni. Nem akarom, hogy elpusztítsanak bennünket azok a vadállatok. Futott a szolga, bezárta a kaput, még jól megerősítette, hogy ne tudjon senki bemenni. Mikor Kilenc fogata odaért a kapuhoz, akarja nyitni a kaput, hát nem lehet - be van zárva! Nézelődik, de nem lát senkit az udvaron, hogy kinyissa neki a kaput. Azt mondja az ördögnek: - Nézd csak, nem akarok én itt soká állni. Fogd meg a kocsinak a farát, én meg az elejét, s vessük keresztül a kapun. Kifogta az állatokat, megkötözte őket kinn, merthogy nem tudta beengedni őket. Aztán ők ketten megfogták a kocsit, s úgy keresztül hajították a kapun, hogy a kocsi szétesett. A fa összetört, hogy nem kellett fűrészelni. Aztán az állatokat hajította keresztül az ördöggel Kilenc. Jó kerítés volt ott, amögül már nem tudtak elszaladni. Végül ő is keresztülmászott a kapun; az ördögnek azt mondta: - Te már nem kellesz; elmehetsz. A király majdnem kétségbeesett. A medvék bömböltek, a farkasok orgonáltak, nem mert a király kimenni sem. Szerencséjére Kilenc az istállóba terelte a vadállatokat, és rájuk csukta az ajtót. Azt mondja a király: - Te, Kilenc, miért késtetek így el? A többi kocsis még most sem ért haza. Én még egyet sem láttam. Te vagy az első. Kilenc töviről hegyire elmondta neki, miért késett, s miért lett mégis első. Amikor a király meghallotta, hogy Kilenc milyen erős, úgy megijedt tőle, hogy kész lett volna rögtön kifizetni a szolgálatját, csak menjen, amerre lát. De nem mutatta, hogy fél vagy haragszik, hanem azt mondta: - Derék fiú vagy, fiam! Elnyerted a rend ruhát. Mindjárt adott is neki tiszta új rend ruhát. Megörült neki Kilenc. Aztán hazajöttek a többiek, de azok semmit sem kaptak. Gondolkodik a király, mit is tudna csinálni, hogy megszabaduljon ettől a Kilenctől. Előhívatja, azt mondja neki: - Nézd csak, te, Kilenc. Akarok én az erdő szélébe egy kutat hányatni. Már meg is fogadtam a mestereket. Elmész velük te is. Mikor kiástátok a kutat, mikor a forrást már elértétek, akkor hozzáfogtok, s kirakjátok kővel. De azt megmondom, hogy jól vigyázz a mesterekre, ott légy velük mindig. Te vagy a legokosabb. Az volna a legjobb, ha te kezdenéd el a kirakást, a fundamentumot. - Jól van, felséges királyom, úgy lesz, ahogyan mondod. Ki is ásták a kutat, és a forrást meg is lelték. Jó mély vize volt. - No - kérdi Kilenc -, melyikünk tegye le a fundamentumot? Azt mondják a többiek: - Kilenc, te vagy a legerősebb, eredj bele te. - Hát én nem is félek, belemegyek. De a király megegyezett a mesteremberekkel, hogy ha majd Kilenc belemegy a kútba, százmázsás követ vessenek utána, hogy ott az összetörje. Most, hogy belement, utánavetették a százmázsás követ; gondolták, a fejére esik, és végez vele. De Kilenc észrevette, hogy suhog a kő lefelé. A követ estében a fél kezével megfogta, és hajította felfelé. Visszahajította, ki a kútból. Úgy megijedtek a mesterek, hogy szinte halálra váltak, hogy majd kijő Kilenc, elpusztítja őket. De Kilenc a feljövetel után sem szólott semmit. Dolgoztak estig, a kút elkészült, elmentek haza. Az egyik mestert a király magához intette. - Miért nem csináltátok azt, amit mondtam? - Mi megcsináltuk, de ő elkapta, s visszadobta a követ. Most aztán még jobban megijedt a király. Hogyha olyan erős ez a Kilenc, mi lesz, amikor majd az esztendő kiteltével azt a pofont őneki megadja? Ő abba azon helyt belehal. Hamar a király összehívta tanácsosait, elkezdtek tanácskozni, mi módon tudnának Kilenctől megszabadulni. Azt mondják a tanácsosok: - Király, megtaláltuk a módját. Írj egy levelet. Írd csak bele azt, hogy: "Itt küldöm a világ legnagyobb rablóvezérét, kezedbe adom, ti már tudjátok, mit kell vele tenni." Aztán ezt a levelet küldjük el a városbíróhoz, majd az tudja, mit csináljon. A király megírta a levelet. Kilencnek pedig így szólt: - Nézd csak, fiam, el foglak küldeni a városházára, a város bírájához. - Jól van, felséges király, de szeretném tudni, miért. - Nézd csak - mondja a király -, a város bírója tartozik nekem egy nagy összeggel. Megírtam levélben is, tőled is megizenem, hogy arra a pénzre nekem szükségem van, legyen szíves, küldje meg. Te is mondd meg neki szóval. S a király a levelet borítékba tette. - Ezt, fiam, a városbírónak add a saját kezébe. El is ment a fiú, bekopogott a város bírójához. - Na, fiam - mondja a városbíró -, mi a kívánságod? - Nekem az, hogy ideküldött a király mint követet, hogy maga tartozik neki egy összeg pénzzel, neki arra most szüksége volna, legyen szíves, adja meg. De - mondja még - levelet is hoztam, abban is, azt hiszem, meg van ez írva. Elolvassa a városbíró a levelet. Nem szólt semmit, csak beletette a zsebébe. Megnyomott egy gombot, jött négy darabont, azok azonnal megragadták Kilencet, láncot a kezére, bevetették a börtönbe, s a börtönajtóra lakatot tettek. Most már jó kézben volt Kilenc, kimondták, hogy nagy rablóvezér! El is ítélték egykettőre, hogy harmadnap viszik az akasztófára. Örvendett a király, hogy megmenekült Kilenctől. Eljött a harmadik nap. Kidobolták, hogy aki akasztást akar látni, az most láthat, mert most akasztanak fel egy híres rablóvezért. Viszik is Kilencet a börtönből, viszik az akasztófa felé. Temérdek nép kíséri. A város végére vitték. Megy a hóhér, és megy a pap is velük. Amikor az akasztófa alá érnek, azt mondja a hóhér: - Na, fiam, melyiket választod: a kötelet vagy a bárdot? Mivel vegyem el az életed? - Én először is azt akarom tudni, miért akasztanak engem fel, vagy miért fejeznek le. - Nem én akasztalak fel, fiam, hanem a törvény. Nekem ki van adva, hogy végezzelek ki. De hogy mit csináltál, azt én nem tudhatom. - Hát ha engemet olyan nagy bűnösnek tartanak, hogy megérdemlem az akasztófát vagy a lefejezést, akkor, nem bánom, akármelyiket. Fejezzenek le. - Akkor, fiam, tedd le szépen a fejedet a tőkére. Azt mondja Kilenc: - Én nem tudom, hogy kell letenni. Mutassa, meg, hova tegyem a fejemet, s akkor leteszem. Én ezt a mesterséget nem tanultam. A hóhér letette a fejét, Kilenc meg a bárdot hirtelen kiragadta a kezéből, és ritty, levágta a hóhérnak a fejét. - Hogy gondoljátok ti ezt, hogy Kilencet olyan könnyű lefejezni ok nélkül? Úgy megijedtek az emberek, hogy ahányan voltak, annyi felé futottak. Futott a városbíró is úgy, hogy a lába nem érte a földet. Kilenc meg utánuk! Bizony szerencsés volt, aki el tudott szaladni, mert akit ő elfogott, ahhoz úgy odacsapott, hogy körülötte még tízen is meghaltak. Egyik elütötte a másikat. A városbíró hazafutott, Kilenc utána. - Magát is ott láttam azok között, akik engem elitéltek. Miért ítélt el engemet? - Nem én ítéltelek el, hanem a törvény. - Jó, megbocsátok, de most adja meg szaporán az adósságot, mert engemet a pénzért küldtek, nem azért, hogy maga felakasztasson! - Miféle pénzt adjak meg? - Amivel tartozik a királynak! A városbíró tudta, hogy ez nem a pénzért volt ideküldve, hanem azért, hogy elveszítsék. De hát kiadta a pénzt, amit a király kért, csakhogy megszabaduljon Kilenctől. Menjen vissza mennél előbb a királyhoz. Kilenc hazaindult. Amikor a király Kilencet meglátta, még jobban remegni kezdett. Úgy megijedt, majd hanyatt esett. - Tessék, felséges király, meghoztam a pénzt. De - nem haragszik, hogy így megkéstem? - Dehogy haragszom! - Mert, hogy mit nem akartak velem tenni! Csakhogy nem olyan könnyű ám Kilencet eltenni láb alól! Van nekem annyi eszem, hogy nem engedem magam. A király kedvében járt Kilencnek, hogy ne haragudjék. Azt találta ki aztán éjjel a király, hogy elküldi majd másfelé, hátha arra ottvész. Azt mondja neki: - No, Kilenc, fogd meg az állataidat, és menj el az erdőbe. Amennyi csontot ott kapsz, szedd össze. Vigyél zsákot, rakjad bele. Menj el azután a dögtemetőbe. Onnan is szedd össze a csontokat, és hozd haza. Kilenc zsákot töltsél meg, az elég lesz. Elment Kilenc az erdőbe, összeszedett csontot eleget. Elment a dögtemetőbe, megtöltötte a kilenc zsákot. Aztán hazament. Jelenti a királynak, hogy megérkezett. - Na, fiam - mondja a király -, most eredj el a város végére. Van ott egy malom. Az a malom az ördögök malma. Mondd meg nekik, hogy a legfinomabb lisztet csinálják ebből a csontból. Gondolta a király, az ördögök majd bizonyosan elpusztítják Kilencet. Kilenc befogta az állatait, a négy farkast meg a két medvét, s elindult a kocsival. Megérkezik a malomhoz. A malomkapu nyitva volt. Egy ördög meglátta, hogy Kilenc jön az állataival, s nagy hamar a többinek is hírt adott. - Jaj - mondja -, be kell csukni a kaput, mert Kilenc jön a négy farkassal meg a két medvével! A kapus az az ördög volt, akivel a tengelyt fogatta Kilenc. Az ismerte Kilencet, volt oka, amiért becsukatta a malom kapuját. Odaér Kilenc, látja, hogy a kapu be van zárva, nem bír bemenni. Kiáltott, hogy nyissák ki a kaput. De az ördögök nemhogy kinyitották, hanem vagy tíz ördög feküdt neki belülről a kapunak, hogy Kilenc be ne tudjon menni. Újra kiabált nekik Kilenc vagy háromszor, hogy nyissák ki már a kaput! Végre visszaszóltak: - Visszamehetsz! Úgysem engedünk be az állataiddal. Nem lehet őrölni. - Nem lehet? - mondja Kilenc. Úgy megrúgta a kaput, hogy a két szárny kétfelé nyílott, az ördögök meg úgy vetették a bukfencet, hogy majd a nyakuk tört ki. Odaállt Kilenc a malom ajtaja elé. Azt mondja: - Ideküldött engem a király azzal, hogy ezt a kilenc zsák gabonát tüstént őröljétek meg. De ha nekem szép lisztet nem adtok, én majd megtanítalak benneteket. Én vagyok Kilenc! - Nézd csak, Kilenc - mondják az ördögök. - Nem szoktunk mi csontból lisztet csinálni. Elmehetsz vissza. - Nem engedelmeskedtek nekem? Ha nekem nem őröltök tüstént lisztet, mind a malomkő alá teszlek benneteket, s mind megköszörüllek! - beszélt nekik Kilenc. Úgy megijedtek erre az ördögök, olyan lisztet őröltek, hogy olyan finom még soha nem is volt a világon. - Itt van, Kilenc, kész a liszt. Nem kell semmi érte. Vámot sem veszünk. Csak vigyed. Felrakta Kilenc a zsákokat a kocsira, s hazament. Mikor a király meglátta, úgy megijedt, hogy ijedtében még a szava is elállt. Mondja a királynak Kilenc: - Felséges királyom, immár lejárt az esztendő. Mert éppen azon nap járt le. "Mi lesz már most?" - gondolta a király. Volt a királynak egy szépséges szép lánya. Az nagyon féltette az apját. - Nem tudja már felséged, hogyan volt az egyezség? - kérdi a királyt Kilenc. - Ha kitelik az esztendő, megengedi, hogy pofon vágjam. A király nem tudta, hogy erre mit is feleljen, olyan nagyon meg volt ijedve. De beleszólt a királykisasszony: - Kilenc, ne az apámat vágd pofon, hanem engemet. - Nem veled egyeztem, hanem az apáddal, a királlyal. - Hiába egyeztél vele, mert apám már öreg, én meg fiatal vagyok. Inkább vágjál engemet arcul. Azt mondja erre Kilenc: - Lányt én nem vágok arcul, de ha már pofonról volt szó, vágjál inkább te engemet képen. - Megengeded? - kérdi a király lánya. - Meg - mondja Kilenc. A király lánya felemelte a kezét, mintha mindjárt meg akarná ütni Kilencet. De ütés helyett a nyakába borult. Megölelte, megcsókolta Kilencet a király lánya. - Nézd csak, Kilenc - mondja -, ilyen vitéz vagy te. Ne add meg apámnak a pofont, a tied leszek inkább. Te az enyém, én a tied, ásó-kapa választ el egymástól. Nézi a király, hogy mit csinál a lánya. Csodálkozik, hogy inkább a felesége lesz, hogysem engedje az apját megütni. Megszólal most Kilenc is: - Megengeded-e király, hogy a lányodat feleségül vegyem? - Hogyne engedném! Ilyen vitézhez hogyne adnám hozzá, mint amilyen te vagy. Mindjárt ki is hirdették az esküvőt. És csaptak olyan lakodalmat, hogy negyvennyolc óráig tartott. Máig is élnek, ha meg nem haltak. Így lett Kilencből király.Az ördög kilenc kérdése
A kecskepásztor fia
Ej Haj
Adj isten egészségére!
Kilenc
